IRODALOM ÉS ISKOLA
Petőfi Sándor: Elpusztuló kert ott a vár alatt...
Pályázatunkon III. díjat nyert elemzés.
 
Elpusztuló kert ott a vár alatt,
Elpusztuló vár ott a kert felett...
Rajtok borong homályos-szomorún
Az őszi köd és az emlékezet.
Eszembe jut rólok, mit a haza
Veszített egykor s amit szívem nyert;
Elhunyt vitézek sírja az a vár,
S élő szerelmem bölcseje a kert.
Itt lenn ringattam én ölemben őt,
Itt lenn öleltem én galambomat,
S ott fönn tanyáztak hajdan a sasok,
Ott fönn tanyáztak a Rákócziak.
Dicső vitézség! édes szerelem!
Bejárom egyszer még e helyeket,
Ma itt vagyok még s holnap távozom,
S tán vissza többé nem is jöhetek.
Lesz-é ezentúl, oh kert, aki majd
Édes gyönyörrel jár e fák alatt?
Lesz-é ezentúl, oh  vár, aki majd,
Szent tisztelettel nézi tornyodat?
Vannak emberek, akiknek lelkére úgy íródnak rá a költői alkotások, akár egy magnószalagra azonnal, könnyedén és felejthetetlenül. Bármikor elindítható a szalag, s a versek hibátlan pontossággal szólalnak meg. Nem kínos memorizálás ez náluk, hanem a fogékonyság könnyed megnyilatkozása: ami olvasás közben igazán megtetszik nekik, azt hamar fel is fogják, az már az övék, azt már kifogástalanul „fújják”.
Én nem egészen vagyok így a versekkel. Kevés verset tudnék megközelítő pontossággal elmondani azok közül, amelyeket eddig megtanultam. Viszont, ha nem is tudom betéve őket, mégis az alkotások gondolati hatása, hangulata örökre az enyém.
Kedvenc verseimet fel tudom idézni, de ha igazán akarom élvezni őket, előveszem a kötetet, és végigmegyek a sorokon.
Mert egy költő igazi nagysága nem azzal mérhető, hogy műveinek szövegét betéve fújja az ember, hanem azzal, hogy a textuális rögzítés nélkül is élő és jelenvaló, betölti az ember lelkét és képzeletvilágát, összeforr az emberrel.
A rossz verset magolással sem tudom a sajátommá tenni. A jó vers viszont, ha nem is marad meg bennem teljes egészében, a maga szövegképével, részleteivel állandóan bennem munkál; nem tudok elszakadni tőle.
Így vagyok Petőfi verseivel.
Különös ez a Petőfi! Olvasói közül legtöbben egyszerű emberek. Ez talán azért is van így, mert ő nem „szállt le a néphez”, neki a lelke fészkelte be a népbe magát. Merészsége az volt, hogy tudta: ezt a réteget akkor sem szabad elhagynia, ha a legmagasabbra emelkedik is.
Valahányszor verset írt, úgy írt, hogy ő is egy volt a népből, egy a millió hangból, amelyen át- és átrepesve a nép annyi éneke végül tökéletes remekké válik. S olyan közvetlenséggel és bátorsággal „énekelt, mint vacsora után akármelyik parasztlegény.
A „magasabb igények” prizmáján át nézve versei talán túl egyszerűek, indulatai túl nyersek, szerelmi lírája túlságosan romantikus. Én meg pont ezért szeretem Petőfit; azt a lángoló, nyugtaian embert és költőt szeretem, akit nem lehet faarccal olvasni; azt a költőt, kinek képzelete tele van féktelen csapongással.
Ezért képtelen megállni egy-egy hasonlatnál; túlságosan gazdag, túlságosan türelmetlen ahhoz. Képeit nem részletezi, mint barátja, Arany és a többi nyugodt kedélyű költő, hanem egyiket a másik után dobálja, tollából valósággal folyik a kép.
Ha Petőfi-kötetet veszek a kezembe, mindig újraolvasom az Itt van az ősz, itt van újra című verset. Csodálatosnak tartom a költeményt; bár egyszerű, mégis üde, kedves, hangulatos. Különösen a szakaszmegformálás s a sima, zökkenőmentes sorátvitel!
Mindezek fokozzák, növelik a vers értékét.
Egyszer csak úgy, megakadt a szemem azon a költeményen, amelyik az Itt van az ősz, itt van újra után következik a kötetben. Címe: Elpusztuló kert ott a vér alatt.
Első két sorára figyeltem fel, s ezzel a lendülettel végigolvastam a verset. Élmény maradt számomra, annak ellenére, hogy nem szerepel a költő legnagyobb versei között, de értékes, szép és jellegzetesen Petőfi-vers. Azóta sokszor elolvastam, s most mégis kezembe kell vennem a kötetet, mert mint már említettem, nem túlságosan jó a memóriám, s hogy ismertessem a verset, szükségem van a költemény szavaira, csorbítatlan szövegére.
Verselemzés? Hát, nem egészen. Inkább megpróbálom egyik kedves versemet a „sejtelmes ködökből” visszahozni, hogy azokról az érzelmekről írjak, amelyeket e vers ébreszt bennem, azokról a gondolatokról, amelyek megszületnek bennem a vers elolvasásakor.
Azzal kezdem, amit a vers keletkezéséről tudni kell; Erdődön született az ottani vár bizonyára megkapó látványának a hatására, 1848 novemberének végén. Itt, ebben a környezetben, „szerelmének bölcsejében” élte át Petőfi életének legboldogabb perceit.
A cím jelentéktelennek tűnik, mint a legtöbb Petőfi-versé. Mert Petőfi nem tudott olyan hatásos címekkel élni, mint Ady, például Mégis, ha elolvasok egy „jelentéktelen” című Petőfi-verset és egy megragadó című Ady-alkotást, a Petőfi-verset választom, annak a világához érzem magam közelebb, annak a képei tetszenek jobban.
Talán azért is, mert Petőfi mindig a legegyszerűbb, de szép és tiszta. Ilyen a címadás is: a vers kezdő sorát dobja ki címként vagy a vers első néhány szavát. Így járt el ebben az esetben is. „Elpusztuló kert ott a vár alatt” – írta a költemény fölé, hogy aztán ugyanezzel a sorral indítsa a verset.
Számomra a kezdő versszak döntő jelentőségű. Most is a kezdő sorok keltették fel bennem az érdeklődést a mű egésze iránt, s az adja meg a vers alaptónusát is.
Az első és az utolsó versszak a két tartóoszlop. Ezek között ível a mű tartalmi és érzelmi vonala. Lehet, hogy ez az ívelés nem egészen égbe törő, de mivel a tartóoszlopok szilárdak, az építmény nem fenyegethet bomlással.
Első olvasásra furcsának és hirtelen jövőnek éreztem a vers végét, nem láttam elég erősnek a második tartóoszlopot, de aztán észrevettem, hogy a második oszlop is elég szilárd ahhoz, hogy megtartsa az építményt.
Ahogyan Petőfi a verseit indítja, az az érdeklődés felkeltésének mesteri példája. Ha nincs az első két sora ennek a versnek, talán el sem olvastam volna a költeményt.
Petőfi tehát mestere a versindításoknak.
Találóbbnál találóbb, megkapóbbnál magkapóbb minden egyes versének kezdete! Csupán e versének szomszédságában keletkezett költeményeiből néhány például.
Itt van az ősz, itt van újra,
S szép, mint mindig, énnekem.
(Itt van az ősz, itt van újra)
Szeretlek, kedvesem,
Szeretlek tégedet,
(Szeretlek kedvesem!)
Itt a nyilam! mibe lőjjem?
Királyi szék áll előttem,
(Itt a nyilam, mibe lőjjem?)
Ha elolvassuk ezeket a sorokat, utána már nem szabadulunk addig, míg a mű végére nem érünk, viszik, sodorják magukkal az olvasót, akár a tenger hullámai!
Ilyen az Elpusztuló kert ott a vár alatt... első két sora is.
A hangütése kicsit meglepő. Megszoktuk, hogy a Petőfi-versek, a költő egyéniségének megfelelően, dinamikusak, mozgalmasak. S itt a hangütés lágyabb, borongóbb, az évszaknak, a tájnak megfelelően.
A versben a jelenségek párhuzama (elpusztuló kert, elpusztuló vár) gyönyörűen egészül ki a síkok ellentétével (vár alatt, kert felett), hogy a köd és az emlékezet társításával ismét egy költői párhuzam megszületésének lehessünk tanúi.
Az igen finom hatásokra alkalmas költői eszközök, a párhuzam és az ellentét kezelésében Petőfi tökéletes biztosságra tett szert.
E versében Petőfi él a lehetőséggel, hogy alkalmazza a költői játék mesterfogásait. De e játék nála hangulatteremtő és kifejező erejénél fogva több egyszerűbb művészi játszadozásnál.
A tökéletes ellentétpárok valóságos tűzijátéka a második és harmadik strófa. Kedvünkért eltekinthetünk attól a kis rímdöccenőtől, amit a „szívem nyert” és a „kert” ellenkező irányú, eső és emelkedő jellege okoz.
Az ilyen kisebb, úgymond, hibák nem ritkák Petőfinél, de sohasem veszélyeztetik a vers építményének szilárdságát.
A költői építkezés tudatosságára vall az „itt lenn” és „ott fönn” sor eleji ismétlése, amely az ellentétpárokat emeli ki.
És ezek után jutunk el a költemény „tetőpontjához”, az érzelmi és gondolati telítettség kicsattanásához: „Dicső vitézség! édes szerelem.” Ez a vers fókusza, s bátran tekinthető a Szabadság, szerelem szívig ható, elégikus újrafogalmazásának.
Már lappangott bennem, hogy a költemény bizonyos kettősségre épül: a szabadság és a szerelem párosára. De most, e sor elolvasása után biztos vagyok benne, hogy hajdan ott fönn tanyázó sasok, a szabadsággal küzdő Rákócziak emléke fonódik össze a költeményben a szerelem élő valóságával.
Igazi Petőfi-megnyilatkozás ez! Egy olyan költő megnyilatkozása, aki a múlt és jelen, a magánélet és történelem egybeesését tökéletes egységben látja és éli át, hogy ezzel a szabadságeszmény jelenvalóságát hangsúlyozza.
A felkiáltó, fellángoló mondat után a költő mondatai ismét lecsendesülnek, és a tájtól való szomorú búcsúzás következik.
Petőfinek nehezére esik otthagyni a „kertet”, a „fákat”, amelyek alatt „Édes gyönyörrel járt...”, lelkét fájdalommal tölti el a gondolat, hogy „... tán vissza többé nem is jöhetek”.
A befejező szakasz költői kérdései az érzelmek szenvedélyességéről győznek meg. Mert aligha tudott valaki lángolóbban szeretni és szentebb tisztelettel visszaemlékezni a hősökre, mint ő:
Lesz-é ezentúl, oh kert, aki majd
Édes gyönyörrel jár e fák alatt?
Lesz-é ezentúl, oh vár, aki majd
Szent tisztelettel nézi tornyodat?
Nyugodtan elmondhatjuk, hogy ember, aki úgy tudott szeretni és emlékezni, mint ő, nem járt több az erdődi „vár alatt”, „kert felett”.
A vers keletkezése óta eltelt száznegyvenöt év nyomtalanul szállt el felette: nem kopott meg, nem veszített egy cseppet sem eleven szépségéből. Ma is olyan üde, tiszta, szemléletes és kifejező ereje is ugyanolyan csillogó, mint ezelőtt 145 esztendővel. Petőfi versei mindig időszerűek, nem csak annak a kornak a jellegzetességeit tükrözik, amelyben Petőfi élt, korunkat, a mai kor emberét éppen úgy kifejezik, mint a költőét és kortársaiét, tehát nem régiek, kopottak.
Az Elpusztuló kert ott a vár alatt... „homályos-szomorúan” összevont jelzője ma is friss nyelvi lelemény újdonságával hat, és ma is legszebb költői szövegként tartjuk számon a „Dicső vitézség! édes szerelem” sort.
Hát valóban: különös ez a Petőfi! Egyedülálló.
Ő a költő, aki mindig, minden korban, mindenkihez szól, s mindezt teszi könnyedén, egyszerűen, természetesen.
GÁBOR GABRIELLA