Kiss Zsuzsanna
RABOK VAGYUNK VAGY SZABADOK
1989 decembere, ha forradalmian új helyzetet nem is teremtett, azért a szólásszabadság jogán leoldotta az 56-os romániai letartóztatások és börtönévek történetéről a hallgatás bilincseit. Természetesen ettől a köztudat, a bármilyen kor törvényességének keretein túli, egyáltalán nem hökkent meg. Hiszen többé-kevésbé ismertük a tényeket, úgy, ahogyan a barátok és a szülők életét ismerni szokás.
Ráadásul, ahol csak papírforma szerint van jogállam, ott a szálhagyomány az engedélyezett történelemnél pontosabban őrzi a múltat.
Mondhatnám azt, hogy kissé meglepő, mennyire kevés hiteles irat látott napvilágot, az utóbbi három évben is, az 56 Erdélybe való elszivárgásának ürügyén több hullámban elrendelt letartóztatásokról. Mondhatnám, ha a könyvkiadás jelenlegi körülményeit nem venném figyelembe.
Egy kéz elegendő ahhoz, hogy összeszámoljuk, hány könyv jelent meg – magyarul és románul együttesen! – a 63-as amnesztiával szabadult, de föl nem mentett politikai foglyok sorsáról.
Itt és most egyelőre adós maradok az említett könyvek bemutatásával. Egy dolgot mégis meg kell jegyeznem. Mindenik könyv írója – többnyire önéletírók – óvakodik a sajnálkozás és önsajnálat csapdáitól, ami manapság rendkívüli és ritka érdem, nemcsak kelet-közép-európai viszonylatban. Mégis, a tárgyilagosságra való törekvés a stílus szintjén átcsap másfajta végletekbe. Hol a vallásos rajongás, hol a romantikus töredékesség, hol pedig az írói témafelvetés gyengíti az elbeszélt élmények erejét, s habár az átéltség hitele nem szenved csorbát, azért az olvasói szabadság megfogyatkozik.
No, igen. Miről is lehetne nehezebb jót s jól írni, urambocsá’ még ki is adni, mint arról az abszurdoid életformáról, amelyben két egymást kizáró életminőség, a rabság meg a szabadság keveredik össze úgy, ahogy a kint és a bent is csak egymáshoz viszonyítva az, ami: De miért is volna könnyebb írni, mint élni?
Lehetne választani?
Beszélgettünk róla.
FÜLÖP DÉNESSEL marosvásárhelyi otthonában. Bernády György könyvei, asztala. Fotelek, amelyek a lázas beszéd pillanatában kiröpítenek. Járkálni kell, segíteni a fegyelemhez szoktatott nyughatatlan lelket. Telefon, csengő, kopogtatás. Mindent azonnal intézni kell. Kisebbség délelőttje. Az idő azért megáll, leül mellénk.
 
A börtön egyeseket megtört, a gyengébbeket eljellemtelenítette. Sokan igaz emberek maradtak, de a társadalmi dolgokban többé nem vettek részt azután. Mások elmenekültek. Ezek a súlyos következmények.
1959. július hetedikén tartóztattak le, egy nappal pappá szentelésem után. Már az ünnepségen jelen voltak letartóztatóim, de kicsúsztam a markukból. Másnap viszont elvittek. Akkor a marosvásárhelyi Kistemplom segédlelkésze voltam. A Vártemplom ún. gótikus terme melletti kis cellában laktam július hetedikén délelőtt tízkor beállítottak, házkutatást rendeztek. Összeírták leltár szerint mindenemet, könyveimet darabszámra. Amikor fél év múlva kimondták minden vagyonom és személyi tulajdonom elkobozását, ezt a listát használták föl a végrehajtásnál.
Az előzményekhez hozzátartozik, hogy 1956. október huszonharmadikán este a Mátyás-házban képviseleti gyűlést tartott a diákság. Azelőtt alakult meg a Romániai Magyar Diákszövetség. A teológusok küldöttje én voltam. A gyűlést Balázs Imre és Tirnovan Aristid képzőművész hallgatók vezették. Vége sem lett még a gyűlésnek, a katonaság körbevette a háztömböt. Azonnal oszolnunk kellett. A vezetőket letartóztatták, szinte azonnal. Valaki a társaságból besúgott. 1960-ig folyamatosan voltak letartóztatások.
Utánam Kolozsvárról jött két szekus. A vásárhelyi biztonsági egységnél egy 70-szer 70 centiméteres kamrába tettek. Elszedték szemüvegem, nadrágszíjam, cipőfűzőmet. Két óra múlva kivettek. Egy dzsipbe ültettek, szememet bekötötték. A repülőtérre vittek. Ott kiszállítottak a kocsiból, és hasra fektettek a gyepen. Egy óra is eltelt, akkor leszállt egy négyszemélyes katonai gép. Megbilincselve beleültettek, és Kolozsvárra „repítettek”. Fekete autón szállítottak a Marx utcai szekuritáté-központba. Éjjel egykor belöktek oda. Anyaszült meztelenre vetkőztettek ellenőrzésre, aztán belöktek az első cellába. Hét napig felém se néztek. Éjjel-nappal áthallatszottak a neszek a többi cellából. Csattogtak az ajtók, a zárak, iszonyú robajjal nyíltak, és mind különböző időkben. Ordításokat, sikoltásokat is hallottam. A cementen volt egy szalmazsák, azon feküdtem. Reggel hattól este tizenegyig állni kellett. 5-ször 2 és fél méteres volt a szoba. Az ablak fölfele nyíló volt. Az első héten volt egy óriási csapóeső, a víz mind befolyt, úgyhogy lábat mostunk az esőlében. Két és fél deci fekete pergelt árpálé, 12 deka kenyér, és délben egy darab málé, vagyis kukoricakenyér, románul „turtoi” volt a napi élelemadagunk. Heteken át ugyanazt az ételt adták, ez is a megtörés egyik módszere volt.
Egy 40-szer 50 centiméteres asztal, becementezett, rögzített lábakkal és egy ugyancsak becementezett lábú szék várt a vallatáson. A szemüvegem, amit az első pillanatban elvettek tőlem, ilyenkor mindig ott volt az asztalon. Nem voltam komolyabb kínzásoknak alávetve egy vallatáson sem csak lökdösődtek, és fülem hallatára beszélek meg, mit is csinálhatnának velem. Átéltem azt a gondolatot is, hogy nem fogok soha élve megszabadulni. Le kellett mondanom. Pontot tettem a dolgokra. Hálát adtam Istennek mindenért. A teológiát mint magyar intézetet, nagyon nagy ellenségüknek tarthatták. Vallatóim kitaláltak egy hazug történetet, melyben valódi emberek szerepeltek, a barátaim és én is.
Ott volt például Adorjáni Dezső, teológustársam, jó barátom. Zseniális zenészember volt, a teológia után el akarta végezni a zeneakadémiát is. Orgonakoncerteket adott, énekkart vezetett a Farkas utcában. Elfogták, azzal a váddal, hogy 1957. március 15-én a teológusok reggeli áhítatán a himnuszt játszta az orgonán. Valójában azon a reggel a kántor helyett a Farkas utcában kántorizált éppen. Természetesen az igazságot nem vették figyelembe. Hét évet kapott, csak azért, mert el akarták ítélni.
A letartóztatások másik ürügyéül szolgált egy kitalált történet, miszerint volt egy, a Nagy András teológiai professzor házában tartott bibliakörünk. Ezen a bibliaköri összejövetelen a forradalom napjaiban állítólag arról beszéltünk, hogyan lehetne kiszabadítani a magyarországi foglyokat, akiket Budapest felől Kolozsváron át szállítottak a Szovjetunióba. Az én vádpontjaim között is szerepelt ez a bibliakör. Én viszont soha nem voltam Nagy András házában.
Föl kellett vállalni egy olyan ellenállást, amely aztán elegendő volt megküzdeni az alaptalan állításokkal szemben. A legnehezebb az élettel való leszámolás volt. El kellett jutnunk oda.
Dezső barátom művészlélek volt, idegileg rendkívül érzékeny. Tudták ezt róla. Előszedtek holmi kínzóeszközöket, amikor vallatni kezdték Dezső aláírta a koholt vadpontokat, amikkel illették. A törvényszéki tárgyalás előtt viszont történt valami. A kolozsvári törvényszéki börtön 24-es cellájába tették, ahol Wurtbrand Richárd, akkor már másodszor elítélt evangélikus prédikátor is jelen volt, és ahová engem is tettek. Dezső behozatala előtt másfél héttel. Különben tizennégyen voltunk összesen, hat ágyra. Nyilván adminisztratív tévedésből lökték közénk Dezsőt. És Wurtbrand Richárd egyszerűen feltette a nagy kérdést. „Na és ha megölnek? Nem természetes dolog, hogy sokan meghalunk, de a hazugságnak nem engedünk?” Ezek után Dezső megverte a cella ajtaját kihallgatást kérve, és bejelentette vallatóinak, hogy a tárgyaláson nem fogja vállalni, amit aláírt. A túl érzékeny idegzet megkeményedett. Dezső hőse lett a korabeli egyháztörténelemnek.
Sós Ferencet, akit korábban, iszonyú kínzások után már halálra ítéltek, rá akarták venni, hogy tanúskodjék ellenem. Kicsikartak tőle egy hamis tanúvallomást, de amikor megbilincselten megjelent a tárgyalásomon, visszavonta azt, és védő tanúmmá lett.
Az első, nyílt tárgyalásomon nem tudtak elítélni. A második már zárt volt, azon csak a szüleim lehettek jelen. Akkor már a szamosújvári börtönben raboskodtam. Elítéltek. A fő vádpont az volt, hogy 1957. március tizenötödikén imádkoztam a magyar népért és az októberi foglyokért azon a reggeli teológiai áhítaton, ahol Dezső a magyar himnuszt orgonálta volna.
Dr. Horváth Jenő professzorom önként fölvállalta a védelmemet. Tanúként igazolta, hogy mindez nem volt igaz. A fülem hallatára szidták agyba-főbe, hogy miért mert tanúként megjelenni.
Először csak a szüleimmel közölték ítéletemet. Tizenegy esztendő börtönre, teljes vagyonvesztésre, minden személyi dolgom elkobzására ítéltek. Ráadásul a tizenegy év lejártával kezdődően tíz évig tartó teljes társadalmi jogvesztést is rám varrtak. Szóval huszonegy évet kaptam, tulajdonképpen.
A vagyonelkobzást végre is hajtották a szüleimen, Alsósófalván. Édesapám a könyveimet próbálta menteni. Most is fájlalom, hogy egyből elvitték ami Németh Lászlóm volt, A minőség forradalmát. Amikor elmenni készültek, még annyit mondtak, hogy nem biztosak abban, hogy minden holmimat megtalálták, úgyhogy még visszajönnek. Az általuk darabszám szerint leltárba nem vett könyveket apám kosarakba rakta, és kihordta őket a sófalvi rétre, és a terebélyes fűzfabokrokba fejtette. Most is magán viseli ezt a korszakot sok könyvem, megrongálódott fedéllel, elázott lapokkal. Például a Móriczsorozatom. A második házkutatás után, később apám hazavitte könyveimet. Tudta, mennyire fontos volt nekem, amit értem tett. Egyetlen nagy szenvedélyem volt, a könyvgyűjtés. Azt, hogy milyen ítéletet kaptam, nekem csak féléves késéssel árulták el. Éppen karanténban voltam, Szamosújváron, a nyolcas cellában. Egészségügyi megfigyelés alatt állottam. Ez egy státusz, minden rabot egy ideig ilyen megfigyelés alatt tartanak.
Szóval, egyszer csak odahívott az ajtóhoz egy katona. Azon a résen, amelyiken a csajkát szokták benyújtani, benyújtotta az ítéletemet. Hogy írjam alá tudomásulvétel végett. Nem arról kérdeztek, egyetértek-e az oda írottakkal. Csak tudomásul kellett vennem. Aláírtam tehát. Annak idején, a második tárgyaláson, az utolsó szó jogán még azt mondtam, engedjenek minél hamarabb szabadon, hiszen láthatják, miről van szó. Fél éven át hittem abban a pillanatban, amelyikben megnyílik az ajtóm, és azt mondják, hazamehetek. Csak most kezdődött a fogság. Igen, az ítéletben az is benne volt, hogy a kezem között halt meg Mîndruţ Valér, hátszegi kovácsmester.
Fogságom további színhelyei voltak Galac, Ostrov, Luciu Gheorghe a „Gironde” uszály, Periprava, az „Ileni Levendi” dunai rabhajó, Grind, Sfistofca gátépítő tábor, Salcia.
A négy évből egy évet töltöttem cellában, három évet pedig lágerben, munkatelepen. Levelet két és fél év után küldhettem haza először. A „Gironde” hajón voltam akkor. Négyszázan voltunk, ötven fős brigádokban. Aki teljesítette a szinte lehetetlenül nagy normát, annak azt ígérték, írhat egy levelet. Mint utóbb kiderült, ez annyit jelentett, hogy egy levelezőlapra lemásolhattunk az elénk kitett tábláról néhány mondatot, valami teljesen személytelen szöveget, és ezt valóban el is küldhettük. Ezért hajtottak, zsaroltak a munkával. A „Gradina” munkatelepen „tífuszgyanús” lettem, besoroltak a tífusztünetesek közé, és visszavittek a szamosújvári börtönbe, a 74-es cellába. Így ortodox, római katolikus, protestáns, román és magyar papok körében, az ún. papos cellában tölthettem néhány könnyebb hónapot, intenzív órarend szerinti tanulással.
Rabéveim – verések, kínzások, éheztetések, földi munkák, rizses tavak, nádvágások, holtak, betegségek történetei.
1963-ban, négy év múlva szabadultam. Hárman voltunk egy perben elítéltek, Adorjáni Dezső, Böjthe Sándor és én. Egyszerre szabadultunk. Ők is hazamehettek, de mind a ketten belehaltak a fogságban szerzett nyomorúságokba. Legyen áldott az emlékük.
Egy évig nem adtak állást sehol, felszentelt lelkész voltam, de az egyház visszautasított. Zsákoltam a marosvásárhelyi cukorgyár raktárában. Szakképzetlen lakatos voltam a Metalotechnika gépgyárban. Így telt el másfél évem.
Végre 1964. október 18-tól egy szervezetten három éve nem létező gyülekezet élére kerültem, Gegesre Hét esztendőt töltöttem Gegesen. Megnősültem. Hét év után Hármasfaluba hívtak meg, később Szászrégenbe. 1984-től a vásárhelyi Vártemplom gyülekezetének meghívására idekerültem, a Vártemplomban végzem lelkészi szolgálatomat.
Van négy gyermekem. Egyelőre részt veszek az erdélyi magyarság politikai gondjaiban. Egyik alapító tagja vagyok a RMDSZ legelső országos közösségének. Négyen alapítottuk, itt a Bolyai téren. Az utolsó egyházi választásokon a zsinat tagjává választottak. Választmányi tagja vagyok a Magyarok Világszövetségének.
Engem tenyerükön sosem hordoztak világi és egyházi hatóságok.
Életemet az isteni gondviselés „színei” alatt viselem, ami szolgálatban, közéletben, itteni és mostani, és a jövőre néző történelmi távlatban azt jelenti, hogy „a kedvünk ellenére való dolgokban türelmesek, a boldogságban hálásak, a jövőre nézve reménykedők vagyunk”. Ez az én keresztyén kisebbségi etikám.
Mire tanított meg a fogság? Azt kellett tudomásul venni, hogy az élet, cellában is, napról napra új helyzetet jelent. Csak látszat szerint áll az élet. A kisebbségi helyzet is éppen ilyen. Érzékenyen oda kell figyelnünk a mindennapi változásokra. Végtére is. a teremtés nemcsak értünk van. El kell fogadnunk a mások jelenlétét is. Megengedhetetlen, hogy egy belső viszály története legyen a sorsunk. A magyarság nem mentes az ilyen kísértésektől. Erre nagyon kellene vigyázni. A kisebbségi létben nem lehet egymással szembeni hatalmi allűröknek, versenyeknek kiszolgáltatni az Istentől kapott történelmi alkalmat. Elengedhetetlennek tartom a politikai egységet a kisebbségi helyzetben.
Érdekes, hogy az ember, hosszan tartó nagy veszedelem alatt, szellemi-telki veszélyben, kezdi elhagyni azt, ami nem fontos. Elsőrendűvé válnak a lelki értékek. Féltés, szeretet, szülők, testvérek, barátok, nép, hivatástudat. Ebben az értelemben a válsághelyzet segít a személyiséget letisztítani, egyértelművé tenni azt.
A keresztyén hit tartalmában adva vannak azok a jótékony szellemi-lelki eszközök, amelyekkel védekezni lehet a bajban.
Hívő emberek – nagyhitű emberek – hamarabb megtalálják a küzdelem, a megmaradásért való harc értelmét, differenciáltabban látják helyzetüket.
Más dimenzióban, de ugyanolyan lelki körülmények között zajlott azóta is az életem. Viszonylagos az, hogy szabad, vagy az, hogy rab vagyok.
Senki számára nem tettem féltékennyé a világot.
Kicsit mindig én voltam környezetemben a „király bolondja”. Kellemetlen mások számára, ha sosem tudhatják, mikor mit hoznak ki valakiből. 1986-ban volt egy esetem a szekuritátéval. Bevittek egy templomot látogató ENSZ-diplomata miatt a Borsos Tamás utcába. Egész éjjel vallattak. Autóval hoztak haza hajnalban, és a katona, aki vezette az autót, valami gyalázatos szöveget adott elő arról, hogy milyen „elvetemült” alak vagyok. Amikor már szálltam ki, érdekes módon, valahonnan volt erőm annyit felelni neki erre, hogy talán ő sem született rabnak. A belső szabadság nagyobb dolog, mint a fizikai rabság.
PÉTERFFY IRÉNNEL a nagykendi református parókia előtt. A körtefa alatt. Nyárvége, nyugalom. Hétköznapi délután. Csak egy-egy korán beért gyümölcs szól közbe, pottyantéban. Esős, őszt hozó vasárnap. A szellem meg a kéz megannyi munkájától telten ragyogó, tágas szoba. Egy-egy templom járó érkezik, könyvet vásárolni. Egyéb ügyek, család, tésztasütés, utaznivalók – csendben várnak ránk.
Az idő is megáll, leül mellénk.
1958. október harmincegyedikén, harmadéves koromban tartóztattak le. Az első hullámban vitték el Páskándit, a második hullámban Dávid Gyulát, Kelemen Kálmánt. Konkrétan semmit sem tettek ők sem. De 56-ban, a huszadik kongresszus után elég szabadon beszéltek az emberek, egymás között legalábbis. 56 októberében megalakulhatott a Romániai Magyar Diákszövetség. Én akkor elsőéves kis jelentéktelen gólya voltam. Mint egy új, működni akaró szervezet tagjai, októberben eldöntöttük, hogy ápolni fogjuk a házsongárdi diáksírokat. És kimentünk november elsején a temetőbe. Egy kicsit sokan gyűltünk össze. Elénekeltük a himnuszt. Dávid Gyula ítéletében ez ott szerepelt a vádpontok között. Akkor este és másnap velünk még nem történt semmi, nem szedtek elő, de ahogy a forradalmat leverték, azonnal érezni lehetett, valami ellenünk is készül.
Néhány hónap múlva, még azon a télen, a kari KISZ-bizottság tagjait sorra behívatták az egyetemi vezetőség és néhány ismeretlen hatalmasság elé. Engem is beválasztottak elsőéves koromban a kari KISZ-bizottságba. Szóval azért hivattak, hogy megkérdezzék, mi a véleményünk 56-ról. Az évfolyamtársak próbáltak meggyőzni, hogy ne mondjuk meg, mit is gondolunk valójában. Éreztem, elég nagy volt a tét. De én soha nem tudtam hazudni, vagy elhallgatni valamit. Hát nem tudtam azt mondani, amit elvártak. Forradalom volt 56, nem mondhattam egyebet. Utána méla csend jött. Mondták nekem is, vigyázzak, mert figyelnek. De igazán csak 58-ban kezdődött, azzal, hogy elvették az ösztöndíjamat, minden indoklás nélkül. Akkor már tudtam, Dávid Gyulával mi történt. A tanulmányi ösztöndíj 50 lej volt, az akkor nem volt kevés. A megvonása eléggé nagy aláfűrészelés volt. Egy barátom kerített nekem magántanítványokat. Nem vettem menzajegyet, a tanításból éltem. Otthon nem is szóltam. És közben jöttek a jelzések, hogy te, vigyázz – de már nem lehetett vigyázni.
58 őszén nagygyűlést hívtak össze az egyetem központi épületében, az Aulában. Minket, akiket már egyszer előszedtek, ismét sorra kihívtak, és teljes plénum előtt el kellett mondanunk ugyanazt, a véleményünket az 56-os eseményekről. Az évfolyamtársak, a barátok ott voltak, bátorítottak, mondván, hogy mögötted vagyunk, ne félj, és tényleg úgy is éreztük, hogy egy nagy család vagyunk, de ott kinn az emelvényen mégis mintha csak egy űr előtt álltam volna. Pedig még meg is tapsoltak. A tapsolókat kizárták az egyetemről.
Az 56 novembere után történt dolgoknak mind óriási súlyuk, jelentőségük lett. A megbukott forradalom hírére gyászszalagot vettem, és mi azt kitűztük, de hát ez akkor ártatlan tettnek tűnt. A rádió – a Kossuth – napokig csak gyászzenét közvetített. Mi azt hallgattuk. Nagy István akkor jött haza, és egyszerre kiábrándultunk belőle, mivel úgy beszélt a forradalomról, ahogyan mi nem vártuk tőle. Becsületesnek tartottuk addig, nem nagy írónak, de tisztességesnek. Rájöttünk, hogy tulajdonképpen nagyon bután gondolkozik. Még sajnáltuk is, hogy ennyire eljátszotta a tekintélyét.
Én valami olyasmit mondtam, hogy a forradalom leverése vérontás volt, amely nagy emberáldozatot követelt.
Vastagh Lajos szovjetellenes kijelentést tett.
No, ezen a tárgyaláson jól összetereltek bennünket, egy „lot”-ba, és közös nevezőre hoztak.
Pár nap múlva hoztak nekünk, névre szólóan egy-egy végzést, hivatalos írást, melyen az állt, hogy kizártak az egyetemről. Másnap egy civil jött utánam a lakásomra – diákotthonban laktam. Teljesen feltűnés nélkül vittek be a Traian utcába.
90 %-a az embereknek hasonlóan gondolkodott, ugyanazt gondolta 56-ról, mint mi. Csak hát engem kérdeztek, én kimondtam.
Ezek után persze logikus, hogy mindenfélét találtak, ami bűnömül szolgált. 56 októberében kölcsön kértem Páll Lajostól az Irodalmi Újságnak azt a számát, amelyben benne volt az Egy mondat a zsarnokságról, és Benjámin László egyik verse. Én ezeket kivágtam.
Különben a forradalom támogatása, továbbvitele meg sem fogalmazódott bennünk. Lehet, hogy a férfiak agyában volt valami ilyen vágy, de nem beszéltünk róla. Mi állandó félelemben nőttünk fel. Nemcsak én, mert édesapám pap volt, és minden este előkészítette a hátizsákot, és a hátsó kijáratú szobában feküdt le aludni, hogy ha kell, menekülhessen. A mi nemzedékünknek már nem volt energiája, hogy arra gondoljon, mi lenne, ha... Csak végigizgultuk, jönnek-e az ENSZ-csapatok vagy nem – nem jöttek.
A Traian utcai szekuritátén magáncellába zártak. Aztán felvitték kihallgatásra. A civil nyomozótól kezdve már minden román nyelven történt. A kihallgatáson a vizsgálóbíró könnyedén átformálta a szavaimat, mindenre rákérdezett, mindent megcáfolt. Én semmit sem úgy mondtam, ahogy ő beállította, de nehéz volt védekezni, a román tudásom kevésnek bizonyult. Bármilyen naiv is voltam, arra rájöttem, hogy előre meg volt írva az egész. Egymás ellen próbáltak uszítani. Arról faggattak, hogy miért is kaptam kölcsön az Irodalmi Újságot Páll Lajostól. Mindent tudtak, többet is, mint ami igaz volt. Egyik vádpontom szerint pénzt és segélyadományokat gyűjtöttem a Dávid Gyula családjának, miután öt letartóztatták. Szép lett volna, de nem tettem. Két levél is száradt a lelkemen, azokban két volt osztálytársamnak írtam volna a forradalomról veszedelmes dolgokat.
Az első vallatás után néhány órára betettek egy büntetőzárkába. Azután közös cellába kerültem egy jehovista móc öregasszonnyal és egy fiatalabb nővel, aki közbűntényesként szerepelt. Voltaképp ő volt a megfigyelőm. Naiv voltam, mégis gyanakodtam rá. Aztán egyszer meggondoltam magam. A nőnek iszonyú fogfájása volt, és nem adtak neki semmi fájdalomcsillapítót. Úgy gondoltam, hogy ha az ő emberük volna, akkor csak adnának neki valami gyógyszert. Tévedtem. Nevetséges volt bedugni oda azt a nőt, azt hinni s arra várni, hogy valami fondorlatosság kiderüljön rólam. Azt nagyon szerették volna, hogy Varró és Lakó ellen valljak. Értésemre adták, hogy az én büntetésem enyhébb lenne, ha besúgnék valakit. De azon kívül, hogy többen együtt hallgattuk az egyetemen délutánonként a rádiót, mást nem csináltunk. Nekem ez nem tűnt véteknek, tehát nem volt nehéz hallgatni róla.
Varrót tizenöt, Lakót tizenkét, Vastaghot nyolc, Páll Lajost öt évre ítélték el. Én tíz évet kaptam. A tárgyaláson mind az ötünknek megengedték, hogy pár percig beszélhessünk a szüleinkkel, és egy-egy csomagot is engedélyeztek. Mind az öten a 63-as amnesztiával szabadultunk.
Húszéves voltam, amikor rabságra ítéltek. Borzasztó volt az első karácsonyt megérni a börtönben. És, furcsán hangzik, de épp olyan borzasztó volt 63-ban az első szabadulás utáni karácsony.
A szekuritáté épületéből átvittek a Deák Ferenc utcai börtönbe. 1959 augusztusáig voltam Kolozsváron, akkor átvitték Csíkszeredába. Onnan 60-ban Aradra kerültem, majd 62-ben Nagyváradra.
A rabság nem volt mindenhol egyforma, és nem is volt mindenki számára ugyanolyan. Mindenki másképp élte meg a szenvedéseket, életkor, testi és lelki egészség függvényében. Nekem óriási erkölcsi erőt jelentett, tartást adott a családom. Mindenből, ami történt, nagyon sokat tanultam.
Mikor lecsuktak, mindent elvettek tőlünk. Mégis, mije is lehetett egy fogolynak? Fogkefe, szappan, törülköző. És a rongyocskák, azok nagyon fontosak voltak. Emeletes ágyaink voltak. Én mindig a legfelső szinten aludtam, mint fiatal.
A házirend börtönönként különbözött, de az alapvető szokások és körülmények azonosak voltak. Hajnali ötkor volt a kelés. Aki nem pattant, azt elkülönített cellába, az ún. izolátorba zárták, öt-hét napig, súlyosabb esetben két hétre is.
Hideg volt. Este minden ingóságodat egyberaktad, mindet belehelyezted a pokrócodba, aztán megfordítottad a pokrócot, és úgy csúsztál bele. Általában ketten voltunk egy, és öten két ágyra.
Nem volt szabad a szomszéd cellákkal kapcsolatba lépni. Nagyon vigyáztak, hogy ne tudja senki, kivel mikor mi történik a börtönben.
Érdekes, először azért kerültem izolátorba, mert az őrök beszédet hallottak abból a cellából, amelyben én is voltam, pedig a zaj az alattunk lévő cellából szivárgott föl. Én nem tagadtam, amit ők állítottak, magamra vállaltam a beszélgetést. Aztán ha már megbüntettek, nem bántam, elkezdtem valóban beszélgetni, ott az izolátorban, teológusokkal.
Különben minden tilos volt, semmit sem volt szabad csinálni. Az volt az elvük, hogy ne csinálj, ne tanulj semmit, légy, mint az idomított állat, és gondolkozz azon, hogy mi a bűnöd.
A börtön egyhangúságát és szigorúságát valahogy az is konzerválta, hogy nagyon féltek az őrök egymástól, no meg természetesen a feletteseiktől. Azért ők is látták, nem vagyunk közbűntényesek. Mi nem árulkodtunk egyik a másikra.
Kényszerközösség voltunk mi is, civilizálatlan körülmények között, tele félelemmel, bánattal, minden cellában akadtak önző és hisztis emberek, akik nehezen bírták és akiket nehéz volt kibírni. A legtöbb rabtársamban mégis megvolt az összetartozás érzése és a segítőkészség.
Szörnyű volt, amikor valakin nem lehetett segíteni. Egyesek nem akartak megvigasztalódni. Volt egy nagyon buta ember, a 61-es kényszerkollektivizálás folytán került börtönbe, nem volt hajlandó egy percig is elfeledkezni magáról és nem siránkozni az elvett földje miatt. Gyötrelmes volt elnézni azt, aki beteg volt, és szenvedett melletted, és te nem tudtál segíteni rajta. Egy nő meghalt. Egy másik, olyan negyvenöt éves forma magyar parasztasszony megbolondult, és az egész cellának végig kellett asszisztálnia a megháborodás fázisait. Egy fiatalasszony a börtönben szült, és elvették tőle a gyermekét, sohasem láthatta.
Rajtam mindig segített az, ha másokra figyeltem oda. Láttam is, nem nekem a legnehezebb elviselni a börtönt. Azok a nők, akik családot, gyermeket, férjet hagytak otthon, azok százszor jobban szenvedtek nálam. Szenvedtek a dohányosok a cigarettahiány miatt. Igyekeztem nem magammal foglalkozni. Jó volt segíteni a vízhordásban. Utálatos volt a kübli, a vízzel történő állandó spórlás. De megtanultunk egy csésze vízzel megmosdani, hajat mosni, odaállni és segíteni egymáson, máskor meg egyedül is boldogulni. Kitaláltuk, hogy alkalom adtán az ember szája is lehet csap, ha nincs, ki tartsa a csészét. Hogy az inkább csont, mint hús ételben, az a jó, hogy lehet tűt és íróeszközt gyártani a csontból. Az eldobott gyufaszál is szolgálhatott írás céljára. Palatáblának, füzetnek ragyogó volt a mosdószappan, amiből, amikor már csomagot kaphattunk, kettőt küldhettek az otthoniak. Szappanon tanultam meg morzézni, Kolozsváron, a misztikus hírében álló vasgárdistától. Megmotoztak, megtalálták a szappant, de az őr visszaadta azzal, hogy jó, de máskor ne forduljon elő. Egy-egy gesztus erejéig néha érezni lehetett, az őrök nem gyűlölnek. Volt őr, aki tovább hagyott sétálni az előírt időnél. A séta nagyon fontos volt, az egyetlen, ami emlékeztetett a szabadságra, habár formailag bezárt körbenjárás volt. De mégiscsak együtt lehetett lélegzeni, mozogni friss levegőn a többiekkel. Egy-egy börtönben különös öröm volt, hogy az ablak ferdén felfelé nyílott, és lehetett látni egy csíkot az égből, lehetett hallani a kint elkopogó lépteket.
Kialakítottam különféle technikákat arra, hogy az időt kitöltsem. Megkíséreltem visszagondolni mindenre, mindenre, ami velem addig történt. Ennek az ellenkezőjét is kipróbáltam. Eleinte tudatosan szoktattam magam a vegetáláshoz, hogy ne őrlődjem fel, ha hosszabb ideig megfosztanak a társaságtól, a tanulnivalótól és a munkától. Leszálltam arra a szintre, ahol csak úgy léteztem, valami szürke ködben, ami semmihez sem volt hasonlítható, hiszen nem tartalmazott sem illatot, sem színt, sem fényt, sem értelmes emberi hangot. Olyan volt, mintha lehúztam volna a redőnyt, megszűnt az idő, mindaz, ami emberi tulajdonság. Ez volt az egyetlen védekezési módszer a szekuritáté börtönében, ahol még folyton féltem, meg utána is olykor, amikor nem volt mit beszélni értelmeset senkivel. Álmaim nem nagyon voltak a börtönévek alatt, talán szintén önvédelemből, a szervezet takarékoskodott így, minél hamarabb aludtam el, annál jobban kihasználtam a rendelkezésemre álló rövid alvási időt.
A tanulás szempontjából Csíkszeredában volt a legjobb. Az élelmezés szörnyű volt, egy darab málé vagy kenyér, vagy egy tál árpakása és tea – folyton ettünk volna. Mégsem kínzott az éhség, mert mindig vártuk a tanulást. Negyvenen-ötvenen voltunk, több tanár is volt köztünk. Franciául és németül is tanultunk. Mindig izgalmas volt a tanulás, a szellem fellazulhatott bennünk kis ideig. Ráadásul külön izgalom járult hozzá, hogy ki kellett játszani az őrök éberségét. Mert ha bármilyen tevékenység jeleit látták vagy hallották, akkor lecsaptak ránk. Minden tilos volt.
Csíkszeredában az is jó volt, hogy látni lehetett a napi tíz-tizenöt perces sétákon a Hargitát.
Aradon munkaszolgálatos voltam. Kosárfonást tanított egy civil. Kétszeres öröm volt, egy külső emberrel kerültünk kapcsolatba, no és visszaadták a munka örömét. Normára dolgoztunk, és elég nagy volt a norma. Az volt az elvünk, hogy nem egyéni normát kell teljesíteni, hanem mindenkinek el kell valamennyi munkát végezni, senkinek nem szabad lemaradni. A fiatalok az idősebbeknek segítettek, mert ha teljesítetted a normát, akkor jogod volt egy levelezőlapot küldeni haza, és egy öt kilós csomagot is kaphattál. Általában megmaradtunk a minimális normánál, hogy aránylag egyforma teljesítmények legyenek. Hálás volt az, akinek segítettél, de nem is ez a hála volt a fontos. Öröm volt látni, hogy tudsz segíteni valakin.
Aradon és Váradon könyvtár volt! Sadoveanu, Topârceanu. Jó román irodalmat lehetett olvasni.
Én alapvetően optimista voltam és maradtam. Még a börtön előtt olvastam Teleki Blanka kufsteini naplóját, és amikor elzártak, sokszor eszembe jutott ez, meg a Fekete kolostor. Elhittem, hogy erre predesztinálva voltam. Persze, voltak nagyon elkeseredett percek, napok, hetek. Főleg amikor nem volt amivel foglalkoztathattam volna az agyamat. Megfogadtam, hogy ha majd kiszabadulok, verseket fogok tanulni, hogy mindig legyen egy jó kis poggyászom. Sajnos ma la igen kevés vers van a poggyászomban, hiszen ahogy kiszabadultam, jött a sokféle tanítás, mindig mást kellett megtanulnom, aztán férj, gyerekek...
A börtönben, bármilyen rossz volt, kialakult bennem egy óriási tudásvágy. Szerényebb lettem. Azelőtt jócskán volt bennem elfogultság a nemzetem iránt. Ez szinte megszűnt. Megerősödött bennem a hit. A szabadon töltött húsz év teljesen irreálisnak tűnt két-három börtönév után. Annyira megszokta az ember, hogy semmi kapcsolata nem lehetett a külvilággal A börtönléten túl minden más álom volt. Az hiszem, tudtam, nem fogom leülni mind a tíz évet. Annyit nem bírtam volna ki. Nem volt arányban sehogyan velünk akkora büntetés, mondtuk, és kapaszkodtunk a gondviselésbe. Mindenki folyton az amnesztiáról beszélt. Bármilyen változásból arra következtettünk, hogy jön a szabadulás.
Abban, a végletesen lecsupaszított létezésben megtanultam értékelni a barátságot, az együvé tartozást, a tudást, egyszóval a szabadságot, vagy talán csak a szabadság iránti vágyat. Mi a börtönben mindig vártunk valami pozitív dolgot, a sétát, azt, hogy ehessünk, az alvást, a tanulásra fordítható órákat. Megünnepeltük egymás névnapját, születésnapját. Marmaládédarabokat gyűjtögettünk, és tortát készítettünk belőle. Varrtunk egymás számára kis zsebkendőket, zsákocskákat, ajándékoztunk csonttűket.
Hogy sikerült ez a pozitív hozzáállás? Talán abban rejlik a magyarázat, hogy mi tulajdonképpen már egy igazságtalan társadalomban nőttünk föl. Igazságtalan volt a gyermekkorunk. Papgyereket, kulákgyereket, értelmiségi, arisztokrata, kisebbségi gyereket – egy ellenséges felsőbb hatalom tartott nyomás alatt. Nem is vártuk, hogy hozzánk jók legyenek.
Amikor 1963. szeptember tizenkilencedikén visszaadták öt évvel azelőtt levetett ruhámat, és kiengedtek, még hosszú igéig nem éreztem biztonságban magam. A vonaton végig rettegtem, hogy visszavisznek. Borzasztó volt arra gondolni, hogy már kinézetre is más vagyok, mint a többiek, gyűrött és ijedt. Egyáltalán nem úgy történt, hogy kiszabadultál, és akkor boldog voltál. A többiek még bent ültek. Nem tudtam gondolatban otthagyni őket Az ő életüket éltem tovább. Elmentem, meglátogattam a szüleiket, Imre Lajosnak, Teleki Böskének, egy székelydályai tanítónőnek. Sokáig idegenül viselkedtem a világban. Akkor nyugodtam igazán meg. amikor a barátaim is kiszabadultak.
1971-ben végeztem el az egyetemet. Közben végig tanítottam, sokféle tantárgyat sokféle iskolában. Férjhez mentem, két fiam van, és már nagymama is vagyok. Kemény helyzetekben sohasem szűkölködtem, egyrészt, mert azóta sem szoktam elhallgatni, amit gondolok, másrészt, mert mindig akadnak erőszakosok.
Az értékrendem biztosan a börtönéveim alatt alakult ki. Azt tartom a legfontosabbnak, hogy legyenek embereid, akiket szerethetsz. És épp olyan fontos, hogy tudd, mi az, amit meg tudsz tenni, és mi az, amit nem. A jellem talán nem akarati dolog. Az, hogy engem nem tudtak beszervezni, hogy a börtönben sem tudtam hazudni, Váradon megpróbáltak behálózni ugyanis; ez nem is csak tőlem függött. Képtelen vagyok gyűlölni, és ez sem akarat dolga. De bárkit, engem is meg lehet törni. Az már csak idő kérdése lett volna. Akiben van elegendő szeretet, azt a szeretet kell, hogy segítse. A gonoszság viszont azt mérgezi igazán, akiben van. Ma úgy érzem, hogy az öt év nem volt kidobott idő, utólag szerves része lett az életemnek.
A veszteségek is élettapasztalatot jelentenek, ha nemcsak átmegy rajtuk az ember, ha nemcsak túléli őket, hanem valahogyan elhelyezi magában mindazt, ami megtörtént. Mindig belülről kell kiindulniuk a folyamatoknak. Nem másokat kellene tanítanunk szódömping formájában, hanem tanulni kellene igaz emberektől, és az életmagatartást átvenni, átadni. Divatos beszólni az önmegvalósításról, csakhogy ez egy csapda. A szabadságot először is valóságnak fogjam fel, és akkor ezen belül már helyesebben viszonyítok mindent, nemcsak oldalra, de fölfelé is figyelve. Tévedés azt képzelnünk, hogy a jó úton kell haladnunk. Ha nem jó, arra úgyis rájön az ember. Az, hogy mi a jó annyira esetleges. A kultúra nem a legfőbb jó. Rossz sáfárai vagyunk a földi életnek ha mindenféle kultúrértékek nevében elhanyagoljuk egymást és a legegyszerűbb örömöket. Például azt, hogy látunk. Sokszor reggelente, ha kinézek az ablakon, kimondottan boldog vagyok, hogy van mit néznem, hogy szabad látnom a bokrokat.
Ma már ritkábban emlékszem konkrétan a börtönélményeimre, de szerintem kialakítottak bennem valami olyan figyelmet és türelmet, aminek a segítségével teljesebben lehet élnem. Az viszont valószínű, hogy még egyszer nem tudnám elviselni a börtönt. A megváltoztathatatlannal meg kell tanulni együtt élni, mint egy betegséggel. Amíg lázadsz ellene, addig csak súlyosbítod a bajt. Ha elfogadod a létezését, máris könnyebb. Ez az életszemlélet utópia, de az egyetlen erkölcsrendszer, amely belülről fakad. És, a szabadság belülről fakadó természeténél fogva, az embernek sikerülhet, de a társadalomnak úgy egészében véve nem.
Mindig két pólus van az emberben, és folyton harc van a kettő között. Aki erről a harcról lemond, az nem veszi észre, szép lassan rab lesz, és ezt önmaga szabja ki magára, belülről. Nem akarom azt állítani, hogy a kint is szabad, bent is szabad állapotban nem hiszek, de miért neveznők szabadságnak azt, ha az ember egy csomó dolgot maga számára jelentéktelennek tart és nem vállal? Miféle helyzetben van az ember, hogy bármitől frusztrálva érezheti magát, bármitől, amit nem akar elfogadni? Aki fél és szorong, annak nincs belső szabadsága.
A belső lényt jobban sérti az észrevétlen mocsok, amivel azonosul miközben belesüpped az életkörülményeibe, és viteti magát a szokásaival. Ha a külső körülményeket nem is, de a magad viszonyát helyzetedhez tisztázhatod. Néha egy-egy csapás kell az átértékeléshez. El kell fogadnunk, hogy több tévutat végig kell járnunk, amíg egy igazit találunk. Felnövünk, fel, csak türelem.
Az idő megáll, leül mellénk.