GulyĂĄs MiklĂłs
STOCKHOLMI LEVÉL
Kedves Marika ĂŠs GĂŠza!
Ti kértétek ezt a levelet. Talán kérés nélkül is megírtam volna. Hiszen magamnak írom elsősorban, mert az erdélyi Nagyhét élménye életem mérföldköve lett, bármilyen nagy szónak hangzik is. Utazásom taglalása emberi szükségletem lett.
Sokan úgy beszélnek Erdélyről, mint a keresztények a Szentföldről. Bennem is van ilyen áhítat, pedig vigyázok magamra.
Annyira megszerettelek titeket, hogy fennáll annak a veszélye, hogy előjogokat kaptok a kurdokkal vagy a dél-afrikai feketékkel szemben.
A levĂŠlĂ­rĂł
Nem tartozom a magyar néphez, hanem a magyar nép része vagyok. És a közel negyven év itt északon: a svéd nép részévé is tesz. Ugyanezt mondhatom a zsidóságról is, a fehérekről, az európaiakról. Mint dunántúli, a katolikus kultúrához is tartozom, most már a kálvinistákhoz is, nem beszélve az evangélikusokról, akik munkanapjaimat és családi életemet percről percre befolyásolják. Mindez csak a nemzeti, kulturális és vallási identitásom része. Tedd hozzá, hogy cigány is vagy, mondja a brassói itt Stockholmban. Hozzáteszem, mert okom erre is van.
Erdélyben magyar vagyok, máshol esetleg valami más. Olvastam, hogy egy svéd sétál a Brodway-n, és találkozik egy finnel, örömében, hogy honfitársával találkozott (a távolság a finnt honfitársává tette), átöleli. A koppenhágai repülőtéren a dánok már nem honfitársai, ő akkor svéd. DélSvédországban ő észak-svéd.
Az élet, különösen nekünk, vándoroknak, az identitások hosszú sora. Bizonyára akad olyan is, aki erre azt mondja, hogy ez az árulások hosszú sora. De ez az ő baja.
A szolid hovatartozás csak egy teljesen izolált, minden idegen benyomástól mentes világban lehetne lehetséges, ahol összehasonlításra nem volna lehetőség.
Egyedi példány vagyok, és nem akarok hozzátartozni, mert félek a csoportok axiómáitól és tabuitól. „Az individualizmus és kollektivizmus kihegyezett vitájában tehát az az igazság, hogy lelke és tudata csak az egyénnek van, ennek az egyéni léleknek és tudásnak azonban nyilván semmi olyan megnyilvánulása nincs, amely ne függne össze más egyének megnyilvánulásával, vagyis az emberi közösség létezésével” – mondja Bibó.
Ti meg ĂŠn
Ti ott álltatok Apáczai Csere Jánossal a Farkas utcában, Bolyai Farkassal a Vártemplomnál, Tibetbe mentetek keresve a magyarság bölcsőjét. Ezekről úgy olvastam, Óbudán vagy Stockholmban, mint mondjuk Csehovot vagy Shakespeare-t. A nagy gondolkodókat mind egy néphez tartozónak tekintettem. Persze, ha valaki rákérdezne, mondanám, hogy Apáczai Csere magyar is volt. Mint ahogy az enciklopédisták franciák is.
Ti ezer éve éltek ott, én meg csak egy hétre mentem. A ti tárgyi tudásotok a kolozsvári Refomátus Kollégiumból való vagy a kolozsvári egyetemről. Az enyém csak itt-ott összeszedett morzsaszemek.
Ti vendéglátók voltatok, én meg vendég. Nem voltam példás, vendégszeretetetek ellenére sem. Nehéz kisebbségi sorsotokat láttam persze, de annyit láttam már ebből a portékából, hogy szinte csak szemlélő vagyok és nem igazi szolidáris testvér. De ki tudja, talán szolidárisabb vagyok, mint sok hangoskodó.
A pap mondta virĂĄgvasĂĄrnap: nem elĂŠg, hogy hited legyen, meg kell kĂŠrdezni, hogy hited az Isten Ă­nyĂŠre van-e? MentsĂŠgemre az szolgĂĄl, hogy ez a pĂĄrbeszĂŠd nĂĄlam mindig  megvolt, ĂŠs rĂĄncaimat leginkĂĄbb ez okozta.
Nem kérek bocsánatot, mert láttam, hogy néha beszédemet kicsit kedveltétek. Csak az fájna, ha viselkedésemet lekezelőként fogtátok volna fel.
Hogyan is kell viselkedni a messziről odalátogatónak? Tudatlanságának, neveletlenségének és máshol szerzett tapasztalatainak hallgatásra kell-e kötelezniük? Csak a nehéz hitelesítésére mentem volna?
Vezérlő csillagom a szeretet volt. Isten engem úgy segéljen.
A Nagyhetet tĂśltĂśttem nĂĄlatok. HĂĄrom reformĂĄtus istentisztelet ĂŠs egy mise kĂśrmenettel volt a keret.
MiĂŠrt mentem?
Erdélyből menekült svédországi barátaim ébresztették fel kíváncsiságomat. Történetük, sorsuk, kisebbségcentrikusságuk, humoruk, még el nem rontott nyelvhasználatuk adott ihletet. Adták a parancsokat: kalauzolj ennek a kolozsvári újságírónak, marosvásárhelyi könyvtárosnak, szerezz kottákat egy csíkszeredai zenetanárnak.
Az is fontos volt, hogy vénségemre beláttam – talán ez is az ő hibájuk –, hogy egyedül a magyar nyelvben mozoghatnék valamelyest biztonságban. Két évvel ezelőtt kértem is ösztöndíjat háromhónapos marosvásárhelyi tartózkodásra, melynek elsőrendű célja a magyar nyelv visszahódítása (meghódítása) lett volna. Már magyartanárt is kinéztek számomra.
Budapesten nem akartam tanulni, mert féltem a barátok, ismerősök jól ismert zsargonjától. Legyen inkább egy másfajta zsargon!
Az ĂśsztĂśndĂ­jat nem kaptam meg. De ti hĂ­vtatok, jĂśjjek mĂŠgis, ha csak egy hĂŠtre is. Hogy mire vagyok ĂŠn jĂł nektek, azt nem tudom.
Svédországi-erdélyi barátaim úgy örültek az utazásom tervének, mintha ők nyerték volna meg a lottó főnyereményét. Én voltam a médiumuk? Miért menjen labanc barátjuk Erdélybe? Hogy megváltozzon ott, és belássa, igazat mondtak? Hogy hazaérve „Talpra magyart” kiáltson, és végre adja meg az erdélyi magyarságnak kiérdemelt előjogát a világ kisebbségei között? Ha így lenne, nagyon kicsit sikerült nekik. A budapestiek jó része már máshogy vélekedett. Beszéltek az erdélyi út veszélyeiről. Meg a határról, meg arról, hogy nincs élelem. A modorról és a piszokról. Erre csak azt mondhattam, hogyha azok ott egy életet tudtak leélni, csak elvergődöm egy hetet.
Pestről Kolozsvárig a vonaton
Ötvenöt évet megvoltam Erdély nélkül. Mit keresek én ott? Egy új címkét a bőröndömre talán? Mi lesz a határon?
Pesten vásárolt Montaigne-kötetet olvasok. Az egyik fejezet a népek butaságáról szól. Valami olyasmi áll ott, hogy a franciák saját kemencéiket tartják csak tüzelésre alkalmasnak, a német kemence szerintük mérgező. A német meg fordítva véli. Lehet, hogy nem is kemence, lehet, hogy nem is német. De a könyvet elkobozták tőlem, és ezért nem tudom ellenőrizni. Nem a vámos vette el a könyvet. Hanem erdélyi barátaim, akikre minden ajándékot rá kell erőszakolni, de Montaigne-t elkönyörögték.
Cegléd után már a fél kocsit ismertem. A nagyváradi kis Anitát, mamával és nagymamával. Rokonoknál voltak egy Kecskemét melletti faluban. Az első húsvéti tojást Anita kapta.
Mielőtt leszállnának, megkapom Anita fényképét, a hátoldalon váradi címük és egy istenhozta.
Ha NagyvĂĄrad van, akkor Ady is van! Istenem!
Olyan fehĂŠr ĂŠs ĂĄrva a sĂ­k
FĂślĂśtte ĂĄlom-ĂŠneket
DĂşdolnak a hideg szelek.
Vajjon mit ĂĄlmodik?
A sík persze nem fehér Nagyhét előtt, de a havasok csúcsa az!
Egy fiatalember megy haza hĂşsvĂŠtra MarosvĂĄsĂĄrhely melletti falujĂĄba Szombathelyen tanul termĂŠszettudomĂĄnyokat. Otthon, ErdĂŠlyben fog tanĂ­tani majd fizikĂĄt ĂŠs kĂŠmiĂĄt.
Szeméből sugárzik az okosság. Vagy csak én látom így? Hogy ő legyen Heltai Gáspár vagy Apáczai Csere?
Beszédes néni száll fell, már a határhoz közel. Fél óra és tudom az életét. Elvett földjüket, a kártérítés nehézségeit, meg azt, hogy nyolc kilométerre lakik a magyar határtól. Kerékpáron ingázik, mert a gyalogosokat nem engedik át. Néhány cigány egyszer megtámadott egy-két gyalogost, és még a román határőröket is megverték. Azóta nem szabad gyalog közlekedni. Nyolc kilométer a határig, nyolc kilométer vissza.
A román vámos elektronikus készülékek iránt érdeklődik. Az nincs, de soksok magyar folyóirat, meg kávé, gríz, tea, csokoládé. Barátságosan vállamra teszi a kezét, és tört magyarsággal nyugtat meg. Látszik rajtam, hogy kettőnk találkozására már régen készülök. Akarom hinni, hogy nem svéd királyi útlevelem a jó tündér varázspálcája.
A kolozsvári Magyar Opera volt csellósával beszélgetek. Pontosabban ő beszél. Elegáns hölgy, férjéről szerzett neve Szabó Dezső székely falujának jegyzőjét idézi. Pesten lakik, Brassóba megy özvegy édesapjához. Ezernyi jó tanáccsal lát el. Mit nézzek meg Kolozsváron, mit Marosvásárhelyen.
A kolozsvári Magyar Operában töltött éveiről beszél. Talán nem a legfontosabb történetei jutnak most eszembe.
Gyakran jártak Székelyföldre vendégszerepelni. Az előadás kezdetén egyszer üres volt a nézőtér. Talán egy fél óra múltán jött egy néni, és értesítette a kedves színházat, hogy most terelik be az állatokat, és addig a színháznak bizony várnia kell. Éjjel kettőig játszották a János Vitézt.
A Ceauşescu-időkben a magyar operettek tiltva voltak. Verdi Attilája is „magyar operettnek” minősült.
Közeledünk Kolozsvár felé. A vonat jóakaratú utasai voltak a vörös szőnyeg a messziről jött vendég lába alatt. A gyarló embert nem tudtam látni bennük.
KolozsvĂĄr
A kolozsvári állomáson várnak a barátok. Rendetlen állomás. Taxiút. Végre a folyóiratoktól lehetetlenül nehéz bőröndömtől megszabadulok. A ház előtt folyik a Szamos. Szennyes folyócska, de megbocsátok neki. A piszkos Tiberisnek is megbocsátottam, mert a neve arra kötelezett.
Reggeli után városnézés. Nektek beszéljek a Kincses Városról? Mátyás király szülőházáról, az egyetemről, a Nemzeti Színházról, a Szent György-szoborról, a görögkeleti katedrálisról, a Brassai Líceumról, a Kakasos templomról, a Református Kollégiumról?
Nemcsak spontĂĄn ĂŠlmĂŠnyeim beszĂĄmolĂłja ez. Az utĂłlag szerzett tudĂĄs csirizeli korsĂłvĂĄ az ĂĄtĂŠltek cserĂŠpdarabjait. Stockholmi estĂŠken prĂłbĂĄlom szegĂŠnyes kĂśnyvtĂĄram ĂŠs kĂślcsĂśn kapott kĂśnyvek segĂ­tsĂŠgĂŠvel kikristĂĄlyosĂ­tani a nĂĄlatok lĂĄtottakat.
A Főtér; amelyet rendületlenül csak Főtérnek neveztek és nem Egyesülésnek vagy Szabadságnak, még Mátyás királynak sem. És a Szent Mihály templom is igaz volt. E falak között iktatták be Báthory Zsigmondot harmadszor a fejedelemségbe, s választották uralkodóvá Rákóczi Zsigmondot, Báthory Gábort és Bethlen Gábort (a svéd király sógorát). A templom piacán volt Bocskai István ravatala...
Nyugati elkényeztetett szemem persze a többit is látja. Nincsenek magyar feliratok. Az elcsúnyított Mátyás szobrot, a feketézők sokaságát. Meg hogy nincs vaj meg disznóhús. És még kölnivíz sincs.
Kolozsvár, magyar utcanevek nélkül. Mert még jobban fájna, ha nem volnának román utcanevek. Mert sértőbb azokra nézve, akik nem írják ki a másik nyelvén, mint azokra, akik nem olvashatják a saját nyelvükön. Mert Helsinkiben bizony fontos, hogy a postát ne csak a finn posti-val hanem a svéd post-tal is jelöljék. És Helsinkiben alig hét százalék a svéd. Persze Finnországban is van, aki szívesen levenné a svéd feliratokat, de hát a törvény az törvény. Nem szeretet kell (bár az sem volna rossz), hanem türelmesség.
Tamåsi Áron
„Különben rokonszenvvel igyekszem nézni ezt a fiatalembert, s elgondolom magamban, hogy az ő feladata sem lehet valami könnyű, mint ahogy mindenféle feladat nehéz. Mondják ugyan, hogy kétszeresen fizetik az ilyen kultúrzónás szellemi erőket, de ezen az én útitársamon nem látszik kereken mind a kettő. Ki tudja, hátha szegény szüleit támogatja, vagy esetleg valamelyik testvérét iskoláztatja! Bármelyiket is teszi, vagy ehhez hasonlót, csak emberi elismerést érdemel. Ami pedig darabos úti modorát illeti, azt sem szabad szigorúan ítélni meg, hiszen hányszor hallja az ember, hogy a nyers viselkedés csak jó szívet takar.”
Ha Funar Ăşrral talĂĄlkoztam volna
Funar úrral például találkozhattunk volna két emelet között a megakadt liftben. Beszélgettünk volna a biológiai élet rövidségéről, női fenekekről és bizonyára oda is eljutottunk volna, hogy születhettem volna én románnak, és ő magyarnak.
Elmondhattam volna, hogy a fiam keresztneve Gyuri, mint az övé. Megpróbálnám elmondani azt a csendet vagy vákuumot, amivé Kolozsvár válna a magyarok nélkül. És idézném a párizsi románt: aki hazájáért rajong, szíve mélyén honfitársai felét ki akarja irtani.
Elmondanám, hogy mennyi magyar identitást kapott a kolozsvári román és mennyi románt a kolozsvári magyar. Azt, hogy a román nacionalizmus által száműzött erdélyi magyar budapesti esti magányában román népzenét hallgat. Meg azt is, hogy a kolozsvári magyar nő milyen szívesen beszélget románul Budapesten.
Lehetséges, hogy Funar úr kitartana elvei mellett, és szép álmának, az egy kultúrájú Nagyrománia megvalósításának híve maradna, és szépen megkérne engem, hogy segítsek neki ebben. „Így csinálnám, Gyuri, ha a helyedben lennék. Ha a magyaroktól meg akarsz szabadulni, akkor...”
És itt álljunk meg egy pillanatra: Amikor Napóleon megtámadta Oroszországot, összehívta a moszkvai főrabbi a hitközséget, és így szólt híveihez: Ez a Napóleon szereti ám a zsidókat, míg a cár atyuska közismerten antiszemita. Akarjátok-e, hogy legyen itt még évszázadok múltán is hitközség? Ha igen, akkor támogassuk az orosz cárt.
Látod, Gyuri, amit te művelsz, az csak a magyar népi önérzetet erősíti. Ha megnyitnád az egynyelvű Bolyait megint, ha támogatnád a magyar nyelvű iskolákat, ha visszaállítanád a magyar táblákat, akkor megszüntetnétek a magyar lét drámaiságát, és a magyarok észre se vennék, hogy a magyarság már csak az ország fűszere. Ez történt a vallonokkal Svédországban, és ez történik a finnországi svédekkel.
De ha ehhez nincs kedved, akkor is meg fog tĂśrtĂŠnni (ha nem tĂśrtĂŠnik valami brutĂĄlis, mint a szĂĄszokkal vagy a zsidĂłkkal).
RemĂŠlem, az ellen nincs kifogĂĄsod, hogy RomĂĄnia ĂŠs a te Cluj-NapocĂĄd gazdag legyen.
Ugyanúgy, mint ti a magyaroktól, az amerikai fehér protestánsok is elzárkóznak a négerektől vagy a buziktól. Sok millió vevőt zártak ki a piacról. Minden sértő szándék nélkül állítom, hogy kevésbé Martin Luther Kingé a dicsőség, inkább a kapitalista szellemű gondolkodásé abban, hogy ezek bizonyos fokú egyenlőséget kaptak.
Elképzelhetőnek találod-e, Gyuri, hogyha például csőd szélén álló kolozsvári román kereskedő egy nap rájön, hogy a farmernadrág (így magyarul!) kiírásával százezer lejeket kereshet, megkockáztatja-e kiírását. Még ha beverik az ablakát, akkor is megéri neki, esetleg őröket alkalmaz. Sőt, még azt is el tudom képzelni, hogy a biztosítótársaság hadjáratot indít az ablakbeverők ellen, vagy miért ne, a magyar nyelv használatának létjogosultságáért? A kisebbség felemelkedése nem szeretet kérdése, hanem a technikáé.
A múlt században volt nektek két nagy matematikusotok. Bizonyára büszke vagy rájuk, különben városod egyeteme nem viselné az ő nevüket is. Farkas, az öreg, büszkén mondja kisfiáról: „A múltkor Domáldon azt mondja: messze kell annak a Jupiter csillagnak lennie, hogy Vásárhelyről és Domáldról ugyanott látszik.” És állítom, hogy innen, az én Svédországomból és a többi bolygóról, Seselj, Csurka és te szorosan egymás mellett álltok, honfitársak vagytok.
A ti kĂśzĂśs bajotok, hogy nem tudjĂĄtok elkĂŠpzelni a mĂĄsik embert. Hogy a mĂĄsik embert tehetetlen bĂĄbbĂĄ vĂĄltoztatjĂĄtok. BebeszĂŠlitek magatoknak, hogy a mĂĄsik csak karikatĂşra, befejezetten kĂŠsz jellemvonĂĄsokkal.
Kicsit mĂŠg KolozsvĂĄrrĂłl
Kolozsvári könyvüzlet. Itt találkozhatna a két kultúra. De az üzlet nem híd, csak két szegényes sziget. Nem azért beszélek a magyar részről, mert fontosabbnak tartom, hanem mert abban vagyok otthon. A magyarországi könyvkiadás talán soha nem volt olyan jó, mint ma, és ebből szinte semmi sincs itt. Folyóiratok pedig egyáltalán nincsenek.
KĂŠpzeljĂźk el a finnorszĂĄgi kĂśnyvĂźzletet svĂŠdorszĂĄgi kĂśnyvek nĂŠlkĂźl. Ne ĂŠrtsetek fĂŠlre, provinciĂĄlis lenne. Mert a finnorszĂĄgi svĂŠd irodalom, bĂĄrmilyen jĂł is, tĂşlsĂĄgosan magĂĄban ĂŠl.
Az erdélyi magyar kulturális téren előnyben van a románokkal szemben. Ugyanúgy, mint a finnországi svéd a finnekkel szemben. Nemcsak azért, mert több kultúrához tartozók. Elsősorban azért, mert a kultúra és az információ iránti érdeklődésük vérükben van.
Az Állami Magyar Színház pénztárához odamegy egy kendős parasztnéni. Kaphatna egy jegyet estére? Táblás ház. Megfordul és megy szomorúan. Feltételezem, a néni látogatóban van Kolozsvárt, és ehhez a színházlátogatás eleve hozzátartozik. Az esti előadás szerzője Camus.
KisebbsĂŠgnek lenni
A magyar rabbi – nem nálatok, hanem Magyarországon – azt állította, hogy a zsidók nélkül a magyar kultúra csak bő gatya és fütyülős barack lenne. És el lehet képzelni egy erdélyi papot is, aki azt állítja, hogy az erdélyi kultúra a magyar nélkül csak bocskor és román pálinka lenne. A rabbi még meg sem említi a német kultúrát vagy a bolgár kertészeket.
A szászokról és a zsidókról – gondolom – ti is csak azóta beszéltek annyit, mióta alig vannak. (Nem így van! – tiltakozik a brassói felesége.) Magyarország nektek inspiráció, mint Izrael a zsidóknak (már akinek). A könyvespolcotokon Csurka és Esterházy, szemetekben egy néphez tartozna. Mint ahogy a zsidó sem tudja rendszerbe rakni az izraelieket. Persze a kivándorlás után, a kisebbségi sors látszólagos megszűnése után veszi csak számba, kik az őrült és kevésbé őrült honfitársai.
Én, aki életem utóbbi harminc évét kisebbségi kérdésnek áldoztam, és ezért aránylag jól meg is fizetett a többség (néha vesztegetési pénznek éreztem), már réges-rég máshogy osztom fel a világot, mint ahogy a földrajzban vagy néprajzban tanítják.
A legjobb pĂŠlda erre FinnorszĂĄg megint. A magyarorszĂĄgi magyarok tesvĂŠrnĂŠpe a finn.
Az ázsiai nomád élet, a nyelvrokonság, népdalaink és mondavilágunk a közös bölcső. Nagyobb problémája van egy kisebbségnek, mint a bölcső. (Esetleg ez akkor fontos, ha útközben a bölcső elveszett, és újat kénytelen faragni.) A kisebbségben élő erdélyi magyarok sok közös témáról tudnának társalogni a finnországi svédekkel.
A magyarországi magyar a jóságos nagybácsi. Egy anyaország a kisebbségnek létkérdés. Az anyaország meg gyakran pitoreszk skanzennek fogja fel kisebbségben élő honfitársait, és saját kisebbségét alig érti. (Az utóbbi Magyarországra csak azért nem vonatkozik, mert Trianon után Európa egyik leghomogénebb országa lett, amelyet a holocaust és a németek kitelepítése csak megerősített. Nagyvonalúnak lenni alig létező kisebbséggel szemben is szép, de nem kunszt).
A kisebbsĂŠgi ember sorsĂĄt szinte egyedĂźl kisebbsĂŠgi lĂŠtĂŠvel okolja. A tĂśbbsĂŠgi ĂŠlet termĂŠszetes, ĂŠs mentes a drĂĄmaisĂĄgtĂłl. A tĂśbbsĂŠg etnikai neurĂłzisĂĄt fĂŠlmĹąvelt ideolĂłgusok ĂŠs hordĂłszĂłnokok keltik, mert tĂĄrgyi alapjuk nincs. A kisebbsĂŠg esetleges kivĂĄlasztott nĂŠp ĂŠrzete csak ĂĄrtatlanul hazug ĂśnvĂŠdelem, de a tĂśbbsĂŠget nemcsak hogy nem fenyegeti, hanem gazdagĂ­tja vagy legalĂĄbbis gazdagĂ­thatnĂĄ.
SzerencsĂŠtlen kisebbsĂŠgi sorsotokat egyedĂźl megoldani nem tudjĂĄtok, hiszen mĂĄsok mĂĄshol se nagyon tudjĂĄk. A megoldĂĄs csak globĂĄlisan tĂśrtĂŠnhet. IndiĂĄnok ĂŠs baszkok, vietnami kĂ­naiak ĂŠs japĂĄni koreaiak egyĂźtt oldhatjĂĄk ezt meg. Boszniai megoldĂĄsok Ăşgy kellenek, mint pĂşp a hĂĄtamra.
Higgyétek el, hogy prédikációm nem üres teóriákból fakad, hanem szkizofrén kisebbségi létemből táplálkozik.
Mert bizony volt-e nálam kisebbségibb? Én, aki voltam zsidó a fasizmusban, szkizofrén hálás és gyűlölő a kommunizmusban, és vagyok vendégmunkás a kapitalizmusban. Mindig kívül álltam. Mért kellett annyi esztendő, amíg magammal megérttettem, hogy „engem nem zavar, ha később derül ki, hogy ami másság volt, az minőség is, fő az, hogy mindig tiszteletben tartassék a különbözőség. Ha egyetlen személyről is van szó, akkor is. Mert itt kezdődik az emberi méltóság. Egyetlen személy minősége ugyanis nem kisebb, mint sok emberé”. (Cs. Gyímesi Éva)
A napokban egy kedves kollegám avval hízelgett nekem, hogy én svéd vagyok. Tiltakozásomat nem értette, önmagam előtt nem emelkedem a ranglistán svéddé való minősítésem által. Ezt nem mondtam, csak gondoltam. De megvigasztaltam, hogy a svéd nép része vagyok.
Az utóbbi években Jászi Oszkártól sokat olvastam. A magyar mágnások, dzsentrik és a magyarkodó zsidók embertelen kisebbségi politikájáról. Kollektív népi bűnök persze nincsenek, de a parciális bűnöket nem szabad takargatni, mert az akadályozza a párbeszédet (nem merek hídépítést mondani), és épp olyan őszintétlennek tűnik, mint a többség képviselőinek (itt nem csak a románokéra gondolok) arcátlan hazugságai a saját történelmükről.
VonatĂşt MarosvĂĄsĂĄrhely felĂŠ
A fülkében heten vagyunk. Kezdjük a két román lánnyal. Ők, mint két svéd bakfis. Nem tudom, miről beszélnek, de biztos fiúkról, talán horoszkópról. Érződik, hogy nem nagy egzisztenciális kérdésekről. Ők a többség. Nem a fülkében, ahol öten vagyunk magyarok.
Tizenéves magyar szerelmespár katolikus zsoltárokat gyakorol Nagyhétre. Szépek is, okosak is. Szerelmük nyilvánvaló; nem szégyenlősek, de nem is feltűnőek. Nyugati szememnek irreálisan tökéletes pár, ha a tökéletesség és harmónia szinonimák.
Velünk szemben egy jóképű fiatalember olvas. A könyv címlapja és papírminősége magyarországi könyvre utal. Az írót nem ismerem, de tapasztalt könyvtárosszemem minőségi árunak véli a tartalmát is. Persze, itt is megtörténhet, hogy a Nagyhét ünnepélyessége űz velem tréfát.
Mért nem tudom magam teljesen átitatni evvel az ünnepséggel? Mért vigyázok annyira a disztanciára? Mért csak szeretem őket, és mért vagyok ilyen nem hozzátartozós fajta? Fecsegésem is sérti a fülke áhítatát.
KocsĂĄrd
Majdnem egy hĂŠt van mĂŠg NagycsĂźtĂśrtĂśkig, a vonat megĂĄll KocsĂĄrdon, ahol Dsida fĂĄzva vĂĄrt a bukaresti gyorsra. NekĂźnk nem kellett ĂĄtszĂĄllnunk, pedig nĂŠhĂĄny ĂłrĂĄs nyomorgĂĄs jĂłl beillett volna az ĂştinaplĂłba.
Testem tĂśrĂśtt volt ĂŠs nehĂŠz a lelkem,
mint ki sĂśtĂŠtben titkos Ăştnak indult,
vĂŠgzetes fĂśldĂśn csillagok szavĂĄra
sors elől szökve, mégis szembe sorssal.
MarosvĂĄsĂĄrhely
Öt napot voltam Vásárhelyen. Már ezért sem jegyzeteltem, mert nem tudok. Csak a magamban feldolgozhatót hallom. A jegyzetelés különben is sértő, a beszédpartnerből alany lesz.
V Z. itt Stockholmban, kolozsvári lokálpatriotizmusában sértve veti szememre, hogy annyit beszélek Vásárhelyről.
Kolozsvár volt találkozásom Erdéllyel, és búcsúm Erdélytől. A nyitány és a zárókép. Igaz, ott is találkoztam csodálatos emberekkel, de a körülmények úgy hozták, hogy a legtöbbjük csak statiszta maradt, elmélyülésre idő nem volt.
MarosvĂĄsĂĄrhely mĂĄs volt. VĂŠgtelen beszĂŠlgetĂŠsek Ă­rĂłkkal, ĂşjsĂĄgĂ­rĂłkkal, kĂśnyvtĂĄrosokkal. Magyarokkal ĂŠs romĂĄnokkal. HĂĄzigazdĂĄim szinte minden percemet megterveztĂŠk, ĂŠs mikor lefekĂźdtem, izgalmas kĂśnyveik tartottak ĂŠbren.
Ha láthatatlan lehetnék, elmennék Vásárhelyre, kihallgatni, mit mondanak rólam. Azt nem hiszem, hogy elfelejtettek. Olyan szemérmetlenül nagyképűnek tartanak-e, mint amitől félek? Valamelyest szerettek, mert ha nem, mért kérdezték volna, hogy mért csoszogok, és mért mondták volna, hogy csúnya a nadrágom, és még azt is, hogy túl kövér vagyok egy hargitai kirándulásra.
RĂĄdiĂł
A rádióhallgatás, ha házigazdáim szokásai jellemzőek, az erdélyi magyarnak létfontosságú. A marosvásárhelyi magyar adásokat, a bukaresti magyar adásokat és a Kossuth rádiót hallgatják. Olyan nagy az információs éhségük és tájékozottságuk, hogy egy többséghez tartozó ne is próbálja velük felvenni a versenyt. Románul a Szabad Európát hallgatják, amelynek magyarázatát egy finnországi svéd adta meg nekem egy rádióprogramban; a finnországi svéd és a finn nyelv rokon, ugyanis ugyanazt a valóságot tükrözi mindkettő.
A BBC-t is hallgatjĂĄk, de ez nem tartozik a tĂŠmĂĄhoz.
VirĂĄgvasĂĄrnap
A baráti társaságomban, valaha, Óbudán, tudtommal nem volt egyetlenegy kálvinista sem. A kálvinisták messze estének: Debrecen és Patak, meg a Károli Biblia.
Vártemplom. Budapesti pap beszél. A szamárháton Jeruzsálembe vonuló zsidó királyt még ünnepeli a nép, bár nem szamáron várta. És ugyanaz a nép, csak néhány napra rá már halálát követeli. Beszél az olyan hit gyarlóságáról, amelyet csak egoista motívumok vezérelnek. A virágvasárnapi istentisztelet alig volt istenes, a rációhoz szólt, felelősséget követelt a hívőtől. Alig van megbocsátás.
A görögöknek talán igazuk volt, hogy egy isten nem elegendő. Talán több valláshoz kellene tartozni, mert akkor megkapnók a teljességet.
Este házaspár látogat meg minket. A férj román, a feleség, Á., magyar. Jó érzés látni, hogy a férfi nemzeti önérzetét nem sérti a magyar kisebbségi vádaskodás. Sőt, szolidaritása a magyarokkal nyilvánvaló. Néha talán teóriát csináltam nehéz sorsukból, s ezért megharagudtak rám. Akkor elszégyelltem magam, és újra mondtam valamit, amire végérvényesen megharagudtak. A búcsú nem túl meleg, de lehet, hogy ennek oka a sok órás beszélgetés és a vita fáradtsága. A témák: régi históriák, ifjúkor, vidékek, de a kisebbségi sors mindig jelen van
Hétfő
F. G.-vel megyünk a Látóhoz. Irodalmi folyóirat, amelynek néhány számát már Stockholmban is olvastam, és visszatértem után gyakran forgatom. Novellákat, naplókat, verseket. Okos lap; erdélyi is, európai is, magyar is, román is. Avantgárd is és hagyományőrző is.
Tóth István, a költő lép be. Hallja, hogy Svédországból jövök. Mondja: hallgass svédül, beszélj magyarul. Tudok válaszolni: mert gondolataink nem érnek össze végül, mert én magyarul hallgatok és ők svédül. Már megy is, de kár! Hallom, hogy a középkori latin irodalom fordítója, a katolikus teológián tanít.
Tulajdonképpen a folyóirat egyik fiatal szerkesztőjéhez mentem. (Jaj, de kevés fiatallal találkoztam.) A kísérletező vagy formabontó irodalmat ápolja. Beszélgetéseink során Erdély szinte szóba se kerül. Véletlen?
F. G. mutatja a várost, mondja a város történetét, a házakét, a templomokét. Úgy, mint Kolozsváron, de mégse úgy. Mintha érezném, amit persze tudtam, hogy a kolozsvári gyerekkor a református kollégium bélyegét viseli magán. Itt lőttek a tömegbe. Itt verték ki Sütő szemét.
Este magyar TV-adás Bukarestből, másfél óra. Ez a heti magyar adag. Van még egy félóra is, de azt Vásárhelyen nem lehet fogni. Egyetlen itt töltött hétfőmön a műsor többek között a magyar megyék élére állított prefektusok kinevezése elleni sepsiszentgyörgyi tüntetésről szólt. A demokrácia a többség uralma, és mert a többség etnikai értelemben román, ezt kapják a magyar megyék. Kinek jó ez? Az a két szegény prefektus csak magyart fog látni maga körül, mint ahogy egy angol kormányzó csak hindut. A magyar megyék lakói magabiztosak, hiszen a hétköznapoknak ők az urai, mert nem úgy magyarok, mint a kolozsváriak vagy a vásárhelyiek. Kulturális bizonyosságban élnek, bizonyára a románnak is magyarul köszönnek. Ott magyar autonómia kellene. Mint a quebeci vagy mint a svájci kantonok nyelvi és kulturális autonómiája.
A beszélgetésekből úgy éreztem, hogy a székelyföldieknek nehéz megérteni a többi erdélyi nehéz helyzetét. A kolozsvári és a Kolozsvárhoz hasonló kultúra virágzása döntő jelenségű az egész magyar kultúra számára. A magyar színházak, magyar folyóiratkiadás, intellektuális tömörülések tudják csak garantálni a romániai magyar kultúra létét. Paradoxális helyzet ez.
Senki sem mondta, de mĂĄs tĂĄjakrĂłl szerzett tapasztalataimbĂłl ĂŠrzem, hogy a tiszta magyar terĂźleteken kissĂŠ sznobosnak tartjĂĄk KolozsvĂĄrt ĂŠs MarosvĂĄsĂĄrhelyt. Pedig ezek az ideggĂłcos tĂĄjak a magyarsĂĄg garanciĂĄi.
Erre tulajdonképpen Szlovákiában gondoltam igazán. Kassa és Pozsony kis százalékú magyarsága tartja életben a felvidéki magyar kultúrát, és a tiszta magyar vidékek, a nem elegendő neurózis hiányában, passzívak.
LegkĂśzelebb SzĂŠkelyfĂśldre kell mennem, ĂŠs persze Bukarestbe. De akkor talĂĄn mĂĄr nem merek Ă­rni, mert az ellentmondĂĄsos kĂŠpekbe, a sok de-de-be belegabalyodom.
MĂŠg valamit a televĂ­ziĂłrĂłl. Az idegen kultĂşra damoklĂŠszi kardja ott lebeg RomĂĄnia nĂŠpei felett, az amerikai szappanopera. Ha valamire nem hasonlĂ­tanak RomĂĄnia hĂŠtkĂśznapjai, az: a Dallas. A hamis kultĂşra elkĂĄbĂ­thatja persze a konfrontĂĄciĂł jĂł rĂŠszĂŠt.
Magyar hĂĄzaspĂĄr lĂĄtogat meg minket. A fĂŠrfi Ă­rĂł, ĂşjsĂĄgĂ­rĂł. A stockholmi ErdĂŠlyi KĂśnyv Egyletnek Ă­r olyan erdĂŠlyi magyarokrĂłl, akiket a diktatĂşra meggyilkoltatott vagy ĂśngyilkossĂĄgba hajszolt.
A svédországi kisebbségek könyvtárszolgálatáról kérdez, most én vagyok hazai pályán. Svédország itt úttörő volt. Azt hiszem, imponál neki, hogy a stockholmi városi könyvtárnak közel száz nyelven van anyaga. Megemlítem azért svédországi szorongásainkat könyvtáraink jövője kapcsán.
Mondom a Torne-völgyi gyerekeket is, Észak-Svédországban, akiket még az ötvenes években megpofoztak, ha finnül beszéltek az iskolaudvaron. És megint visszatérek arra, hogy a kisebbségeket nem szeretni kell, hanem a jogaikat kell megadni. A demokrácia igazságos törvények és jól működő hatóságok kérdése. A második kupica után előveszi a jegyzetfüzetét. Az Erdélyi Naplónak ír.
BĂşcsĂşzkodunk, holnap befejezzĂźk az interjĂşt.
Most már tudom, hogy az erdélyi út sikerült, még ha a holnapok kudarcba is fulladnának (nem fulladtak). Irigylem őket emberségükért, közösségi életükért. Gondolom, nem élnek ugyanígy, amikor nincs ott nyugati vendég. De Patyomkin-fal sem volt ez. Én is ún. intellektuális körökben élek Svédországban. Okos emberek között, mint a vásárhelyiek, de a kultúra, mint a bélyeggyűjtés vagy kosárlabdamérkőzés. Ám mindig van vaj vagy kölnivíz.
A párizsi román ezt így mondja: No, de őrizkedjünk a túlzott önsajnálattól: hát nem erőt adó az a tény, hogy a világ káoszával nyomorúságaink és kudarcaink koherenciáját tudjuk szembeállítani? És az egyetemes dilettantizmussal szemben nem vigasztalódhatunk-e a megnyomorítottak és a bölcsek fájdalomból merített tudásával?
Kedd
Könyvtárlátogatás. A közművelődési könyvtár a századforduló idején épülő gyönyörű kultúrpalotában van. Elkényeztetett svéd szememnek mégis szomorú látvány. A rokkantak a sok lépcső által ki vannak zárva innen, ez az első gondolatom. A másik, hogy az emberek kölcsönözni járnak ide, vagy tanulni, de a könyvtár mint tágra nyitott ablak a nagyvilág felé és mint szociális -kulturális találkozóhely, kevésbé érdekes. A szaktermek egymástól függetlenül szétszóródva a házban. Sokan vannak a szépirodalmi és természettudományi osztályokon. Az olvasóteremben is sokan időznek. A gyerekosztály és a társadalomtudományi osztály üres. Nyugati könyvtárosnak a toldozott-foltozott könyvek látványa fáj, de hát ez bizonyára a szegénység jele, és nem annak a felfogásnak, hogy könyveket kiselejtezni bűn. A rendszerváltozás után biztos volt mit selejtezni.
A vĂĄrosnak jĂł fele magyar. A magyar kĂśnyvek, nem tudom, hĂĄny szĂĄzalĂŠkĂĄt tehetik ki az ĂĄllomĂĄnynak, de lĂŠnyeges kisebbsĂŠgben vannak. ArĂĄnylag sok magyar kĂśnyvet csak a szĂŠpirodalmi osztĂĄlyon lĂĄtok. Magyar ĂşjsĂĄgok ĂŠs folyĂłiratok alig vannak.
Álmodjunk kÜnyvtårat
Marosvásárhely nagyváros. Talán 170 000 lakosú. A városban laknak gyerekek, rokkantak, alacsony és magas képzettségűek. Vannak, akik a város szélén laknak tömbházakban. A 170 000 ember mindegyike egyéniség. Mondjuk, vak nyolcéves fiú, mozgássérült ötvenéves nő, kínait tanuló diáklány, motorkerékpárfantaszta tizenéves, földműves, aki most kapott földet. Minden lakos találjon mértékre szabott könyvekre.
Hogy osztanám én fel az anyagot? A román és a romániai magyar állománynak teljesnek kellene lennie. A nem romániai anyagból persze kell Moldáviából, Magyarországról, a nyugati államokból, de Délvidékről és Szlovákiából is. Elsősorban a szépirodalmat és a humán tárgyú irodalmat kell anyanyelvi alapon vásárolni, de a természettudományi és műszaki részt se szabad elhanyagolni (fontos a magyar terminológia ismerése, és persze, bizonyára nagyon sok magyar könyv olyan információt tartalmaz, amelynek nincs román megfelelője). Lényeges a magyar kultúra megismertetése a románokkal és a román kultúra megismertetése a magyarokkal. Ha máshogy nem, kóstolóba. A rendszerváltás után sajnos nagyon megcsappant a kölcsönös fordítás.
Új főkönyvtár is kellene, talán 10 000 négyzetméteren, lehetőleg egy szinten zenei osztállyal, hangoskönyvekkel. Folyóiratokkal, nemcsak egész Keletés Közép-Európából, de Le Monde-dal, Neues Züricher Zeitunggal, Nyezavisimaja Gazetával és Washington Posttal is.
A szegĂŠnyes kĂźlvĂĄrosokban, a gyerekek ĂŠs az Ăśregek kĂśzelĂŠben pedig legyenek fiĂłkintĂŠzmĂŠnyek.
A könyvtár nemcsak az információ és a kultúra terjesztője, de a civilizáció jelképe is. Mint a templom, még az istentelen országokban is, a kereszténység szimbóluma.
Szegények is vagyunk, meg jövőnk sincs, mondja valaki. És én erre azt válaszolom, ha nem írjátok le a szebb jövőt, akkor még részletei sem valósulhatnak meg. A legrosszabb esetben semmi sem valósul meg, de akkor nem vádolhatnak némasággal titeket. Esetleg röhögnek rajtatok, mint ti rajtam.
A kĂśnyvtĂĄrigazgatĂł ĂşrnĂĄl
A budapesti KĂśnyvtĂĄrtĂĄjĂŠkoztatĂł javaslatĂĄval jĂśvĂśk, hogy az szĂ­vesen cserĂŠlne magyar kĂśnyveket romĂĄnokra. AzĂłta tĂśrtĂŠnt mĂĄr kĂśzeledĂŠs.
KollĂŠgĂĄk vagyunk. Statisztika, kĂśnyvtĂĄr- ĂŠs ĂĄllomĂĄnytervezĂŠs, gĂŠpesĂ­tĂŠs; problĂŠmĂĄink hasonlĂłk, bĂĄr mĂĄs fokon. Szakmai tudĂĄsunk azonos vagy hasonlĂł.
Sokat beszĂŠlek a svĂŠdorszĂĄgi kisebbsĂŠgek kĂśnyvtĂĄrellĂĄtĂĄsĂĄrĂłl, elmondom, hogy a romĂĄn bevĂĄndoroltak kĂśnyvtĂĄrellĂĄtĂĄsĂĄnak felĂźlvizsgĂĄlatĂĄt ĂŠn vĂŠgeztem. AzĂłta elkĂźldtem neki a Stockholmi VĂĄrosi KĂśnyvtĂĄr romĂĄn ĂŠs magyar kĂśnyvjegyzĂŠkĂŠt.
Z.
Este meg Z.-hez megyek, a Látó fiatal író-esztétájához. Amikor becsukódik mögöttem az ajtó, és elkezdődik a beszélgetés, elfelejtem a tömbházak csúnyaságát, a folyosók reménytelen kietlenségét, lehetnék akár Párizsban is. Két íróról beszél különösen sokat, Nádasról és Esterházyról.
Bocsánatot kérve mond el egy történetet a Talált cetliből (Stockholmban elolvastam az elbeszélést, és felismertem Z. szavait: Hűség volt bennük és tisztelet a szöveg iránt.).
Az élet egyik célja, avval foglalkozni, ami érdekli az embert. Ez az ember mintha annak élne, ami érdekli. Nem úgy, mint én, aki csak egy ilyen erdélyi úton vagy lopott percekben lehetek önmagam. Nádas szavaival: „A kényszeresen elvégzett feladatok paravánja mögé húzódva szabadon ábrándozhassak arról, ami valójában érdekelt.”
Akarom, hogy ő olyan szabad legyen, mint amilyennek látom őt. Ő engem nem ismert, tehát nem tudhatta, hogy közép-európaiságával hízeleg nekem.
Szerda
C. korĂĄn reggel ĂŠrkezik CsĂ­kszeredĂĄbĂłl. GitĂĄrt ĂŠs angolt tanĂ­t ott. TulajdonkĂŠppen nem hozzĂĄm beszĂŠl, hanem gitĂĄrmĹąvĂŠsz fiamhoz, akinek mĂŠdiuma vagyok.
Tanítványairól, a gitárzene titkairól, művészi álmairól. És nemrég tett kanadai útjáról.
DĂŠlutĂĄn megjelenik a marosvĂĄsĂĄrhelyi magyar rĂĄdiĂł tudĂłsĂ­tĂłja. Életem első – ĂŠs utolsĂł  – magyar nyelvĹą interjĂşja. Az esemĂŠny ĂźnnepĂŠlyessĂŠge biztosan modorossĂĄ tett. Ma mĂĄr Ăşgy bĂĄnom az egĂŠszet. De hĂĄt azĂłta mĂĄr sok vĂ­z lefolyt a Maroson, ĂŠs remĂŠlhetőleg elfelejtettek. BeszĂŠltem a svĂŠd kĂśnyvtĂĄrakrĂłl megint, meg a hĂ­dĂŠpĂ­tĂŠsről, ami valĂłszĂ­nĹąleg agyoncsĂŠpelt szĂł. És a nĂźanszok hiĂĄnya, a svĂŠdorszĂĄgi negyven ĂŠv alatt elrontott mondatszerkesztĂŠsem ĂŠs stĂ­lusĂŠrzĂŠkem! MĂŠrt erőlkĂśdĂśm evvel a levĂŠllel is?
Az értelmező és szinonima szótárak ellenére csúnya kompromisszumokra szorulok. Ha így tudtam volna mondani a rádióba: „Mindkét oldalon el kell felejtenünk az agyonbabusgatott sérelmek kronológiáját. Ki mikor kezdte, és kinek van több sérelme nemzeti tarisznyájában.”
A hídépítésről a napokban olvastam Kosári Domokosnál: „Néha már – be kell vallanom – szinte óhajtanám, hogy végre kerüljön napfényre olyan vitathatatlan forrásadat, amely bizonyíthatná ezt a dákoromán kontinuitást. Akkor ugyanis elismerhetnénk, hogy ebben vitapartnereinknek volt igazuk.” Az idézeten stockholmi barátom jót nevetett. Én biztos vagyok, hogy Kosárit ez a kacagás bántotta volna.
Este színházba megyünk. Telt ház, ugyanúgy, mint Kolozsvárt. Ott Camus, itt Ödön von Horváth. A francia író bizonyára szokása szerint, erkölcsi és egzisztenciális kérdéseket feszegethetett. A német vagy osztrák író, magyar nevével, amely szláv származását tanúsítja, mesél a bécsi erdő sikkasztóiról, gazembereiről és az ébredő nácizmusról. Hol a jóság, hol a megértés?
Jól Êrzem magam, mår csak azÊrt is, mert ott tapsol a kÜzÜnsÊg, ahol Ên akarom. Tehåt nem csak a magyar szóÊrt jÜttek.
Ödön von Horváthtól a műsorfüzetben ez áll: „Nem írok senki ellen, csak megmutatom... mindenesetre senki mellett sem írok, és fennáll a lehetőség, hogy akkor mindjárt úgy hat, mintha valaki ellen volna.”
Az előadás után, már a színház lépcsőjén, odajön hozzám Á., aki hétfőn volt „nálunk” látogatóban. Arcon csókol jobbról is, balról is. Búcsúzunk.
– Mondd, Miklós, ugye nem vagyunk hülyék, hogy itt élünk?
CsĂźtĂśrtĂśk
MegyĂźnk a Teleki TĂŠkĂĄba. Zirc, SĂĄrospatak, GyĂśngyĂśs, Pannonhalma ĂŠs Eger utĂĄn. Az emberi tapasztalatok Ăşjabb temploma. Megint olyan vonatos az ĂĄhĂ­tat. M. a Teleki csalĂĄd tĂśrtĂŠnetĂŠt ismerteti velem, tudatlan Ăłbudaival. TalĂĄn az agyam legmĂŠlyĂŠn mĂŠg emlĂŠkszem valamilyen SĂĄmuelre. PĂĄl az bennem van.
M. Oláh Miklósról beszél, az esztergomi érsekről. A könyvtárban függ portréja.
Ezt mĂĄr Stockholmban gondolom: vajon ĂŠrseki palotĂĄjĂĄban gondolt-e ez a magyarrĂĄ kĂŠnyszerĂźlt OlĂĄh anyja romĂĄn mesĂŠire ĂŠs dalaira?
Egy diáklány Füst Milán egyik könyve iránt érdeklődik. Fiatal, szép és okos. Neki már Füst Milán is, Teleki Sámuel is történelem.
Füst Milán diákkorom bálványa volt. Szombat esténként mentünk az előadásait hallgatni, le nem vettük agyvérzéstől rángatózó szájáról a szemünket. Csodáltam, pedig bálványaimat ocsmárolta; József Attila rossz költő volt. Nyisd ki az Ady-kötetet, és rossz versre lelsz. Ha nem véletlenül az Ádám, hol vagy-ra nyitsz. Meg Csehov nem tudott drámákat írni, és az Oliver Twist első fejezete jó. Fájt, amit mondott, de a szabadság áradt belőle, segített kiverni belőlem a konformistát. Ma már nem vagyok olyan hű hozzá, de hálás.
A Bolyai MĂşzeum is a Teleki TĂŠkĂĄban van. Leopold ĂŠs Wolfgang. De rosszabbak. Makacs, meg nem bocsĂĄtĂł fajtĂĄk. HĂĄny hozzĂĄjuk hasonlĂł tudĂłs, Ă­rĂł ĂŠs mĹąvĂŠsz van, akik formĂĄltak ĂŠs neveltek engem, de nem hagytĂĄk megszerettetni magukat. Bolyai JĂĄnos szidta az apjĂĄt, de dedikĂĄciĂłt Ă­rt neki halĂĄlos ĂĄgyĂĄnĂĄl.
„Nem a hibás embernek. – Annak, aki a magasabb valóságok világába engem bevezetett, s akit én is magammal emelek az emberi emlékezetből ki nem fonnyadó nevek közé. Ez lesz az ő apai dicsősége.”
Fel a VĂĄrtemplomhoz megint. Az egyhĂĄzkĂśzsĂŠg alig egy hete nyitotta meg kĂśnyvtĂĄrĂĄt. Ott magyar kĂśnyvek sincsenek, romĂĄnok se.
Szorgalmasan katalogizálnak, hamarosan számítógépesített lesz az állomány. Az első héten már nyolcan beiratkoztak a könyvtárba, amely angol, német és francia könyvekkel szolgál olvasóinak.
EstĂŠnkĂŠnt angol nyelvtanfolyamokat tartanak.
EbĂŠd utĂĄn egy magyar ĂłvodĂĄba megyek. Nem akĂĄrmilyen Ăłvoda. Az egyik csoportban szĂĄmĂ­tĂłgĂŠpek segĂ­tsĂŠgĂŠvel, jĂĄtĂŠkosan tanuljĂĄk a betĹąket, a mĂĄsikban pedig angolul tanulnak, szintĂŠn szĂĄmĂ­tĂłgĂŠpekkel. Egy ĂŠppen besorozott fiatalember kĂŠtszobĂĄs bĂştorozatlan lakĂĄsĂĄt vettĂŠk igĂŠnybe.
Játékos tudásszomjuk imponál. Mindenki mutatni akarja tudását. A felnőttek nem parancsolgatnak, hanem együttműködnek. Túl sokan vannak egy csoportban. Ha jól emlékszem, összesen hetvenen járnak az óvodába, és ezenkívül száz vagy kétszáz szeretne. A szervezők mégis panaszkodnak sok szülő érdektelenségére.
SzĂ­vemhez szĂłlĂł, okos ĂŠs szociĂĄlis vilĂĄg ez itt. Sok pĂŠnzre van szĂźksĂŠgĂźk, mert sok az eszkimĂł. AlapĂ­tvĂĄnyuk neve: Talentum.
Smaranda Enache
FĂŠrjĂŠvel jĂśn lĂĄtogatĂłba.
Smaranda politikus, pártja, az Alianţa Civica az emberi jogokat védi, az európai humanizmust akarja. Maros megyei liberális folyóirata, a Gazeta de Mureş már egyszer tönkrement, most újra indítja.
Az Alianţa Civica kis párt, de országgyűlési. Alig 800 000 szavazatot kapott. Azt hiszem, Smaranda rábólintana Görgey Gábor szavaira: „A civilizált polgári társadalmakban a jog egyszerűen állampolgárság kérdése. Azt is mondhatnám: adólap kérdése. Aki adójával befizet az ország működtetésébe, annak joga van véleményt mondani arról, milyen országot szeretne. Melyben nincs nemzetebb nemzet. Hanem demokrácia van, pluralizmus van és szabad választás van.”
A Smaranda-félékről sokan azt mondják, hogy ők kivételek. De kisebbség és kivétel nem szinonimák. Akik a vátrásokból román népet csinálnak, vagy a Magyar Útból magyar népet, saját fájdalmaikra és nem a valóságra építenek. (A zsidók is halottaikról és gyilkosaikról beszéltek, kevésbé például az életmentő apácákról.)
Smaranda Washingtonba készül egy konferenciára, az emberi jogokról. A dalai láma fogja megnyitni. Mondtam, hogy itt a lehetőség átadni Körösi Csoma üdvözletét.
Cs. Gyímesi Éva írja: „És társa csupán azoknak óhajtok lenni, akik a gőgös többségen belül egyelőre még ugyancsak kisebbségben vannak, és ezeké is csak akkor, ha úgy látom, valóban elfogadnak, bízhatom bennük.”
NagypĂŠntek
A Vártemplom nem annyira zsúfolt, mint virágvasárnap. Nagypéntek ugyanis munkanap. A prédikáció szép, de bizonyára idegeimben vannak a nagypénteki vádak, hogy én kiáltottam a „feszítsd meg”-et. Most már a helyi pap beszél a Megváltó és a magyar nép szenvedéséről. Nagypéntek nem az én ünnepem. Félek, hogy az ilyen napok felosztják a világot gyilkosra és áldozatra. Ami lehet egy adott pillanatban igaz. De megmérgezheti az áldozatot.
RemĂŠlem, hogy akik minden ĂŠvben meggyĂĄszoljĂĄk Krisztust is, meg magukat is, termĂŠszetesebben fogjĂĄk fel NagypĂŠnteket.
Az istentisztelet utĂĄn sĂŠtĂĄlunk a vĂĄros felĂŠ a kolozsvĂĄri ReformĂĄtus KollĂŠgium nyugdĂ­jas tanĂĄrĂĄval. Humoros, szĂŠpbeszĂŠdĹą ember, akit csak magĂĄzni lehet, mert ezt kĂśveteli az illem ĂŠs a respektus.
Másik sétatársunk volt tanárnő. Egyik tanítványa rendszerellenes verset írt, amit ő nem árult be, és azért őt árulták be. Éveket ült.
Utána a Látóhoz mentem, kaptam két évfolyamot a folyóiratból. Megkértek, hogy vigyek még kétszer két évfolyamot svédországi barátaiknak, de ezt megtagadtam, mert elég volt a folyóiratcipelésből egyirányba. Megígértem, hogy továbbadom az enyéimet. Félek, hogy nem tartom be nagypénteki szavam.
Délben megint a könyvtár igazgatójához megyek, befejezni a keddi beszélgetést. A román igazgató úr és én, egy néphez tartozunk, a könyvtárosokéhoz. A szakmámmal minden héten negyven órát foglalkozom, és több mint harminc éve űzöm. Egy Eminescu-könyvet kapok búcsúként, és elindulok először egyedül „haza”, mint egy kisiskolás.
Tóth István, a költő jön velem szembe. A katolikus, a latinos. Aki a Látónál kért meg, hogy hallgassak svédül.
Ismerőssel találkozni a vásárhelyi utcán, infantilis örömet szül: egy kicsit itthon vagyok.
Meghívom kávéra, el is fogadja, ha ő fizethet. A középkori magyarra le nem fordított latin versekről beszél, meg Kányádiról, Juhász Ferencről, József Attiláról és Arany Jánosról. A hatalmában vagyok ennek a legjobb értelemben vett diktátornak, ő a magiszter, én meg a tanítvány. Csak egyszer volt kicsit elszomorító a mester fölénye.
Egy vidéki fiú, húszonegynéhány éves, hallja beszélgetésünket. Írójelölt, vagy talán már az is. Itt van a nagyvárosban, és szeretne velünk szóba állni. De nem, a mesternek én elég vagyok. Pedig jól esett volna megtudni ennek a fiúnak az álmait is. De a mester bekebelezett engem.
Jézus Krisztus a minoriták templomába van eltemetve. Megyünk (visz) a barátokhoz. Mondja, hogy a legnagyobb ember halálára emlékeznünk kell. A ferencesek kolostorában tényleg ott van Jézus sírja. Ez a látványos áhítat ismerős. Itt hinni kell és nem gondolkodni. Átlátszó, valószínűleg üvegkoporsóban fekszik Jézus.
Tóth István verseit már Stockholmban olvasom. Az üvegről azt írja:
TĂśmĂśr vagyok ĂŠs hĹąvĂśs,
int a gyĂŠmĂĄnt.
Nem engedem, csupĂĄn a
tiszta fĂŠnyt ĂĄt.
Nagypéntek estéjét osztálytársam, barátom unokatestvérénél töltöm. Nőgyógyász. Régi olaszországi útjukról meg Sütő Andrásról beszélnek.
Már sötét van. Megyek hazafelé. Többet talán nem is szabadna idejönnöm. Megismétlődhet-e ez a nagypénteki áhítat?
Nagyszombat
KorĂĄn reggel megyĂźnk KolozsvĂĄrra.
Kolozsvári séta, idegenvezetés nélkül. Tulajdonképpen ezt szeretem a legjobban; én nem tanulni jöttem, hanem érzékelni. Ezért olyan jó ez az igénytelen, nagyszombat délelőtti séta. Elvegyülni, mintha csak karalábéért küldött volna le a feleségem.
Este. Nagyon hideg van, és javaslatomra taxit rendelünk. Fecsegő kedvünkben vagyunk. A Szent Mihály templom mellett kiszállunk, fizetünk, és az addig hallgatag taxis mond valamit. Kérdem, mit mondott?
Boldog hĂşsvĂŠti Ăźnnepeket kĂ­vĂĄnt.
Persze, ezt tartja az illem. De nagyon fontos volt, amit mondott. A Szent Mihály templom. Itt szentelték fel Márton Áront püspökké. E szószékről ítélte el 1944-ben a zsidók üldözését.
Tele van a templom. Négyünkből kettő nem katolikus. Tömjénfüst, gyertya, kórus. A feltámadás várása ótestamentum olvasással. Fájóan gonosz ez a kettévált Vörös-tenger regéje. Szebbnél szebb énekek, itt a hit a fontos. A gyóntatószék előtt hosszú sor.
Egy mondat a prĂŠdikĂĄciĂłban felrĂĄz. TestvĂŠreink tĂŠrjenek vissza az anyaegyhĂĄzhoz. Valami ilyet mond a pap. Nem mondja, hogy az eretnekek.
Lehet, csak ĂŠn vettem ĂŠszre, hogy az ellenreformĂĄciĂłnak mĂŠg nincs vĂŠge?
Talán ez a reformáció-ellenreformáció játék a történelmi egyházak egyik varázsa. Ez a játék, ha valakinek, nekem akkor ismerős. Felnevelkedtem a jezsuiták tájain, élek a harmincéves háború katolikusgyilkoló országában. Gondolok a norvég püspökök egy részére, akik nem voltak hajlandók a pápa fogadására elmenni.
Gondolok továbbá az ellenreformáció bosszújára, Buda felszabadulása után. Mert ez a felszabadulás a reformáció vereségévé vált. Mert sokszor jó volt a protestánsoknak, hogy a török volt Erdélyben és nem a Habsburgok. De a sors időlegesen vagy véglegesen az erdélyi magyart egy néppé tette, és már nem úgy kálomista vagy pápista, mint régen.
Papjaink bent még ősimód dörögnek,
de kijĂśvet az utcĂĄn ĂĄtkĂśszĂśnnek
s ujjon mutatjĂĄk, hogy hĂĄny Ăłrakor
s kinĂŠl lesz ferbli-kĂśr vagy harcsa-tor
s egy kis ital.
Körmenet. Életemben az első. Járunk a templom körül – a sor több száz méter. Talán fagypont van, a szél is gyakran elfújja a gyertya lángját. Hirdetem a római egyház örök szentségét.
Húsvét első napja
A Kakasos templomban lélegzeni is alig lehet, olyan sok az ember. Az emmausi útról, a tanítványok kételyeiről szólt a prédikáció. A bizonytalanság érzését ilyen szépen aligha hallottam. Talán nem is Jeruzsálem mellett történik mindez, hanem fent az erdélyi havasokban.
Talán két székely legény beszélget kételyeiről.
Szeretem a bizonytalanságot, mert a kétségben élő nem fundamentalista. A bizonyosság után csak vágyni szabad, elérni: fanatizmus.
BarĂĄti lĂĄtogatĂĄsok, hĂşsvĂŠti ebĂŠd. Felszabadult nevetĂŠsek, talĂĄn a feltĂĄmadĂĄs adta ezt a megkĂśnnyebbĂźlĂŠst.
A kolozsvári egyetem négy finn tanára ünnepeli a húsvétot. A találkozót tréfásan a Kolozsvári finn tanárok világkonferenciájának nevezik. Ezek a finn asszonyok itt, Kolozsvárott honfitársaim. Hazájuk kisebbségének nyelvén beszélünk egymással. Az egyik tanárnő mond valami lekicsinylőt közös nyelvünkről. Tréfásan mondja, de nem kellett volna. Hinni akarom, hogy félreértettem.
Persze magyar a lingua franca, azt mindannyian tudjuk. Ég és föld között mindenről beszélgetünk. Mi a különbség a mocsár és a láp között?
SĂŠtĂĄlunk a Szamos mentĂŠn. Ez az utolsĂł estĂŠm ErdĂŠlyben. CsomagolĂĄs, bĂşcsĂşvacsora.
HĂşsvĂŠt mĂĄsodnapja
A vonatfülkében magyar ismerősök ülnek és egy fiatal román parasztember. Tört magyarsággal mondja, hogy Pesten dolgozik, egy svéd vállalatnál. Kolozsvár melletti román faluban lakik. Most kapta vissza földjét, és Pesten már összekeresett egy villanyfűrészre valót.
Előveszi a magyar-román és román-magyar szótárát, meg egy kiszótárazott magyar uborkareceptet. A felesége próbálkozott vele, de vagy a recept hibás, vagy ő értett félre valamit. Mi az, hogy borkősav? Barátom, vásárhelyi vegyész, elmagyarázza románul.
Mert hasznos neki, tanulja a magyart. Ugyanolyan szorgalommal, mint ahogy kőműveskedik Pesten, vagy ahogy műveli a földjét otthon.
Szorgalmas, pragmatikus, kĂ­vĂĄncsi.
Mint Kozári Pista volt Säfflében, Anders Lund Elofsbyben, a Wern nővérek Nivalában vagy Kovács bácsi Paláston. Az ő történetüket elmondom egyszer.