Kukorelly Endre
NÉGY ARCKÉP
1. Az elragadtatott veder
avagy
Csokonai-ámuldozás
„Magyar! Hajnal hasad!”, írta volt Csokonai Vitéz Mihály. Ha Csokonaira gondolok, ez jut az eszembe. „Lehasadoztak mára fekete vásznak.” Azt írta Vitéz, hogy „Kelj fel azért magyar! álmodból serkenj fel.” Azt írta: „Örvendj, hogy elmúlván a setét éjszaka,/ Meg nyílt a napkelet bársonyos ablaka.” És még, keserves iróniával: „Ezt minap egy jámbor magyar énekelte;/ S benne a huszadik századot képzelte.” Jól hangzik, nem? És, egyébként, el kell hinni neki, mert az ilyen érzékeny-önirónikus elméknek hinni kell. Azt írta: örvendj, hát örvendjünk, és ha nincs, majd lesz minek. Lesz, bizonyosan.
Ha Csokonaira gondolok, az jut eszembe, hogy őurasága szerelmes természet, hogy úgy mondjam, de valahogy nincs szerencséje. Nem valami szép ember, furcsa feje volt, ha tényleg olyan volt, mint a képeken. Biztos olyan. Divatos orr. Ma legalább divatos volna. A nőket azonban nem lehet kiszámítani, szerencsére. Nem is ajánlatos. „Hogy én ha magamnak zöld kantust vehetnék,/ Olvasva a majmok között elmehetnék.” Azért nem kellett volna túlzásokba esnie. Vajda Júlia csinos kis pofi.
Ha Csokonaira gondolok, az jut eszembe, hogy szegény elég sokat fázhatott. Talán jobban lehetett akkoriban fázni. Talán nem is fázott annyira, esetleg jól bírta a fázást. Akkortájt valahogy jobban bírták, erről meg Petőfi juthat eszünkbe, a nagy téli vonulás. Petőfi, Csokonai: ha Petőfire gondolok, akkor Csokonaira gondolok. Arra, hogy meddig élt, hány évig is. Hogy nem egészen harminckét évet élt. Mert a gróf Rhédeyné temetésén megfázott. Fiacskám, meg ne fázz! Csokonai Vitéz Mihály tüdőgyulladást kap. Mivel abból van egy kis jövedelem, hogy alkalmi verseket ír, és temetéseken elmondja. Tüdőgyulladást kapott egy temetésen. Eleve problémák a tüdővel. Nehéz ilyeneket mondani, mégis mondani fogom. Egyike, akik e hazában születtek, azok közül a legzseniálisabbaknak. Egy szégyenlős szórendű, szerény, ámuldozós mondat. Egyike, másika. Mindegy, nem? Nem mindegy? Kiben lakozik ennyi minden. Honnan jön és honnan van ez a minden: és miért? És miért kezdi el, miért kezdett el írni. Poétának áll. Micsoda marhaság. Amikor fogalmuk sem volt, a legjobb barátainak se, hogy ki él közöttük. Csokonai, Mozart. Lilla, egy jó kis nő. 1773. november 17. 1805. január 28. Cs. V. M. Összes Művei, Génius, kiadták Harsányi és Gulyás. Kétezer oldal. Például Az elragadtatott veder című Tassoni-fordítását elégette. Harminckét év. Harmincegy és fél.
2. „Míg oly magas lesz, mint a csillagok”
Vörösmarty Mihályról
Vörösmarty egy tér, a Gizella/szoborral. Egy szobor, szobor-Vörösmarty, carrarrai márvány. Vörösmarty cukrászda is, a Gerbaud, adott időszakban, amit nyilván az egyszerűség kedvéért (tér + szobor), nem pedig valamely költői meggondolásból neveztek el róla Már nem cukrászda, csak szobor. Ül, fönn, szellemalakji között.
Nevezett Vörösmarty Mihály a nemzet állapotján elborult kedélyű férfiú, igaz hazafi. Hazafi költő, hősei nagy lelkek. Vérben gázolt Árpád és Csaba, hősök trancsírozák az ellent. Nemes, dicső elődök. A korcs fajzatot ostorozta. Eltorzult nemzedék és nagyszerű apák. „Az ezredes veszély alatt nyögő hazát,/ Midőn serényen ébredez,/ Imez fajultak átkosan kelő hada/ Alázza, dúlja, dönti meg.” Attila nyelvét megvetik. Holott „ remegve fért ki a világ...”: holott.
Vörösmarty gyengéd polgári lélek. Nagy lélek, nagyszabású, egy kicsinyes korban (ő onnan látja úgy, noha mi, innen, mintha másképp): a polgári, ahogy, úgyahogy, megvalósul, vérrel, elnyomás alatt, kisszerűen. Erények elmúltának, és nincs semmi, nem maradt semmi érdemes, ami hozzá illene. A század két legnagyobb magyar művésze, Vörösmarty és Arany kénytelen-kelletlen visszafelé kell dolgozzanak.
Vörösmarty mennydörög. Ez a mai időjárásjelentéses korban kicsit sok. Az ilyen mennydörgést napi előrejelzések aktualizálják, az pedig senkit sem érdekel. „A nagyvilágon e kívül/ Nincsen számodra hely”, állapítjuk meg rendezvényeken, amint futballmeccseken kéretik Kölcseytől Isten áldása a magyarra. Néhány könnycsepp kigördül.
És hallgat tehát, Vörösmarty hallgat nagyokat. Egy hallgatag szobor, nem ebbe a részletekben csillogó, korszerű jelen-világba való. Hallgat vagy mennydörög, ugyanaz: „Valamint mikor Isten járja hatalmas/ Lábbal tengereit, hullám megy előtte tolongva. Ez a mű egy hatalmas tömb. Vörösmarty művészete összefoglal. Valami nagyszabású, a középkori Magyarország széthullásának néhány történelmi pillanata, a egy alkat és tehetség kivételes, megrázó és megható egybeesése alkotta szintézis. A teljesség villan föl itt – és hullik szét azonnal. Mindez pedig a magyar nyelv teljességén zeng, ekkor utoljára talán, látszólag problémátlanul, noha igen erősen az elhallgatás, a teljes hallgatás felé mutatva. „Most tél van és csend és hó és halál”, méltán a költő legidézettebb sora. Micsoda telt nyelvezet, telt ós áradó. A szavak A Délsziget gyermekhőse még-ártatlan őserejével, teljes szépségükben, hallatlan súllyal zuhognak ránk, ha engedjük, ha engedni merjük. Eposzok és nagyversek szózuhataga, semmi nem sok.
Nem csoda hát, hogy félmúlt modern korunk süketen és fáradtan állt ebben a zuhatagban. Mert így, természetes nagyságában, a természet erejével többé senki nem használja nem használhatja a nyelvet. Vörösmartyhoz csak Arany János fogható, ám az ő művészi helyzete – és társadalmi helyzete is – merőben más. Arany megteremti a szintézist, de kívül áll rajta, félreáll, és szinte csak a dolog lehetetlenségét érzékeli. Úgy véli, az nem való neki. Aggályos. Az aggályos nem tragikus. Vörösmarty azonban benne, egész lelke lényegével, a szintézis egylényegű vele. S éppen ez a lényeg roppan össze; ez Vörösmarty tragédiája. A túlsúlyos szerkezet.
Aki Vörösmartyt olvas, a nagyság szele csapja meg. Aki engedi magát elsodorni. Elsodor, ha hagyod. Költői nagyformái lenyűgözők és kihívóak. Ezek a szavak tiszták, ha azóta oly sok minden rakódott is le rájuk. Talán egykor újra tisztán ragyog fel „ ... mint a csillagok./ S ha majd benézünk a menny ajtaján,! Kihallhatok az angyalok zenéjét.”
3. „És elámul rajta”
Arany Jánosról
Arany János. Semmi újat nem fogok mondani. Remélem, hogy semmi újat nem lehet. Alkat és súlyos tehetség, ahogy egy korszak szövetéhez csapódik. Porfelhő. Nem zúzódik össze, csupán kicsit; csöndesebb. És a por, amit fölver, rá is ülepszik. Törli és prüszköl. Letörli, de azt sem lehet. Tényleg, végül is félreállt. Aranyról Mozart és Schubert jutnak eszembe. Franz Schubert. Az öreg Schubert. Arany tudta hogy ő kicsoda, és egy ilyen pofa ettől zavarba jön, elég kellemetlen. Azok az ügyek pedig, amik között él, az ami elborítja valóban méltó tiszteletre, s ez elég ok ellibbenteni magától azt, hogy szembenézzen ezzel a tehetséggel.
Hiszen a haza ügye, a Hazáé, nincs elintézve még.
Hiszen a Másik, a másik Mozart, már nincs, gyerek volt, elillant, az egyetlen biztosnak ígérkező pont, s talán ő, Petőfi volt az igazi; ezt már soha nem adatik megtudnia
De hát, Istenem, a haza ügye nem elintézhető. Intézendő, nagyon helyes, ám intézők vannak, van elég, sok is, és Arany János csak egy vala. Hagyták volna békén. Valami repülő géppel el kellett volna röpíteni innét Először is jó nagy, feneketlen folyószámlát nyitni.
Mert voltaképp Arany maga, egyedül is elég lehetne, ahogy pedig nagyon is nem elég; amilyen nagyon is élt köztünk, szalonnazabálók között.
A mi szerencsénkre, egyébként. Mert amúgy talán más volna az irodalom (a világ), jobban kész, tehát kevésbé inspiratív. De mi lenne velünk, kerekfejűekkel. Mert mindenki, Babits-, József Attila-, Weöres-, Pilinszky-, s Erdély Miklósig ebből a porzó köpönyegből kászálódnak ki. Micsoda köhécselés! Minden kérdés a nyelv és a művészi szerkezet körül, és minden megoldás.
„Ötszáz, bizony, dalolva ment/ Lángsírba velszi bárd”: micsoda magyar mondat. Ugye, minden probléma s minden válasz is. Így kell szerkeszteni; és miért így.
Túlzott súlyok. Túlságos erkölcsi felelősségérzet. Egy kételkedő kis nagybajúszos, aki magával se tudta elintézni, kicsoda is ő.
Tündérek vannak. Nem észrevehető. Elámulásra méltó. Legméltóbb a szeretetre.
4. Petőfi Sándor, szívem
A legnagyobb magyar író Arany János. Író, igen, miért kellene leköltözni, aki verseket is ír. Ha azt mondjuk, költő, az nem más, mint az író elnevezés fölfelé fogalmazva, én mégis igyekszem kikerülni, amikor csak lehet, hagyván a költést a közértre s a tyúkokra. Ne legyen se följebb, se lejjebb, legyen a helyén, ennek már itt az ideje. Író. Szóval a legnagyobb írónk Arany János, ezt meg állítólag nem illik éppen Petőfivel kapcsolatban hangoztatni. És mindenki tudja, Arany hogy felnézett Petőfire, nehéz ügy, erre még majd visszatérünk.
Nehéz, mert Petőfivel ma, a századvégen, egy egészen más század végén valóban nem könnyű mit kezdeni. Azok a rendőrileg garantált március tizenötödikék a Múzeumnál, a leállított buszforgalom, igazi Einstand, János a Vitéz és Sándor a Költő, Petőfi a Rádió, Csarnok és Mgtsz, egy közepes romantikus szobor, amint épp a kettes villamos felé mutat, akasszátok föl a királyokat, ha nem tudsz mást, mint eldalolni Saját fájdalmad s örömed: Nincs rád szüksége a világnak, S azért a szent fát félre tedd, egyáltalán, ez a szent fa, nehéz ügy.
Mégis. Mert van mégis.
Mégis, ha leveszed a polcodról, ha le méltóztatod venni a Petőfidet a polcról, úgy van, hogy Petrarca, Pázmány, Puskin, Petőfi, Proust, Poe, Plath, Paszternak, Pilinszky, ha fújsz egyet, felütöd és olvasol, az én szívem egy földalatti lak, igen. Hogy kit tisztelünk, az sokszor esetleges, Petőfi például Béranger-t tisztelte, de Petőfi gyerek volt, a Gyermek, Arany pedig az Atya, s ő, tudta, hogy ki is volt ez a gyermek. Talán ő tudta egyedül. Mert bár Arany a legnagyobb, Petőfi a legnagyobb zseni. Használhatjuk hát bármire, ezt el nem vehetjük tőle soha.
„Az én szívem egy földalatti lak,
Sötét, sötét!
Az öröm egy-egy fényes sugarat
Csak néha vét
Mélyébe e földalatti háznak.
Ez a fény is csak azért pillant bele,
Hogy lássa a szörnyeket, mik ott tanyáznak,
Mikkel tele van, tele!”