Dobozi Eszter
Michelangelo da Caravaggio képe alá
„Mivel hogy láttál engem, Tamás, hittél...”
(János evangéliuma: 20: 29)
A kétely nékem kenyerem és mannám.
Az a Bizony nincs, oda miért adnám...
Híván hívna? Elkergetném magamtól
őrizőm, pásztorom. Sajgó agyamból
kiontanám nevével a velőt is,
romlatva, törve bűbája erőit.
Ujjaimban a bizsergés Tamásé.
Kérges felületen amint a vágy kél,
az eredendő kín maga: mert tudni
áhítnak a sejtek, rostok: ott túl mi
lesz, mi hajt, űz, milyen a hús, hova néz,
aki lát, merre, s kinek int az a kéz?
Míg semmi se biztos: sürget, táncoltat,
mélyekbe hullat, emel, hullámokra
dob. És nem szűnik belül a kereső,
és bejárni mind kevés, mi lehető.
Kit megleltem így, el már sosem hagynám;
a kétely nékem kenyerem és mannám.