Pusztai János
ÖNÉLETRAJZ
Részletek a második kötetből
 
16.
Ezerkilencszázkilencven november huszonharmadika, péntek reggel, nyolc óra huszonöt perc. Teljes hete annak, hogy az író nem foglalkozik az Önéletrajz második kötetével. November tizenötödikén, tizenhatodikán, tizenhetedikén Debrecenben tartózkodott. Itt a Magyar Írószövetség rendkívüli tagjává „ütötték”. Azután „kebel- és eszmebarátja”, Molnár Gusztáv filozófus, politológus szolgálati kocsiján, a szakadatlanul „okos diplomata” Gálfalvi Zsolt társaságában, mellette ülve Budapestre utazott, hogy lássa a családját. Látta. A fiúkkal, Attilával és Zsolttal nem volt semmi baja, de feleségével, a mindenáron „elpestiesedni” akaró Lázár Ilonával három nap alatt kétszer is összeveszett. Ica dühében, amiért nem hajlandó végleg hátat fordítani Erdélynek, többször a fejéhez vágta: nem szereti, sőt utálja. Az Író hasonlóan hazug szavakkal akart felülkerekedni. Persze, bánja. Mit tegyen? Mit is tegyen? Erdélyt elhagyva életműve megy veszendőbe, otthon maradva pedig házassága. Rángatózhat, mint hal a horgon. És tünyölődhet. November huszonkettedikéről huszonharmadikára virradólag a debreceni vasútállomás csarnokában, az utasellátó bódék előtt sétálgatott, és bámulta a megszokottan gazdag választékot. Ez az álma nagyon hosszan tartott. Később több régi munkatársával bizonyos fémszerkezetet igyekezett összehozni, de sehogy sem sikerült. Főleg az ő munkájában volt sok hiba. Az Író felnéz, tekintetét asztali lámpája hosszában kettéhajtott, a két negyven wattos kisfoglalatban „csücsülő” égő fölött perzselésfoltos kéziratpapír-ernyőjén felejti, időzteti; nem biztos, hogy éjszakai álmai csupán magánélete „visszatükröződései”, lehetnek azok „közéletiek” is. Huszonkettedikén este valami Măgureanu nevezetű egyén, a Román Hírszerző Hivatal vezetője, a román parlament együttes ülésén arról beszélt a szenátoroknak és a képviselőknek, hogy az országban élő, egyelőre megtűrt kisebbségek külföldi ügynökökkel szövetkezve nem csupán az Európai Házba jutást igyekeznek megakadályozni, hanem egyenesen az ország területi épségére törnek. Arra bizony! Pattogósan, szekus-hangon beszélt, kiáltozott. Az Írónak eszébe jutott, lehet, felesége nem is olyan tájékozatlanul önző, amikor sürgeti kivonulását Erdélyből. Istenem, hát félti.
Előfordulhat. Elszomorodott; kilátástalanság-sivatag cserepeseden köréje, akár Jani köré a Nagyrét. Ezerkilencszázötvenhárom augusztusában, amikor rövid „kalandozásából” megtért a szülői házba, legelőször azt kellett látnia: sárosak a kredencen sorakozó könyvei. Láttukon vadul nyilalldosott a mellkasa, egészen addig, amíg az anya ki nem beszélte: egy nap az apa részegen valamennyit felnyalábolta, és kivágta az éppen felázott udvarra. Az anyának aztán egyenként kellett belopkodnia őket, de gondos megtörülgetésükkel nem bíbelődhetett. A bíbelődés különben sem volt természete. Az apa előtt Jani „tette magát angolnak”; a sérelemről nincs semmi tudomása. Megegyeztek: mivel az apa félkezű, nem „egész ember” (ide kis apai pityergést, hüppögést tessék képzelni), bevonulásáig (berukkolásáig) odahaza marad, végzi a nehezebb munkákat, de csak hajnaltól délutánig. A délutánok az övéi lesznek; írhat (firkálhat), mehet a könyvtárba (rázhatja a rongyot), mozizhat (meresztheti a szemét). Sarjút kaszált, búzát hordott, tele zsákok alatt rogyadozott a cséplőgépnél és padláslétrájukon, kukoricát tört, napraforgót vágott, azután verseket formálgatott, küldözgette az Utunknak. Az Utunk mind süketebbé vált, „alkotásaira” nem válaszolt, vagy mint a nagyothalló ombódi kofa, „mellébeszólt” („Hova való, néném?” „Három láj.” „Hogy adja a tojást?” „Ombódra”). Módfelett ette magát; bizonnyal tehetségtelen, ingyenélő, kopcihér, tisztviselő, ahogy az apa spiccesen ki is nyilvánítja, Az sincs kizárva, hogy gazember, A gazember! A szégyentelen gazember!, csapkodta pici, vértelen, szőrtelen öklével a főszerkesztői asztala üveglapját a dühtől kigyúlt fejű Berger Heki, amíg rá nem jött: az üveg alatt a bajuszába somolygó Sztálin elvtárs zubbonyos mellét püföli. Akkor megszelídült, párnázott karosszékére huppant, majd a jobb keze felől ülő, gépelt papírlapokba mélyedő, kifejlett körmével ellenzős munkássapkája alatt feje bőrét vakaró, hersegtető Zimukára, a vezércikkszerzőre pislantott. Remélte: Zima János nem magyarázza félre heveskedését. Zimuka természetesen „fegyelmezett” ember vot; műbútorasztalos és titokban írójelölt. Mindkét füle mögött kellemesen érzékelte a sárgás burkú Nacionál cigarettákat. Sütő Andrásra gondolt; az irigység ördögpillangóként csapkodott elméjében: mindent meg tud írni, a homok is arannyá válik tolla (ceruzája) hegyén. „A párt nagy írójává válik, akárki meglássa. Nem úgy, mint ez a Pászkán-kölyök, aki alig bújt ki a tojásból, és már vissza is élt pártunk bizalmával.” Keskeny alsó ajkéi gondterhelten megnyalogatta: „Pászkán Jani, miután az Utunk felkarolta, nem is olyan kölyök, Sütő András pedig fenomén. Ahogy az a Mezítlábas mennyasszonyt megírta.” Zimuka jobbját sapkája alól előhúzta, hogy rágyújthasson. Miközben jobb hüvelyk és mutatóujjával bal füle mögül a Nacionált kicsippentette, regénytéma fészkelődött benne. A regény egy műbútorasztalosról szólna. Kiről másról? Felszabadulna és elmenne világot lát nl. Anyja hamubasült pogácsát rakna a tarisznyájába, ő szégyellné, a pogácsát tarisznyástól (házi szövés) a Szamosba vetné. Szatmárnémetiben, hova máshova? A híd végén, az Erdélyi Textilipar szomszédságában álló, sugarasan repedezett ablakú bódéban, az abban kuporgó, rokkant, hajlott korú „elvtársnőtől” pörkölt napraforgómagot venne, azután választana, merre menjen, Zsadánynak vagy Szatmárhegynek? Mindkét irányban a Kreml tornya lenne a végcél. A Kreml tornyán, mint a világ szíve, „rubintosan” lüktetne az ötágú vörös csillag, Sztálin elvtárs meg a kerítésen belül, csinos, gyomtalan kertben facsemetéket ültetne. Saját kezűleg ásná a gödröt... .Aki másnak vermet ás...” Jani kotolt a szülői ház földes szobájának kecskelábú asztalánál, és „göcögött” a visszafojtott röhögéstől. Képzelete fecske-villódzásai megmámorosították. Ideig-óráig elfeledkezett arról, hogy egyetlen írásművecske sem telik ki tőle. Miután versei életképtelen, felesleges falevelek, hangtalanul hullongáltak az Utunk feneketlen kútjába (elnézést: papírkosarába), a próza foglalkoztatta. Valahol a közelben, a Horváth- vagy Nagy Jenő-tagban nemrég halálos baleset történt; egy cséplőgéphez tartó, „araszoló” búzásszekér hajtója részegen a lovak farára, onnan meg a kerekek alá henderbuckázott és meghalt. A téma adva volt, de ilyen pucéron nem vihette a pártirányította, szocialista realista irodalom lelkes és értő olvasói” elé. Osztályellenségre volt szükség. Jani egyetlenegyet sem ismert személyesen. Asztalos István. Horváth István, Nagy István, Kovács György, Szemlér Ferenc, Sütő András, Fodor Sándor, Szabó Gyula, Kormos Gyula, mint frakkos szemfényvesztők cilinderükből a hófehér nyuszikat, nyakra-főre emelték ki „társadalmunkból” az osztályellenségeket, Jani meg bambáskodott. Ostorozta magát: rettenetesen buta, agya helyén közönséges birsalmacsutka „működik”. Isten veled nagy magyar íróság!” Még azt sem tudta például, mit reggelizik egy „vérszípo kizsákmányoló”? Tegyük fel: Tereh nagyságos úr. A zöldhagymánál, szalonnánál, fehér kenyérnél, pillés forralt tejnél nem jutott tovább, holott kakaót, narancsot, banánt, kaviárt, mazsolás kalácsot zabált minden ilyen szerzet, végül pezsgőt ivott, szivarat szívott, fennmaradó idejében pedig hátulról lapiban felkapaszkodott „a dolgozó nép kenyerét” szállító szekérre, hogy „hősünket, a maga urát, saját sorsának alakítóját” a lovak farára, a kerekek alá taszítsa. Jani ceruzájának tűvékony hegyén már ott kapálózott a tetten ért osztályellenség, csupán a „vérszípó”-tulajdonságot kellett tisztázni. Először is: miért vérszípó és nem vérszívó? Másodszor: miért nem látja senki, amikor a vérszipók a dolgozók nyak-ütőerére tapadnak? Talán éjszaka művelik ezt, mint a görények a tyúkólakban? Kétségbeejtő helyzet. Legyünk azonban igazságosak: a pórul járt dolgozók miért nem visítoznak vérük apadása, elvesztése közben, hiszen a majorságtól ezt bátran eltanulhatnák. A minden erővel regénnyé dagadni szándékozó téma végül olyanná vált, mint a pöfeteg gomba, a „lófing”; kiporzott, összetrottyant, szétázott, elenyészett. Jani édesdeden csünghetett tovább a csupa „élő klasszikusokból” verbuválódott „romániai magyar írótársadalom” duzzadó emlőjén. Hetente egyszer a Sugár úton található városi könyvtárba kocogott, A szépirodalmi művek mellett „politikai-filozófiai” munkákat is kikért. Lenin életrajza, Sztálin életrajza, Engels Andidühringje. Marx– Engels válogatott művei. Leninnel úgy volt, mint az ezerkilencszáztizenhetes bolsevik forradalommal és a rákövetkező polgárháborúval; mert távol esett tőle, hitt benne. Sztálin időnként, különösen, amikor a második világháború elvesztése, Magyarország feldaraboltságának megerősítése, a szovjetek, a jugoszlávok, a csehszlovákok, a románok magyarok fölötti uralma, kegyetlenkedése foglalkoztatta, tüzes hamu volt a szemében. Marx és Engels „rámenős” szövegeikkel lekötötték, de folyton „tudatában” volt: a két szakállas nélkül biztosan nem kellene kisebbségben élnie, tengődnie. Olvasott, hogy író lehessen. Mindent elolvasott, amit megkaparinthatott, még a román választási kiáltványokat is. Jóleső borzongással tapasztalta: okosodik. Ezt leginkább szombat délutánonként, a táncos összejöveteleken, a vele egyivásúak között látta. A Károlyi út elején lévő Kossuth klubba járt. Voltak kedvenc táncpartnerei: Blidár Ica, Páskuly Ilu a Szőkemocsárról, a Képes lány a Károlyi útról, Berecki Manci a vetési csárdától. Mancinak huzamosabban csapta a szelet. Kicsike volt, „ondolált” hajú és az asszonyt úgy mondta: asszon. Elelment hozzájuk, szorongatta a kezét, ölelgette a nyakát, a derekát; akart tőle valamit, de rémesen zavarta, hogy anyja egy mázsásnál is súlyosabb fehérnép, piócákkal szívatja vérét a konyhai ágyon. (Aha, újra a „vérszípók”!) Hason vagy háton hevert és nyakán, vállán, meg talán lábszárán ott függtek, tekergőztek, egyszóval: munkálkodtak a vízzel háromnegyedig töltött befőttesüvegekből kiemelt nadályok. Szegény asszon, mondta, mondogatta az öregesen kemény ajkú Manci az anyjára, csak mán meg ne halna. Előfordult, hogy nem sokkal Jani érkezése előtt végzett a ház földpadlójának tapasztásával. Ilyenkor átható tehénlapótya szaga volt a kezének; fogdosása nem ébresztett újabb vonzalmakat Janiban, akit egyébként az is zavart, hogy „intim” mozzanataikat Manci a barátnőinek rendszeresen kifecsegte. Egyszer aztán könyörtelenül otthagyta; többé még csak nem is köszönt neki. Felőle jöhetett-mehetett kedvére.
17.
Az Író magányos; érzi a magányt. Ezerkilencszázkilencven november huszonharmadika délután a nappali szobában ledőlt az ágyra szundítani, és már látta is: Hatalmas jármű, afféle omnibusz halad egy úttesten, amely fölött villanydrótok feszülnek. Kegyetlenül zuhogott az eső. Ő nem tartózkodott a járművön, hanem mögötte haladt. Váratlanul a jármű eleje a villanydrótokba akadt, és néhányat letépett. Attól való félelmében, hogy áramütés éri, hasra vágódott, a huzalok meg melléje csapódtak, de nem érték el. Ez megnyugtatta. Körülötte néhány férfi bontakozott kifelé a rájuk hullott drótokból. Kétségbeesetten evickéltek, az „omnibusz” pedig, mintha mi sem történt volna, eldülöngélt a helyszínről. Az Író ingerülten nyitotta ki szemét; felesége, Lázár Ilona budapesti telefonhívását várta, az pedig késlekedett. Ismerte a szöveget: Gyere hozzánk, gyere minél hamarabb. Pá és puszi. Még mindig tudja, mivel derítheti fel férjét, a „megátalkodottat”. „Zsolt dolgozik, Attila dolgozik, Dorottya angol órákat ad, Borika jól van, játszik.” Ennyi kedvező hír hallatán nem tud majd nemet mondani. A telefonhívás, miért, miért nem, elmaradt, jött az éjszaka. November huszonharmadikáról huszonnegyedikére virradólag aztán Szatmárzsadány alá járt dolgozni. A terület az ismertnél domborzatosabb volt, tele vízmosásokkal, amelyek végében sebes vízű folyó rohant Gilvács felé. A munka, amit végzett, nem világosodott meg kellően előtte, viszont jellemző lehetett az öltözködése. Munkaruhát és valami félcipőhöz hasonlító lábbelit viselt, de... Előbb pucér lábra felhúzta a félcipőt, arra zoknit és a zoknira sárcipót. Minden munkábamenése meglepetésekkel szolgált. Hol valakik, munkatársak, kutyákat hajigáltak a folyóba, hol két kamasz a földön fekve nagy jártassággal szopta egymás eléggé vézna bögyörőjét. A kamaszok mindig ugyanazok voltak, és sosem zavartatták magukat. Hát, gondolta az Író november huszonnegyedikén a könyvesszobában, munkaasztalánál, rémesen sötéteket tünyölődöm. Ez a román fordulat, a román puliszka felrobbanása csak arra volt jó, hogy szétberhelje a családom. Legyen, ami lesz, nekem nem szabad elinalnom Erdélyből! Elszánt, konok gondolatai hamarosan megerősítették; folytathatta az Önéletrajzot, akár Zimuka, a Dolgozó Nép című szatmári pártlap vezércikk-barkácsa a csupán a Jani képzeletében megelevenedő regényét a frissiben felszabadult műbútorasztalossegédről, aki a Hídvégi bódéban vásárolt pörkölt napraforgómagot vidáman, elégedetten, a szocialista társadalom vívmányait számba véve, hangtalanul is azokat dicsőítve végül Szatmárhegynek vette az útját, de még a pálfalvi elágazásig sem jutott, mert lovas milicisták kanyarodtak eléje. Hova, hova, tisztelt elvtárs?, kérdezték a magasból, mire nyelve ijedten abbahagyta a maghéjak, az „ondók” eregetését, „röptetését”. Megyek világot látni (Mă duc să văd lumea.), pörögte gyorsan a géppisztolyos, gumibotos, kerek sapkás, kék ruhás, bőrcsizmás, lovas milicek felé, a magasba, minek következtében „ondók” siklottak a torkára, és ott kényelmetlenkedtek. Nem mert krákogni, köhögni, inkább fuldoklott. Nem menne inkább a búsba?, kérdezte magyarul az egyik rendőr. Tömpe orra tövében, mint holmi boszorkánynak, ripacsos bibircsók feketéllt. Széles, gödrös állát, juhász múltjára emlékezve, a nyeregkápának támasztott gumibot recézett végén pihentette. Kidülledt, barna szemeiből megvetés, undor, gyűlölet csurgott a rejtett fuldoklástól kékülő arcú, veszélyesen feszülő halántékú műbútorasztalos felfelé fordított, kerek, naivan buta képére. A másik milic nyakába akasztott, lapos táskája valamelyik szennyes, kisüsti pálinka szagú, komiszkenyérmorzsás, szűzdohányporos rekeszéből összehajtogatott, étolajpecsétes világtérképet rántott ki, a segédnek hajította, a zúzalékköves úttestre teríttette vele, majd ráparancsolt: Járjon rajta; utazzon, mehet Amerikába vagy Ausztráliába, Új-Zélandra, a Grönland félszigetre, sőt (he-he-he) Magyarországra is. Büdös bozgor!, kapta ki a gumibotot álla alól az első milic, és a levegőbe emelte: Hátra arc! Tűnés vissza a városba, a betonskatulyádba, a kulipintyódba! A gumibot szélsebesen megindult lefelé, a műbútorasztalos búbja irányába, de Zima János a főszerkesztői szobában hirtelen kiegyenesedett nyikorgó eresztékű tonetszékén, mérgesen a menynyezetre nézett, és azt mondta: Ne! Ne beszéljen nekem senki arról, hogy Rajk Lászlónak nem volt szaros a gatyája. Berger Heki lángrózsás pofikáját legfőbb beosztottja felé fordította, aztán kinyilatkoztatta: Rajk a történelem szemétdombjára került és punktum! Inkább azon törd a fejed, Zima elvtárs, hogy kellene erőteljesebben popularizálni az Ifjúmunkás Szövetség legújabb, Utazás a térképen elnevezésű akcióját. Hallgass ide. Az üzemek, gyárak, kisipari termelőszövetkezetek, kollektív gazdaságok, mezőgazdasági társulások, intézmények, iskolák dolgozói, tanulói összegyűlnek a dísztermek vörös sarkában, és politikailag felkészült, ideológiailag maradéktalanul megbízható vezetők kalauzolásával bekalandozzák a falra akasztott világot, pardon, a világtérképet. Óriási!, tört ki Zima Jánosból a lelkesedés. Utazás a térképen, utazás a térképen, utazás... Fantasztikus mozgalom! És uraim, na elvtársaim, nem szükséges csomagokat cipelni! Csupa haszon, nem? Ezek a mondatok a történetesen éppen jelen lévő Szabados Ede sajtómegbízottból, Duduska cenzorból pattogtak ki. A Scînteia című központi pártlap ezerkilencszázötvenhármas, még beköttetlen gyűjteményében lapozgatva „a szocializmust építő ifjúság” új mozgalmának visszhangjaira vadászva könnyedén elsóhajtotta magát: Ó, fiatalság, gyönyörű fiatalság. Sebesen lejegyezte; kész verssor. Bal keze ujjain kiszámolta, hány szótag. Tizenkettő. Elmehetne a Toldiban is. „Csodálatos, milyen tehetséggel áldotta meg Arany Jánost a Természet.” Duduska, mert magát is közéjük számította, kritikátlanul szerette, imádta, ajnározta a költőket. „Momentán Majtényi Erik a legnagyobb; Majakovszkijhoz hasonlóan könnyedén, kamaszos biztonsággal, kettesével veszi a verssor-lépcsőket. Irigylésre méltó.” Tejeskávébarna öltönye kiskabátjának (zakójának) mellzsebéhez nyúlt, hosszában rovátkáit kölnisüvegét megtapogatta, majd kis tétovázás után előhúzta, fekete kupakját lecsavarta, többször beleszippantott, bezárta, helyére tette, a román-magyar testvéri, megbonthatatlan barátságra gondolt. „Erről messzehangzó elbeszélő költeményt lehetne írni. Prológusként jól feküdne Gheorghe Gheorghiu-Dej (Gyorgye Gyorgyiu-Dézs) látogatása a bukaresti Rákosi Mátyás Művekben, miközben Rákosi Mátyás ugyanezt tenné a budapesti Gheorghé Gheroghiu-Dej Hajó és darugyárban.” Sóváran vágyott arra, hogy a legjobb „pártköltők”-kel, Szemlér Ferenccel, Majtényi Erikkel, Horváth Imrével, Horváth Istvánnal, Létay Lajossal, Kiss Jenővel, Szász Jánossal, Márki Zoltánnal, Bárdos B. Artúrral meg, ki tudja, kivel, váll váll mellett haladjon. Igenis, minden arra érdemes „írástudóval” vállvetve akar harcolni a legszentebb ügyért, a szocializmus-kommunizmus ügyéért. Hirtelen lekonyult, mert rájött: túlságosan koros, ötven körüli; a kommunizmus „kiteljesedését” nem fogja megérni. „Bár nem lehetetlen...” Száz évet is élhet az ember, ha akar. Ekkor Berger Heki, a főszerkesztő összefűzött, gépelt lapokat dobott eléje, a Scînteia lepedőnyi oldalaira. Ezt nézze meg, Szabados Eduárd elvtárs. Duduska a Chila Gábor lendületesen rajzolt, dőlt betűivel ezt olvashatta: FEHÉR HOLLÓ. Ha, ha, ámult el rögtön, a meglehetősen vékony, karcsú papírköteget felkapta, forgatta, nézegette. Nyomban felfedezte magát egy versben: Dudus sivít, mint a rigó,/ Hiányos a kollekció. Na még ilyet. Ez nincsen ellenőriztetve!, kiáltotta cenzorhoz illetően, és mert Zimuka kibökte: a versike Gabi és Jani közös „alkotása”, már fordult is ki a főszerkesztői szobából, hogy a bútorozatlan, fűtetlen halion átvágva, a beosztottak szobájában „lődörgő” pernahajdereket legorombítsa. A két és fél, három méter széles hallban azonban önkéntelenül megtorpant, érezte: hízik a mája. „Foglalkoznak velem a kurva kölykök. Vigyázat, ezek befutnak!” Vastag irodalomtörténeti könyvben látta a nevét fel-felfényleni. Egyelőre csak úgy, mint szentjánosbogarat. „Ugyan, mitől lenne szent egy bogár. A szent szót ki kell vágni! Egyszerűen: jánosbogár. Jobb, mert rövidebb.” Fiatal barátaim, tárta ki az ajtót, azért tudniuk kell, hogy a rigó fütyül, és nem sivít. Drága Szabados elvtárs, perdült apró, barna félcipőjében eléje Chila Gábor, mi nem azért írtuk, hogy megsértsük. Kikapta Duduska kezéből a FEHÉR HOLLÓt, a Janival éjszakákon át „szerkesztett” „földalatti folyóiratot”, és kacagástól szaggatott hangon szétkiabálta: Dudus sivít, mint a rigó,/ Hiányos a kollekció. Ettől Szabó Géza, a mezőgazdász lesunyta sapkás fejét, tompa hegyű ceruzáját az eléje zizzentett papírlapra szegezte, a hófogókerítések felállításának óriási jelentőségéről rótt verébfej nagyságú betűket. Komolytalan társaság, dohogott magában. A versírás nem játszadozás. Sokénekes költeményt akart „megalkotni”. A cím már rég elkészült: Jobbágy volt az ősöm. „Az Utunk biztosan lehozza.” Erdős, az az most már: Takács Margit vékony csuklói teljesen átlátszóvá váltak az Erika írógép fölött. Mióta a „színesfémöntő” felesége még meggondoltabb, határozottan elhatárolódott a „fiúktól”. Panek Jóska „sportriporter” Fábián Edit mögött állt, hátha beleshet annak blúzkivágásába. Edit éppen azon töprengett: van-e különbség a mezsgye és a barázda között? Úgy vélte, nincs. Különben is a közös gazdaságok földjein ilyesmikre egyáltalán nem lesz szükség. Ezt Robotos Imre elvtárs is kifejtette már „odafenn”, az Előrénél (Romániai Magyar Szónál,). „Egyébként az ördög tudja...” Gyapjas Margitot vihogás-kényszer kínozta, amiből kifolyólag bajuszt rajzolt legújabb női profiljának. Kisújszállási Éva, a szerkesztőség legújabb tagja észrevétlenül hónaljába szagolt; idegesítette, hogy folyton megizzad. Ez rosszabb, mint a havi vérzés lesése. Megjön, nem jön meg, megjön, nem jön meg. Olyan ez, mint a szeret, nem szeret margarétatépdesés. Teréz stájerltárát süttette a kályhánál. Úgy nézett le a jelenlévőkre, akár az óriáslány a közönséges emberekre a Gulliver utazásaiban. Serbánné Lászlónénak a helyes pelenkázásról tartott kiselőadást. A szép Lászlóné a napokban jött vissza a gyerekszülési szabadságról; okosan figyelt, Janinak öröm volt ránéznie. Mondtam neked, Gabi, szólt, miután Duduska távozott, hogy a rigó fütyül, nem sivít. Gabi pukkadozott a nevetéstől: De, apám, Duduska nem... rendes rigó. Jani természetesen vele nevetett a szülői ház földes szobájának kecskelábú asztalánál firkálgatva, de nem sokáig, mert beállt a tél, méghozzá olyan, hogy röptükben megfagytak a Nagyrét verebei, dér lepte el az istálló belsejét, az egyetlen megmaradt, megtartott jószág, egy zsemle színű tehén vedlő szőrzetét, ami jól jött az apának ahhoz, hogy a házat változtassa istállóvá. A konyhát gyorsan kiürítette, és az ágy helyére jászolt ácsolt, megalmozott, a tehenet diadalmasan bekötötte, és büszke volt arra, milyen emberséges. No, hamarosan lett is trágya és trágyabűz, Janinak tízszer is meg kellett hánynia-vetnie, eljárhat-e a megszégyenülés veszélye nélkül a könyvtárba, moziba, táncdélutánra, bálba? Az apa később még „emberségesebbé” vált. Éjszakára trágyafalat rakott a konyhaküszöbre a „rüfögő” hideg ellen. A tehén gőzölögve kérődzött mocskában, Jani pedig néhány méterrel odébb Puskin költeményeit olvasta. Kinn volt az összes vizekből.
18.
Az Író nem és nem múló, nehezen viselhető rosszkedvét ma, ezerkilencszázkilencven december negyedikén az a hír is súlyosbítja, hogy a december elsején a román megszállás hetvenkettedik évfordulóját Gyulafehérváron ünneplő nacionalisták az RMDSZ (Romániai Magyar Demokrata Szövetség) szónokát, Szőcs Géza költőt nem hagyták beszélni. Íme, most már még román nyelven sem lehet szavunk Erdélyben, gondolja keserűen az Író, és eszébe jut, hogy november huszonhetedikéről huszonnyolcadikára virradólag valami miatt, talán mert ezerkilencszázötvenhat november negyedike után volt, nem kívánt tovább élni. Bárhova ment, egy szakállas alak folyton a nyomában járt, neki meg holmi belső hang egyre azt duruzsolta: Látod, ez fog két golyót ereszteni a szívedbe. Szerencsére, az alakot mindig biztonságosnak ható üvegfal választotta el tőle. Ennek ellenére, nagyon félt. Az is foglalkoztatta, miért éppen két golyót, mikor egy is megteszi, ha éppen arról van szó. Aztán december harmadika éjszakáján egy lakásban Tőkés Lászlóval találkozott. Ingujjban volt, nadrágtartóval, és érdeklődve nézett rá, az Íróra. Kérdezni készült, beszélgetni, az Író azonban más területre tűnt át. Ez a terület egy közönséges, mocskos kocsma volt. Egyik tanulója, Pap Laci hívta be oda azzal, hogy húsvét másodnapja alkalmából fizessen neki. A polcokon sorakozó italosüvegeken új árakként ijesztő számjegyek szerepeltek. Kétszázötven lej, írta egy félliteres konyakos üvegen, Ezt nem lehet megfizetni, mondta Pap Lacinak, aki egy százast gyűrögetett a markában. A fizetésről láthatóan kezdett lemondani. Tőlük balra, egy színforma épületben vidám lányok seprűt kötöttek. Incselkedően tekintgettek az Író felé. Később az Író feleségével találkozott, és háborogva újságolta az italok rémesen felment árát. Nem lehet megfizetni, mondta, mire Lázár Ica azt válaszolta: Hála Istennek. Az Író dühösen otthagyta és egy gerendaakadályra kapaszkodva haza készülődött. A gerendaakadály tetejére érve mérgesen felébredt. Az író december negyedike délelőtt tíz órakor az Önéletrajz második kötetének fogalmazása közben emlékezve csóválgatja fejét; hányszor riadt fel Jani mérgesen arra, hogy istállóvá silányított konyhájukban puha puffancsokkal, bőséges csurgatással ürít az apa „szemefénye”, a tehén. Szeretett volna „lemenni a térképről”, de nem tehette. Nem volt, hova. Így mit is tehetett mást, mint a fejében kicsírázó, gyökerét eresztő „műveit” formálgatta. Mivel kedvet kapott a prózaírásra mély, ellenállhatatlan sodrású elbeszélést „kovácsolgatott” világháborús partizánokról. Helyszínként a nagybányai hegyekben található Tolvaj Dénes barlangot és környékét próbálta felidézni, kikerekíteni. Sehogy sem ment, amiből újra okulnia kellett: ha író akar lenni, és nem is akármilyen, akkor bárhol jár, minden tárgyat, mozzanatot valóságos nyomozószemmel köteles megfigyelni, emlékezetébe vésni. Ezt annak saját „barlang- és tájteremtéssel”. Kitartóan „meresztette szemét a múltba”, „bámulta” Torvaj Dénes „lakásának”, menedékének mohás bejáratát, emberi ürülékkel elcsúfított belsejét, puskaporfüstös lőrését, a mosdásra használt, a legalább egy méter átmérőjű kőlavórt. A barlang előtt téglalap alakú, szakszerűen megépített akna tátongott. Legfeljebb vállig érhetett, de a nagyobb fiúk, a nagybányai „bennszülöttek” égre-földre esküdöztek: Torvaj Dénes ide ugratott be lovával, amikor szorult a kapcája. Jani nézegette, vizsgálgatta a gödröt és megállapította: oda legfeljebb hintalóval ugrattathat be valaki, azzal is legfeljebb kéz-, láb- és nyaktörés árán. Játszótársai természetesen lefitymálták, sőt hátba is vagdosták vagy elbotlasztották, de ezúttal senki sem köthet bele; a Tolvaj Dénes barlang a szovjet vörös hadsereg repülőgépeiből ejtőernyővel kidobott partizánok főhadiszállásává változott, az akna pedig biztonságos alagútszájjá. Az alagút jól védhető szakadékba vezetett. A szakadék fenekén friss patak csobogott tova. Miután Jani ivóvízzel bebiztosította a „kommunista harcosokat”, szeder-, málnavalamint áfonyabokrokat „telepített” a közelükbe, majd, mert erdei gyümölcsön nem lehet elélni, különösen ilyen elszánt hősöknek, nyulakat, őzeket, vaddisznókat „vezényelt” a patak mindkét partjára. Ezt követően jöhettek a magyar és német partizánvadászok; úgysem vihették semmire. Szükséges volt néhány markáns partizánra, csak az volt a baj, hogy közvetlen közelről Jani egyetlenegyet sem látott. Létezett ugyan egy, a hatóságok karmaiból szerencsésen kiszabaduló kommunista, valami Palkovics, de ő nem volt ejtőernyős, csak egy magányos szökevény, azonkívül „pozitív hős”-höz méltatlanul, otromba karikalábakkal „rendelkezett”. Jani úgy döntött, kiegyenesíti őket, és a figura eredendően „vaddisznóképét” is kipofozza. Rövidesen állig felfegyverzett, jóltáplált, makulátlan öltözetű daliák nyüzsögtek a mesebeli szakadékban. A hajuk szála sem görbült, a rájuk vadászó katonák viszont mind egy szálig elhullottak. Jani lázasan irt, időnként még a tehén etetéséről is megfeledkezett, amit sem az apa, sem az anya nem vett jónéven. Ne törd magad, figyelmeztette idegesen az apa, mert tintafosásból még senki sem gazdagodott meg. Én ceruzával írok, vigyorgott pimaszul Jani, amitől apjának kedve kerekedett odasózni, de sajnálatára, nem tehette, mivel egyik keze hiányzott. A jobbját ugyanis csuklóból a román Coltissal, a vadőrrel ellövette. Hát elkeseredetten hallgatott. Az anya, akinek a tisztaság, a rendtartás mellett a tapintatosság sem volt eléggé erős oldala, a kráteresen fröcsögő puliszkát csorba fakanalával kavargatva kijelentette: A könyvírók mind egy szálig részegesek meg vérbajosok. Ő aztán tudja. Neki ne beszéljen senki. A szara pláné... Ez volt este, reggelre hiányzott gondosan letisztázott elbeszélésének a közepe. Kereste mindenütt; a földön, az ágyak alatt, kinn a szemétdombon, de teljesen hiába. Talán Laci göngyölte bele gyári tízóraiját, a két szelet olajos fekete kenyeret, de az sem lehetetlen, hogy az apa felszabdalta, cigarettát sodort bele és elfüstölte. Megpróbálta pótolni a hiányt. Nem sikerült; a törés makacsul kiütközött, amit még a Jani útjába vetődött Szabados Ede cenzor, Duduska is észrevett. A Korzón találkoztak, és Duduska nagy buzgalmában, mint fiatal „költőkollégát”, meghívta irodájába, a Sugár útra. Jani ámult: nem is tudta, hogy ilyesmije van Duduskának. Azt hitte, egész „kotnyeleskedése”, a Dolgozó Nép szerkesztőségére korlátozódik. Az iroda keskeny és hosszú volt, több sárgára pácolt, szabvány íróasztal terpeszkedett benne. Velük szemben, üvegajtós szekrényekben a „nagyok”, Marx, Engels, Lenin, Sztálin „műveinek” vaskos kötetei aranylottak. A falakon a „szerzők” képei függtek. Marx feltalálóhoz illően zárkózott volt, Engels úriemberesen elnéző, Lenin, mint aki előre iszik a medve bőrére, magabiztos, Sztálin pedig, mint aki már megnyúzta a medvét, „bazsalygós” Duduska csápjait méltóságteljesen mozgató hőscincérként „szimatolt” alattuk. Affelől tudakozódott, minek izgatják Janit a partizánok. Jani megvonta vállát. Nem izgatnak, válaszolta, csak... Az elbeszélés derékba van törve, állapította meg Szabados Ede. Szerkeszteni tudni kell. Írja át. A vele szemben ülő Janihoz fricskázta az összekapcsolt lapokat, majd hatalmas, sárga bőrből készült aktatáskájába kotort, előszedte újabb, a parttól, a szocializmusról, a kommunizmusról készült verseit. Mindegyikben ott hivalkodott a vasbeton, amelyet az atombomba sem verhet szét. A szocializmuskommunizmus plattformján a párt által megvalósított román-magyar barátság is vasbeton volt, méghozzá olyan, amelyből az osztályellenség, az imperializmus és annak mérgező hajtása, a fasizmus nem lophatta ki a cementet. Jani szelíd, mosolygós figyelemmel nézte, hallgatta a valamilyen okból kifolyólag tejeskávébarnára sikeredett hőscincér-Duduskát, akinek mértéktelenül megnövesztett, gyér, puha hajszálai balról jobbra indulva búbig terjedő, reménytelen kopaszságot kellett leplezniük. Kajánul várta, hogy a hajszálak, akár a folyón dárágak a talajban, gyökeret eresszenek a Duduska csecsemőpopsi rózsás fejbőrén. A cementgazdag vasbeton említése Nagybányát, a Csertörő patakot, a ráépített gátert hozta emlékezetébe. A gáter körül embermagas, négyszögű betonoszlopcsonkok álltak, és horgas végű gömbvasak meredeztek ki belőlük. Az egyiknek a tetején gránát- vagy aknagyutacsot akart vasúti talpfaszeggel szétkalapálni, lássa, mi van benne, de jött Kónya kocsmáros fia, Árpi, és lebeszélte, aminek köszönhetően ezekben a pillanatokban megtudhatja: nem csupán betonkorlátok, betonfejek, hanem betonbarátságok is léteznek. Ezekre a vasbeton-barátságokra helyezkedik majd az egész szocialista-kommunista társadalom, jövendölte Szabados Ede, az állam eltűnik, nem lesznek határok, nem lesznek partizánok, sem partizánvadászok. Bizony, fiatal barátom. Maga azt még megérheti. Nagykabát kell? Öltöny kell? Lábbeli kell? Mi sem egyszerűbb. Bemegy a boltba, ott sorakozik minden, átöltözik, és szervusz, világ, a viszontlátásra. Jani partizános írásművét kettőbe hajtotta, sötétkék kiskabátja jobb oldalzsebébe csúsztatta, közben megint nem bírt a fantáziájával. Számára a világ a november végi ködös, nyirkos Nagyrét volt, a szoc-kom társadalom meg nem más, mint az öreg Linkáné, aki nagydolgára előtotyog a házból, megkerüli a Teher földesúr félig már szétszedett istállóját, ruházatát derékig felrángatja, azután messze világító, hájas alfelével ráhelyezkedik a fonnyadtán cidriző keserűlapukra. Védekezésül a tolakodó kutyák ellen, elmaradhatatlan görbe botjával nyüszítve hadonászik. A keserűlapukon felgyűlt vízcseppek, mint tüzes szegfejek, égetik a bőrét. Szabados Ede felállt, a kezét nyújtotta, mert dolga volt; Szatmárnémeti közvécéinek a belépőcédulái vártak cenzúrázásra. Jöjjön máskor is, mondta az ajtót maga mögött udvariasan behúzó Janinak. Majd, ha fagy, hó lesz nagy, gondolta Jani. Átkelt az úttesten, a görög katolikus templom és nemrégi iskolája, a Kettes Számú Fémipari Szakiskola szomszédságában az immár „kihűlt” elbeszélését elővette, a zöldségpiacon végighaladva elolvasta, a Kossuth Lajos utcán újra kezdte, majd megállapította: ugyanaz a hibája, mint a versek esetében. A tökéletes mondatokig eljut valahogy, a tökéletes alkotásig azonban soha, még véletlenül sem. Az a borzasztó, hogy nincs mondanivalója. Pontosabban: nincs közölhető mondanivalója. A szocializmus megint csak a november végi, ködös, nyirkos Nagyrétként terült el körülötte. Ameddig ellátott. A mátészalkai vasútnál, a Szentiványi tag irányába bámult, a vetési csárdánál lakó kedvese házát, portáját kereste. Ez a kedves (nem a már említett Berecki Manci) megennivalóan gömbölyű volt. Tanítóképzőbe járt, amiből eredően kötelességének érezte a Jani eszmefuttatását meghallgatni. Az újságírás, a költészet, a próza művelése számára három rekesz lehetett a tyúkólban. Az első rekeszből apró japán tyúk-tojásokat, a másodikból az erőlködéstől kissé véres-maszatos, „megszokott” tyúktojásokat, a harmadikból viszont csupa óriás-(kétszíkű) „tikmonyokat” szedhetett ki, ha úgy teszett neki. Mennyit fizetnek érte?, kérdezte elégedetten Jani egy-egy verse hallatán. Előbb jelenjen meg, lelkem, nevetgélt Jani. Az idők folyamán könnyűszerrel elfeledhető nevű kedves erre egy elnyújtott Jaaa!-val válaszolt, és gondtalanul folytatta „gurulását” Jani mellett a Károlyi úton vagy a Szamos töltésén. Olykor dudorászott: A vetési csárdában, ecet ég a lámpában. Vagy: Sárga a csikóm, sárga a nyereg rajta. Jani nem követte, mert vastag, dörmögős volt a hangja. Hallgatagon nézelődött. A kéklő ég közepét éppen átégette a nap. A Holtszamosban vidrák gyilkolászták a pontyokat.
 
19.
Az Író tovább küszködik lelki válságaival. A legfontosabb: döntenie kellene, kövesse-e feleségét Budapestre vagy ne kövesse? Makacskodása nemcsak Ica, hanem kinn élő fiainak elvesztéséhez is vezethet. Abban az esetben pedig, ha enged, bizonnyal megveti majd az utókor... „Fene abba az utókorba!” Ezerkilencszázkilencven december kilencedikéről tizedikére virradólag a már emlegetett Emesét látta szenvedni. Mellig állt a gödörben, ott sikongott, őt szólongatta, és ez számtalanszor ismétlődött. Messze volt tőle, így nem segíthetett. A leány körül óriás testű férfiak és nők pucéron bohóckodtak, egy lejtőn meg időnként fura állatok iramodtak lefelé. Érdekes módon, a dombról levezető út tetején az állatok például még rendes méretű vaddisznók voltak, amikor az Író elé értek, már csak akkorák voltak, mint egy-egy egér. Ezt követően, december tizenegyedike délután Páskándi Géza társaságában (hol trabanton, hol vonaton) Nagyváradra utazott. Ott már volt egy törpe lova, amelyet valakik többszőr is makacsul el akartak rabolni tőle. Ezt mindig sikerült megakadályoznia. Hirtelen azt vette észre, hogy az állomásból kiindult a vonat. Kiabált Páskándinak, aztán szaladni kezdett a trabant felé. A kocsi nem volt előbbi helyén, a már mozgó vonaton túlról pedig felesége, Lázár Ica ijedt hangját hallotta: Jancsi! Jancsi!, kiabálta, de ő nem látszott akkor sem, amikor a vonat elhaladt. Az Írónak eszébe jutott, hogy Ica csak fiatalkorukban hívta Jancsinak. Évtizedek óta János neki. December tizenkettedikén reggel, amikor újabb rémséges tünyölődéseit végiggondolta, látta: azok közül kiemelkedik egy, amely arról szól, hogy Petőfi Sándor pisztolylövéssel megölte a testvérét. A huszadik század emberei ezt szörnyülködve emlegették. Az író is így volt ezzel, miközben vonaton utazott valakivel. Ez a valaki, amikor a vonat megállt, mindig a sínek közé feküdt, és ott babrált valamiket a kocsik aljzatán. Az Író folyton ösztökélte, bújjék elő onnan, amíg jól van. Egy ilyen alkalommal vad vágtában két múlt századi postakocsi robogott el a vonat mellett. Utasai az ablakon kihajolva azt kiáltozták: Akkor is a legnagyobb magyar költő! Akkor is a legnagyobb magyar költő! Mármint a testvérét megölő Petőfi Sándor. A környezet sziklás, salakos volt, a vonat pedig vakvágányon vesztegelt. Az Író második kiemelkedő álma az volt, hogy Jókai Mór megbízásából össze kellett szerelnie egy régi-régi gépet és elvinnie hozzá a Szatmárnémetiből kivezető Károlyi útra. A gép szerelése sehogysem akart sikerülni, ami miatt aztán rengeteget káromkodott. Végül a nadrágját teljesen összekente miniummal. A majdnem egyöntetűen pirossá vált ruhadarab láttán kétségbeesés fogta el: hogy fogja ő azt kimosni? Eközben nagy durranást hallott, és jobb oldalához kapott. Kiderült, hogy Józsi, az öccse, pisztolyból rátüzelt és megsebesítette. Csodálkozott, milyen véletlen párhuzamok vannak Petőfiék és közöttük. Sebesült jobb oldalát tapogatva a szatmári római katolikus temető árkára látott. Az Író nézeget, lapozgatja alkalmi, csak az önéletrajz -kötetek piszkozatváltozatainak papírra vetésekor vezetett Álomfüzetét, azután csendesen, mondhatná: óvatosan visszahúzódik az ezerkilencszázötvennegyedik év kegyetlenül hideg telébe, amikor a tehenükkel kialakult „társbérlettől” megundorodva elhatározta: újabb „kirándulást” tesz Kolozsvárra, Erdély fővárosába. Lehetőleg haza sem jön többé. Terve kigondolásának napjaiban, mint máskor is, elment a moziba. A Skálában váltott jegyet, és (mit hoz a véletlen) összefutott Chila Gáborral, egykori „szerkesztőtársával”. Magyarul beszélő szovjet filmet (talán a Berlin elestét) vetítették, ő meg suttogva kifecsegte a melléje telepedett Gabinak: elhagyja Szatmárt, a Nagyrétet, istállóvá züllesztett házukat. Nem bírja tovább. Az Utunk is minden írását visszautasítja. Chila Gabi azonnal bedobta: menjenek együtt, szegődjenek el a kolozsvári napilaphoz, az Igazsághoz, mutassák meg, mi az újságírás. Izgett-mozgott a székén, a mögöttük ülők nem győztek pisszegni, hiszen Sztálin elvtárs pipája szárával éppen Berlin körül matatott a földre csüngő térképen. Szovjet ágyúsorok tüzeltek valami mezőn. Egyszerre lőttek, méghozzá olyan hevességgel, hogy csakúgy rezgett, hullámzott a fekete keretes fehér mozivászon. Menjünk, apám!, mondta hangosan Gabi Janinak a vörös, sarló-kalapácsos, előbb áhítatos csókokkal illetett lobogót magasra tartó, a Reichstag kupoláján mind fennebb kapaszkodó, géppisztolyos, sátorlapos, véletlenül bőrcsizmás katonára meredve. A mozizok kilencven százaléka, közöttük Gabi, felugrált, tapsolt, Sztálin!, Sztáálin!, Sztááálin!, ordította. Az égen repülőgépek jelentek meg, és füstjükkel külön-külön leírták: Sztálin. Persze, szovjetül. Nem szovjetül, oktatta Gabi Janit a Skálából kijövet, szovjet nyelv nincs. Csak szovjet emberek vannak, kötekedett Jani, nyelv nélkül. Gabi könynyedén csatlakozott: Ha nincs nyelvük, mivel nyalnak, he? Egyem a szívüket a tormareszelővel, mondta még Jani, amivel Gabiból kiváltotta a vért, őt „fölöttébb” szórakoztató göcögést. A Korzó felé menet, a Pannónia közben váratlanul messze kanyarodott a Berlin elestétől. Mit szólsz ahhoz: fölöttébb? Vagy azokhoz: legott, nemdebár. Chila Gabi még szórakoztatóbban göcögött. Fehér, hosszú szőrű, műbáránybőr-kucsmát viselt. Lélegzete deresen fehérlett a kora esti sötétben. Jani elé perdült, megállította: Hát ahhoz: kacsó? Csókolom a kacsóját!, köszönt egy szembe szaporázó, bőrkesztyűs leányzónak. Meg akarta toppantani, de az durcásan kitért előle. Megáll az ember esze, milyen kényesek, finnyák ezek a kisasszonykák, dünnyögött Gabi. Megállna, ha volna neki, szólt ingerülten Jani. Gabi buzgón tipegett a nyomában. Átgyalogoltak a főtéri parkon, majd a Várdomb utcába tértek, felkaptattak a Szamoshidra, és mire észrevették magukat, a Keresztnél állták. Ott még egyszer meghányták-vetették a világ sorsát, ugyanakkor rögzítették utazásuk időpontját. A megadott napon vasalt kofferjével a Nagyállomásra „kecmeregve” meglepetten látta: Chila Gabi kísérőt fogadott. Az Író máig sem tudja, hányadik bátyja strázsálta őt, a dajkálásra szoruló öcsikét meg századeleji, vesszőből font bőröndjét. Kalapdobozod nincs?, kérdezte komoran Jani, mire a „dajka” bemutatkozott: Miklós vágyok. Gumitalpú, fekete bakancsot, szürke, bő szárú nadrágot, térden alul érő, kopott, szürke nagykabátot és ugyancsak szürke, ellenzős munkássapkát viselt. Teljesen szőke volt, mintha éppen a lisztesládából lépett volna ki. Hosszúkás, „kesely” arcából fehér szőrpamacsokkal tele, egyenes orr meredt ki, vizenyőskék szemei fölött összeérő, vastag szemöldök bolthajtások „világítottak”. Nagyváradig veletek megyek, tudatta Janival Miklós. Gabi hálásan bólogatott, Jani pedig a hirtelen csalódástól sziszegve leereszkedett. Mint keselyűk a prédát, szívét rossz sejtések kezdték marcangolni. Miklós hét-nyolc évvel idősebb; akaratát okvetlenül rájuk fogja erőltetni. Jegyet váltottak. Jani (írójelölt esetében megbocsáthatatlanul) nem figyelte meg, hogy Miklós csak Nagyváradig kért jegyeket. Gyanútlanul ült fel a gyorsra. Útközben Miklós, a majdnem albinó szerzet, untig-fáradtig kezdte-hagyta, hogy ő Váradon milyen széles ismeretségi körrel rendelkezik. Ismerősei vagy inkább: barátai az utolsó falat kenyerüket is megosztják vele, ingüket, gatyájukat is levetik, ha ő fázik, bútorozott szobájukat az első szóra rendelkezésére bocsátják. Mit még beszéljünk, mondta szándékos nyelvficammal, ravaszdin mosolyogva Chila Miklós. Gabi gyerekesen örvendezve, Úgy van!, Úgy van!, Igaz!, Igaz!, felkiáltásokkal fészkelődött, tapsikolt a kacsgaringós varrásokkal „befuttatott” műbőrülésen, akárha Berlin elestéért hálálkodna. Jani a mérsékelten fűtött fülke falának támasztotta fejét, szemét lehunyta, másodpercekig elégedetlenkedve arra gondolt: vajon miért hiányoznak a háborús szovjet filmekből a magyar katonák, holott..., ugye..., nahát...,majd puha, bolyhos vágyakozással a vetési csárda közelében lakó, pillanatnyilag tanítóképzős, ingerlően gömbölyded kedveséhez közelített. A kislány, immár tanítónőként, óriásrózsás pongyolában, dohánybarna, fűzöld, esetleg mustársárga rökamién feküdt félkönyökre emelkedve. Előtte középen kitárt, vaskos könyv. Finoman mosolyogva jártatta kék szemét a fekete sorokon. Oda-vissza, oda-vissza. Janit ölte a kíváncsiság: kié lehet a könyv, ki írhatta? Talán ő, máskülönben honnan eredhetne a finom mosolygás? PASZKÁN JÁNOS Válogatott versek. Csakis az lehet a hófehér, kemény borítón. Kissé elkedvetlenedett. A PÁSZKÁN (a személyazonossági igazolványában a szülők trehányságának tulajdoníthatóan: PASCAN) lehangolta. PUSZTAI lesz, azzal az álnévvel „robban be” a magyar irodalomba. Elvégre pusztán született. Lehetne NAGYRÉTI, de gyűlöli a Nagyrétet. PUSZTAI JÁNOS: Válogatott versek, betűzte most már ki a szóban forgó kötet címét. A kedves pongyolája szétnyílt; Janit vadította. A két tekintélyes halom lefelé, a könyv mellé nézett. Az alsó málna-csúcsával a heverő anyagát érintette. Az érintéstől „fitos” lett. Jani valahonnan messziről, zimankós távolból igyekezett a „tetthelyre”. Már sajgott a lába a konok igyekezettől, mégsem haladt egyetlen lépést sem. A könyv címe közben többször változott. Maxim Gorkij: Az anya, Mihail Solohov: Csendes Don, Mikszáth Kálmán: A fekete város, Jókai Mór: Az aranyember, Nagy István: A legmagasabb hőfokon, Papp Ferenc: Acélfogak. A név- és címváltozások éjszakai vonatablakokként villózva, sebesen követték egymást. Jani tarkója jókorát koppant a fülke oldaldeszkázatán. Érmihályfalván vagyunk, közölte Miklós, már nincs sok Nagyváradig. Az én jegyem Kolozsvárig érvényes, szólt Jani. Odáig megyek. Fecsegős természete miatt kilométereken korholta magát. Miklós és Gábor kullancsokként rámásztak, a bőrébe fúrták magukat, nem és nem tágítottak. Nagyváradon leszállt velük együtt. A csomagokat a megőrzőbe adták, és Miklós vezérletével a szőlősdombok felé vették az irányt, az „ismerősökhöz, barátokhoz”. Hamarosan kiderült: Miklósra senki sem emlékszik „pontosan”; sehova nem engedték be. Zárt kapuk lécközein át „figuráztak”; fejüket csóválgatták, vállukat vonogatták, lábukat hátra hátra lendítve a sündörgő vagy rohamozó kutyákat hárítgatták. Coki!kat és Mars el!-eket kiabáltak a vészesen öregedő, februári alkonyatban. A három vándor végül holmi keskeny, ide-oda csavargó út legvégső, kerítéstelen vityillója előtt állapodott meg. A legalább százéves építményke pici, kocka ablakainak vaksi világossága bizonytalanul szivárgott a letaposott, elpiszkolódott, megfagyott hóra. Itt lakik Katica néni, mondta érezhetően megcsappant, „magába trottyant” reménykedéssel Chila Miklós, az önjelölt vezér. Ököllel esett a konyha szorosan bezárt külső ajtajának. A szúette ajtó döngött és porzott, mire belülről Ki az?-, Ki az?-, Ki az?- tagoltságú pántlikagiliszta-vinnyogás indult meg kifelé az alaposan beállt sötétségbe. Itt Miklós! Miklós vagyok! Chila Miklós!, erősködött Miklós, mire odabenn a vinnyogást ágyrecsegés, csoszogás, piszmogás, egy felboruló, üres veder hangja, végül ósdi zár csikorgása váltotta fel. Töpörödött, borzas, kilencven körüli anyóka jelent meg a kelletlenül táruló ajtóban; rebegve pislogott, akár az „utolsókat rúgó” mécsláng.
20.
Katica néni, a görbe botra támaszkodó „matuzsálemina” mégiscsak ismerhette Chila Miklóst valahonnan, mert miután szóbeli ígéreteket kapott arra vonatkozóan, hogy a kvártély-biztosítás, a befogadás fejében mindhárman átengedik, „leadják” neki kenyér- és fajegyüket, félre totyogott ordítóan hideg, nyirkos-dohos konyhája sötét bejárati nyílásából. Janinak rögtön Szibéria jutott eszébe. Igaz, a szovjet filmekből megismert Szibériához izzasztóan meleg faház, jóságos, önfeláldozó, vattaruhás, halinacsizmás, hóna alatt kétcsövű vadászpuskát szorongató, pisze nagyapa, ugyancsak pisze nagyanya, valamint a pirospozsgás, gazdag hajfonatú, kötött vállkendőt viselő, Puskin Anyeginjét olvasó lányunoka társult. Esténként, amikor összejöttek, a dialektikus materializmusról, Pavlenko Boldogságáról, és természetesen Puskinról csevegtek. Az asztalon, amelyet körülültek, vidáman zümmögve gőzölgött a szamovár. Az asztal ezüstös kérgű, fiatal nyírfákból, a szamovár nikkelezett rézlemezből készült. A nagyapa és nagymama „régimódiasan” teáztak; a kockacukrot szájukba vették, és forró teavizet szürcsölgettek rá, az unoka azonban rozsdamentes acélból készült csipeszt használt teája megédesítéséhez. Buzgó ténykedésekor kisujját „intelligensen” messze eltartotta a csészétől. Moszkvában ezt így csinálják, tudta: Szülei a tudományok doktorai. Ércek után járnak a hegyékben. Bizony. Kenyér- és fajegy nélkül nem maradhatnak nálam, szögezte le Katica néni, de már ágyában, piros csíkos dunyhája alatt. Jani a mű-Szibériából kellemetlen zökkenéssel áttűnt a „valódiba”. Leguggolt; fát keresett a kormos csikótűzhely alatt. Ott csupán egy zöld penészes macskaürülék-halmot látott. Miklós gémberedett ujjaival a tűzhely öntöttvas karikáit húzogatta. Gabi a hidegtől nőiesen kivörösödött orrát dörzsölgette és heherészett. Az irodalom áldozatokat követel tőlünk tréfálkozott. Mondjak egy faviccet?, érdeklődött szipogások közepette. Nem válaszolt neki senki, így kéretlenül kivágta: Reccs! Mi-mi-mi tört el?, riadt fel az akaratlanul álomba szenderedett Katica néni. Ősz feje törzsökként foszforeszkált a sötétben. Miklós bezárta a belső és külső konyhaajtót, és takarodót fújt. Bakancsukat lehúzták, nagykabátjukat levetették, azzal takaróztak. Jani nagykabátja alá lehelt, a hideget azonban nem tudta tartósan semlegesíteni. Lenin elvtárs, a mi drága Iljicsünk már tizenhétben kijelentette..., kezdte Szibériában a nagyapa, de vad erővel feltépődött a faház ajtaja, és tekintélyes hótömeg zúdult belülre. Az öreg kilátott szája megtelt hóval, és úgy maradt. A nagymama teáscsészét tartó jobbját az asztal fölött előre lökte, kifeszítette. Képzeljétek, a Boldogság főhőse, na, hogy is hívják, izé, éppen kiesett az eszemből, előfordul, lecsatolt falábát szurony ként a szőlőhegyre szegezve vezette kapálás-csatára a kolhozparasztokat. Megfagyott könnycseppek gurultak ki a bámulattól, meghatottságtól kikerekedett szláv szeméből, és hoszszan pattogtak, pengtek a terítő nélküli asztal tisztára súrolt lapján. A lányunoka a teaivást befejezve „cakkos” szája sarkát jobb hüvelyk- és kisujjával „elegánsan” megtörülte. Arra gondolt, mit tett volna az Anyegin Natasája, ha a kerti padon, ahol ábrándozgatott, huligánok támadnak rá? Tegyük fel, két csőnadrágos, malagamba cipős, olajtól ragacsos hajú jampec. Hagyta volna magát? Ölét olvadós, gyorsan szétáramló hőség lepte el, de nem huzamosan, mert valami idegen, oda nézve: a hosszú gatyás Chila Miklós kiugrott a Katica néni rongypokróca meg a saját nagykabátja alól, majd „besuvasztotta” magát a dunyha alá. Az öregasszony kicsit viháncolt, motyogva tiltakozott, aztán a megébredt Jani számára gyanúsan elcsendesedett. Jani nagykabátját a fejére húzta, „lihegve” melegedet); piszkosnak, beszennyezettnek érezte magát, akár az író ezerkilencszázkilencven december tizenkettedikéről tizenharmadikára virradólag, álmában. Régi emberekkel, úgy értve: munkástársakkal tünyölődött. A helyszínek is a régiek voltak. Egyik régi embere, Móra Mihály mester, a helyszín pedig a nagybányai Gutin kisipari szövetkezét lakatoscsarnoka volt. Súlyos vasakból olyan szerkezetet hegesztett össze, amelyről kiderült: nem használható semmire. Akkor Mórának azt kezdte magyarázgatni, hogy a felső felébe megfelelő nagyságú lyukat fúrnak, kétoldalból pedig bevezetik a gázt. Vasrudak végeinek a hevítésére nagyon is alkalmas lehatna Móra jóindulatúan bólogatott, majd magára hagyta. Az Írónak hiányérzete támadt, ezért úgy döntött, hogy a szanaszét heverő, lánggal kivágott lemezekből, lemezhulladékokból cipőtalpakat csinál. Fel is vett a betonról egy ilyen (máris talp formájú) vasat, és a köszörűnél tovább alakítgatta.
A köszörülés nagyon szaporátlanul ment, amit nyomban azzal magyarázott, hogy a kő oldalát és nem az élét használta, mivel az nem volt hozzáférhető. Eszébe jutott valakinek a balesete. Eltört a kő, és egy darabja átvágta a hasát annyira, hogy belehalt. Félrelökte a vaslemezt és nézte, mit végezhetne egyebet. Sokan sürgölődtek a csarnokban, de senki sem törődött vele. Az ő munkája már senkinek sem volt fontos. Nem lett volna szabad Nagyváradon kiszállnom a vonatból!, dühöngött Jani „lihegését” meg-megszakítva. „Ezekkel a Chilákkal nem jutok messzire!” Gabi összegömbölyödve vacogott mellette. Fogsorai hevesen „gépfegyvereztek”. Végre, Katica néni kulipintyójának fél újságoldalnyi ablakai derengeni kezdtek, azután fokozatosan megvilágosodtak. A fiúk élénken felöltöztek, majd, miután az ágyban maradt Katica néninek a kenyér- és fajegyeket újra és újra odaígérték, a kerítéstelen udvarra sorakoztak, rajzottak. Valameddig bokáztak, „tviszteltek”, hogy vérkeringésüket „normalizálják”, majd rátértek a városba vezető, dugóhúzó csavarodású, kétoldalt derékig érő élősövénnyel szegélyezett ösvényre. Meghúztam a vénlányt, ízlett neki, dicsekedett Miklós. Gabi megtorpant, földbe gyökerezett lábbal, szélesen vigyorogva nézte. Hazudsz!, mondta színpadias szigorúsággal. Így görbüljek meg, ha nem igaz, mutatta fel fekete koszcsíkos körmű, szorosan begörbített jobb mutatóujját a bátyja. Gabi ügetésbe fogott, hogy Miklóst és Janit beérje. Jóleső, apró kacajok bugyogtak, szivárványlottak körülötte. A Jani teremtette szibériai muszka váratlanul virgoncan megmozdult, szájából a testmelegtől megereszkedett havat részben kiköpte, részben lenyelte: Nagy Sztálinunk arra tanít bennünket, hogy a dialektika a marxizmus lelke. Nemdebár, anyjuk? Legott... iszom még egy teát, koppantotta le az asztalra, a szamovár mellé elállt, zsibbadó karját az anyjuk. Levelet írok Pavlenkonak, megkérdem tőle: a Boldogságban miért nem foglalkozott Szibériával is? Hármónk kedvéért... A lányunoka, szemében a hegyes geológuskalapáccsal sziklamorzsalékok között kaparászó, síbakancsos, „vattaöltönyös” szüleinek látványával fészkelődni kezdett a nyírfalócán, feszülten figyelte, mint terjed melle, szíve felé az ölébe visszatérő, olvadós hőség. Az Anyegin Natasája a kerti padon „kezét tördelve” vágyakozott, sóvárgott, de hiába, mert a hosszú gatyás figura, a várva várt merénylő nem rá, hanem a mögötte húzódó élősövénybe vetette magát. Az élősövény csakúgy hullámzott. Jani oldalt lépett, megszemlélte, mi az, azután vállig benyúlt a sűrűbe, és egy acéldróthurokból termetes, kövér vadnyulat szabadított, emelt ki. Két hátsó lábát erősen összefogta, fejjel lefelé csüngetve kalandozó társainak felmutatta: Ide süssetek, békások. A hékások persze, nyomban feléje iramodtak, ő pedig bal tenyere (ó, a sutaság!) élével többször, sokszor a fejmagasságig emelt jobbjában optimistán rángatózó zsákmány bundás tarkójára vágott. Halk reccsenések hallatszottak, a nyúl; teje elfordult, elfacsarodott, majd orrából vörös érmék sorjáztak a kérges, rücskös hóra, Gabi ért célba először. A nyulat Jani kezéből kikapta, méricskélte. Megesszük? kérdezte mohón. Akár öt kilós is lehet, nézd meg, adta át Miklósnak. Miklós kimerítően mártogatta a nyulat a levegőbe és döntött. Elmegyünk Szaldobágyra, ott elkészíttetjük. Van ott egy koros házaspár, az öreg régi barátom. Megindult felfelé az ösvényen. Gabi és Jani utána. Katica néni háza végénél elhaladva a hasukhoz kapkodtak nevettükben. Az ösvény végén, a szőlőhegy tetején kicsit megpihentek. A síkságon, a szélgyalulta, februári hómezőn, kétségbeejtő távolban, mint odafagyott járművek, lőcsös, rakoncás, oldalrudas, vesszőkasos és kóberesszekerek, tulipános díszítésű lakodalmi kocsik, valamint rugósülésű, kétkerekű homokfutók, dideregtek a szaldobágyi házak. A hozzájuk, közéjük vezető, aránylag széles úton hisztérikusan kavargott a tüzes porhó. A Várad felől fújó vékony, késpenge élességű szél könnyedén átvágta a fiúk öltözetét, és nagyokat taszított rajtuk. A nyúl kézről kézre vándorolt. Jani Lev Tolsztoj egy ilyen hóviharos elbeszélésére emlékezve jobbra, balra, előre, hátra meresztgette szemét; nem lepik-e meg őket a farkasok? Sehol egy fa, ahova felmenekülhetnének. Ha lenne, ők csücsülnének a fán, a farkasok meg a fa alatt. A toportyánok tudnák: e finom falatokat ígérő kétlábúak rövidesen eléjük pottyannak, akár az érett gyümölcsök. A szél hetykén kutakodott Jani rövid alsónadrágjában, vesszőjét elfásította. Érezte, ha vizelnie kell, letörik neki. Zacskója zörgött, mint az üres dióhéj. Gabi fehér kucsmáját a fülére húzta, kezét szürke nagykabátja zsebébe süllyesztette, erősen előregörbedt, mintha porcogós, vágott hegyű orrával jelzőbarázdát akarna szántani a hóba. Miklós, jobbjában a nyúl megdermedt tetemével, zúzmarás, jégcsapos szemöldökét vonogatva arról értekezett, milyen felemelő dolog az, ha az ember fiának mindenütt vannak ismerősei, barátai. Naná, mert mákos! Világos, apám! Mint a vakablak! A néger segge alagútban!, kiabálta Gabi a saját kebelébe és lobogó, piros sáljába, Janinak viszont gyászos kedvéből csupán sovány persze kibökésére, elszórására futotta. Katonáskodásáig, az éjszakai gyakorlatozásokig, a téli lövészetekig soha nem vágyott úgy a melegre, mint akkor a szaldobágyi úton. Elérték a falu legszélső házát. Megkönnyebbülve mentek még valameddig, aztán egy palatetős, istállóval egybeépített háznál Miklós bizonytalanul az alacsony léckapuhoz kanyarodott. Megérkeztünk, mondta és benyitott. Az istálló felől vasvillával éppen jött a gazda, egy szikár, fürge vénember. Ellenségesen tudakolta, mit akarnak. Miklósra, amíg a nyulat meg nem látta nála, nem emlékezett. Akkor csörömpölve leesett a tantusza, a kopott huszonötbanis. A tornácon kövér, zsíros hasú anyó bukkant fel. Szemét azonnal a nyúlra vetette; lakomára van kilátás. „Aj, be jó!” Azt hittem, agitátorok – mosolygott színtelenül a gazda, a gazdasszony pedig domború elején a farkasfogas kötény szapora simogatásához fogott. A konyhában tőrnyi lángok villództak az asztali tűzhely „égésterében”; Janit szörnyen vonzották. Alig várta, hogy belül lehessen. Miklós a még mindig a „kolhozosító” agitátorokat hánytorgató öreggel hátra került, a fásszínbe, hogy segítsen a nyulat megnyúzni. Gabi, mint akinek féreg van a fenekében, bizalmaskodva „fitringeskedett” a padlós konyhában. Náthásan szipogva melengette kezét a sparnál, és a vénasszonyt minduntalan öreganyámnak szólította.