Széplaki Kálmán
MEGGYALÁZÓ ÉS SZABADÍTÓ SZENVEDÉS
„Mert aki meg akarja tartani az ő életét, elveszíti azt; aki pedig elveszíti az ő életét énérettem megtartja azt.” (Máté 16, 25)
Láng Zsolt hozzám intézett levelében a tőlem kért írás tárgyát illetően ezt közölte velem: „Folyóiratunk szeptemberi száma a fogolylétről akar szólni, rabságról, bezártságról, szenvedésről, a szabadság hiányáról, különös tekintettel az ötvenes évekre, amikor Erdély-szerte tízezreket vetettek börtönbe. Sok történet, jellemző epizód, jelenet (...), de ezek mellett, e bestiarum captivus mellett fontosnak érzem, hogy megfogalmazódjék a rabság, a szenvedés metafizikája. A visszaemlékezések java részében ott a kimondott vagy lappangó kérdés: mi volt mindennek az értelme.”
Midőn a kért írásra vállalkozom, nem valamilyen akadémiai értelmezettségű metafizika hűvös magasságában csapongó értekezésre gondolok, melynek gondolatai csillagokat fényesítenek, hogy ennek visszahulló fényében a megható könnyek még szebben ragyogjanak, és valamiképpen belefonódjanak a hősiesség aureólájába. Nem. Értelmezetten bár, de én is magamról, az én „esetemről” írok, mert nem tudok tőlem elvonatkoztatva írni arról, ami ily nagy jelentőségű szenvedés, jóllehet az én szenvedésemet béke és boldogság ölelte át. Ez az értelmezett szenvedés, meghagyottan az alanyiság elevenségében: az én metafizikám. E szubjektivált metafizika irányultsága transzcendens ugyan, mint ahogy a mottóként feltűntetett ige is erre utal, azonban a kérdésnek ilyen vetülete másik értekezés tárgya lehet. Ezért az, amit magamról vallva írhatok, főképpen az én metafizikai személyi valóságomnak az ember egyetemességéhez, magyarságomhoz, magyar népemhez, a népekhez – helyi és történelmi kötődésünkből fakadóan elsősorban a román néphez – való viszonyulására vonatkozik, annál is inkább, mert a börtönben is mind együtt „kavarogtunk” – „kavargattak”. A felvetett kérdés metafizikai értelmezését illetően az egyedi egyéni oldallal szemben ez a valóságos átélt kollektív oldal járulékos motivációja annak, miért nem egy objektivált realista vagy racionalista metafizika, hanem a szubjektivált perszonalista metafizika szemléletében teszem vizsgálat tárgyává a politikai üldözöttséget, amely szemléletben felvázolt metafizikai személybe sokan „elférünk”, másképpen; „beleférünk” mindannyian pedig Isten szeretetébe. Mivel azonban ez a szeretet szent szeretet is, mindannyiunkra nézve elbírhatóvá teszi az objektivált tárgyilagosságot. „Kemény, mint a sír, a buzgó szerelem.” (Én. én. 8,6)
Visszatérve magamra, börtön előtti életem – létem: ez számomra a metafizikai fogalom – értelmezi a börtönt objektiváltan, a börtön pedig szubjektiváltan értelmezi börtön utáni életem-létem. Így tehát, amiről szó lesz, két részből áll: börtön előtt és börtön után.
1. A fogalmak börtöne – lényegek kínpada
1. 1.
A börtön szűk térre irányult falak keménysége, melyek intenciója nem a tér behatárolása, hanem a behatárolt tér szűkössége. A falak által intencionált szűkösség az ember szűkösségét intencionálja, és a szűkösség már önmagában véve rabság Az ember nem szűkösségre intencionált, hanem a végtelenre. Ebben az intencionálisáéban tárulkozik ki személyisége, mert maga a tárulkozás a személyiség. Ez lehet vertikális, és lehet horizontális, vagy a kettő együtt, egyedi-egyéni arányítottsággal. A börtön mind a két irányú tárulkozást tagadja – az intézményi börtön intencionáltan, a fogalmak börtöne pedig adottan.
Közhely a fogalmak szűkösségétől, börtönéről beszélni. Az ember sorsa, hogy újra és újra értelmi öklével dörömbölve e falakon, remélve reménytelenül és mégis dacos akarással tágítsa fogalmai börtöneinek a szűkösségét. Megtörténik, hogy a leheletlenség aknájába zuhan, hogy még teljesebb, elviselhetetlenebb legyen a szűkösség – nem értettek meg, és ezért én vagyok a hibás. Ha mégis sikerül valamit is tágítani e behatárolt téren, az öröm: a frissebb levegő. Remélhetem-e ezt a levegőt?
1. 2.
A metafizika fogalmát illetően a „lényegesnek” csak egyik oldalát képezi (a másik oldalról a következő fejezetben lesz szó), hogy van „valami”, ami a fizika „után” következik, és az, ami az után „előtt” van, az utánban értelmezési lehetőséget és értelmet nyer, s mintegy általa derül ki az („utánban” szótáradó világosságban), ami által minden lehetséges, az utánban hordja gyönyörűséges titkát. Ebben a megvilágosultságban újra és újra igazolódik az, hogy az Andronikos-eset téves véletlene igaz, mert az, amit a Stagirita elsőnek gondolt, a meta ta fizika „helyes helyére” került.
Valójában ugyanezt az oldalt „erősíti”, ha nem akarjuk túlfeszíteni az „után” húrjait, melyeket egyébként is tépdesnek a „realitássá” relativizált élet viharai, és amely túlfeszítésnek egyaránt iskolapéldája akár a tomizmus, akár a dialektikus materializmus, amelyek egyaránt érzékenységet mutattak Arisztotelész filozófiája iránt.
Ezen kettős, de lehet hármas vagy éppen négyes lényegporondon (nem kizárt a több is) vívjuk sokszor nem éppen békés eszme-harcunkat. Ha pedig ebből – horribile dictu – politikai mozgalmi áttétel származik úgy, hogy egy ilyen vagy olyan „lényeg” alapján, egy lehetségessé vált történelmi pillanatban a papír-álom betűi egy lázas agyban összeszedve minden erejüket politikai mozgalmi programmá rendeződnek, és feszes fekete, barna, vörös vagy zöld ing, karlendítő vagy ökölrázó hadsereggé szerveződnek, és az elit-fantázia őrülete szerint szabják a társadalmat, és maguk is tűzben égve végigrohannak a történetem rövidebb-hosszabb korszakán, lángba borítva azt, akkor a már eleve abszolútként kínpaddá önazonosult lényeg a vérpad végzetévé szörnyíti önmagát. Ebben a helyzetben nem az a lényeg hogy az esemény nagy nyilvánosság előtt, hatalmi négyszögben, dobpergések között menjen végbe. Megfelel ennek egy nagyon szerény, „magába zárkózott” vallatókamra is.
Az igazság azonban az, hogy ilyen pályát befutott lényeg esetén nem csupán az áldozat az áldozat, sőt azt is el lehet mondani, az igazi áldozat nem is az áldozat. A lényeget eszmepiramissá tornyosító ideológia úgy tölti be hivatását, ha az eszmepiramis csúcsára ültet valakit, és akad olyan ember utánzat, aki hajlandó ideológiává személyfelenülni. Sztálinról valaki azt mondta – a név nem fontos –, ő azért lett és lehetett az, aki lett a Szovjetunióban, mert legjobban értelmezte Lenint. (Valóban meg is írta a leninizmus kérdéseit a legnagyobb autenticitással – nekik legyen mondva.) Az ideológiává vált személytelen személyt az ideológia a megszállottság sótér-glóriájával övezi és a megszállottak hatalmi apparátushada homorú tükörré görbülve a szabadítóvá magasztosított bálvány előtt, belé, mint fókuszba sugározza, tükrözi a személyi túlméretezettséget, és a bálvány e hazug tükrözésből, a tükör pedig a tükrözött bálványból él, s így lesz minden fény és ragyogás.
Az elmondottak távolról sem azt jelentik, íme a lényegek kérlelhetetlen sorsa és a kérlelhetetlen lényegi sors. Tény azonban, hogy alapjában véve minden feltétlennek állított igazság kis vagy nagy hatókörben, hatósugárzásban „lényeglátást” jelent, a lényeglátás pedig nem más a „látó”-alany számára valamilyen tárgykörben, mint „megvilágosodás”. És ez már metafizika – a metafizikának a másik, személyivé élezett oldala. Azzal a ténnyel szemben, hogy a múltban egyetlen „megvilágosodás” bűvkörében éltünk, amelyben az egyetlen lényeglátás arra szolgált, hogy az erősebb azt káini husángként használhassa a gyengébb és kiszolgáltatott elvtestvér agyonütésére, és ez a husáng ideológiává keményítve nem volt más, mint gazdasági dorong, etnikai gyűlölet-mintákkal díszítve (így lett a marxizmusból nemzeti szocialista fasizmus, melyben a hitleri fasizmus csupán epizód szerepet játszott), ma pedig a megvilágosodások tömegáradásának hullámai között fuldoklunk, akár a parlamentekben a párt- és frakció-megvilágosodásokban, akár az utcán vallásos-szektás igazság-láttatásokban. A dolog tragédiája az, hogy e lényeg-rengetegében mégis van valós lényegre látás, amely mint lényeg, szenved, mivel senki nem hallgat rá, és ez az egyetlen autentikus lényeg-kínpad, amely nem másokat ültet e padra, hanem a maga lényegiségének kínpadjára ül. Ez azonban csak egyik tragédiája a dolgoknak. A másik az – ez történt a múltban és ez történhetik a jövőben is, ha a lényeg hangzavarba belefáradt az ember hogy a lényegek készítik el az egyetlen lényeg diadalútját, és ha a lényegek látnokainak útkészítő szolgálatát végül az egyeden lényeg, a hatalmat megragadva, börtönnel hálálja meg, nem történt más, és nem történik más: a látnokok saját börtönükbe sétálnak be.
Lássuk, mi az én esetem.
1. 3.
Esetem bemutatása már átvisz a tárgyi-természeti (fizikális) metafizikáról a személyileg élezett metafizikára.
A második világháború végén, több hónapos pincebeli kényszerlakhelyből kikerülve, ott álltam Budapest romjai között. Néhány társammal együtt – ki csákányt, ki pedig lapátot vett a vállára a szorgos közmunkára való igyekezés látszatát keltve, bár ennek valójában nem sok védelmi biztosítéka volt, az ember könnyen csákányostul, lapátostul néhány ezer kilométerrel odébb talált tényleges közmunkát – elindultunk megkeresni barátainkat, rokonainkat, akiknek lakóhelyén ugyancsak átviharzott a közvetlenségében forró háború. Elénk tárult a romokba és halotti csendbe süllyedt civilizációs értékeiben gazdag, tegnap még emberi nyüzsgésben áthatolhatatlan világ. Ekkor vált élménnyé számomra a háború, amelyből addig tanulmányi felmentésemnek köszönhetően kimaradtam, ezért pedig legyen áldott Kállay Miklós emléke. A pince-élmény rettenetét csak nyilas ellenőrző géppisztolyos szenny-csoportok okozták, de a pincéből kikerülve, a háború mint technológia iszonyult elénk.
Nem csupán az emberi áldozatok, hanem azon értékek megsemmisülése – amelyek előző nemzedékek értelmi és művészi tehetsége, egy nemzetre koncentrált munkája hozott létre (egy nyilas, fiatal élbeli színész a nyilas újságban így nyilatkozott, további harcra buzdítva a hitleri őrület oldalán: „Ha nincs szabadság, mire valók a kultúrértékek?”) – vetette fel bennem az égető kérdést: mi jogon? Milyen démoni jog az, mely alkotásaiban élő nemzedékeket, a nemzet géniuszát vérrel elegy sárba tiporja? Milyen jog ez? Az emberre már nem is gondoltam. Vannak tömegszerencsétlenségek és tömegtragédiák, amelyek már túlvannak az emberi érzékelhetőség határán. A civilizációs és kultúrértékek még ezen a határon belül voltak. De a jognak az értékekre vonatkozó kérdése magába foglalta a kioltott emberi életeket is. A jognak ez a kérdése üldözött, és nem hagyott nyugodni. Azt a felszínes vallásosságot, melyet az iskolai hittanóra rakott rám, a háború lefejtette rólam. De élt bennem egy makacs tudat, kell léteznie egy olyan gondolat- és eszmerendszernek, amelynek érvénye megakadályozza azt, hegy még egy ilyen borzalom történjék velünk. Ilyen gondolat- és eszmerendszerhez más út nem nyílt számomra, mint a filozófia. Maga az ember érdekelt minden vonatkozásban. Sarkigazságom ebben foglaltam össze: boldogság nincs, csak kötelesség van. Így lett kötelességem; elvégezzem a jogot, és írjam ki magamból mindazt, ami az ember bennem. Közbeékelődött egy marxista hatás, melyhez ugyancsak, az akkori idő értelmezése szerint, kötelességből viszonyultam, szociál-etikai és háborúellenes felfogásból, elgondolva azt, a békét valóban egy kifelé rohanó társadalom veszélyezteti. Akkor ezt kizárólag egy általam el nem fogadható kultúráramlással hoztam összefüggésbe, nem véve figyelembe a kérdés katonai-ideológiai expanzív voltát. Mikor azonban a belső zsarnoki gyakorlat is erre a meglátásra kényszerített, visszatértem magamhoz. Hozzákezdtem írni. Az irodalom azonban nem csupán kötelesség: kínlódtam. Akkori lényeglátásom kínpadán szenvedtem. És megtörtént 1956. november 4., száguldottak soraim egészen a – börtönig.
2. A személy mint metafizikai entitás
2. 1. Személy a politikai üldözöttség tüzében
2. 1. 1.
A rabság a személy kérdését – mint a szenvedés „minősített” esete – a legélesebb megvilágításban veti fel. Mondhatjuk, ez az oka annak, hogy a zsarnokság ideológiája dühének legtüzesebb nyilait a vallás mellett az idealista filozófiákból kiemelten a perszonalista filozófiára szórta. Ugyanis a vallás és a perszonalista filozófia szembesítette a börtönrendszerű totális államot, egész hatalmi apparátusát a személy szellemi értékvalóságával, és éreztette vele, a személy értéklényegiségével számolnia kell.
Ebben a felfogásban a személy lényegi kérdése nyilván elsősorban vallási hitrendszerbeli kérdés, és ebben a vonatkozásban a személy kérdésének megközelítése teológiai probléma. Ezért a mi tárgy körünkben ezt a megközelítést mellőznünk kell, bár nem kerülhetünk meg a végső kifejtésben hitbeli vonatkozásokat.
A bölcseleti megközelítés a személyiség értelmezési vonatkozásait öleli át, és militáns jellegét a materializmus és a panteizmus elleni küzdelemben jelzi, különösen abban a feltételezésben, hogy a konkrét bölcseleti felfogásnak jelentős kapcsolópontjai vannak a vallassal. E bölcselet a személyiség kérdését legáltalánosabban a szellem és természet viszonyulásában veti fel, különösen pedig az érték vonatkozásában, de a kérdés tárgyalásában előkelő helyet biztosít a lélektannak is. A tárgykörben megjelent munkák címei is jórészt ilyen irányokban ébresztenek érdeklődést Edgar Sheffield Brightman: The Spirituel Lile (1942), Nature and Value (1945), W. E. Hocking: The Meaning of God in Human Experience (1912), E. S. Brightman: Religious Values and Recent Phiosophy (1925), Finding of God (1931), Personality and Religion 0334); M. W. Calkins: The Good Man and the Good (1918), W. E. Hocking: Morale and its Enemies (1916); W. Stern: Grundgedanken der personalistischen Philisophie (1918), Allgemeine Psychologie auf personalistischer Grunlagen (1930).
A rabság metafizikája a személyiség kérdését az említett két tematikai kör mellett alapvetően társadalmi-politikai összefüggésben veti fel, bár nem nélkülözheti a teológiai és bölcseleti szemléleti adottságokat, ajánlásokat. A rabságnak úgy van metafizikája, hogy a politikai üldözésnek van metafizikája, a politikai üldözésnek pedig úgy van metafizikája, ahogy az üldözött személynek és az üldöző személynek van metafizikája, beépülve, de meg nem semmisülve a hatalom és ennek érvényszerve-szervezete, az apparátus metafizikájába.
2. 1. 2.
A rabság metafizikájának kérdését tanulmányi megközelítésben úgy is fel lehetne vetni, mint az általában felfogott szenvedésnek sajátos kategóriáját, mely a katonabírósági elítélés folytán a börtönbe való zártság szenvedése. Ez a megközelítés tulajdonképpen a szenvedés adalékos megvilágítását jelentené a nagyon sokféleképpen értelmezett, vitatott, nyugvópontra soha nem jutható kérdésnek: mi a szenvedés értelme? Az így feltett kérdésre adható minden választ el kell fogadnunk, mert mindenki úgy értelmezi a szenvedést, ahogy az a szenvedéshez való alanyi viszonyulásban magyarázatot kapott. Ez lehet kimondottan egyéni-egyedi értelmezés vagy valamilyen hitbeli értelmezés elfogadása.
Tekintettel arra, hogy a politikai üldözöttség esetében, a totális ideológiai állam koncepciójában a politikai elítélés tulajdonképpen nem a kihirdetett bírósági ítélet végrehajtásával, az elitéltnek a börtönbe való elhelyezésével kezdődik, hanem a letartóztatás aktusával, a vizsgálati fogság keretében folyamatba tett nyomozó és vizsgálati eljárással (a totális államban e kettő egybetevődik), mert itt nincs gyanúsított, terhelten bűnösnek vélelmezett törvénykezési passzív alanyiság, hanem már a letartóztatás aktusával bűnösnek nyilvánított, az el- és megrettentés társadalmi nevelésére eszközként felhasznált áldozat.
Az áldozat – mint minden áldozat – túlnő önmagán, szinte a valószínűtlenségig túlméreteződik, és így maga is – ellenkező előjellel, mint a hatalom ellenpólusán a zsarnok – a metaperszonalitás gigantikusságát ölti magára a hatalomnak való teljes kiszolgáltatottság, és ennek a hatalom nagyságrendjével arányos közvetlen átélésének komorságában. A hatalomnak a célja éppen ez: ne csak ő legyen gigantikus, hanem az áldozat is, mindkettő a rémítés összefonódásában.
A letartóztatás (vagy amennyiben házkutatásra nincs lehetőség, de lehet azzal együtt is, az utcáról való elragadás) döbbenet-eseményét, mint fekete füstöt terít a terjedő hír rokonok, barátok, ismerősök, munkatársak körére, kérdezőn ijedtségbe meredt szemek tekintenek egymásra, így adva tovább tudatból tudatba a hatalom mindent átfogó, mindent betöltő, soha nem ernyedő, ideológiailag éberségnek mondott jelenvalóságát; hallottad?... hallottad?... Különösen az első este, a néma csendben vacsorára együvé ült családok, melyeket megérintett a zsarnokság irracionális önracionalitásának „ész”akfoki hideg, metsző szele, az együttérzés lélek-hálózatán áthallják a csonkult család zokogását, amint a szétdúlt otthon szétszórt papírjai, levelei, könyvei és minden egyéb dolgai között, roskadtan ülve, makacsul záródott ajtóra szegzett tekintettel maguk elé mormolják könnyeikbe morzsolva a ki nem mondott, befelé hallott szavakat: nem jön haza... nem jön haza.
Ez a letartóztatás (elhurcolás) külső hatása: a terror-smog. Ez igei megfogalmazásban így olvasható: „… mert erőszakot és háborgást látok a városban. Nappal és éjjel körüljárják azt annak kőfalainál, bent hamisság és ártalom van abban. Veszedelem van bensejében: s nem távozik annak teréről a zsarnokság és csalárdság.” (Zsolt 55, 1012)
2. 1. 3.
A letartóztatás külső hatás-célzatával szemben a letartóztatás benső tartalma nem a hatáskiváltás (a zsarnokság befelé uralmi rendszerének védelmében nem elégszik meg hatás-élményekkel), hanem egyrészt az áldozatnak a bírósági tárgyalásra való „művi előkészítése, „preparálása”. Ez lényegében psziho-mechanikai művelet. Ennek semmi köze nincs a joghoz. Még a totális ideológiai állam nézete szerint sem. Ugyanis, ha ennek az úgymond „törvénykezési” eljárásnak (nyomozás, vizsgálat) valami köze lenne a joghoz, akkor tiszteletben kellene tartani a nullum crimen sine lege penali és a nulla poene sine lege elvet. Erről azonban szó sincs. Az okot az alábbiakban látni fogjuk. A jog kizárólag, látszat szerint, a tárgyaláson jelenik meg. A tárgyalás pedig nem más, mint a hatalom azon maga számára kidolgozott illúziója, miszerint demonstrálhatja a nyilvánosság előtt védelmi intézkedése indokoltságát. Az illúzió érdekében egy hatalmas jogszolgáltatási apparátust mozgósít a vád, a védelem és a bíróság összjátékában. Lehet azonban, hogy maga a hatalom is nevet ez illúzión. Csinálják, mert a „rend” mechanizmusa ezt kívánja meg, ez a hatalom védelmének kultúrlátszatú technológiája. Erre nézve történik az áldozat preparálása. Ennek sikere abban van, hogy minden a program szerint megy végbe.
A fentiekben vázolt, a letartóztatás által lehetségesített, a tárgyalás célzatába állított, az áldozatra nézve személyileg egyénített preparálási művelet a hatalmat illetően jelentőségében csak a kisebb részt jelenti. Bár ebben a vonatkozásban is a letartóztatásnak és ennek folyamatában alkalmazott eszközöknek megvan a maga súlyos metafizikai jelentősége az igazságosság jogszolgáltatási értékének tagadásában, de még ezt az értéket is meghaladóan metafizikai jelentősége van a letartóztatásnak egy másik vonatkozásban. A személyi preparálás jogszolgáltatási összefüggésben csak a totális államra nézve bír jelentőséggel. Maga a preparálás azonban mind az áldozatra, mind pedig az államra nézve súlyos metafizikai jelentőségű művelet.
Az államra nézve ennek a műveletnek metafizikai jelentősége a homogén kollektív társadalom idea-rabszolgaságában van. Azt, hogy éppen a hatalomra nézve mit jelent ez az idea-rabszolgaság, a későbbiekben látni fogjuk.
Az áldozatra nézve a letartóztatásnak e vonatkozású jelentősége a legsúlyosabb metafizikai sérültséget jelenti.
Ebben a vonatkozásban nem arról van szó, hogy a totális ideológiai állam által gerjesztett közszellemiségben az emberek jórésze nem a veszélyes személytudat árnyékában élt, akár benső ellenzékisége folytán, függetlenül attól, ezt milyen szinten fogalmazta meg a maga számára, akár pedig egyszerűen hivatásrendi adottságánál fogva (gondoljunk például a lelkészi karra), hanem arról, hogy a veszélyes személy tudata a totális hatalommal való közvetlen személyi szembesülés által a társadalmi ellenség kategóriájává súlyosbodott. Ez a tény a letartóztatottat a személyi lét és nemlét mezsgyéjére dobja, amely kiszolgáltatottságnak egyetlen rendeltetése a személyiség felőrlése, a hatalmi ideológia és társadalmi rendképzet szűk lyukú szitáján való átpasszírozása. A harctéren harcoló katonának van ellenségképzete. Ez azonban nem személyi, hanem pusztán életképzet. Ő lő, és nem látja azt, akit lelőtt. Őt lövik le, és nem tudja, ki lőtte le. Ez a háború személytudatot kizáró „áldása”. A letartóztatott ellenségképzete azonban személyi és egyoldalú, paradoxálisan önmagára zárulón egyoldalú. Ez a paradoxon a következő lelki áttételezésben valósul meg.
A letartóztatott szembekerül a hatalmat előtte megszemélyesítő apparátus-lénnyel, aki bár egy személytelen totalitás hatalmi-fizikai-pszichikai erőmezőbe egészült személytelenje, de mégis személy, személytelenül személy. A hatalmi apparátus-lény személytelen személyi volta a szörnyűség. Ez nehezedik rá a rab személyi, nem csupán adott, hanem: „igény” valóságára. Itt tehát két lényegi személyi kategória szembesül, és vívja egymással élethalálra menő harcát. Ennél borzasztóbb küzdelem nincs. Az egyik oldalon a stratégiai és taktikai racionalitás minden fegyvere felvonul, a másik oldalon pedig ott áll – az ember, és aki ezt megtapasztalja – a kegyelem. Ez a harc makacs, állhatatos és kitartó. Annyira, hogy a másik oldal úgy folytatja ezt a harcot, hogy az apparátus lényei váltogatják egymást (lehet a maguk benső biztonsága érdekében is), a rab pedig önmaga állja a (minden vonatkozású) sarat. Ez azonban a paradoxális lelki áttételezésnek csupán egyik motivációja. A rab csak és kizárólag önmagára vonatkozott ellenségképzetének a kialakulásához, a kihallgató-apparátushoz (és nem is véve figyelembe a tortúra-apparátust) felzárkózik a „program”-apparátus. Ez a személyzet a napi programot hajtja végre a rabokkal, és ebbe tartozik, hogy a nyers fizikai hatalmat programszerűen érzékeltető parancsnak engedelmeskedve, kemény megragadással, jobbra-balra való rángatással rohanó lépésben viszi a vakszemüvegű rabot kihallgatásra, és amilyen kemény kézzel vitte, olyan keményen állítja meg megfelelő távolságra a hatalom. „Személye” előtt, letépve szeméről a vakszemüveget. Ez is a preparálás és a passzírozás tartozéka. Itt minden-minden részleteiben kidolgozott a személy összeroppantása érdekében. Ebben a művonalban (technológiában) a keménység még a „szelídebb” megnyilvánulás. Ismét nem említve a fizikai vagy a lelki tortúrát, arról a különös szellemi légkörről van szó, mely a rabot a letartóztatása első pillanatától kezdve körülveszi, de a művonal teszi ezt sejtekbe hatolóan érzékelhetővé. E szellemi légkör fogalmi megjelölését kellene megtalálni. Erre szolgál a következő tényismeret.
Amikor a szolgálatos altiszt a fentiekben elmondottak szerint a rabszállítás műveletét végzi, miközben egy szembejövő másik rabszállítás az útvonalon való haladást zavarja, a szabad út biztosítása érdekében állati hangot ad ki, olyan állatét, melynek hangját a legjobban tudja utánozni.
Ennek a gyakorlatnak közvetlenül benső biztonsági és titkossági motivációja van. Közvetve azonban a lényegi célt szolgálja. A közvetlen motivációt meghaladó közvetettség abban van, hogy a rab vegye tudomásul, a hatalomhoz való vizsgálati viszonyulásban csak a legszükségesebbre redukáltan részesülhet emberi kommunikációs lehetőségében. Ezen túl a teljes kommunikációs zártság élménye egészíti ki a vizsgálat intézményi és fizikai zártságát. A rabot tehát a hatalommal szemben a hármas zártság veszi körül. Ebben a rab személyére kényszerzubbonyként szoruló zártságban a hatalom már nem is ellenség (a hatalom ezt az élmény-adagolást a kihallgatásba és a program szorosságára bízza), hanem ennél sokkal több: Végzet. Ha a hatatomnak sikerűl a rabot ebbe a művi végzet-élménybe belevonszolnia, akkor mindent megnyert a tárgyalásra való preparáláson túlmenően is. A rab személyiségére nézve ennek az élménynek megpecsételő hatása van. Ebben a művi végzet élményben a hatalom egyrészt misztérium jellegű fagyos idegenséget ölt magára, melyet a rab most már elviselni nem tud (képtelen arra, hogy esetleges ellenzéki felbuzdulásával szemben ezt mint életformát vállalja), másrészt pedig, a helyzet politikai élezettsége folytán, az említett élménybe a történelmiség érzülete vegyül. Mindezek indokolják, ha valaki megtörik személyiségében, mint a nád.
A harc kíméletlen és könyörtelen. A végzet-élmény szakadéka körül forog. Ha a hatalomnak nem sikerült áldozatát ez élménybe belevonszolnia, a küzdelem valahol megnyugszik, lehet anélkül, hogy valamelyik fél is győztesnek mondhassa magát. A kompromisszum valamilyen foka kikerülhetetlen. Ennek mutatója a tárgyalásra való preparáltság skáláján áll meg. A rab is megnyugvással veszi ezt. Ebben a helyzetben a börtön némileg „szabadulást” jelent. A rab, amikor aláírja a vizsgálatot lezáró iratok, csak annyit tud, vége a bármilyen vonatkozású tortúrának, és vége a „zártságnak”. A betegség, bármennyire is rabságot és a szenvedésben való zártságot jelenti, a betegek egymás között „szabadok”. Ilyen reménnyel int a rab felé a börtön. Még nem tudja, milyen különbséget jelent a vizsgálati fogsággal szemben a börtön fogsága. A vizsgálati fogság „higiénikus”, célja csupán a személyi megtörés. Ebben meg van valami „előkelőség”. A megszólítás, néha gúnnyal mondva: X vagy Y úr. A börtönben, a munkatáborban a rabot megillető név: bandita. (Ezt kaptuk mi.) A börtön cellájában ott az emésztőhordó, a táborban pedig az emésztőgödör. A vizsgálati fogság meggyötör, a börtön meggyaláz. A meggyalázás a politikai üldözöttség életformája.
2. 2. Politikai üldözöttség – személyi kategóriák
2. 2. 1.
Az elmondottakból világosan kitűnik, ha a rabság, a zártság bestiarum captivus metafizikai érvényű értelme után kérdezünk, akkor a politikai üldözöttség kérdése kerül előtérbe, mivel maga az üldözöttség kimeríti a bestiarum captivus emberiség ellen elkövetett bűncselekményének mind alanyi, mind pedig tárgyi tényálladéki elemeit. A fentiekben arra tettünk kísérletet, hogy legalább szemléletileg a politikai üldözöttség benső szellemi tartalmát az üldözött és az üldöző egymáshoz való viszonyulásában az érzékelhetőség közelébe hozzuk.
Az a szenvedés, amelyet a fenti körülmények között a bírói ítéletet megelőző törvénykezési eljárás rabsága, majd pedig a kimondott, jogerőssé vált ítélet végrehajtása jelent, csak egy szűk köre annak, amit a politikai üldözés magába foglal. Az azonban kétségtelen, hogy a bírói ítélkezési eljárás exponenciális kifejezése annak, amit a politikai üldözés jelent a politikai per súlyánál fogva, ha csak azt vesszük figyelembe, amit Horváth Barna a „Géniusz peré”-vel kapcsolatban ír. Éppen ez eljárás exponenciális jellegénél fogva a politikai pernek rendkívül súlyos metafizikai értékrendi következménye van (amelyet sajnos minden eddigi tapasztalat ellenére az itteni bíróságok több esetben nem vesznek figyelembe).
A politikai per metafizikai értékrendi jelentősége, sajátos kiemelkedő súlya a hivatkozási rendszerben van, amely kifejezett és hangoztatott általános, egyetemes jogelvi érvényeket igyekszik feltüntetni már az előre meghozott ítélet igazságosságának igazolása érdekében.
Ez azonban a per metafizikai súlyának csupán az igazságszolgáltatást jelentő intézményi oldala. Ezzel szoros összefüggésben ugyan, és véleményem szerint ezt az oldalt magába egészítve, van egy másik oldal is: a személyi oldal. A per sajátos lényege, hogy különös feszültségi légkör veszi körül, melyet többé-kevésbé mindenki megérez, amikor a tárgyalóterembe lép, a tárgyalt üggyel kapcsolatba került személyek szinte sorsszerűén személyileg kapcsolódnak egymáshoz (különösen politikai perekben van ez így e perek telítetten szellemi tartalmánál fogva, de ez nem kizárt közbűncselekmények esetében sem), és ez az „ügy-motivált”, per-szellemű kör a maga feszültségi terébe vonja magát a hallgatóságot is. Így történik meg, hogy a per szellemi intenzitása túlterjed az ügyben szerephez jutott személyek körén, valamiképpen mindenki szereplője lett a pernek mintegy akaratlanul. Ennek a ténynek súlyos következménye van. A per igazságosság-jogosság érték-orientáltsága folytán személyi metafizikai terhelődést jelent a per minden személyi aktív tényezőjére. A vádlott is aktív tényező: az igazság mellett való bizonysága révén válik aktív tényezővé, hacsak nem sikerült úgy „preparálni”, hogy passzív tényező legyen. Ez a személyi metafizikai értékrendi terhelődés azonban már nem az ügy iratcsomójába zárt terhelődés csupán, és nem is az igazságszolgáltatás intézményi terhelődése a bírákra, a vád és védelem képviseletére nézve. Ez a terhelődés mindezeket magába foglalja, de mindezeket meghaladja. Anélkül, hogy a következő elmondandókból valamiféle szerződéses elméletet kívánnék elfogadtatni, ki kell mondanom, a perben a társadalom igazságérzékenysége exponálódik azokon a személyeken keresztül, akiket ez az érzékenység a szakértelem és a hivatásrendiség alapján az ügyben való eljárásra delegál. Minden perben, de különösen a politikai perekben ez az érzékenység kap minősülést és minősítést. A per ilyen értelemben tehát társadalmi, mégpedig metafizikai érvényben, társadalmi aktus.
2. 2. 2.
Az igazságszolgáltatás metafizikai értékigényével kerül összeütközésbe a totális állami, mind a személyi, az intézményi és mind a társadalmi metafizikai érték-kategóriában. A politikai céllal megrendezett per mind e három vonatkozásban metafizikai sérülési okoz: személyi síkon egyedi vonzatban, intézményi síkon hivatásrendi vonzatban, társadalmi síkon közszellemiségi vonzatban. Ezek a sérültségek egymásra felerősítő hatással vannak. Az így felerősödött metafizikai értéksérültség végül a társadalmi értékérzékenységet fokozza, a fokozott társadalmi értékérzékenység újabb feszültségi gócokat hoz létre, ezek a gócok újabb politikai perekre adnak lehetőséget, és a folyamat kezdődik elölről. A hatalom számára azonban ennek ellenére addig nincs baj, amíg belülről a hatalom meg nem inog. A hatalom sorsa az, hogy végül a benső hatalmi építkezésben a felerősödő társadalmi értékérzékenység érezteti hatását, és e hatással szemben való dacolásba – más egyéb tényezők közrejátszásával is – a hatalom „belefárad”.
Ha valaki, akkor a hatalom tudja azt a legjobban, hogy számára a legnagyobb veszély a társadalmi metafizikai értékérzékenység és ennek növekvő tendenciája. Innen van a politikai perek előkészítésében a nagy energiát felemésztő, önvádolást eredményező preparálás. A hatalom a szélsőséges eseteknek eléje megy.
A totális állam, amikor a maga hatalmi súlyának bedobásával „nevel”, akkor a totális és univerzális ideológia a legalizált hatalom érvényére nézve nevel. A nevelés ebben a folyamatában szükségszerűen nem csupán az ideológia totális és univerzális, hanem maga a nevelési rendszer is. Azonban, ha ideológiáról teszünk említést, ez nagyon közhelyszerű. Az ideológiának van egy mélyebb értelmezhetősége, mely sok egyéb másra is világosságot derít. Különösen a politikai perekre nézve és egyáltalán a politikai üldözésre vonatkozólag. Mégpedig az említett metafizikai értékkonfliktus és értékérzékenység vonzatában.
2. 2. 3.
A totális állam „cél-állam”, és mint ilyen, programok, tervek állama. Az állam mint célállam, lehet szociális és lehet etnikai célállam, de lehet vallási cél-állam is. Az ideológia által vallott érték a cél-érték. Az érték azonban a „dolgokéban van, és a célban csak úgy, ha maguk a dolgok mint érték-dolgok célirányultságában a metafizikai értékérzület folyamatában állnak. Ilyen folyamat kizárja a kényszer-folyamatot. A cél ugyanis soha nem statuálja az értéket – és ebben van a célra irányított kényszer csődje –, de az érték minősíti a célt, mely a dolgokban van, s így a dolog is cél-dolog: érték-dolog.
A totális állam mint cél-állam ideológiai exponáltságában az, és mint ilyen: idea-állam. Az állam azonban nem idea, hanem aktualitás, mint aktualitás pedig hatalom: legmagasabb rendűen szervezett, ilyenként érvényesülő politikai hatalom. Akkor, mikor a totális állam célállamiságában saját államideáljára hivatkozik a cél-érték vonzatában, minden egyes ilyen hivatkozásban tulajdonképpen azt a társadalmi rendet védi (amelyben van), amely állami aktualitását jelenti, és ez a rend, az állam aktualitása révén, az idea-állam ideaértékével szemben az aktuális állam aktuális értéke. Ha pedig az idea-állam cél-értéke idea-érték, akkor az aktuális állam által foganatosított hatalmi rend értéke dologi rendérték. Ha a rendérték dolog-érték, akkor az állam politikai hatalma erre az értőkre nézve eszköz-érték. Az állam így is szeretné megtartani ez értékviszonyulásokat funkcióinak betöltése során. Ez azonban az állam életében krízismentességet tételez fel. Abban a pillanatban, amint az állam életében krízisjelek mutatkoznak, az állam politikai hatalma azonnal leveti az eszközi értékminőséget, és dologi, ugyanakkor célértékké is hatalmasodik. A totális állam politikai hatalma sohasem szerénykedik eszköz-értékké, az valójában mindig dologi és célérték. Az államhatalom csak a jogállam keretében lehet eszköz-érték, és a hatalomnak ilyen jellegét a politikai intézményrendszer garantálja a polgárok polgár-státusa alapján.
A totális állam azonban állandóan krízishelyzetben van az idea-állam és az aktuális állam közötti feszültség folytán. Az állandósult feszültségi krízishelyzet gócpontjait a politikai perek képezik, melyeknek, mint erről szó volt, a hatalom nevelés által igyekszik eléje menni. A totális állam annyira a nevelés kényszerképzetében él, hogy még a politikai elítélést is nevelésnek, „átnevelésnek” mondja. Ez a nevelés a program szerint ideológiai nevelés. A fentiek értelmében azonban kimondhatjuk, ez a programált nevelés nem az idea-tan, hanem a hatalom-tan jegyében folytatott nevelés. Különösen az a politikai ítélet végrehajtása.
2. 2. 3.
A nevelés ugyan ideológiai megfogalmazásban, valójában azonban a totális államhatalom érvényének célzatában áll. Mivel a hatalom totális, az azt eszméisítő nevelés e totalitás elfogadására és az alávetettségre irányul. Az államhatalom totalitásában univerzális, ami a szellemi élet minden megnyilvánulását igénybe veszi a nevelés érdekében. Az igénybe vett szellemi univerzalitásban együvé kerül a kultúra minden művelési ága és maguk az egyházak is. Ez utóbbiak nem csupán egyháztesti kormányzatukban, hanem teológiai igeértelmezésükben, valamint nemzetközi szövetségi fórumaikban. A világi kultúra és az egyházak ilyen irányú elkötelezettségében a különbség csak annyi, hogy míg a világi kultúrágazatok elkötelezettségüket az idea-állammal, az egyházak a dolog értékű államra való hivatkozással igazolják. Azt, hogy ez valójában mit jelent, a politikai üldözöttség, különösen pedig a politikai per világítja meg a legélesebben.
A politikai per mint intenzitásában a végsőkig felerősített totális hatalmi-politikai krízishelyzet, a társadatomból kiszakított, de a társadalmi értékérzékenységet leginkább igénybe vevő szellemi térséget jelenti, amelyet kiemelten négy oldalról négy személy (csoport) zár le: a katonabírói tanács, szemben a vádlott (esetleg összeesküvők – a totális állam a politikai éberségre való nevelés érdekében szereti a hivatalból való bűnszövetségek létrehozását), az ügyész és a védőügyvéd. Ezt a négyszöget a törvénykezési eljárás minden gonoszsága áthatja, és a négyszögből ördögi kört képez. A kör közepén pedig ott áll a totális államhatalom mint dologi- és célérték. Ezt a kört koncentrikusan körülveszi a tömegtájékoztatás, az iskolák nevelőkara, a kultúrágazatok és az egyház (mindezek abban az összetételben, amelyben közvetlenül érintettek). Ezek a per „funkcionális” kategóriái. A vádlott lényéből mindezek felé sugárzik az ítélő vád: cinkosok.
2. 2. 4.
A totális állam totalitása és univerzalitása mind a nevelés, mind pedig a kultúra vonalán a személyt személyi egyetemességében, immanens és transzcendens vonatkozásában igyekszik megragadni, és ebben a törekvésében fejeződik ki a totális állam gigantizmusa. Paradox módon, a totális állam gigantizmusát nem a fizikai erőszakhatalom az abszurdig fokozott szervezése, hanem a személyhez, az egyedhez való viszonyulása fejezi ki. Az porszem, amelyet – akit – a maga gigantizmusában megragadhatónak ítél, ez mondja ki a totalitás, az univerzalitás, egyszóval a gigantizmus feletti ítéletet. Humán síkon ebben van a bestiarum captivus metafizikai jelentősége.
A totális állam másik paradoxona, hogy míg a személyt gigantizmusával valósággal anulálja, magát a totális hatalmi rendszert „személyíti” nem csupán hatalmi rendszerének piramidális képzésében, hanem e píramis-hatalomnak alávetettek tömegét egyénileg kívánja érzékennyé tenni az állam dologi és ideabeli célértékére nézve. Ezt az érzékenységet, a tömeget mint masszát, az általa hatalmilag készített egyedi matricákba öntve nem csupán elképzeli, hanem igényli is.
A 2.2.2. pont alatt elmondottakban szó volt a totális és a jogállam közötti különbségekről. Ezt a különbséget élesen rajzolja ki a totális állam dologi és célértékbeli hatalmi megnyilvánulása. Valóban minden állam hatalmi képződmény a szónak közhatalmi érvényében. Mint ilyen, egyöntetűen fizikai erőkategória. A jogállam közhatalmi erőkategóriája az elmondottak szerint intézményileg legalizálódik. A testületi jogalanyiság személyre lebontva érvényesül mint személyi szolgáló alanyiság. A totális állam hatalmi erőkategóriaként mint erőszakkategória soha nem hoz létre intézményi rendszert, hanem személyített hatalmi rendszerénél fogva csak apparátus-rendszert hozhat létre. Ennek a rendszernek alanyi oldala az apparátusi alanyiság.
Az apparátusi alanyiságnak három kategóriája van. Ez a három kategória egymáshoz való viszonyulásában képezi a totális állam hierarchikus felépítését. A cél-államiságot kifejező apparátus az idea-apparátus, az aktuális államiságot kifejező apparátus a dologi apparátus, és e társadalmiként jelenítő államiságot a funkcionális apparátus fejezi ki. A totális állam társadalma apparátus-társadalom. A politikai rab szabadsága, az ő zártsága: félreérthetetlenül nem része az apparátusnak (hacsak nem sikerült ily mértékben preparálni).
A személyített piramidális rendszer a piramisban objektiválja az apparátus-alanyiságokat. A piramisban objektivált alanyiságok mint államiság, a piramis csúcsára helyezett személyében szubjektiválódnak. Ezzel a személlyel nincs miért különösebben foglalkoznunk.
2. 2. 5.
A vezérben szubjektivált államiságnak megvan a maga nagyon fontos motiváltsága. Ezzel kapcsolatban nem feltétlenül az általánosan hangoztatott monolit államképződményre kell gondolnunk. Az a kérdésnek csupán egyik, mégpedig az állam működtetésének funkcionális oldala. Minden teljesítményt a vezérnek kell jelenteni. Az, amiről valójában szó van, abban első személyként éppen a vezér van bene, de vele együtt az egész, főképpen az idea és a dologi apparátus. Az apparátus alanyisága az állam célés dologértékére nézve elkötelezett személyek összessége. Az állam krízise nem csupán a konfliktusos helyzet; ez a krízis véghelyzete. A totális állam állandó krízise az általa kifejezett és meg nem szűnőn hangoztatott, abszurd uralomra juttatott állami célérték és dologérték. Ez értékek megszállottságig menő abszolút uralma félelmet gerjeszt. Minél inkább abszurddá válik ez értékek uralma (és ezzel egyenes arányban nő ez értékek veszélyeztetettségének érzete), annál inkább fokozódik a félelem, ami spirálszerűen tolja felfelé a hatalmi koncentrációt. Végűl mindent a félelem hat át, és – mint ahogy a zsoltáros mondja: – ott is félnek nagy félelemmel, ahol nincs félelem. (Zsolt. 53, 6)
A veszélyhelyzetre nézve az apparátus-érzékenység tekintetében a vezérnek „beintő” szerepe van. Akkor is, ha az az apparátus indítványozásának helyben hagyása (lásd Titó aktusát a Délvidék magyarjainak mészárlását illetően). De lehet a beintés passzív bátorítás is. (Lásd a Marosvásárhelyen történteket.) Így tehát azzal a ténnyel állunk szemben, hogy nem minden politikai üldözés közvetlen államhatalmi üldözés. Ma már azt sem tudjuk, melyik a borzalmasabb.
A vezér beintő aktusa a társadalom-apparátus figyelmének és éberségének a megadott veszélyhelyzet irányába való tájékozódását jelenti.
Az „ott félnek nagy félelemmel, ahol nincs félelem” gondolat nem mindig a tévfélelem következménye. Nagyon könnyen megtörténik, hogy reálisan nem létező veszélyhelyzetet a hatalom taktikai okokból kreál. Feltételezhető, hogy az ötvenes évek nagy üldözési hulláma politikai-taktikai üldözés volt. Ennek egyrészt politikai leszámolási (hajdani polgári pártokról volt szó), politikai-ideológiai (vallási hitüldözés) és etnikai (németek, főképpen magyarok megfélemlítése) motivációja volt. Ebben a valós, vélt vagy kreált veszélyhelyzetre való társadalmi érzékennyé tevésben a funkcionális apparátusra a legnagyobb feladat hárul annak érdekében, hogy a politikai üldözés társadalmi igazolást kapjon, különös tekintettel a beinduló politikai perekre. Az igazolás fettételezettségében a dologi apparátus az önigazoltság jegyében jár el, nem mintha erre oly nagyon szüksége volna.
A tényleges üldözés két irányban bontakozik ki. Az egyik az állami dologi érték ellen irányuló tényleges (vagy annak beállított) aktusokkal szemben, illetve az állami célértéket támadó (vagy annak beállított) eszmei állásfoglalások ellen. Ezek tárgyi tényálladéki elemet tartalmazó veszélyességek, következményük a politikai per.
A másik csoportot a politikai üldözöttek azon köre képezi, akikkel szemben tényálladéki veszélyességet megállapítani nem lehet, vagy inkább ennek megállapítása nem politikai-taktikai cél.
Ez a csoport ismét két ágra bomlik. Az egyik csoportot azok képezik, akik valamilyen tényálladéki körülménnyel kerültek kapcsolatba, de őket magukat semmilyen tényálladéki elem nem terhel. Ennek ellenére a vizsgálati eljárást velük szemben foganatosítják az elrettentés érdekében és esetleg az apparátusba való beszervezés céljából.
A másik csoport azoknak köre, akiknek veszélyessége (vagy csupán személyi nemkívánatossága – pl. súlyos büntetéssel terhelt elítéltek családtagjai) egyszerűen társadalmi helyzet jellegű, illetve akiknek veszélyességét valamilyen hivatásrendiség meríti ki (pl. lelkész). Az ezekkel szemben alkalmazott eljárás nem ítélkező, hanem intézkedő eljárás. Ha ez közigazgatási elzárást jelent, akkor a védelmi intézkedés az internáló táborba való utalás, ha pedig az intézkedés nem jelent elzárást, akkor az alkalmazott védelem a deportálás, illetve kényszerlakhely.
Látható tehát, ha a totális állam védelmi intézkedéséből fakadó, zártság által kiváltott szenvedés értelme után kérdezünk (mi a szenvedés metafizikája), akkor ez a szenvedés valóban sokkal szélesebb körű, mint amelyet a jogerős bírói ítélet végrehajtása jelent, és ez a szélesebb kör végeredményben a totális állam által okozott szenvedések általánossága. A politikai üldözöttség az üldözött személyi veszélyezettsége mellett az államvédelemnek mondott politikai üldözésnek is kiemelten személyi jelleget ad.
A bűnösség ilyen személyi megközelítésben a tényálladéki problémát egészen másodlagossá teszi. Szó volt latinul megfogalmazott személyi garanciális elvről. Az irodalom ezt röviden a nulla poena elvnek mondja. Ezt az elvet, igaz közbűncselekményi vonatkozásban már a polgári jogirodalom kikezdte (Makariewitz: Einführung in die Philosophie des Strafrechts. Stuttgart. 1906 – „A nulla poena elve kezd ingadozni, mert a tényálladékszerűség nagyon megköti a bíró kezét”), de a totális állam ezt a szemléletet kihangsúlyozottan politikai térre vitte át, és annak korlátlan alkalmazási lehetőséget adott, miután tételes törvényi megfogalmazásban is a személyi veszélyességet helyezte előtérbe. Ez pedig a széles alkalmazási lehetőségek mellett azt jelenti, hogy átlépve a tényálladéki elem bűnösséget jelző határát, ezen a határon túl a hatalom tisztán a személyiség területére lépett, amely területen már nincs semmi kritérium, amely meghatározná, a hatalom meddig hatolhat be a személyiségbe a veszélyesség érve alatt. Ez a politikai üldözöttség eljárás-horizontja.
3. Személy – metafizikai személy a politikai üldözöttségben és szenvedésének metafizikai értelme
3. 1.
3. 1. 1.
Börtön a börtön előtt és után
A szamosújvári börtönből szabadul büntetése letöltése után egy fiatal volt katonatiszt. Irigykedve vesszük körül: milyen jó neked. Mire ő: Jó? Egy kisebb börtönből egy nagyobbá megyek, az egész Románia börtön!
Valóban: szabadulásunkkor a szűk tér rabságából szabadultunk, de a rendszer rabságából nem. Fura módon „szabadon” még súlyosabban jelentkezett az állandó le/megfigyeltség tudata. A fényképezés, a ránk szabadított „esperesi-püspöki” önkény, a megismétlődő nyilvános fenyegetés (papi gyűlések); az újabb házkutatások, áthelyezések, megbélyegzések, sőt az újabb vád alá helyezés. (A sajtótörvény alapján potom 2 évet szabtak rám. De mi ez a 2 a 22-höz képest!)
Lehetett-e védekezni az idegeidet megcélzó tortúra ellen? Igen! Meg kellett tanulni. Nem könnyű. Magától Jézustól: Ő soha nem figyelte az őt figyelőket, és soha nem változtatott napi programján. A helyezkedés (hány ember tette ezt!) olyannyira energiaemésztő, hogy a belső szabadság megélésétől vonja el az erőt.
A börtön előtti börtön-lét, cella-lét falait, betonszürkeségeit a túlélés, a helyezkedés, a hízelkedés, a jó pontok szerzésének törekvéseiből építi.
Ha eljutunk a börtön előtti börtönállapot megharcolásáig (sohase egészen), a zártság, a klausztrofóbia nem tud elhatalmasodni rajtunk.
(Visky Ferenc)
 
Az ember biológiai adottságában értékorientáltsága folytán, a biológiai létezés metafizikai kifejeződése. Értékvonzatban az ember nem lehet más, mint személy, értékérvényben pedig metafizikai személy. Az ember számára tehát metafizikai tényező az érték. Anélkül, hogy ebben a végtelennek felfogott és tárgyalt kérdésbe belemélyednénk, a következőket kell szemünk előtt tartanunk.
Az ember születésével értékvonzatba kerül E vonzat alanya az ember mint személy a személyi letérték hordozója, amely csak kölcsönösségi, interperszonális viszonyulási rendszerben fejeződhet ki. Ezért az értékorientált személyi lét soha sem személyileg immanens, hanem személyileg transzcendens.
A személy ugyanakkor a maga életének fényeihez, eseményeihez, egyszóval az élet dolgaihoz is viszonyul. Míg az ember létértéke személyi jellegű, az ember létezésértéke dologi jellegű.
Az ember személyi jellegű létértékének és az ember dologi jellegű létezésértékének egymáshoz való viszonyulása a társadalmi tudatban az ember minősültségét eredményezi. Gondoljunk arra az emberre, akit az elfogulatlan emlék őriz.
3. 1. 2.
Ha az ember az élet dolgaihoz személyi közvetlenségében viszonyulhat úgy, hogy azokat a dolgokat sajátítani, „enyémíteni” tudja, akkor ez az ember benső, dologi szabadsága. Az a dolog, amelyet az ember sajátítani nem tud, de arra kényszerül, hogy ahhoz viszonyuljon, az ember létezésértékét károsító dolog, és mint ilyen, idegen dolog. Az idegen dolog mindig szenvedést jelent, „dologilag” a szenvedés a szabadság tagadása.
 
3. 1. 3.
Ha az ember interperszonális viszonyulásában a személyi létérték kölcsönösségében élhet, ebben a kölcsönösségben a személyi lét gazdagodik, kiteljesedik. Ez az ember szellemi szabadságának az állapota. Ha ebbe a kölcsönösségbe valamilyen hatalom közbelép, és ezt a kölcsönösséget a maga hatalmi akaratának megfelelően igyekszik meghatározni, a személyi kölcsönösség ilyen megzavarása szellemi rabságot eredményez; a szenvedés, melyet okoz, a személyi lét szenvedése. Ez a szenvedés a személyi létérték károsodásában áll.
3. 1. 4.
Mindezeket figyelembe véve, a totális állam uralmi lényegénél fogva idegen hatalom, mely az ember személyi létértékét támadja meg a maga totalitásával és univerzalitásával, egyszóval a maga gigantizmusával. Azáltal hogy lehetetlenné teszi az interperszonális kölcsönösséget, az interperszonalitás metafizikai értékének gazdagodását és kiteljesedését teszi lehetetlenné. A totális állam általános szellemi rabságot valósít meg, és ebben az általános szellemi rabságban a személy a maga egyediségeben az állam idegenségét abban éli meg, hogy személyi létében tiltakozik az ellen, hogy apparátus-alanyiság legyen.
Ezen az általános sérültségi talajon éli meg a politikai üldözött a totális állam dologi idegenségét. A totális állam a politikai üldözött számára az élet dolga, melyet sajátítani, „enyémíteni” nem tud.
A politikai üldözött szenvedése „totális” szenvedés. Az előbb említett személyi lét szellemi szenvedése dologi szenvedéssel tetőzik.
3. 2.
3. 2. 1.
Az ember értékorientált metafizikai személyi léte három irányban nyilvánul meg. E három irány közül az egyik általános irányultság, és ez az ember létezésének dologi irányultsága. A másik kettő különös, a személyi léttel kapcsolatos, interperszonális jellegű. Az egyik sajátos interperszonális metafizikai irányultság társadalmi jellegű a társadalmiság érvényében. Meg kell jegyeznem, a társadalmiság nem egyértelmű a társadalmiasulással (szocializálódással), mely a társadalmi lényre visszaható és csak rája vonatkozó folyamat. Nem is azonos valamiféle társadalom-képességgel, amire például Grotius Hugo gondolt a társas étvágy, az „appetitus societatis” megfogalmazásával, mivel ez a képesség a személy metafizikai érték orientáltságával adott. A társadalmiság a személyi lét kölcsönösségi gazdagodását jelenti a kultúrértékek vonzatában. Ez a humán metafizikai irányultság. Lényege az eszmei lét.
A másik sajátos metafizikai interperszonális irányultság az embernek mint értékorientált személynek Istenhez mint személyhez való irányultsága. Ez az irányultság kegyelmi eszkaton irányultság. Lényege: az üdvlét. Az üdvlét a kegyelmi tapasztaltságban a személyi lét Istenhez való irányultságát Jézus Krisztusban fejezi ki.
A már elmondottakból kitűnik, a totális állam a maga totalitásával és univerzalitásával a politikai üldözésben ezt a hármas irányultságot támadja meg. A politikai per leszűkítetten a két sajátos irányultság ellen intéz támadást. A humán irányultságot illetően: eszmei, az eszkaton irányultságot illetően pedig a hit vonatkozásában.
 
3. 2. 2.
A politikai pert megelőző törvénykezési eljárás preparálása arra irányul, hogy az interperszonális metafizikai személyi lét-irányultságot akár eszmei, akár hit-vonatkozásban összetörje. Az összetörés célja, hogy az áldozat az állam által felkínált dologi létezési irányultságot fogadja el. Azt, hogy ez a küzdelem mit jelent, a fentiekben bemutattam.
Az elmondottak szerint a preparálásnak alávetett áldozatban a következő két eszmélési folyamatnak egyike mehet végbe, bár megtörténik az is, hogy a megkezdődött egyik folyamat átcsap a másikba. Minden attól függ, hogy ez az átváltódás a jó vagy a rossz irányba történik.
A letartóztatással az ember egy soha nem tapasztalt koncentrált hatalmi erőtérbe kerül, amely rettenetet és rémületet kelt. Ilyen hatás alatt, ha ez uralkodóvá válik, az áldozat a következő módon eszmél: minden társadalmi rend, ha már egyszer politikailag renddé tudott „történelmiesülni” – itt lép színre az említett történelmiség gondolata – lehetőséget kapott arra, hogy az általa elgondolt társadalmi eredményességet a rend politikai gyakorlatának feltételei között igazolja. Ez az igazoló, a történelmiséget illetően, a kezdeti történelmi múlttal szemben a történelmi jövő kérdése. A rab úgy gondolja ő e történelmi folyamat közepén áll, és nem hivatott arra, hogy a történelem helyett maga ítéljen a politikai gyakorlat felett. Ha ítélt is, vagy nem ítélt, de ezzel vádolják, a tény az, hogy ki van szolgáltatva az őt letartóztató gigantikus hatalomnak. Ez az ő végzete. Más lehetőség nincs, mint ezt a végzet-helyzetet túlélni, és a történelemre hagyni az ítélkezést. Az eredmény: a hatalom által felkínált dologi orientáltság elfogadása amely azonban nem zárja ki a bírói elítélést. Az ítélet azonban enyhébb lehet.
A másik eszmélés, „jogi” eszmélés. A letartóztatottal szemben gyakorolt jogtalanságok özöne (elég ha csak a kihallgatási jegyzőkönyvek felvételére gondolunk) a letartóztatottban személyi tétértékekhez való ragaszkodás jogiságát éleszti akár a eszmeiség, akár pedig a hit vonzatában.
3. 2. 3.
A preparálás művelete, majd pedig az elítélt rab bezártsága az ember személyiségének a meggyalázása. Ez a meggyalázás etikai bűn, mely a hatalom rovására halmozódik. Végbemennek ugyan személyi rothadások is a meggyalázás gyakorlatában, de ezért is a hatalom a felelős. Az ember ugyanis nem arra született, hogy hős legyen, hanem hogy értékorientáltságában éljen. Van akinek ez a gonoszság erőterében nem sikerül. Ez, a meggyalázások közepette, de főképpen maga a hatalom a meggyalázás állandósításában, etikai bűzt áraszt. Ez az etikai búz a dologi apparátuson keresztül szivárog felfelé az idea-apparátus felé, és közben mérgezi magát a funkcionális apparátust egyetemességében. Kikerülhetetlenül megsokasodnak a reform-gondolatok, melyek repesztik a hatalom falát. Ezekbe a repedésekbe más ítélő tényezők is beleékelődnek. Közösen előidézik a hatalom összeomlását.
A hatalom jó ideig védekezik. A dologi apparátusnak az a rétege, mely közvetlen kapcsolatban van a meggyalázottak tömegével, talán éppen saját gyalázó aktusuk révén, a személyi felfeslődések, valamint az ítélő jogosság állhatatossága elől a szolgálat feszességébe menekül. A feszesség végül lazulni kezd: enged az ítéletnek, az egyetlen igaz, „metafizikai” ítéletnek. A hatalom megroggyan.
Ez a bestiarum captivus egyik értelme általános történelmi- és emberiség-tárultságban.
A másik értelem a személyi lét interperszonális gyarapodása, kölcsönösségi értékgazdagodása, valamint magának a személyiségnek eszmei, illetve hitbeli mélyülése. Mindkettő olyan gazdagodás, hogy az ember szinte fél attól, vajon mi lesz az értékekkel, ha megnyílnak a börtön kapui. Tény az, a zártság lehetőséget adott olyan interetnikai és interkonfesszionális közösségi kapcsolódásokra, melyekre a polgári élet nem tud példát mutatni. És ez akkor is kiemelkedő érték, ha a dologi irányultság folytán több az árnyék. A valósult érték bizonyság: az érték lehetségülésének a bizonysága.
A zártság szenvedése a totális állam szellemi arculatát mintázza meg történelmi tanulság gyanánt. Annak ellenére, hogy a történelem elborzasztó példákkal akar tanítani, az ember a történelemből nem tanul. Ha egyetemes emberi tárulkozásban a történelem gyenge tanítómesternek is bizonyul, a zártság és a meggyalázás szenvedését kiállott személyi lét a történelem felé magasodik, mivel ő maga a történelem. Mindig lesznek olyanok, akik a történelemmé magasztosult emberi lét szemléletében, a metafizikai értékorientáltságában ilyen értékvonzatban próbálják leélni életüket.
Függetlenül attól, hogy a történelem mennyire tanít, vagy mennyire nem, a rombolás és pusztítás ellenére személyi értéket őriz a jövő számára. A zártság szenvedése így válik terhelő értékké – terhelő értelemmé. Ez a tény arra hívja fel a figyelmet, hogy ebben a bűnt tagadó világban – a totális állam-materializmus és ateizmus ebből ideológiát is csinált – nem csupán hogy van bűn, nem csupán hogy van személyileg szankcionált bűnösség, hanem van legalizált bűn, sőt legalizáltan kitüntetett bűn. (A szekuritáté tisztjeinek mellén, majdnem kivétel nélkül, még a verőtisztnek is a mellén is kitüntetés fityegett, a szociális munka érdemrendjének kitüntetése.) A bűnnel szemben a humán eszmeiség tehetetlen. Ebben a harcban döntő jelentősége a kegyelemnek van. Aki megállt a személyi lét értékében, tudva vagy nem tudva, a kegyelem tartotta meg. Ez a börtön egyik, de legnagyobb megtapasztalása. Az erre vonatkozó esetek döbbenetes dolgokat mondanak el.
Ugyancsak a történelemmel kapcsolatban meg kell állapítanunk, az elmondott gonoszságnak (mert uralomra juthatott) előtörténete van, és ez az előtörténet egy másik gonoszság. A totális állam a maga gonoszságát az előtörténet gonoszságával fedezi el. Így nemhiába vetődött fel az állami beavatkozás gondolata. Somló Bódog és vele együtt mások „jó lelkiismerettel” dobták el ezt a követ. Nem ismerték – mert nem ismerhették, mivel a történelem maga is irracionális be nem látható vonatkozásokban az eldobott kő pályájának koordinátaértékeit, és arra sem gondolhattak, a kő repülés közben tömegében nő ilyen ismeretlenek között ez a kő a mi világrészünkön és a mi nemzedékünk fejére zuhant, sokakat agyon nyomva. A liberalizmust a kollektivizmussal, a kolletivizmust pedig, lehet, liberalizmussal próbálja gyógyítani az ember, és hegeli szintézis nincs, mert nem kizárt egy ugyancsak irracionális harmadik szörnyűség. A zártság szenvedése vigyázásért könyörög. Ez a könyörgés az egeket ostromolja, hogy lehessen vigyázó az ember. Ez a zártság szenvedésének utolsó, de mindeneket átfogó, metafizikai értelme.
Ez az emberért, az egyetemes emberért való könyörgés. Abban, ami történt, az egyetemes ember vonatott felelősségre.
Ismét: abban, ami történt, az egyetemes ember – emberiség – keretében népek ítéltettek meg, mindegyik a maga nyomorúságára nézve. Az aránymérlegelés nem a mi feladatunk. Tény az, úgy bűnös nép nincs, hogy egyik nép a másikra süti a bűnösséget. Az a nép, mely ehhez vesz bátorságot, maga önmagát ítéli meg, hogy bűnös. Ezen mindegyik népnek az utóbbi idők történelme súlyos alkalmat adott arra, hogy önmagával szembenézzen. A mi magyar népünkre is érvényes ez. Megítéltettünk újra, mert nem az a szabadulás, hogy megítéltettünk, hanem az, hogy a megítélés mássá tegyen minket. Mássá népösszességünkben, és mássá közhatalmi gyakorlatunkban. Ez egyetemes ember-zártságban az egyetemes ember a rab. Az egyetemes ember, mint magyar, zártságában magyarként szenved zártságot, és így magyarként rab. A magyar zártság könyörgése a magyar vigyázásért hangzik el. Ez a magyar zártság szenvedésének magyar metafizikai értelme. Legyen úgy, velünk együtt, hogy minden népet illetően, a zártság szenvedéséből felhangzó könyörgés a vigyázás áldásával hulljon viszsza ránk.
Ez pedig a zártság szenvedésének etnikumokat átölelő metafizikai értelme.