SZEMLE
Az 1918-as Egyesülés – mai szemmel
Erdély egyesülése Romániával nemcsak népünk régi törekvése volt, és nem is csak az első világháború harcmezein harcoló román katonák kiontott vérének köszönhető, de annak a körülménynek is, hogy e háború végére, legyőzetvén, az osztrák-magyar monarchia összeomlott, és ennek egyenes következményeként az új határok megvonásakor az önrendelkezés elvét érvényesítették. A többségi románság Erdélyben kihasználta ezt a helyzetet; de történelmi akaratuk abban a pillanatban ellenállhatatlanul tört fel, nem várták meg a béketárgyalások eredményét, és még azt megelőzően, ahogy az köztudott, 1918. december 1-én Gyulafehérváron kinyilvánították az Ókirálysággal való egyesülésüket. Mivel az osztrák-magyar monarchia vagyis az ősi és hatalmas osztrák birodalom összeomlása mégsem volt egészen magától értetődő és könnyen felfogható, mély megrázkódtatásokat is okozott, sokféle és változatos szociális következménnyel. Hogy érthetőbb legyen, mennyire nehezen felfogható volt ez a rendkívüli esemény, elég ha emlékeztetünk arra, hogy olyan polgári harcosok, akik semmiképpen sem vádolhatók hazafiatlansággal vagy korlátolt intellektussal, mint Aurel C. Popovici vagy Ion Slavici, hittek a Bécs fennhatósága alatt létrejövő föderalizmus lehetőségében, amely a románokat is magába foglalná, vagy olyan jelentős politikusok mint P. P. Carp, Titu Maiorescu meg C. Stere, ellenezték, Romániának az antant oldalán való hadbalépését. Természetesen, ha elolvassuk, egyebek közt Joseph Roth regényét, a Radetzky-marsot, vagy Robert Musil Az arcnélküli ember című regényét, melyet mélyen áthat a császári Ausztria hanyatlásának és végzetének előérzete, vagy Heinrich von Doderer regényeit (családja a mi Bánátunkból származik), amelyekben az egykori bécsiek univerzalizmusa és belső üressége végzetesen összefonódik, szintén magyarázatot kapunk az 1918-as történelmi katasztrófára – s csak ekkor jövünk rá, hogy a szellemnek ezek a megsejtései és a léleknek ez az elzüllése a hely és a kor erkölcsi valóságához tartozott.
Én Kolozsváron születtem, néhány évvel a háború után, és ott töltöttem gyermekés kamaszkorom legnagyobb részét, apám az Ókirályságból származott, anyám pedig a Szamos völgyéből. Úgyhogy, minden, amit az egyesülés kortársainak lelkiállapotáról tudok, az elsősorban szüleimnek köszönhető: anyám, hogy úgy mondjam, tanúja a páratlan eseménynek és a román csapatok bevonulásának a felszabadított vidékekre, apám meg fiatal tiszt abban a hadseregben, amely végül elfoglalta Budapestet, hogy véget vessen az ott uralomra jutott kommunista rezsimnek. Mindenekelőtt szeretném megjegyezni, hogy engem nem neveltek sovén szellemben, sőt ellenkezőleg, a magyarok iránti megértés és tisztelet szellemében, akik most már a román államhoz tartoztak. Apám Magyarországról, amelyen a románok átvonultak egész a fővárosig és elfoglalták, csodálattal beszélt, mint nyugati típusú civilizált államról, amelyre érdemes odafigyelni, és amelynek igen tiszteletre méltó az arisztokráciája és a polgársága. Nagyrománia első éveiről anyám úgy mesélt, mint tulajdonképpen leírhatatlan korszakról, végtelen nemzeti delíriumról. Egy olyan álom valóra válása, ami nem is olyan rég még távoli óhajnak tűnt, vég nélküli öröm lett, s nem néhány hónapig, esetleg egy évig tartott, hanem kettő, három sőt négy évig is, amíg a románok kezdték megszokni a gondolatot és érzést, hogy a valóságában élnek. Nehéz ma elképzelni ilyen spontán és szabad, egyfolytában tartó nemzeti ünnepet, különösen most, amikor szegény Románia évek óta tartó lidércálomban él, és ennek, a jelek szerint, nem is akar vége szakadni.
Később Lucian Blaga is mesélt nekem ezeknek az éveknek a leírhatatlan eufóriájáról, amikor úgy tűnt, mondta ő, hogy az erdélyi románok, a román kultúra, a fiatal román írók és művészek számára minden lehetségessé válik szabad hazájukban; könnyedén adtak ki új folyóiratokat mint pl. a Gîndireat (Gondolat) Kolozsváron. A szabadság szinte a napvilágnál természetesebben kínálkozott fel az erdélyi románoknak.
De már akkor, még anyám elbeszéléseiből, aki sok barátságot kötött a magyar társaságokban, kezdtem megismerni és megérteni az anyagi-szellemi ígéretekben oly gazdag történelmi román szerencse-érem másik oldalát is, hisz igen nagy szükség volt a románokra, hogy jelentős és kevésbé jelentős állásokat töltsenek be az állami intézményekben, ahol eladdig oly mostohán bántak velük.
Szüleimmel és nagy szüleimmel Kolozsváron kényelmes lakásban laktunk, egy igen gazdag és vendégszerető magyar asszony házában, akivel szüleim összebarátkoztak. Anyám tökéletesen beszélt magyarul, mivel magyar iskolába járt, nagyszüleim viszont egy árva szót sem tudtak az ország volt urainak a nyelvén. Nagyapám ortodox pap volt, s annak ellenére, hogy a magyar rendszerben is foglalkozott politikával, egyike lévén a 300 memorandistának, akik Bécsbe mentek a császárhoz panaszukkal, sohasem akarta megtanulni az ország nyelvét. Később, ahányszor románokat hallottam siránkozni magyarok miatt, akik nem akarnak románul beszélni, eszembe jutottak nagyszüleim; máskülönben időközben elmúlt a magyarok iránt érzett ellenszenvük, akik most Nagyromániában éltek. Ha nagyszüleim nem is, én, az akkori gyerek és tanuló, egyetlen unokájuk, épp olyan jól beszéltem magyarul, mint románul, s ez most már nekik sem tűnt természetellenesnek; barátaim és játszótársaim az udvarban és a szomszédságban mind magyarok voltak. Édesanyámtól tudtam tehát, még gyermekkoromban, sok magyar elkeseredéséről, szerencsétlenségéről és tragédiájáról, akiknek nem volt könnyű megbékélniük a román uralom gondolatával. Sokuknak, valószínű legtöbbjüknek, hihetetlennek tűnt, hogy ez a számukra abszurd helyzet tartós lehet. Ezért nagyon sokan közülük visszautasították, hogy felesküdjenek a román államra, s így elveszítették állásukat, sötét nyomorba jutottak, egyesek még öngyilkosok is lettek. Meg kell vallanom, hogy a román nemzet boldogsága abban az átmeneti időszakban magyar polgártársainknak nemzeti tragédiát jelentett. A történelem nem kérdez, még csak nem is magyaráz, egyszerűen csak hagyja, hogy hozzászokj, vagy megbékélj vele. Mégis, érett és felvilágosult elméknek azonban meg kell érteniök azokat; akik ilyen körülmények között szenvednek, és tekintettel kell lenniök méltóságukra. Csak egyetlen felemelő példát említenék, amit Onisifor Ghibu egyik könyvében olvastam, aki a magyarok kibékíthetetlen ellensége volt. Amikor az Egyesülés után szóba került a kolozsvári magyar egyetem ügye, s minden felelős politikai tényező az átvétet és románosítás mellett kardoskodott, Nicolae Iorga tiltakozott, mondván „Mi nem azért szereztük meg Erdélyt, hogy mások egyetemét felszámoljuk, hanem hogy megalapítsuk a magunkét!” Íme, a nagy lecke európai civilizációból!
Természetesen a két világháború között a magyarok együttélése a románokkal nem volt könnyű, jóllehet akkoriban jócskán léteztek szabadságjogok, de a magyarok nemzeti önérzetén ejtett seb friss volt és még vérzett, a nemzetközi helyzet pedig bátorította a budapesti politikusok irredentizmusát. Ennek ellenére úgy a román, mint a magyar kultúra virágzott Erdélyben. A kolozsvári egyetem most már románként, egyik napról a másikra mintaszerű felsőoktatási intézmény lett, a románoknak felkeltették a becsvágyát, és be akarták bizonyítani a szkeptikus magyaroknak, hogy képesek magas színvonalú kultúra művelésére, és e célból meghívták világhírű honfitársaikat, akik Nyugaton meg Bukarestben és Iaşiban dolgoztak, hogy tevékenykedjenek a kiváló erdélyi egyéniségek mellett Erdély fővárosában. A kolozsvári Opera és a Nemzeti Színház, akárcsak más, frissen létrejött intézmények, jórészt ugyanennek a szellemi versengésnek köszönhették színvonalukat és sikereiket. Az erdélyi magyar művészet és irodalom, akárcsak azelőtt, jórészt folyóiratokban és könyvekben érvényesült, amiket maguk gondoztak szabadon, szoros kapcsolatot tartva a magyarországi művelődési élettel, Erről számolt be egyik jelentős, tudományos igényű munkájában Ion Chinezu, a két világháború közötti transzilván szellem egyik úttörője. Ugyanis termékeny együttműködés légköre bontakozott ki a románok és a magyarok között, amiből én csekély mértékben vettem ki a részem, lévén, hogy még csak kamasz voltam, de néhány esemény kitörölhetetlenül megragadt emlékezetemben: például Lucian Blaga Gyermekkeresztesek című színművének csodálatos előadása a kolozsvári Magyar Színházban; ott voltam a bemutatón, és szünetben valaki felhívta figyelmemet a nézők egy csoportosulására: látja, uram, az a fehér hajú úr ott a magyarok nagy írója, Nyírő József, s amikor 1934-ben (alig voltam 13 éves) a magyar uralom megátalkodott ellenfele, Octavian Goga közzé tette Madách Imre Az ember tragédiája című művének fordítását, büszke voltam.
Sokat lehetne még mesélni az értelmiségi együttműködésnek arról a csodálatos szelleméről; mint ahogy beszólni kellene az ellenségeskedésről is, ami makacsul tartotta magát a két nemzet között, s ezek sajnálatos megnyilvánulásairól, mint amilyenek például Coriolan Petru, a kolozsvári egyetem művészettörténet tanárának nagy szorgalommal publikált cikkei és brosúrái voltak Bartók Béla ellen, akinek a román népzene világhírneve többet köszönhet, mint bárki másnak.
Mindaz, ami 1940 után történt a románok és magyarok között, s az ellenségeskedés tetőfokán bármilyen fájdalmas és sötét aspektusokat is mutat, azt hiszem, a szétszabdalt és megkínzott Európánk egyik végétől a másikig terjedő diktatúrák – először jobboldali, azután baloldali – számlájára írandó, elsősorban ezeket kell hibáztatnunk, még akkor is, ha saját hibáinkból is le kell vonnunk a minket illető következtetéseket. Mert mind a két nemzet számára elképzelhetetlen szenvedések következtek, s ezek kezdtek egymáshoz közelíteni bennünket, úgy, ahogy azelőtt soha. A románok mélységesen örültek az 1956-os magyar forradalomnak, azt remélve, hogy ők is meg a többi elnyomott keleti nép is profitálhatnak ebből a rendkívüli történelmi bravúrból. Ami pedig a mai Romániában létező szörnyűségeket illeti, ugyanúgy szenvednek tőle magyar honfitársaink, mint mi, románok, a magyarok ráadásul még amiatt az elnemzetlenítő politika miatt is, ami sem az övék, sem a mienk. De milyen jótékony szolidaritás kezd végre kialakulni népeink között! Budapesten megértésre és jóindulatra találnak a hazájukból rémülten menekülő románok. Új nemzedékek jelentek meg, más mentalitással, az Erdély körüli román-magyar nézeteltérés egyre inkább a múlt ködébe vész, és mi is, ők is hozzászokunk a gondolathoz, hogy csak úgy találhatjuk meg kölcsönösen nemzeteink boldogságát egy valódi Európában, ha összefogunk a közös szabadságért. Erdély nem szabad többé soha elválassza, csak egyesítheti a románokat és magyarokat.
ION NEGOIŢESCU
KUTI MÁRTA fordítása