Kereskényi Sándor
A „WAGNER-KÖZTÁRSASÁG”. MILYEN VOLT?
Chaque jour est un „jour historique”...
HENRY PIERRE JEUDY
Isten szól neki, ha megszólal az estharang, és a kispolgár, még ha éppen címeres is, mélyen magába száll.
Órák hosszát tölti kínosan alapos készülődéssel. Élet-készületlenség, halál-készület? Halál-erotika vagy (még csak) élet-szexualitás? Tükör előtt, ágy és szekrény között, fürdőszobában, kocsmában, sírkamrákban, templomokban. Az élet agoraszerű nagyvendéglőinek biztonságában – az önmegfigyelés beszari ágenseként. Micsoda idő ez a semmi ideje, olyan, amelyben mégis minden helyet talál. Pedig még nincs ima. Még csatt félhitű remény van, a művészeté, amely a megtisztulást ígéri. Igen, egy erkölcsétől már-már megfosztott világban.
Bayreuth, Bühnenhaus. Kigyúlnak a fények – nemcsak a lélek, hanem a test legsötétebb fertályaiban is. A „megengedett mitológia” és a „veszélyes mítosz” birkózása. Tiszta tükör-textualitás: a győztes én és a vesztes én a szocializáció „semlegességre játszó” köz-közegében.
A színész szenvedésének játékos józansága.
Nietzsche szerint Liszt „operás szavalása” a színész győzelme az igazi művészi értékek felett. Elfogadható ítélet egy felemás Wagner-rajongó szájából? Az építkezés nagyságának szempontja valóban másodlagossá vált a XIX. századbeli kulturális állampolgárságok világában. A klasszikus kor normatív etikájának helyébe a pszichologizmus, a világegyetemet ostromló eszmék helyébe az egyén jelenlétének fontosságát jelző aprólékos adatgyűjtés lépett. S a zene? A szimfónia ellaposodik vagy egyenesen programzenévé lesz, a kamarazene pedig – zenekarszerű hatóeszközöket is elsajátítva – elveszti finomságát, és formalisztikussá merevül. A régen csak-muzsikus zenekarvezető helyét nagy ovációk közepette elfoglalja az általános műveltség papja, a (történet)filozófiai mindentudással felruházott szerző.
Richard Wagner (1813-1883) korának talán leguniverzálisabb művészzsenije, megalkotja a polgári befogadás számára a „színházi összművészetet”, ezt a varázslatosan veszedelmes élményét erkölcsinek, esztétikainak és vallásinak – egy új kultúrpolitika jegyében. Új? Arról aligha lehet vita, hogy a wagneri szintézis mennyire időszerű, mennyire időben jön létre ahhoz, hogy nemcsak kulturálisan, hanem politikailag is figyelmeztessen. Újdonsága mégis inkább antropológiai – az ember kozmikus helyét kijelölő metaforaként. Lehet-e ennél szebb, ennél borzalmasabb? A berzenkedve polgárosodó úri Közép-Európa pont erre vágyott – zenés színházra, a várlakó védettségére és a kráterbe bepillantó borzongására.
Wagner szerint a hősnek kétféle megvalósulása lehetséges: az egyik vitézül elesik az élet fegyverétől, a másik lemond az életről, és a szemlélődés hősévé válik. Az egyik Sigfried, a másik Parsifal. Wagner azonban nem Beethoven-féle istenkereső, ő éppúgy a nagy emberkeresők egyike, mint Nietzsche.
Isten érthetővé tette a világot, Jézus otthonossá.
Wagner világa sejtelmesen komor, a legkevésbé sem otthonos. Nietzsche persze féltékenyen szemére hányja Wagnernek, hogy ájtatosan leborul a Megfeszített előtt. Wagner azonban inkább a keresztrefeszített Erkölcs előtt borul le. A Leborulás, a Megáldás, az Úrvacsora mind általános emberi jelentőségűek nála, legalább annyira mitikus jelképek, mint keresztény szimbólumok. Wagner igen jól tudta, hogy a tételes vallások szimbólumainak közvetlen átvitele az operaszínpadra mekkora ízléstelenség. Ha volna oly templom, amelyben megőrizték a Grált, és ott szertartásosan használják a Szent Kelyhet, úgy sohasem szánta volna rá magát, hogy színpadra vigye azt, és gondoskodjék róla, hogy a világítómester jóvoltából izzó fényre kapjon Krisztus vére. A színpadi fény erkölcsi jelképre világított rá. S talán arra is, hogy a katasztrófák előérzetével küszködő kornak mekkora szüksége van a hieratikus egyszerűség és tisztaság élményére.
Chez les Grecs, les oracles étaient des annonces du destin, les scénarios de l’avenir unissent la prédiction et son issue. La redondance des interprétations semble alors osciller entre la certitude d’être „au bord” du désastre et celle d’être „dedans”. Les événements n’y peuvent rien, ils ont l’air impuissants malgré leur violence, malgré leur pouvoir de surprendre. La catastrophe se rationalise, devient une abstraction, elle prend l’aspect d’un monstre froid. Sa virtualité et sa réalité coincident. Une préparation, minutieusement élaborée par les discours politiques, devient d’autant plus crédible qu’elle s’évertue à annuler les effets funestes des périls encourus par l’humanité. (Henry Pierre Jeudy: Le Désir de Catastrophe)
Katasztrófa és katarzis. A vágyak közössége – a közösség vágya. Együtt lenni, egymás közelében. Közösen átmenni egy másik állapotba. Kozmoszba kerülni – eggyé válni végre az elemekkel.
A Gesamtkunstwerk gázkamra-előérzete.
A zuhanyozó rózsája, ahogy nem folyik belőle a víz. Ahogy nem folyik semmi, ahogy az idő is megáll. Ahogy csak áll a történelem, tehetetlenül. Ahogy nem marad más Isten számára sem, mint a mozdulatlanság elvégzettsége, a végzet, mint semleges, mint gépies esemény. Ahogy Isten mint érték, nem marad. Ahogy csak az élet marad. Ahogy csak az élet marad – egyedül, istentelenül.
Az élet mint az értékekkel szembeni közömbösség.
Nietzsche Wagner megváltáskultuszában a „német giccs” szentimentális republikanizmusának végkifejletét látja, magában Wagnerben afféle politikai imposztort, a művészet hatalmi kiárusításának harsány néptribunját. A Wagner-ügyben az esztéta és a komponista egy hamis historizmus szónokaként jelenik meg, Nietzsche számára ő a hegeli ámokfutás betetőzője. Ám mindennek tetejében – s ez az, amit utólag fölöttébb kínosnak érezhetünk – alkatilag öngyötrésre hajló filozófusunk egyszerre csak pszichológusként viszi a szót, s nyilvánítja hajdani harcostársát szellemileg végkimerültnek.
A Wagner-tanulmányok (minek is lehetne nevezni ezeket az átabotában kifundált vádiratokat?) egyik előkészítő jegyzetében szándéka szerint még kíméletlenebb. Kimondja azt, amit leginkább sértőnek képzel – a maga szempontjából igaza is van –, Wagnernek, úgymond, nincs intellektuális karaktere. Parsifal eszerint nemcsak Sigfried karikatúrája, hanem a modern, a tudományos (egyáltalán: a szellemileg tisztességes) életszemléletnek is – az élet kristályosan tiszta racionalitásának.
(Krzystof Zanussi Kolbe-filmjének pokoli „úrvacsora-jelenete” elárulja, hol is kerül egymáshoz igazán közel Nietzsche és a fasiszta-kommunista típusú totalitarizmus: a katolikus lengyelek és a protestáns németek – a keresztény hitükbe kapaszkodó „szentimentális” tömegek – egyforma megvetésében.)
Thomas Mann (polgárként maga is amolyan katasztrófa-félő) minden Nietzsche-rajongása ellenére – egyik öregkori levelében, csaknem végszóként – megfejti a néptribun-metaforát. Wagner valóban színész, sőt ripacs módjára politizál. Ámbár mennyivel tisztábban csinálja a „nagynémet” eszmeiség Bismarck-dragonyosainál. Wagner lelkének legmélyén a népnek ajánlott ünnepi színház eszménye él – az olyannyira utált udvari színház ellentéte.
Az épületnek a dombtetőn kell állnia, legyen a művészetnek messziről látható temploma. Akkor az ország minden tájáról összesereglenek az emberek, hogy lelki épülést szerezzenek az emelkedett szépségben. Előadni csak a legmagasztosabbat szabad, s csak a legméltóbban. Az ünnepség rendezője maga a nemzet – a jelenlét nem kerülhet pénzébe senkinek. Az egész egyébként amolyan eigentliche Erfahrung – utána a színházat lebontják, a dolog befejeztetett.
Thomas Mann persze azt is megélhette, milyen az, amikor nemcsak az álom válik valóra, nemcsak az utópia fut be, hanem elmarad az össznemzeti katarzis, hiányának helyére pedig beférkőzik – a giccs kéjesen borzongató valóságaként – a (politikai) kultúra erkölcsi kiürülésének katasztrófája. Amikor a „Wagner-köztársaságot” hirtelen felkarolták a politika-történet örök díszletmesterei, azok, akiknek a legjobb művészet is jó arra, hogy demagóg felhasználásával lényege ellen cselekedjenek.
Bühnenhaus, Bayreuth. Kialusznak a fények – lassan kiürül mindenből a lényeg. Az ember kilép az utcára, véletlenül a zsebébe nyúl, és észreveszi a húszmárkás jegyet. Még csak 1890-ben vagyunk, még csak 1910-ben. De már gyülekeznek a királyok és a császárok, a Wagner-bankárok és a Wagner-irodalmárok. A városban szaporodnak a fogadások, a garden partyk, no, meg több lesz a szállásuzsora, a tűzijátékokhoz felhasznált muníció. A Wahnfriedvillában kenetteljesen pöffeszkedik a kulturális pápaság. S közben kiderül, hogy nemcsak kultúrpolitika, hanem „német zsarolás”, otromba pángermanizmus, birodalmi istennyila, sőt fajtiszta ördög van a dologban.
Die Music bildet den eigentlichen Mittelpunkt derjenigen Darstellung, die sich das Subjektive als solches sowohl zum Inhalte als auch zur Form nimmt, indem sie als Kunst zwar das Innere zur Mitteilung bringt, doch in ihrer Objektivität selber subjektiv bleibt... így a jó öreg Hegel, a maga csűrő-csavaró, objektumot és szubjektumot békítgető Esztétikájában. S csakugyan: miért is ne hihetné a historikusként békésen hadgyakorlatozó esztéta, hogy van valami, ami összeköti a művészeteket, valami, ami lehetővé teszi, hogy minden „hozzárokonulhasson” a zenéhez?
A francia és a német perlekedés – mondjuk a görög harmóniaeszmény kapcsán. És a közép-európai bamba bámészkodása. Megérteni itt és most mennyit lehet? Megérezni?
Száll magába mélyen a kispolgár, ha szól az estharang. Elég lehunyni a szemet, s ringatózni a hangok hullámain, a „Wagner-köztársaság” hajdani fényei ide látszanak. A lélek kezdeteit keresi, de ez sem mentheti meg attól, hogy hitében bizakodva bár, de erkölcsileg is önálló legyen. Vagyis éppen annyira magányos, amennyi elegendő ahhoz, hogy figyelni tudjon, ha Isten szól neki.
SZERKESZTŐI JEGYZET
Az esszében szereplő francia és német szövegrészek, úgy véljük, az írás egészét tekintve hangsúlyos szerepet kapnak, esztétikai funkciójuk van. Az esztétika egy magasabb lét filozófiája. Mindazonáltal az olvasó szolgálatába szegődött szerkesztői gyakorlat és szokás etikusnak véli ezek magyar értelmét tolmácsolni. Az etika a köznapi lét filozófiája.
A mottó magyar értelme: mindegyik nap történelmi.
A Jeudy-idézet az előző bekezdés katasztrófa-előérzetéhez játszik alá. A katasztrófa racionalitásáról szól, pontosabban a katasztrófák előrejelzésének racionalizmusáról. Maga a katasztrófa nem racionális, a ráció csupán a jóslat lakmusza, noha tagadhatatlan, hogy amiben nincs ráció, azt előrelátni sem lehet. Mégis, a ráció csapda, amiből ki kell törni, amire a fantasztikummal, képzelettel és szenvedéllyel, tehát irracionalitással kell válaszolni. (Idevágó Alain Robbe-Grillet frappáns tézise: semmi sem fantasztikusabb, mint a pontosság.)
A Hegel-passzus szintén a művészet és ráció viszonyára referál. A ráció ugyan embert és természetet egyesít, de kizárólag a jelenségek világára érvényes. A mélyben valami más zajlik, amit épp a ráció takar el. A ráció objektivitása a magasabb lét szintjén elfogadhatatlan: hiszen szubjektumok vagyunk. Ez a tény köti össze a művészeteket. (A felismerés ihlette zeneművek valóban megteremtik az átjárást a szubjektumok között, vagyis e magasabb létszféra nyelvévé lesznek. A szöveg – szavak, mondatok szövete – előtt számtalan akadály torlaszolja el az utat. Wagner: „Ki tud a lengyeleken kívül lengyelül? Legfeljebb egy orosz rendőrségi ügynök.”)