Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1993. december, IV. évfolyam, 12. szám »
Papp Sándor Zsigmond
ANAPESZTUS
(U) mikor a szerelem átitatja az izmokat, a csend mindig több, mint egy be nem
vallott érzés vagy akár egy elmaradt cselekvés tétovasága. talán: te meg én,
sok ismeretlenes egyenlet. meztelenné dühített virág. vagy két bimbó, melyekből
kipattanni igyekszik a vágy. mint egykori feloldozás, mint egykori
kétségbeesés. csak mi: emberekké idomított lények, néha undorral is, mint mikor
megcsikordul fogaink közt a házaktól ellopott cementpor, téglaíz. ahogy kavarog
a szél karjaiban, nagy felhőben reszket a folyó fölött, ami mindig zavaros az
örvények álnok fodraitól. ilyenek vagyunk, átölelten s megalázva, ilyenek
vagyunk itt, az ágyban. egymás ágyaiban. minden templomok legszebbikében.
köldökzsinór köztünk szavaink múlandósága, simogatásaink ünneppel kereszteltek.
vagy csak úgy hisszük, mikor megértetni igyekszünk egymással ezt az egyszeri
örökkévalóságot, amely belőlünk sarjadt ki. a sötétben tapogatózva, céltalanul
magasra tör és örökzöld is, mint a fenyők rátartisága a havasok oldalán.
mosolyod is ilyen határtalan.
(U) „She’s playing with love” – jelentette ki sejtelmesen Robert Redford az
ügyeletes csábító szerepében, pillanatokig kimerevítve a mozivászonra. Teljes
elmerengő életnagyságában. Pimaszul kék szemével (ezt, ha jól emlékszem,
szexepilnek keresztelte a nővérem) öklömnyi darabokat hasogatva ki az olvadó
nők szívéből. Gusztustalan. És persze, sikerült neki. A Nagy és Végzetes
Egybeolvadás ott vibrált a színes fénynyalábok játékában, nyakon öntve
valamilyen elviselhetően szimfonikus aláfestéssel. Nem értettem a lényeget.
Legfőképp Jolánka könnyeit nem (olyan rizsszem méretben), ahogy ide-oda
csapódtak az arcán a vastag púderszigetek közt. Nővérem behunyt szemmel smárolt
avval a tüskehajú alakkal, akit egy délutáni lötyögésben szedett magára,
hetekkel ezelőtt. Szerintem beleélte magát az össznépi lelkesedésbe. Aztán
kiszédültünk a fáradó napsütésbe, hunyorogva az élményektől. Még megbámulták a
plakátot, s eltették a megcsonkított jegyeket. Én csak álltam kielégítetlen
kíváncsisággal, valamiféle döbbent csalódással a tömegben. „Ennyi volt az
egész?!” – értetlenkedtem józanul, de rögtön elhallgattam, mert úgy bámultak
vissza, mint megrögzött illúziógyilkosokra szokás, akik elherdálják a mítoszok
csodateremtő erejét, s így lemaradnak a Lélek esszenciáiról. Elandalogtak
mellettem az olvadt nők. Egyikük sem nézett rám, még futólag sem. Egyszerű
barna íriszemre nem tapadt a tekintetük. Csupán az a kis zaj
maradt itt, mikor két nylonharisnyás láb összeakad egymással a miniszoknya
feszítésében. Az az ingerlő surrogás. Talán már sejteni vértem, ezen a vasárnap
délutáni csupasz főutcán, ahogy lyukas zsebembe töröltem nyirkos tenyerem, hogy
miért is kék a boldogság madara. S ez, kamasz igazságaim közt mérhetetlen
igazságtalanságnak bizonyult. Ekkorára nőtt bennem a keserűség.
(–) néha, mikor megmoccansz, hozzám ér bőröd furcsa puhasága, pórusaink
egymásra zuhannak, melled arcomat keresi, de ott csak a tegnapi borosta szúrós
állhatatossága fogad, az érzéketlen valóság dörzspapírja. egymás mellett
heverünk, mint két elhasznált test, kigyomláltan a gyönyör kertjéből. a reggel
karcsú sugarai felnyalábolják az izmok rángásait. egysejtűek vagyunk, gyilkos
amőbák. testünk körbefogja a megszenvedett álmokat, csak a váz marad utánunk.
az emésztés nedvei, ahová pedig még csak úgy totyogtunk, mint a kisgyerekek,
(talán még ártatlanul is) bizonytalan léptekkel közeledve, karjainkkal
csapkodtunk, egyensúlyunkat keresve, megkapaszkodtunk a dívány rojtjaiban.
rajtad rózsaszínű bugyi volt, rajtam kék. a kötelező külsőségek, pedig beszélni
sem tudtunk igazán, csak sírni, teljes odaadással, vagy meghallgatni a meséket
a tündérekről s az igazságról. mellbimbóid, mint a Névtelenek Tornya a Hold
fényudvarában. ajkaim közé bújik, átbújik a fogak metsző szögesdrótjain,
keresztül nyelvem síkos csatornáin, hajszálaid remegnek, szemed késpengényire
szűkíted, majd lebegni indulsz lassú csapásokkal, de még mindig meztelenül. a
reprodukciók már ébredeznek, a por hullámokban lopakodik, meg-megáll a szoba
foltjain. ezek már a holnap istenei, és olyan legyőzhetetlenek. ujjaid
követelőzők, magad után vonszolnád ezt az elnehezült burkot, ami én vagyok. a
rugók fájdalmasan nyögnek alattunk (én csak ezt hallom); a falak megvetően
mérnek végig (én csak ezt érzem), szégyen ez a rítus, de te már ott pihegsz az
ernyedés állapotában, nem tudlak visszahozni. zihálsz és fuldokolsz, ajkaid
kiszáradtak, megégetted magad, bőröd fénylő massza. alakítható vagy most, mint
egy agyagtömb, csak a legendák csöndje hiányzik. a mítoszok. én sem találom
érzékeim üres termeiben, nehéz vagy. fejed állam alatt pihen. nehéz, mint egy
bolygó, mint egy kihűlt Vénusz, ahogy poklaival néha elbújik a Nap mögé. csípőd
így is fényűző, az a rakoncátlan ív még mindig ott feszül, simogatva keresem
benned a megnyugvást, combjaid párásak, a mozdulatok hevétől nyirkosak,
leseprem rólad ezt a vigaszt, a szerelem száradó leheletét. érzem, ahogy
lélegzel. mázsányi terheket engedsz ki magadból. látom, hogy félsz, a reggel
rezzenéstelen tekintetétől rettegsz. sosem voltál eléggé bátor, ha engedném, a
sarokba kucorodnál, ahol van még egy kis homály az esti mámorból. vagy a polcok
mögé settenkednél, lábaid karcsúsága elvonná az éleződő ébredés figyelmét, s én
végképp egyedül maradnék a lepedő árkaiban. még maradsz. vállam perzseled. a
holtak iszonya űz engem, a pontosan számon tartott halottak itt vannak bennem,
minden veszteség: a bánat páncélos lovagjai; gyerekek, az érzések csírái.
lányok és érett nők csábításai, férfiak, a hiúság sarlatánjai; riadt csavargók.
a halottak mind itt vannak. arcuk kirajzolódik, hallgatásukkal megrémítenek,
szőke fürtjeid cirógatják a szám. s már alszol is. érinthetetlenül.
(U) A 200 m-es úszódöntőket néztük. Széles vállú, deszkamellű csajok kínlódtak
a habokban, szinte forrt a víz. A tüskehajú pofa a nővérem melleit szorongatta
(vagy markolászta?) a sarokban, apám karosszéke mögött. Azt hitték, nem látom.
A nővérem néha ugrott egyet-egyet, mint egy hülye hal a szárazon, amelyik nem
hajlandó tudomásul venni, hogy úgyis halászlé lesz belőle. Festett haja csak
úgy repdesett körülötte. Állítólag szerették egymást, mert a tüskehajút már
bevezettek a család kötelékébe. A beavatás egy Szent Családi Összeröffenés
keretében történt. Az nem igaz, hogy olyankor mindenki olyan rohadtul udvarias
és elnéző. Még rám se visítottak, mikor kiöntöttem az originál angol teát
(leheletnyi tejjel) a perzsaszőnyegre. Csak röhicskéltek tréfás kedvükben. Most
már tehát joga van a tüskehajúnak (Péternek hívják, de a nővérem csak
Pierre-nek szólítja) nővérem melleit dögönyözni a sarokban. Persze, csak az
apám karosszéke mögött. Ilyen a nyárspolgári szemérem. Aztán eltűnnek a
szobájukban, s leeresztik a redőnyt. Az az iszonyú zaj végigdübörög a lakáson,
a csigolyáimat ütögeti. Felrakják azt a számot, hogy „I need you”; áááj nííííd
júú bömböli a néger kórus mindent betöltő hangorkánja. Nem értem, mi lehet
ebben az élvezet. Pedig olyan elégedett fizimiskával jönnek ki, hogy az már
szemtelenség. Janika aszongya, hogy szemfényvesztés az egész kalkuláció. Ebből
én nem értek semmit. Inkább a „No women no cry”-t hallgatnám, mert abban van
némi alapigazság, s én erre érzékeny vagyok. Még akkor is, ha a nővérem
megpukkadna mérgében.
(U) aztán öltözködni kezdesz, egy ősi bluesban. Muddy Waters és John Lee Hooker
hangjai segítenek elnyomni távozásod apró neszeit. ilyenkor sosem beszélsz.
tekinteted bőröm alá tolakszik, szerelmed nyomait keresed, a visszatérés
esetleges lehetőségeit. igazi nő vagy már, ha felvetted piros ruhád, ami olyan
jól illik az arcodhoz. a szűk szoknyát csípődhöz idomítod, a magas sarkú cipőt
lábaidra illeszted, halvány rúzst is megengedsz magadnak, szemed fölé
pasztellszíneket húzol. mégsem vagy olyan, mint a tavasz, vonásaid félelmetesen
kiszámítottak a tükörben, beleszimatolsz az áporodott levegőbe. még érzed
(ahogy én is) a virágok tegnapi illatát, átestek kipárolgásait, a pezsgődugót a
parkettre pöccinted, a poharak megvillannak a redőny résein betüremkedő
fényben, minden hang mögötted van már. a zuhany éles hangjai, sima talpad
csattanásai a padlón, a küszöbig pár lépés a szoba. de még megfordulsz egy
Marilyn Monroetól ellesett mozdulattal. szemed hálás a gyönyör
öntudatlanságáért. mosolyodat elsimítja a pasztellszínek lágysága mesterkélt
vagy, de ezt nem mondom meg. Muddy Waters finoman lüktet a fülemben, nem is
hallom az ajtó nyikorgását. a kilincs visszapattan előbbi közönyébe ekkor
mozdulok. a fürdő tisztasága hívogató. a víz csobogása elmossa a gondolataimat.
(–) „Anapesztus, daktilus, jambus” – kántálta mereven a nővérem az előszobából.
Alig figyeltem rá, pedig tele volt a ház csordultig elkövetkezendő vizsgáinak
stresszével. Leugrottam a szeméttel, csakhogy ne halljam azt a sopánkodást. A
kapualjban a házfelügyelő (özv. Bátori Melinda) unottan seperte a vizes
flasztert. Csak röhögött fogatlanul, mikor meglátott. Elítélő véleményét
(megalapozott erkölcsi fennhanggal) nővérem lazaságáról bőszen hangoztatta
előttem a nyilvánosság teljes kizárásával. Ezt azért tiszteltem benne. Akkor – úgy
mondogatták – még a falnak is füle volt. A tüskehajú éppen szobrozott a lóca
mellett, a vadgesztenye tágas lombja alatt. Félórája sem volt, hogy
túlméretezett rikácsolás közepette kirúgták (még én is sokallottam), mert
kérem, a vizsga meghatározó az ember életében. Pierre ezt nem tudta. Eléggé
rezignáltán gyűrögette a cigarettáját. „A testvéred nem nagyon flúgos” –
jelentette ki összes tapasztalatával, s megpróbált némi edzettséget vinni a
szerepbe. „Ühüm” – bólintotam megértően, mint aki pontosan követi az
eseményeket. „Nem hinném, hogy a vizsga – töprengett halálkomolyan –, lehet,
hogy megjött a havija, attól ilyen huzatos, de...” – harapta el a mondatot,
pont akkor, amikor kezdett izgalmassá válni az ügy, mint aki megijedt a szavak
véglegességétől. Fürkészőn végigmért, majd kifújta a füstöt. „Lehet” – vágtam
ki olyan magunk-közt-vagyunk cinkossággal, pedig halvány fogalmam sem volt a
témáról. Talán a zsebpénze – okoskodtam magára hagyva a kitessékelt titánt. A
vadgesztenye árnyékában határozottan elkámpicsorodott jellege volt, s ezen nem
segített az a kültelki vagányság, ahogy mélyen leszívta a cigarettát. Meg
akartam vigasztalni (éppen ráértem, mert az özvegynek semmi új híre nem volt,
amit megvitathattunk volna), mint férfi a férfit, bár nem igazán tudtam, mi
abban a nagy boldogság, ha gyűrögetheti nővérem vérbő ütközőit. Végül hagytam a
fenébe, s feltrappoltam az emeletre. „A-napesztus, daaak-ti-lus, jam-buuus” –
skandálta fáradhatatlanul. Szerencsére ma a spondeus és a trocheus lekerült a
műsorról. Anyám bepárásodott szemekkel csüggött rajta. Apám horkolása
kihallatszott a szobából. Irigyeltem ezt a hozzáállást. Mindent egybevetve,
mégis hasznosnak bizonyult ez az akarat, mert vizsgáit könnyedén tette le, s
így emelt fővel indulhatott az értelmiségi (entellektüel) állások irányába. A
tüskehajú aztán kikopott a család nyilvántartásából, semmi nyomot nem hagyva
maga után. Nőni kezdtem. Bizonytalanul. Az idétlen fiúkat idétlen lányok
váltották fel az örök körforgásban. Időnként kihallatszott a szobámból az „I
need you” édeskés dallama. A „No women no cry” alapigazsága méltánytalanul
háttérbe szorult. Nővéremnek váratlanul fia született, s nem a gólya hozta. A
közvéleménykutatás alapján rám hasonlít. Sajnálom. Az özvegy aszott teste
lassan tűnt el a lakónegyed zsibongásában. Magával vitte motyogós élceit,
melyek megnevettettek egyszer-egyszer. Róbert Redford kék szemét Chuck Norris
izmai követték. A mondatok leegyszerűsödtek és eldurvultak. És nem volt
Egybeolvadás. Még kint, az utcákon sem.