Barcsay Ábrahám
Barátim! Ha egyszer az én Órám eljön,
És már nincsen messze; maga Phillis önnön
Okát megmondhatja: Ó! ne temessétek
Torony alá testem Szerzetes-por közzé,
Vagy pedig Hercegek pompás vedre mellé.
Távol nyughatatlan roppant Városoktól,
Egy szüntelen kies, s tölgyfák árnyékától
Setét völgyben, hamvam messze elvigyétek,
És legalább néki érni engedjétek,
Azt, amit én szívem soha nem érhetett.
Úgyis ő sokáig Sírban ott nem lehet:
A por ezerféle formában változik;
Talán enyim majd egy rózsában bujdosik,
Melyben midőn ötöt Phillis megcsókolja,
Szívét szomorúság titkoson elfolyja.
Míg egy Király, ki csak erőszakot mívelt
S magának koporsót még éltében emelt,
Ércben, márványkőben várja sorvadását,
És száz esztendőkre rendelt rothadását,
S akkor is eltölti méreggel udvarát.
Komjáti, 1772. augusztus 22.
Szerelmes vitéz
egy tudós magyar főasszonyságnak
Engedd, hogy már egyszer, gyönyörű Évácskám!
Bármit rajzolhasson vers-szerző pennácskám:
Küldhessek kis adót nevednek napjára,
S írhassak valamit Farsang homlokára.
A Farsang, jól tudod, tarka öltözetben
Sok száz ál-arcával ezer csengettyűben,
Hat szép bonta-lóval aranyos szánkában
Csattogtatva siet pápához Romában.
Ez már szent-székéből idők hosszaságát,
Telet, tavaszt, nyárt, őszt, emberek vígságát,
Egy kis hazug könyvben íratván előre,
Áldást ad Farsangra, tánc lesz nyakra-főre.
Azonnal a szüzek lankadt orsójokat
Elvetvén fonásban kopott guzsalyokat,
Tükörhöz szaladnak, s annak tanácsából
Kenőcsöket lopnak Pándora tokjából.
Egyik kíván lenni Szultánnak ágyasa,
Más spanyol vagy Ánglus hajósoknak társa:
Ez bosztoni rabné, erdők lakosnéja,
Amaz Duna mellől Szent-Endre rácnéja:
Egyik hív indusné, más szelíd juhászné,
Ez lengyel, tót asszony, oláhné, vagy szászné.
Ily cifra udvarral Paphos szigetében
Siet a víg Farsang Vénus elejében.
Pápának levelét vévén Vulcán társa
Jelt ád, nincs fiának többé maradása.
Vegyes nyilaival dugott puzdérkáját
Kis vállára vetvén nyomja hátacskáját.
Szárnyát készítgeti, íjján játszadozik,
Nyakán csüng anyjának, s hé csókkal búcsúzik.
Elindul, s azonnal tündér seregével
Velencébe siet anyja seregével.
Ott szent Márk piaca kellős közepében
Vénusnak pecsétjét mutatja nevében.
Szép pecsét! hathatós! kinek erejéről
Nem szükség beszélnem örökös mívéről,
Ádám, Noé, Dávid, Salamon s több szentek
Bizonyságot tettek, erről énekeltek.
Ez hirdetés után, mint a sebes szelek,
Egész Európán hamar elterjednek.
Szeretik, jól tudom, Garamnak partját is,
Lakták vélem hajdan Radvány kastélyát is.
Jut eszembe, midőn Urbár hirdetésén
Nálad tánc közt sírtunk hazánknak esésén.
Mint mikor a juhász vén cser-fa tövénél
Kárát felejtgeti sípja énekénél,
A jóllakott farkast ballagva szemléli,
Nincs mivel elejtse, bánatját kíméli.
Jut eszembe... De mit búsítlak ezekkel?
Hajótörés után mit szólok szelekkel?
Ha van ürmös borod, jó borsos kolbászod,
Elég hecse-pecséd, liszted, szép kalácsod:
Légy víg és ha fázol, társad kebelében
Olykor melegedjél istennek nevében,
Hagyjad gyermekidnek tennen erkölcsidet,
Hogy majd vigasztalják agg esztendeidet.
Szeressed férjedet, mint önnön magadat,
S el ne felejtsd, kérlek, régi barátodat.
Az embernek adott a kegyes természet
Kettős ajándékot, melyekkel érezhet:
Elméjével eget s jövendőt vizsgálhat,
Testivel termesztvén maradhat s fennállhat.
Azzal égig mehet, mert Isten magában,
Ezzel tenyészhetik csekély hámorában.
De míg ezek között hanyatlik élete,
Bizonytalan földi s szomorú remete.
Oldoztasd fel véle végre nagy teremtő
A titkot, mely hozzád közelebb vezető.
Nagy-Szombat. 1775. Karácsony havának 23-ik napja
 
A kávéra
Rab szerecsen véres veríték-gyümölcse,
Melyet, hogy ládájit arannyal megtöltse,
Fösvény Anglus elküld messze nemzeteknek,
Nádméz! mennyi kincsét olvasztod ezeknek.
Hát te, rég csak Mokka táján termett kis bab,
Mennyit szenved érted nyúgoton is a rab,
A bölcs iszonyodik, látván, egy csészéből
Mint hörpöl ő is részt Anglusok bűnéből.
Ányos Pálnak
Havas Dáciának egyik falujában
Vettem leveledet Szent Mihály havában,
Alig ízlelhetem lantodnak hangzását,
Hogy ott éré sorsom ezer változását
Tarisznyámba tevém múzsám s verseidet,
De elébb áldottam érzékenységidet.
Lovat nyergeltetek, felkötém kardomat,
Zöld ággal tetőzém hegyes kalapomat,
Moldvát, Radna-völgyét, ménesek tanyáját,
Tátos mag-lovaknak híresebb pajtáját,
Megkerülém Erdélyt bérces határával,
Most Márs ide híva hadi trombitával.
Lásd, ezekért nem írhattam néked. Élj s légy híve a múzsáknak és a szép-
tudományoknak, rólam pedig kérlek, ne felejtkezzél el.
Bécs, 24. febr. 1778. Futva