Gáll Ernő
ETTERSBERGI TÖPRENGÉSEIM
A Weimar fölötti magaslaton, az Ettersbergen létesített buchenwaldi koncentrációs táborban megéltekre való visszaemlékezéseim úgy kezdődtek, hogy felszabadulásunk 30 évfordulóján (1975) többedmagammal elzarándokoltam egykori szenvedéseink és küzdelmeink színterére, az ott felállított emlékműhöz, s ez a megrázó élmény elindította bennem a visszaemlékezések s a velük kapcsolatos töprengések folyamatát. Szakítottam tehát azzal a gyakorlattal, amelyet Jorge Semprun A nagy utazás című művének hőse is magáénak vallott, amikor hosszú éveken át hallgatott buchenwaldi megpróbáltatásairól, mert – mint kijelentette – „nem leszek régi frontharcos”. A 40. évforduló alkalmából írt meditációmban (1985) már búcsút is vettem ezektől a visszatekintésektől; úgy éreztem, hogy mindent kiírtam magamból. Egyik barátom azonban, aki jól ismert, némi malíciával megjegyezte: „... ne áltasd magad, visszatérsz te még gondolatban oda.” És neki lett igaza. 1990-ben újabb töprengésem látott napvilágot. Címe így hangzott: „Végső búcsú az Ettersbergtől”, záró mondatként az olvasó pedig a következőket olvashatta: „Ezzel ’autobiokritikám’ ettersbergi fejezetének a végére kiteszem a pontot.” (Helikon, 1990/26.) Ember tervez, s úgy látszik, az emlékek (is) végeznek. A kitett pont sem vetett véget az emlékek és elmélkedések láncreakciójának, mert 1993ban, a 48. évforduló idején, „a zsidók nélküli antiszemitizmust” taglalva (A Hét, 1993/ 16., 17. sz.), újból utalnom kellett az 1945. április 19-én, a volt Appellplatzon világgá kiáltott eskünkre: „Nem fogjuk tétlenül túrni a fasizmus újjászületését!”
A cikk írása közben csengett a telefon. Gálfalvi György jelentkezett, és újabb visszaemlékezést kért a LÁTÓ szeptemberi számába. Végül is nem tudtam visszautasítani ezt a lánglelkű szerkesztőt, érve meggyőző, ötlete serkentő volt. „Írd meg – biztatott –, mikor, melyik emlék nyomul előtérbe, és mi ösztökélte mind a különböző emlékek felbukkanását, mind a belőlük levont tanulságok megfogalmazását.” Így született meg ez a visszapillantás ettersbergi töprengéseim témáira, s azokra a külső és belső indítékokra, amelyek papírra vetésüket kiváltották. A retrospektíva – alapjában véve Semprunt, azt az írót és gondolkodót igazolja, aki a lágerek poklába való alámerüléseknél ihletett és ihlető Vergiliuszomnak* bizonyult. Ő állapította meg ugyanis, hogy a valaha szöges drótok bekerítette emlékek kimeríthetetlenek. Memóriánkat – minden végessége és sérülékenysége ellenére – bizonyos vonatkozásban „végtelenének minősíthetjük, hiszen az eltűnések, elfojtások és felszínre emelkedések menetében a társítások majdnem korlátlan kombinációi révén, új és új alakzatot nyerhet. Újabb és újabb következtetések, tanulságok levonását teszi lehetővé. (Persze, nem a gátlástalan, erkölcstelen /ön/manipulációk végtermékére gondolok.)
Talán ezért is tekinthető az emlékezet – mind egyéni, mind közösségi síkon – identitásmeghatározónak. Akinél s akiknél meggyengül vagy elvész, ahol elfojtják, ahol részleteiben vagy egészében betiltják, „letartóztatják”, ott maga a személyiség, a kollektivitás károsodik. Az amnéziák, legyenek azok kórosak vagy hatalmilag kierőszakoltak, mindig a létet fenyegetik. A pusztulás előjelei és hordozói, és fordítva: az egymással érintkező, egymást kölcsönösen befolyásoló, gazdagító emlékek mindig és mindenütt bizonyos vitalitás bizonyítékai. Az életerő megnyilvánulásai, s a személyiség önazonosságának megőrzését ösztökélő tényezők. Igaz, az öregedő ember gyakran tegnapjaiba, emlékeibe húzódik vissza. Az is igaz, hogy e leépülés során rendszerint a távolibb múlt, a gyermek- és ifjúkor élményüledékei törnek fel, míg a közelmúltban megéltek a feledés homályába merülnek. Kettős, ambivalens jelenségről van tehát szó, s akik az egyéni, illetve a közösségi emlékezés kérdését feszegetik, akik az emlékírás hasznát és buktatóit tudatosítják, mindkét arculatát számításba kell venniük. Arra is figyelniük kell, hogy – tapasztalat szerint – mindenki a maga lét körülményeinek, érdekeinek és értékrendjének megfelelően emlékezik. A teljes felülemelkedettség, a maradéktalan tárgyilagosság – ritka erény. Az emlékezés kiváltképpen az alanyiság tartozéka és birodalma.
E felismerésre is utalva, hangsúlyoztam a magam útjának felmérése során (Pro domo, in Tegnapi és mai önismeret, Buk., 1975, 391.), hogy az emlékezés mindig felelősséget igényel, mindig felelősséget sugall. Felelősnek lenni – többek között s talán elsősorban – annyit jelent, mint emlékezni. A feledékenység igen gyakran felelőtlenségként is kezelhető. Nincs viszont felelősség a személyiség folytonossága nélkül. Éppen ezért globális felelősséget kell vállalnunk mindazokért az Énekért, akik életük különböző szakaszaiban voltunk.
Magam is így jártam el. Buchenwaldot eszmei-erkölcsi háromszögelési pontnak vettem, honnan vissza és előre pillantottam, hogy életem különböző szakaszait és tetteit vizsgáljam. Ez a szemlélődés kezdettől fogva önbírálati volt, és identitástudatom alakításában is eligazító szerepet töltött be. Nem véletlen, hogy a múltidéző írásaimat töprengések jegyében bocsátottam nyilvánosság elé. Nem arra törekedtem, hogy az egykori eseményeket, a szenvedéseket és küzdelmeket minél hitelesebben, a maguk kronológiai sorrendjében idézzem fel, hanem elmélkedéseimet bizonyos megélt élményekhez, dilemmákhoz, feljelentésekhez és olvasmányokhoz kapcsoltam. Kiválasztásukat külső és belső impulzusok szabták meg, amelyek között az önrevízió alapvető mozgató erő volt. Ebben a menetben töprengéseimet egyrészt valami folytonosság köti össze, másrészt az olvasó – ha egymás után ismét átlapozná őket – bizonyos radikalizálódással, s a belőle származó különbségekkel találja magát szemben. Ez a tendencia többrendbéli éleződő válság, illetve a meghaladására irányuló erőfeszítések kifejezéseként könyvelhető el.
Önelemző meditációimat rendszerint az április 11-i felszabadulás kerek évfordulóin közöltem. A világ s benne jómagam természetesen nem ezekhez a dátumokhoz igazodtunk. Változásaink döntő mértékben a létező szocializmusként ismert rendszer állandósuló krízise, majd szétbomlása, a század- és ezredvég globális kihívásai, az egyén emberiséget fenyegető roppant veszélyek, s végül, de nem utolsó sorban az újbarbarizmus jelentkezései ösztökéltek. A buchenwaldi rabságra való emlékezés azért volt számomra – szinte kötelező erővel sarkalló – alkalom az önreflexióban való elmélyülésre, mert – borzalmaival s egyidejű magasztos mozzanataival – az emberi lét, a határhelyzetbe került ember lealacsonyodásának és felemelkedésének a regisztrálását tette lehetővé. Egy erkölcsi megújhodás távlatait villantotta fel.
Nem véletlen tehát, hogy a Korunk 1975/6. számában megjelent első töprengésem központjában erkölcsi kérdések találhatók. Gondolatmenetemet vizuális élmény, a weimari moziban megtekintett dokumentumfilm indítja. A vásznon az önfelszabadító lázadást felelevenítő képek jelennek meg, bennem pedig újraélednek azok az emlékfoszlányok, amelyek az előkészületekben rám hárult feladatokat őrizték. Ezek igen szerények voltak, ám etikai jelentésükben számomra mindmáig rendkívül fontosak maradtak. Annak a lehetőségét kínálták ugyanis, hogy fegyverrel a kézben pusztuljunk el, s az ellenállás révén a magunk választotta halállal emberi méltóságunkat is visszanyerjük. Egy pillanatig sem volt kétséges, hogy a felkelés sikerét csak a felszabadító seregek megfelelő időben való odaérkezése biztosíthatja, ám ha ez nem történik is meg, az emberi halálhoz való jog visszaszerzése nagy erkölcsi elégtételt nyújtott. Nyilván – megőrizvén az arányokat – ez a motiváció bátorította a most 50 éve kirobbant varsói gettó-lázadás halálra szánt harcosait is, akik nem győzhettek, de nem kellett tehetetlenül, megalázottan a gázkamrákba vonulniuk. És ha most, az emlékezés asszociációit követve, újraélem a varsói gettó helyén emelt emlékművel való megrendítő találkozásomat 1980 őszén, nemcsak Willy Brandt bűnbánó térdre borulása ötlik fel bennem, hanem mintha a Szolidaritás akkori küzdelmeinek a lengyel főváros egész atmoszférájára kisugárzó hatását is a régi intenzitással érzékelném.
Biztos, hogy annak idején ez a találkozás nekem is újabb erőt kölcsönzött egy már bukásra ítélt szellemi-erkölcsi „ellenálláshoz”, amelyet társaimmal a csausiszta gépezet részét alkotó kisebbségi intézményen belül folytattam. És ahhoz sem fér kétség, hogy napjainkban az 50. évfordulóról való megemlékezések különös érzelmi fűtöttsége az újfasiszták Európa-szerte észlehető garázdálkodásaival szembeni tiltakozásból merített. Ez a tiltakozás egy Auschwitz utáni – lehetséges és szükséges – erkölcstan kategorikus imperativusát tolmácsolja: a lágervilág megismétlődését minden eszköz bevetésével meg kell akadályozni!
Erre azonban – ma és holnap – csak az autonómiájukat visszaszerzett, mindenfajta totalitarizmus erkölcsroncsoló következményeitől önmagukat megszabadított emberek képesek. A totális parancsuralmak összeomlottak, ám – lássuk be – az emberi szolidaritás s az összefogást aládúcoló erkölcsi értékrend helyét egyelőre egy feltámadt vadkapitalista szakaz-dzsungel-törvényei bitorolják Amikor a buchenwaldi nemzetközi ellenállás morális hagyatékát közvetlen éltetni próbáltam, erre a fordulatra igazán nem számítottam.
A kétely azonban már – érthető módon – dolgozott bennem. 1980-ban, a harmincötödik évfordulóra fit elmélkedésben a felkelés jelentőségét aránytalanul felnagyító legendák lebontását szorgalmaztam, s ebben a demitizáló szövegkörnyezetben a magam önazonosságát feszegettem. Ezt egyébként a Pro Domo című írásomban lényegében már elvégeztem, de a Buchenwalddal kapcsolatos élmények – ösztönző – felidézése során a probléma ismét előbukkant. A tudatom küszöbét átlépő emlék tragikomikusnak minősíthető. A táborból hazafelé tartva, a brnoi lebombázott pályaudvaron állok, s egy olyan vonatot szeretnék találni, amely Románia felé tart. Itt történt a Vörös Hadsereggel való első találkozásom is, amelyet szívdobogva vártam. Egy járőr igazoltat, elsősorban nemzeti-nemzetiségi hovatartozásom érdekli. Magyarnak vallom magam, mire az egyik katona szegényes kis motyómat is elszedi tőlem, s amikor a járőrt vezető tisztnek kézzel-lábbal magyarázni próbálom, hogy egy hitlerista koncentrációs tábor felszabadult antifasiszta foglya vagyok, vállát vonogatva, közömbösen odébbáll. Az első találkozás tehát nem volt valami felemelő, és távolról sem felelt meg annak a képnek, amely e hadseregről bennem élt. Szkepszisem azonban még nem volt olyan mély, hogy ebből a jelenetből messzebbmenő következtetéseket vonjak le. Igyekeztem elfelejteni, s ha ritkán más hasonló kiábrándító tapasztalatokkal együtt eszembe jutott, mint „nem-tipikust” ismét tudatalattimba száműztem. Ez később fatálisnak bizonyuló eljárás volt. Autonómiámat ásta alá.
Önazonosságom – Buchenwaldhoz igazított – meghatározása a továbbiak során is sok értelmetlenségbe, elutasításba ütközött. Zsidó származású magyarként írtam második töprengésemben: „tudom, hogy a krematóriumok hamujából egy régi-új nemzettudat Főnix-madara szállt magasba, nekem azonban csak az áldozatok emléke iránti töretlen hűség s az üldözöttekkel való teljes szolidaritás maradt kötelező”. (Töprengések az Ettersbergről, in Az erkölcs dilemmái, Kolozsvár-Napoca, 1981, 232.) Ezt a viszonyulást azonban nem tartotta kielégítőnek Gréda József, az áltatám is nagyra becsült műfordító, akivel sok szép váradi emlék kőt össze. Vallomásomat a Tel-Avivban megjelenő Új Kelet című lap 1980. aug. 1-i számában „elkésett, szomorú üzenet”-ként (számos nyomós érvre támaszkodva) egy történelmileg csődöt mondott asszimiláció kifejezéseként bírálta. A régi krédóban megfogalmazott szolidaritás és hűség azóta csak fokozódott, ám ez a tudati-lelki folyamat nem szüntethette meg, még csak nem is gyengítette az anyanyelvi ragaszkodásomat. A hozzám hasonló „peremszemélyiségek” ellentmondásos helyzetét illusztrálja az a „másik” oldalról ért kifogás is, amelyet a mai „másodlagos antiszemitizmus” (Komoróczy) ellen írt – már említett – cikkem váltott ki. Miért nem említettem az üldözöttek hibáit is – kérte számon a jó barát, ezt annál is inkább elvárta volna tőlem, hiszen éppen én tettem szóvá elítélően, hogy a fasizmus leverése után nem egy üldözöttből az ártatlanokat is üldöző lett.
Mindig távol állt tőlem az Otto Weininger-féle zsidó öngyűlölet. A Buchenwald poklát is megjárt Pap Károllyal sem tudtam végigmenni a „zsidó vétkeket” lajstromozó útján, ám azzal sem értettem egyet, amikor évekkel ezelőtt egy másik barát egyértelműen antiszemita vádiratnak bélyegezte Ágoston Péter akkoriban újraközölt válaszát, amelyet a Huszadik Század című folyóiratnak a zsidó-kérdést feszegető ankétjára adott. A váradi jogakadémia egykori tanára ugyanis – többek között – egy történelmi zsákutcában létrejött, csak félig-meddig elfogadott beolvadás torz megnyilvánulásait, illetve a gettólét csökevényeit vette kritikailag szemügyre. Számomra a bibói magatartás volt és maradt irányadó, amely kérlelhetetlenül elítélte a holocaustba torkolló fajüldözést, de az asszimiláció némely visszássága fölött sem hunyt szemet. Felfogásomban nincs olyan terület, nincs olyan életrajzi vonatkozás, amelyre az önvizsgálat törvénye ne vonatkozna. Az Izrael álmával való szolidaritásom nyilván nem terjed ki azokra a „héjákra”, akik a hódítás megszállottaiként a palesztinokkal való abszolút elkerülhetetlen kiegyezéstől zárkóznak el. És ugyancsak nyilvánvaló, hogy egyik fél fundamentalistáihoz sincs, nem is lehet sohasem közöm.
Az Ettersbergtől kétszer is búcsúzó írásaimban (Népirtás a XX. században, in: Az ezredforduló kihívása, Buk., 1986, 72-90; Végső búcsú az Ettersbergtől, Helikon, 1990/26) egyrészt önbírálat) életrajzomat folytattam a már említett radikalizálódás jegyében, másrészt – a közeledő korváltás távlatában – általánosabb érvényű konklúziókat próbáltam levonni. Az 1985-ös évfordulón észlelt elembertelenedéssel, a foglyok körében is tapasztalt emberi leépüléssel szembesítettem magam, s e romlást felidéző emlékek alapján valamilyen – mondhatni – „negatív antropológiát” körvonalaztam Adornóra, Lorenzra és Frommra hivatkoztam, amikor az „új-barbarizmus” rémével riogattam, s az Auschwitzban megmutatkozó fenyegetést a hirosimai Apokalipszissel kapcsoltam össze. Azóta tudom és tudjuk, hogy az Abszolút Gonosz ismét feltámadt s ezúttal a Balkánon garázdálkodik, ahol embernek tűnő fenevadként öl, rabol és mindent elpusztít, ami céljai megvalósítását akadályozza. Megtanulhattuk azóta azt is, hegy e közeledő XXI. századra nemcsak a Hirosima és Nagasaki fölött több mint négy évtizeddel ezelőtt kibontakozott halálos bomba vet árnyékot, de rettegnünk kell azoktól az időzített bombáktól is, amelyek a csernobilihez hasonló atomerőművekben máris ketyegnek. A „végső búcsú”-t, majd a 48. évfordulóra közölt írást ambivalens érzelmek lengték be. Egyrészt lesújtó volt annak az immár kétségtelenné vált ténynek tudomásul vétele, hogy Ettersberg s a Gulág-szigetcsoport határai valahol érintkeztek, s a fasizmus újra felütötte vészjóslóan a fejét, másrészt mozgósítóan hatott rám, hogy a régi buchenwaldi eskü megőrizte érvényét. Ez továbbra is cselekvésre késztet, főként szellemi síkon. Ennek a csökönyös aktivizmusnak az az alapigazsága vált vezérelvévé, hogy hiteles, korszerű antifasizmus csak antitotalitarizmussal szervesen összefonódva képzelhető el.
*
A felidézett és kommentált emlékek révén alakított önazonosság tudata elég ritkán találkozhat olyan – másokban őrzött – benyomásokkal, amelyekben (azonos létfeltételek között) ugyanannak az énképnek a hordozója jelenik meg. A közelmúltban alkalmam nyílt egy ilyen összehasonlításra. A Hiány című budapesti folyóirat 1992/7. számában jelent meg egykori lágertársam, Fränkel David, most Bonnban élő egyetemi tanár „Erre emlékszem”, II. cím alatt közölt írása, amelyben a felszabadulás utáni napokra utalva a következőket olvashattam magamról: „Egy idő után a legtöbb ember, egészségesen vagy betegen elindult „organizálni” (azaz beszerezni). Jokival erre nem volt se kedvünk, sem időnk. A betegápolás teljesen lekötött. Úgy tűnt, mintha sajátos nemzeti vonásokat lehetne felfedetni abban, hogy ki mi után kutatott. Az oroszok főleg italt kerestek, a franciák specialitása a bőrruha volt, a lengyeleké az eledel stb. Egy valaki tűnt fel nekem az ide-oda rohangáló emberek közül. Nem sietett, nem is tudott volna sietni a fogpiszkáló lábakon járó, középtermetű ifjú, mert két karjában – két-két össze hajló fogpiszkáló – szépművészeti albumokat cipelt. Ez volt Gáll Ernő, akit akkor ismertem meg.” A külső megfigyelő tehát rajtakapott, amint – azóta sem csökkenő – szellemi érdeklődésemet próbáltam lét és nem-lét küszöbén is kielégíteni. Persze, az akkori pillanatkép bizonyos valóságidegenséget is rögzített, ami később sok illúziónak, csalódásnak és hibának lett a forrása.
*
Töprengéseim summázására az a körülmény is ösztönzött, hogy mostanában mifelénk szintén erősödik annak a tudata, hogy „minden kisebbség: zsidó”. Tőkés László többször hangot adott annak a felismerésnek, hogy jelenleg az itteni magyarságot szemelték ki a bűnbak szerepére, amelyet évszázadokig a zsidóknak kellett betölteniük. Ilyenképp kettős kisebbségi státusomnak köszönhetően, abban az előjogban lehet részem, hogy e szerep ódiumát is kétszeresen vállaljam, illetve viseljem el. Közben azt sem felejthetem, hogy voltak vészterhes évek, éppen az ettersbergi töprengéseimet kiváltók, amikor a kisebbségi sorsban az észak-erdélyi románsággal kellett osztoznom. Az antitotalitarizmussal egybeszövődött antifasizmusom a „peremszemélyiség” közvetítő funkciójának – szűkülő lehetőségeim közötti – következetes teljesítésére kötelez.
 
* E sorok papírra vetése után került csak kezembe Jorge Semprun De szép vasárnap! című, francia nyelven 1980-ban, magyarul 1992-ben megjelent műve (Európa Könyvkiadó). Az egykori buchenwaldi fogoly, majd a spanyol kommunista párt otthoni, illegális vezetőségének tagja, aki a hatvanas években szakított ezzel a mozgalommal, ebben a könyvében haraggal és öniróniával tekint vissza A nagy utazásbeli, illetve a későbbi énjére és hitére. A mű egyik kulcsmondata így hangzik: „Sztálin meggyilkolta emlékezetünk ártatlanságát.” A „gyilkossal” szembeni gyűlöletéből is fakadó következtetéseivel Semprun – sok tekintetben – kalauzom maradt.