Balla Zsófia
Díszlet vadon
Micsoda vágyakozás utánatok!
Megnyúlik belé torokzsilip, belek.
Templomok kőszagára, hosszú
tengersuhogásra.
Bomlott gyümölcstest,
kertek páraégben.
Macskák vigyázzák a kőoszlopot.
Szál fal ablakából kinéz a donna.
Ars longa és ettől vita longa
Tányérfenyő ernyője villog át.
Az alkony vámpirul, a város gerincét szíja,
fénylik neonszín szelet, csók és Marcus
Aurelius egy zöld lovon, üvegben,
a tér ölébe von, megcsócsál és kitárul.
Templomajtó, szoros apácaszáj,
bent csapkod lágy fényben a kis szobor,
a csodatévő gyermektest, a kagyló
Istennek a zengő tér gitárul.
Róma, hogy szürcsölöm
a fényed, kőszagod!
Boldoggá tölt a formák
egymásbafordult, lusta
rendje: zárt aranygaluska.
Végigcsorog az éjszaka pirossa
szökő vizén, szétporló permeten.
Benned mindenki magára ismer, testét
megérzi, formát kap, tömör színt.
A város ellazul vakon, izmai remegnek,
égarcon szétmállik a festék.
Szeresd Rómát vadon,
színpadon.
 
Ott él, ahol
Megtanulsz beszélni befelé,
tele fon, tele van, valaki válaszol
azok közül, akik hiányzanak.
A lámpa süt rád, minta-Nap.
Hang közelit, lassan kérdező,
történet, csorgó esőről szavak,
hogy ülsz a pléh zajcölöpök között,
az ég leve rongy gerezdbe szakad.
Mint egy puli, vízszőrön nézel át.
A hang a tért rácsosra zárja,
befogja pofa szobád,
de nem vagy közepe semminek, ne véld,
hogy önkorodból nem mozdulhatsz el.
A szemlélet kölcsön veszi a hely, helyzet nevét.
Roppantó csönd játszik dióval és pereccel.