Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1994. február, V. évfolyam, 2. szám »
Kisgyörgy Réka
AZ ELHAGYOTTAK
Kristófnak, szeretettel
Elhangzott az Éneklő borz II. évfolyamának 3. számában.
Nem erről volt szó. Vagy legalábbis nem így. Tudom, hogy ezt már mások is
mondták, és nem pontosan így, s az, hogy én most újra megismétlem a valaha
mondottakat, tudom, semmin semmit nem módosít. Bár tudom, igen, tudom: valaha
nem erről volt szó, meg nyilván, erről nem is így esett szó. Az az
elmondható történet, amely erre az eseményre vonatkozik – ha jól
meggondolom –, valójában nem is elmondható, pontosabban, ha elmondom, akkor
minden lehetőség bebizonyosodik, kiderül, hogy nem vagyok jó anya,
bebizonyosodik, hogy nem jó anya vagyok, egy másik lehetőség szerint pedig arra
vonatkozó információk is kiszakadnának a történet tömbjéből, hogy: nem anya vagyok.
Ez utóbbi akár igaz állítás is lehetne. Habár ugyanakkor az állítás igazsága
nem zárná ki azt a tényt, hogy rendelkezem egy gyerekkel, azaz valahol a
világon van egy kisgyerek, akinek az a szó, hogy anya, az én arcom vonásait
eleveníti föl, a kisgyerek talán maga elé tudja idézni az orrom hajlatát, azt a
jellegzetes domborulatot közvetlenül a homlokom és a hajtövek találkozásánál,
tudja, hogy mit jelent a tükör számomra, s hogy ketten vagyunk (látszunk)
benne, akkor az már lényegesen több, mint ha külön-külön látszanánk (lennénk)
benne. Természetesen, nem az a kötelék számít, amelyet a vállam, az ő kis válla
és az én – vállán és nyakán átfont – jobb karom alkot. Arról van szó, hogy vagyunk
és ugyanakkor látszunk egymás számára, azaz a kettőnk és a világ
dolga ebben a szűk kis térben, mondjuk, az ő szobájában: rendezett. Ezen a
kérdésen, problémán, dolgon, adottságon, tényen (?), állapoton, viszonyon
bizony illene már eltűnődnöm, csak az a „gond”, hogy amíg magáig az el- és
végiggondolás gondolatáig eljutnék, addigra már régen megtorpantam az egymással
torzsalkodó, távolról sem szinonim fogalmak sorozatánál. Nézem a családunkat
körülvevő tárgyakat, a lakás belső, gondosan vakolt és meszelt falait, nézem az
arcokat, a fiam arcát, és nem értem, mi történik. Az, hogy valahogyan mindig
beljebb szeretnék kerülni, vagyis az a gondolat, hogy oda beljebb jussak,
többnyire megakadályoz abban, hogy valóban beljebb hatoljak. Ha nem
arra gondolsz, ami történik, ha a készenlét nem jelent számodra többet
figyelemnél, ha kezedben a forró ólommal nem arra gondolsz, hogy istenem, ez
forró ólom, akkor bizonyos, hogy el vagy veszve. Ülsz otthon egy kosár tojáson,
és azon meditálsz, hogy ez a diszperz figyelem, istenem, mire vezet, s
egyáltalán, a tojás mint olyan, vajon a tyúk méhburka-e vagy valami olyan
melléktermék, mint a méhlepény? A tyúk talán naponta elvetél? Közben persze, a
csibe távol attól, hogy kikeljen, magának marad, őneki nem a Te
meleged kell, hanem megelégszik a tyúk melegével. Kívánni kezded a tollakat,
amelyek sűrű burkot alkotva elrejtik előled a titkokat.
Egymásra vagyunk utalva. S ez a közhelyes fordulat, helyesebben, ez a
feltételekkel körülbástyázott kölcsönösségi és függőségi viszony, amely egy
életen át a kettőnk közti kapcsolat legalapvetőbb jellegére utal, s amelyet ez
a három szó úgy-ahogy jellemez, meghatározza minden lépésünket. S ezzel csupán
azt szerettem volna mondani, hogy nem vagyok egyedül, hiába illesztem orromra
azt az új szemüveget, amelynek eredeti célja az volna, hogy kirekessze közvetlen
környezetemből a nem oda kívánkozókat, hogy látómezőm is a saját világom
legyen, azaz fények és árnyak, körvonalak és limesek, kavargás és kétségbeesés
tágasra szabott hálójából ne váljanak ki számok és statisztikai görbék, olyan
szilárd anyagi testek, amelyek arra utalnának, hogy a bennünket körülölelő
univerzum rendje állandó és változtathatatlan. Megvásároltam a szemüveget, ezt
az igen szeles és nyújtott keretű sötétkék üvegneműt, még ott, az üzletben
felpróbáltam, és arra gondoltam, hogy ez most már így marad, ezzel fogok járni,
és lám-lám, senki nem sejti majd, hogy egyetlen gesztus révén sikerült a magam
képére formálnom a világot. Ez a csupán saját személyemre szabott megváltás,
gondoltam, elkülönít. Vagyis én nézhetek bárkit, de aki reám néz, az nem engem
lát valójában, nem lát belém, nem látja a tekintetem, azt, hogy ki felé
irányítok egy lövedéket, kit célzok meg, merre kell fordulnom ahhoz, hogy ne
hátulról támadjak, főként olyankor, amikor nyílt pályán vagyunk. Valakivel meg
szerettem volna beszélni a dolgot. Egy olyan baráttal, mondjuk, akinek
szándékában áll azzal az „üggyel” foglalkozni, hogy mit jelent mindannyiunk
számára a magányos jelenlét, mit jelentenek a kóbor áramlatok, kit ki visz
merre és hová, ki kit cipel egy folyón át vagy távoli sivatagokban. Nem
szerettem volna támadni, és az is eszembe jutott, hogy én valóban a
hajam igazgattam egy láthatatlan tréner színe előtt, arra gondolva, hogy még
mindig előnyösebb tisztességesen odaállni és kijelenteni, hogy nézd, így meg
így nézek ki. A történeten ott és akkor rondítottam hatalmasat, amikor rá
kellett jönnöm, hogy a szemüveg, amit vásároltam, nem alkalmas a rejtőzködésre,
ugyanis azzal a szörnyű és brutális veszélyeket rejtegető tulajdonsággal
rendelkezik, hogy mérete és kiterjedése folytán nem eltávolít, hanem közelebb
hozza a külvilágot. Vagyis: a lencse túl széles. Kilátok és kinézek belőle,
átlátok rajta, ám a nyújtott és szélesített lencse két vége, bár minden ízemben
tiltakozom, egy fura fordított képben behozza a hátam mögött tolongó
külvilágot. Arcok lapulnak szét a nagy igyekvésben, egy szintén szemüveges nő
szétfolyt arca rálapul a zöldséges kirakatára, ne, mondja a zöldséges, hiszen
most takarítottam, a zsíros és tág pórusok azonban, amelyek képesek elúrhodni
egy egész fényképen akár, az arc alattomos zsírpárnáinak szellőzőberendezése
halvány foltokat, nyomokat bélyegzett a zöldséges kirakatüvegére. Azt is
láttam, amint egy meglehetősen elhízott, tréningruhás férfit egy vasmarok
berántott egy kapu alá. Közép-Kelet Európánk meglevő viszonyaira oly jellemző
módon – bár mindenki látta az esetet – azon igyekeztek a hátam mögött lévők,
hogy úgy tegyenek, mintha senki nem lett, lehetett volna ott. Ki tudja, kit
idézhetnek be. S mielőtt bárki is tanú lehetne, jó azt a látszatot kelteni,
hogy valójában semmi nem történt. A bűntények földjén könnyű lesz majd meséket
kitalálni. Én mindenesetre háttal álltam. Mentségemre szolgáljon, hogy éreztem:
a nyüszítés, amely ott fészkelt valahol a mellkasomban, a rekeszizom és
begörcsölt torkom környékén, kikívánkozott belőlem. Óvatosan rándítottam egyet
az államon, felső ajkam felcsapódott, épp annyira, amennyi szükséges volt
ahhoz, hogy egyetlen, nem több vakkantás kicsússzon fogaim közül. Mert ha engem
húztak volna be, lehet, hogy én is hallgatok. Permanens nyüszítésem tehát soha
nem a lázadás, még kevésbé a félhangos tiltakozás hangja. Csupán arról van szó,
hogy zsígereim valamelyikében el van rejtve egy láthatatlan óra, amely
alkalomadtán kijelez, hogy ez félelem, ez megaláztatás, ez halk öröm, ez pedig,
kérném, egy néma, városunkba szorult téli alkonyat.
A férfi különben is egy pillanat múlva ott folytatta útját, ahol abbahagyta,
kezében égő cigaretta, kesztyűs másik kezével búcsút int a vasmaroknak.
Félelmeim jó részének tehát puszta képzelgés az oka. Amint a hátam mögött
tolongókat figyeltem szemüvegem képernyőjén, igyekeztem olyan arcokat is
kiszűrni, amelyek akár makacsul kísérthetnek majd álmaimban. Az elhagyottak
közül a rossz arcúakat kerestem, a feltehetőleg bűnösöket, a szomorúakat, a kedvetleneket,
az erkölcsi tisztátalanokat, mindig azokat, akiknek némileg volt
rejtegetnivalójuk, és bizalmatlanul tekintgettek ki kókadt kalapjaik alól szín-
és máztalanul, mintha életükből ez volna az utolsó előtti nap. A kavargás és a
szelekció azonban szerves kapcsolatban állt azzal a figyelemmel, amelyet az
imént diszperznek neveztem. Ha kiszabadultam a fészek melegéből, és arra
gondoltam, hogy na, most független emberként úgy jutok el a célomig, hogy
közben a fejemben és bennem marad úticélom minden logikai tartozéka, vagyis az
okok és a körülményhatározók rendje megbonthatatlan egységet alkot majd,
hamarosan arra kell gondolnom, hogy hullok szét, hogy nem vagyok eléggé
céltudatos, hogy feledékeny vagyok, hogy vissza kellene fordulnom, hogy babonás
félelmeim visszatartottak, arra kellett volna gondolnom, hogy lépkedjek csak
bátran, hiszen ketten vagyok, amióta szültem, minden lépésem tehát egy
magamért és egy valakiért, akit „elvállaltam”, itt azonban a szkizofrénia esete
áll fenn. Hát hogyan? Legyek bátor is meg ne is, legyek harapós és kedves,
magányos és társas, ügyefogyott és magabiztos, vagyis hogy legyek egy fogalommal
jellemezhető oly valaki, akire ugyanakkor nevezett fogalom ellentétpárja is
jellemző? Fehér és ugyanakkor fekete? Diszperz figyelemre jellemző módon
azonban az is eszembe jutott, hogy vigyázat, a fehér ellentétpárja nem a
fekete, hanem minden más, ami nem-fehér, vagyis a színek fehéren
kívüli összessége... Nos, vontam le igen hamar a következtetést: egyszerre
minden kell lennem. S ha ez nem sikerül, akkor marad az üres szoba bútorokkal
vagy anélkül, de mindenképp fészeknek, amelyet tollaim melegével töltök ki
majd.
Mihelyt gondolataim buzgó és kusza során idáig jutottam, éreztem, hogyha tovább
folytatom e magányosságában veszélyes játékot, úgy menten megbolondulok. A
telefonhoz rohantam hát, és azt a számot hívtam, amely épp eszembe jutott. Van
egy jó barátom, pszichiáter az illető, s ő megtanított arra, hogy miként kell
eligazodni a számok sűrűjében. Megtanított egy jó memorizációs módszerre, amely
révén – ha beindul a gondolkodás gépies mechanizmusa – mindig az a szám jut
elsőnek eszembe, amely az ő készülékét jelöli meg pici városunk
telefonkataszterében: 168696. Ki lehet próbálni, csak föl kell jegyezni a
számot. Én is így kezdtem. Előálltam hát újólag a panaszaimmal, ezúttal csupán
az volt a baj, hogy nem tudtam, hol kezdjem. Bemutatkoztam és elkezdtem
mélységesen hallgatni. Barátom abból mindjárt sejtette, hogy nagy lehet a baj.
Nem tudtam, hogy a segítségkérés stilisztikai mozzanatainál alább adva
elegendő-e, ha csak feljajdulok, vagy ha bárki számára
felgöngyölíthetően előadom szemüvegviselési kudarcom epikus történetét. Legyek
csak bátor, azt mondta. Kénytelen voltam hát tükörbe pillantani, és sűrű
mozdulatokkal a hajam igazgatva úgy állni elő történetemmel, mintha legalább
százan hallgatnának oly figyelemmel, amely arra enged következtetni, hogy
életek sorozata függ a szemüvegviselés kudarcvázlatának szerencsés vagy baljós
feldolgozásától.
Mihez kezdjünk??? Barátom azt tanácsolta, hogy tüstént szálljak fel a kilences
trolira, amely egyenesen odaszállít hozzá, s ő majd autóján hazahoz, közben
persze, elbeszélgetünk. Mindkettőnknek jót tesz az ilyen fajta mozgás, neki
kissé majd koncentrálnia kell a vezetés miatt, de én nyugodtan kiengedhetek,
mint a fagyott csirke a hármas fokozatra állított mikrohullámú sütőben. Együtt
az épp szintén kiengesztelődőben levő, de amúgy fáradt téli nap sugarainak
össztüzében; meglásd, ez teljesen rendberak. Tegyem csak föl egészen nyugodtan
az új szemüvegem is, ez jól használható a sugarak záporában, majd ő is
szemüveget tesz, és a színes plasztikon át, meglátom majd, milyen jól lehet
gyanútlanul figyelni a sétáló típusokat az utcán. Ha elbeszélgettünk,
ebédeljünk meg, ne túl sietve, ne túl komótosan, és közben épp arra gondoljak,
ami eszembe jut. Öltözzem föl, ne túl hanyagul, de ne is túl divatosan, és
spricceljek ki az óvodába, köszönjek el az óvónőtől félig kedvesen, félig
durcásan, fogjam meg a gyerek kezét, és induljunk haza a diákparkon át. Közben
persze, beszélgessünk. Mondjuk azt, ami az eszünkbe jut, de ne túl folyékonyan,
ha az emberek látnak, ne gondoljanak arra, hogy valami baj van, valamit meg
kell magyarázni. Ha pedig Kristófra hallgatok, úgy igyekezzek csak őt
hallgatni, de úgy, hogy közben erre-arra figyeljek is, főként ha úttesten
igyekszünk át, nehogy elgázoljon egy autó. Ez persze, nagyon nehéz, tudja ő, de
hát, így tartják, ilyen a figyelem természete. S még egy szóra, ne igyekezzünk
persze, ép, kerek történetekben beszélni, ezt sokan próbálták már, és nem
mindenkinek ment. Én akkor itt néhány görög példát hoztam fel, ő Ottlikról
mesélt hosszasan, és kérdezte, hogy olvastam-e a Budát...
Beszélgetésünk eltartott vagy egy jó negyedóráig, és közben a telefonszámla is
eszembe jutott, de megnyugodtam. Ezt nem nekem kell fizetnem.
Miután letettem a kagylót, hosszasan a tükörbe meredtem, és figyeltem,
figyeltem a vonásaim. Két szemem alatt két mélyedés, a halántékom felé
észrevétlenül kivékonyszik, kisimul a bőr, a hajam behullt a homlokomba, épp
takarja azt a domborulatot, amely a szemöldök felett kezdődik közvetlenül, két
tanúdomb, gondolom, amelyek ittmaradtak még az árvizek óta. Különös volna, ha
egyszer elkezdenék folyékonyan beszélni. A szavak fölmásznának két fülem felé,
a kopulák behálóznák az arcom és a nyakam, két szemgolyóm úgy ugrana az
arckifejezés boltozatos hullámai fölé, mint két őrtorony, öröm,
kiengesztelődés, szenvedés. S persze, még bejön a kéz, a tenyér, a vasmarok,
hogy összetartsa ideig-óráig ezt az építményt: a kigördülő szavakat, a forró
lávát, a drótozott párát és ködöt, a színek foltjait, halmazait... Elkezdtem
csöndesen készülődni a beszélgetésre. Gondosan begomboltam a kabátom,
kipillantottam az ablakon a háztetőkre és az új baptista templom síkos
grádicsaira. A ház előtt tüdőm megkívánta a füstöt, zsebemből kihalásztam egy
cigarettát és rágyújtottam. Óvatlanságom folytán azonban nemcsak a cigarettám,
hanem kesztyűm is meggyulladt. Amint nagy ívben a fél pár kesztyűt
továbbhajítottam, az vadul sisteregve ott égett a hóban még egy darabig.
Különös, különös, bámultam. És mindenesetre jó jel.