Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1993. december, IV. évfolyam, 12. szám »
Káli István
Esély
Föltelt idő falán lógok
kézzel-lábbal kapaszkodva.
Nekem már nem sikerülhet
belegyökerezni soha.
Fentről felhő nehezül rám,
növő fűszál égnek taszít,
gyilkos spórák lengnek körül,
omló kőfal pora vakít,
száz kisisten – pórálarcban –
kajánul a körmömre lép,
félistenkék könyökölnek
oldalamba, kövez a nép.
Térdem roggyant – rajtam sorjáz
sötét szárnyú angyalsereg,
karmukat húsomba vájják,
sajog – mozdulni sem merek,
mert a Nagy, az Egyedüli
átgyúr Krónosz alagútján,
lapulok, hozzá ne érjek,
felhorzsolná bőröm durván,
piszka befertőzné sebem,
gennyet izzadna a fekély,
minden sejtem kikezdené...
Mennyi öröm! Minő esély!
Örök éberségre kárhoz:
számolatlan tilalomfa
valamennyi percem, s közben
rút álom mar tudatomba
két fal között morzsolódom,
minden inog, s nincs amibe
fogózkodjam, menthetetlen
visszahullok a Semmibe.
Sárga: félútról...
Fohász Székely Jánosért
Örök vendégem ő: áldozat-barátok,
ismeretlenek, arcátlan házrajárok,
gyűjtögetők, kik mindig ajtóstól jönnek,
koldusok, szemükben erőszakos könnyek,
hangok, csak úgy áttörtek ablakon, falon,
alkalmi üdvözlet tucat-képeslapon,
szagok, valahol épp ínyeket kísértnek,
virághervadás, mentést remélő végek,
adott szó, megértés, bizonyságban fogant
szótlan óhajok, harag, vesztükbe rohant
vad indulatok.
Örök vendégem ő: ős-fényből gyöngyözött
csodás színfolt közös szép dolgaink között,
álmatlan éjszakáinkon éber közöny,
s néma vívódás után az édes öröm –
megszólalhatok!
Folttalan égszínkék ponyva látóhatártól látóhatárig.
A fénydús pasztellmező közepén tündöklő háromszög:
egyenlő szárú, körre írható.
Nincs hiteles magyarázat a lezúduló fényre.
Valahol mögötte lehet Pindárosz háza.
Lakottan? Lakatlanul?
Ott sírni-panaszkodni: az ám az igazi.
Honnan folyik a könny kifelé, lefelé?
De szép is lehet a fényen túl!
Eljutni oda...
Pedig az út jól láthatóan kanyarog,
kiszámíthatatlanul kacskaringós szeszéllyel.
Minden újabb pontból egy-egy újabb hiperbola.
Oszlopnyi tűzszegekkel kiverve.
Sok millió fokos hőokádással aláaknázva.
Járhatatlan lehet, dombra fel, domb mögé le.
A láthatáron túl ráadásul láthatatlan is.
(Valahol talán Hádész is vámot szed,
a fekete folyamon rendszeresen jár a komp,
naponta többször, oda-vissza.)
Ha látni lehetne, ami odabenn...
Kézállásban talán be lehet látni
a tótágast álló ház ablakán,
egészen közel hajolva, talpunkból
hevenyészett tenyérrel árnyékot tartva,
a fényelnyelés hatását ellensúlyozva,
a külső-belső fény szintet kiegyenlítve.
Hiszen úgy hajt a kíváncsiság:
milyenek azok az elfolyó könnyek,
hogy még a vakok tekintete is arrafelé fordul.
„Merre, merre?”
Az országúton, vagy mentén, mindig előre,
valahonnan egész hosszából
csak kikanyarodik egyszer félreérthetetlenül,
valami csak jelzi ott,
a forgalom valamilyen irányítója,
csak lesz ott legalább egy jelzőtábla:
Különben...
Nocsak! Hát él még e vidék, e makacsul örömbe öltözött?
Tavalyi, elhullott szem után kapar a megroggyant ház mögött
elárvult vén tyúk. Parittyanyél kútágas magában ácsorog.
Jajong a huzatban egy fazakaskorong, magától is forog.
Farsangot veszített menyasszony ládáján megkopott tulipán.
Déli fény pereg le korhadt kaszanyélen, rozsda ül a kaszán.
Juharfán megrémült vörösbegy lapul, mint szánnyom a porhavon.
Füttyszót rejt a madár, mély csendet a másik. Pihen hallgatagon
jó sütőkemence. Csűrben meg-megreccsen öreg lécesszekér,
hetekig henyélhet. Szélfútta tarlón a varjú már alig fér.
Hiúban megerjedt a szalma, elkorhadt a vén zsindelytető.
Gyújtófát hasító kisbaltán csupalyuk szőttes átalvető.
Dombháti pincékben repedő borköves hordókon porosan
telel a lopó. Egy kivénhedt jószág áll s iszik komótosan
kicsorbult vályúból, körötte nagy tócsa, a nyúlós sár lucsog.
Várfalra nőtt buján a dudva, romok közt vánnyadt bagoly huhog.
időhenger zörög át rajta. Kopjafát tűznek a halomra!
Sötétben sanyarog, lihegve vergődik, belvádakat kohol.
Gyehenna-tűz edzett égi kép – ajándék: szép avantgárd pokol.
Egyszer majd ismét kikiálttatik, hogy
– aki szabadon öntött
rímet és rímtelent
ritmust és ritmustalant
képet és képtelent
formát és formátlanságot
minden tehetős és tehetetlen
világgá kürtölt rögeszméjének
bebizonyított genézise
makacs szándékaink között
hiteltelen kószahírré törpül.