SzĂŠkely JĂĄnos
Gyertya
Világítok a pőre négy falaknak,
A csĂśndes ĂŠjnek, kedves Ăśnmagamnak.
Kik egykor voltak, gyatra tĂĄrsak voltak:
Vagy csonkig ĂŠgtek, vagy porig hajoltak.
S még egyre nő a bolyhos, ügy sötétség.
Elfog gyakorta üldözőm, a kétség,
Hogy lehet-e mĂŠg fĂŠnyem eltakarnom:
Jaj, lehet-e még fénylőnek maradnom?
 
Aki vagyok
Ígért az élet sok mindent nekem.
AhĂĄny tehetsĂŠg, mind Ăślembe szĂłrta.
Volt Ăşgy, hogy bĂĄrmivĂŠ lehettem volna,
Ha rĂĄadom konok gyerekfejem.
Te, kinek burkod ĂŠrdesen ragyog:
Mag-állapot és eljövendő érés,
MindennĂŠ-vĂĄlhatĂĄs, mindent-Ă­gĂŠrĂŠs,
Tebenned voltam ĂŠn a legnagyobb.
Pedig mĂŠg zĂśld ĂŠs senki-semmi voltam,
De olyan ponton ĂĄllottam, ahonnan
MindenfelĂŠ visz ĂśsvĂŠny ĂŠs csapĂĄs.
Ma mĂĄr beĂŠrtem, s lettem, aki lettem,
De gĂşnnyal int a megtett Ăşt megettem,
Hogy nem lehetnĂŠk immĂĄr semmi mĂĄs.
Öröksakk
Egy lépésből adhattam volna mattot
Ellenfelem mĂĄr rĂŠgen verve volt.
FejĂźnk feszĂźlt ĂŠs ijedt mozdulattal
A kĂŠpletes vilĂĄg fĂślĂŠ hajolt.
És akkor szürke fény villant szemében,
S megnyúlt és felnőtt az egész alak.
OdĂŠbb lĂśkĂśtt egy ĂĄrtalmatlan bĂĄstyĂĄt,
És felnézett, és azt motyogta: sakk.
Ki kellett lĂŠpnem. Fogtam a kirĂĄlyt,
És odébb toltam (s szántam módfelett,
Hogy ekkĂŠnt nyĂşjtja hitvĂĄny ĂŠletĂŠt,
Mely biztosan ĂŠs vĂŠgleg elveszett)
SĂśtĂŠtre lĂŠptem, mondom, a kirĂĄllyal,
S vĂĄrtam, hogy most majd megadja magĂĄt.
Ehelyett Ăşjra felkapta a bĂĄstyĂĄt,
És – sakk! és – sakk! – még öt lépésen át.
S tűnődni kezdtem: ugyan mit tegyek?
MikĂŠppen vessek jĂĄtĂŠkĂĄnak vĂŠget?
Hogy vĂŠdhetem ki pimasz sakkjait,
Mit lĂŠphetek, hogy vĂŠgĂźl is kilĂŠpjek?
S nem szĹąnt azĂłta bennem az az ĂŠrzĂŠs,
Mely elĂśntĂśtt e tĂśprengĂŠs alatt:
Nem, nem lehet mĂĄr mattomat beadnom,
Mert mindĂśrĂśkre sakkban tartanak.
Önarckép, 1960
Ki vagy te, meggyĂśtĂśrt alak,
Ki tükrömből reám tekintesz?
Ki vagy, hogy Ăşgy hasonlĂ­tasz
Elődeimhez, véreimhez?
RĂŠmlik, ismerlek valahonnĂŠt.
IkerfiĂşk voltunk mi ketten,
Valamikor, nagyon-nagyon rég –
Talán előző életemben.
Elnézlek, hosszasan, tűnődve,
S hogy rĂĄd talĂĄljon ĂŠs megĂŠrtsen,
Sohasem-volt idők homályán
Vergődik át emlékezésem.
Most mintha megragadna vĂŠgre.
FelĂĄllok, Ăśsszeborzadok.
HitetlenĂźl tagolja ajkam:
Ez ĂŠn vagyok, ez ĂŠn vagyok.
Úgy van: enyém a meggyötört arc.
Mit tettem ĂŠn, boldogtalan,
Mi szĂśrnyet lĂĄttam, hogy fehĂŠrbe
VĂĄltott hajdan sĂśtĂŠt hajam?
Mi ĂŠrt, hogy oly fanyarrĂĄ ĂŠrtem?
Mi bĹąnt kĂśvettem el vajon,
Hogy hangtalan beismerĂŠsek
Lebegnek sĂĄpadt ajkamon?
Mi vallatĂĄs okozta azt, hogy
Fogam kitört és bőröm sárga?
MĂŠrt barnĂĄllik szemem tĹązĂŠn a
Megvert kutyĂĄk szomorĂşsĂĄga?
MiĂŠrt van az, hogy egykor ĂŠles
Tekintetem ma fĂŠlve rebben?
MiĂŠrt e ritka bĂźntetĂŠsek?
MĂŠrt vĂŠrtek, ĂŠs ki vert meg engem?
 
Elnézem visszanéző képem,
S a tisztán látható sebekből
Egy gyĂłgyĂ­thatatlan betegsĂŠg
Első jeleit ismerem föl.
Igen: a szĂśrny, amelyet lĂĄttam,
A bĹąn, amely magamba zĂĄr,
A bűnhődés, amit kiálltam,
Mindez: a munkĂĄlĂł halĂĄl.
Ő az, ki mindent råmfogott, Ês
Megvallatott, ahĂĄnyszor ĂŠrte.
Ő vert meg, ő a magyarázat
Minden hogyanra ĂŠs miĂŠrtre.
Az ő látványa őszített meg,
És lettem csorba és süket.
Miatta kĂśltĂśzĂśtt szemembe
Az eljövendő rémület.
KĂśnyĂśrtelen, gyĂłgyĂ­thatatlan
Betegség őröl engemet.
Oly lĂĄggyĂĄ sulykolt, oly esettĂŠ,
Hogy magamra sem ismerek.
Ártatlanok nagy vÊtke, melyet
Nem mos le, csak a vĂŠgĂ­tĂŠlet:
A titkon munkĂĄlĂł halĂĄl, vagy
MĂĄsik nevĂŠn: az emberĂŠlet.
ElefĂĄnt
Ki sas, ki tigris, ki sakĂĄl
(NyĂ­ltan kivallja azt a jellem),
Ki őz, ki borz – én elefánt
Voltam előző életemben.
KĂŠtszĂĄz nyarat hĹąsĂśltem ĂĄt
Ernyős akáciák alatt.
Húszezer felhőszakadás
Paskolta pompĂĄs hĂĄtamat.
KĂŠt szĂĄzadĂŠvig voltam ĂŠn
Hatalmas ĂŠs elĂŠgedett,
De akkor nyĂ­l csapott belĂŠm
És nem tudom, tovább mi lett.
 
Itt szĂźlettem ĂşjjĂĄ, ahol
Felhős az ég és naptalan.
S azĂłta poklom lett a lĂŠt,
És folyvást szégyellem magam,
AzĂłta percre sem csitul
KĂśrĂźlĂśttem a kacagĂĄs,
Mert eleven rĂśhej vagyok,
Mert minden porcikĂĄm hibĂĄs.
JĂśnnek, ajtĂłstul rontanak
ReĂĄm, kĂśrĂŠm sereglenek,
BĂ­rĂĄlnak ĂŠs okĂ­tanak
TestvĂŠreim, az emberek.
Azt mondjĂĄk: NĂŠzd csak, JĂĄnos Ăşr,
Nagy lányod van, erős fiad,
Ideje mĂĄr, hogy megjavulj,
És helyrehozd hibáidat.
Itt van pĂŠldĂĄul szĂŠgyened,
Ez a botrĂĄnyos ĂŠs bolond,
Hatalmas orr a szĂĄd felett
Mi szĂĄndĂŠkod van vĂŠle, mondd?
HĂĄt mĂŠg az ĂŠktelen agyar!
Hiszen ez mĂĄr fĂŠlelmetes!
Csakhogy te persze lusta vagy,
Hogy fuss ĂŠs mĂĄsikat tetess.
S a mĂŠreted! A termeted!
Maholnap szĹąk reĂĄd a tĂŠr.
IrtĂłzatos! HĂĄt azt hiszed,
Illő, hogy óriás legyél?
S irhĂĄd mĂŠg ehhez mĂŠrve is
Túl bő, túl vastag, túl öreg.
SzĂŠgyen ilyesmit hordani:
Mikor szokod le bőrödet?
S a púpod! És a tomporod!
S ez a borzalmas bĂźkkfafej!
Ez a fĂśrtelmes kĂŠmzsa-fĂźl!
Ne haragudj, mindez rĂśhej.
 
FĂĄj az igazsĂĄg, JĂĄnos Ăşr,
Hanem hĂĄt bĂ­zzĂĄl ĂŠs remĂŠlj:
Még nem késő, hogy megjavulj,
És rendes mókussá legyél.
Így mondják szembe szégyenem,
S mikĂśzben fĂŠnyesen mulat,
Mindegyik szeme kĂśnnyes, ĂŠs
Arcuk merő jóindulat.
Én tűröm, s hallgatok, de nagy
SzĂ­vemben lĂĄzadĂĄs remeg:
– „Ilyen vagyok és ez vagyok,
S nincs kedvem, hogy mĂĄssĂĄ legyek.
TermĂŠszetet, barĂĄtaim,
Nem vĂĄlthatunk (se ĂŠn, se mĂĄs).
HibĂĄsak vagyunk. Mindenik
HibĂĄnk egy egyĂŠni vonĂĄs.
Ki gyarló – máris önmaga.
Ki megjavul – máris hamis.
HibĂĄk sajĂĄtos Ăśsszege
Tesz ĂśnmagammĂĄ engem is.
HibĂĄim halmaza vagyok.
Leszokva őket, úgy hiszem,
Nem is leszek tĂśbbĂŠ, nem is
Marad belőlem semmi sem.
Hadd ĂŠljek hĂĄt, mĂ­g meghalok,
Ahogy rĂĄm szabta Brahma Ăşr:
CsĂşnyĂĄn, magamkĂŠnt, teljesen,
Hibásan és hibátlanul.”
SztriptĂ­z
Minden sorom egy-egy felismerĂŠs volt.
Minden versem egy megoldott talĂĄny.
Az volt az élet, az volt a valódi –
Az volt a boldogsĂĄg talĂĄn.
FĂĄtyoltĂĄncot jĂĄrt nĂŠkem az igazsĂĄg.
FehĂŠren sejlett pompĂĄs termete.
 
Lassan vetkőzött, s minden mozdulattal
Egy versemet vetette le.
Burkok bomoltak, foszlottak a fĂĄtylak,
S minden foszlĂĄnyuk dalra indĂ­tott.
S az ĂĄtsugĂĄrzĂł test minden dalommal
Meztelenebb lett, csĂĄbĂ­tĂłbb.
AzĂłta mĂĄr lehullott minden fĂĄtyol,
Elhalt azĂłta kedvem ĂŠs dalom.
Előttem áll a meztelen igazság,
S nincs tĂśbbĂŠ amit mondanom.
CsigahĂĄz
Morfium, asszonyok, borok
Nem kĂĄbĂ­tottak soha engem:
CsigahĂĄz helyett hĂĄtamon
A vilĂĄgot viseltem.
PĂĄncĂŠltalan csĂłrĂŠcsigĂĄt:
KegyetlenĂźl, kemĂŠnyen, nyĂ­ltan
Sebzett ĂŠs horzsolt a vilĂĄg.
CsodĂĄlom, hogy kibĂ­rtam.
De most mĂĄr nem bĂ­rom tovĂĄbb.
Merő fekély és sár a testem.
CsupaszsĂĄgomra hegeim
PĂĄncĂŠlzatĂĄt nĂśvesztem.
Énhozzám most már, emberek,
JĂśhettek macskĂĄstul-kutyĂĄstul,
Rugdaljatok, dicsĂŠrjetek:
Nem veszem tudomĂĄsul.
FĂźlemben mĂŠhek zsonganak.
Szemembe esteli homĂĄly lĂŠp.
Épülnek bentről a falak,
S ez mĂĄr sosem lesz mĂĄskĂŠpp.
Énnékem most már hasztalan
Papolsz, vilĂĄg, hiĂĄba intesz.
CsigahĂĄzamban kuksolok.
S ez most mĂĄr mindig Ă­gy lesz.
 
AnyĂĄk
(Breughel: A gyermekgyilkossĂĄg)
Az anyĂĄkat, HerĂłdes, az anyĂĄkat!
Az anyĂĄkat kell felkoncolnotok.
MĂ­g anyĂĄk vannak bĂĄrhol a vilĂĄgon,
A fiakat hiĂĄba gyilkolod.
Csak szĹąkĂślni, csak rimĂĄnkodni tudnak,
Kínjukba dermedt, lomhatestű nők.
De minĂŠl jĂĄmborabb ĂĄlcĂĄba bĂşjnak,
Annál sötétebb összeesküvők.
Mert mikĂśzben felszaggatjĂĄk a mellĂźk,
S mĂĄr-mĂĄr eszĂźk is elveszi a gyĂĄsz.
MĂŠhĂźk rejtelmes mĹąhelyĂŠben mĂĄris
Szervezkedik az Ăşjabb lĂĄzadĂĄs.
Fiat fogannak, s feltĂĄrul ĂślĂźk
Titkos zĂĄrkĂĄja Ăşjra, mint a szikla,
S vilĂĄgra toljĂĄk fonnyadt magzatuk,
És rákapatják szavaikra,
S akkor hiĂĄba volt az ĂĄldozat:
Öletheted tovább a csecsemőket
Az asszonyok, kirĂĄly, az asszonyok!
Mészároltasd le, végeztesd ki őket.
SzĂĄnalmat kelt a tĂşlzott szĂĄnalom.
Trónod van kockán – trónod és talárod.
Csak hogyha ők már nem lesznek, lehet
Hatalmad biztos, ĂŠs nyugodt az ĂĄlmod.
A vesztesek
(Újkori metszet: A tüzérség visszavonulása)
A csata eldőlt. Kis, puha füstök
Pettyezik mĂŠg a hegyet.
A völgyekből a síkvidékre
Özönlenek a vesztesek
Toprongyos, tántori népség –
Hogy lehet az,
Hogy a vesztesek azonnal elrongyosodnak,
GĂśnceik elkoszosodnak,
Korcukban tetĹą terem?
Ugyan mĂŠn nyĹą a veresĂŠg
Több csizmát, mint a győzelem?
Miféle belső bomlás
Oldja le rĂłluk a szĂ­jat,
RĂĄgja a vĂĄsznat, a posztĂłt,
Ütközik át a ruhán?
BekĂśtĂśtt fejjel, felkĂśtĂśtt karral
Mennek az agyĂşk utĂĄn.
Kialudt lĂĄvafolyam,
Gördülő kőzuhatag – özönölnek.
Rendetlen, sĹąrĹą tĂśmegben
Okádják őket a völgyek.
Kínlódva, tülekedve caplatnak a sárban –
Hogy lehet az,
Hogy a vesztesek ĂştjĂĄn
Örökké sár van?
Ázott posztóbűz gőzöl utánuk,
KĂśpenyĂźk fejre veszik.
Hogy lehet az,
Hogy a vesztes egéből
Mindig esik?
Apró szemű, ólmos eső veri őket,
Hüllőhideg szél lökdösi őket,
KĂŠpĂźkbe ĂśklĂśz az este.
SzĂłtlanul mennek kĂŠtsĂŠgbeesve,
A lĂłszagban, verejtĂŠkszagban,
PĂśrkszagban, puskaporszagban.
CsĂşszkĂĄlva lĂŠpnek egymĂĄs nyomĂĄba
A sárba –
Cuppog a, szörcsög a csizma –,
Mennek az ĂĄgyĂşk utĂĄn.
Csak most, ez az éjszaka rossz – azután
MĂĄr kĂśnnyĹą feledni a harcot.
RĂĄjuk villan a lĂĄmpa:
izzadt, pelyhes kamaszarc,
BorostĂĄs, torz, Ăśreg arc,
GyĂśnyĂśrĹą, gyĂśnyĂśrĹą arcok
MĂŠrt ĂźtkĂśzik ki a vesztesek arcĂĄn
Azonnal a serte?
Miféle szurkot izzad a bőrük?
SzemĂźk mifĂŠle kĂştba merĂźl?
ElhagytĂĄk felszerelĂŠsĂźk,
ElhĂĄnyjĂĄk rendre a fegyvert,
Vonulnak vĂŠdtelenĂźl.
NĂŠmelyik tĂŠrdre esik.
FĂśldbe tapossĂĄk.
FogĂĄt vicsorĂ­tja. Elesik mĂŠg egy.
HĂşsĂĄba vĂĄg a kerĂŠk,
VĂŠrĂŠben cuppog a csizma.
Ágyú, szekÊr akad el:
SzĂŠtvĂĄlnak,
S ĂśsszezĂĄrkĂłznak a hĂĄta megett,
Ahogy egy folyĂł kerĂźlne meg
Valamely szigetet.
Mennek, ĂśmĂślnek hĂĄtrafelĂŠ,
Értenek hozzá,
Csontjukban hordjĂĄk ezt a tudĂĄst.
ApĂĄik, apĂĄik apĂĄi,
Ükapáik is mindig visszavonultak,
Nem láttak ők soha mást.
VeresĂŠgre termett nĂŠp,
Évezrek óta verik,
EgyĂŠbre se jĂł:
Ez a sorsa.
Vonul sorsába beletörődve,
S talĂĄn mĂŠg bĂźszke is
Erre a sorsra.
Mert ki tudja, igaza volt-e
A csata előtt?
De most mĂĄr igaza van
Ki tudja, jogos ĂźgyĂŠrt
SzĂĄllt-e csatĂĄba?
De most mĂĄr jogos az Ăźgye.
Vonul a fĂźstbe, az ĂŠjbe, a sĂĄrba,
Vonul a tĂĄjba merĂźlve.
Nem válogat a győzelem,
Mindegy neki,
EgyformĂĄn felemel
Hamisat ĂŠs igazat
Ám a veresÊg,
TĂśnkrejutĂĄs, megalazĂĄs
Jogot ad, igazat ad.
A győztes igaza meghal.
A vesztesnek igaza lesz.
MiĂłta vilĂĄg a vilĂĄg,
Az nyer igazĂĄn, aki veszt.
Mennek a lĂłszagĂş ĂŠjben, a sĂĄrban,
Kirokkan alĂłluk a szĂźrke,
Fogatuk sĂĄncba suvad.
De ők keblükben rejtegetik,
GĂśrnyedve, zihĂĄlva hĂĄtukon cipelik
Újszülött igazukat.
ElhĂĄnytĂĄk a Fegyvert,
A SĂĄncot feladtĂĄk,
RĂŠtjĂźket Ăşj kasza nyĂ­rja.
De igazuktĂłl
Nem tudnak megszabadulni,
Azt ĂśrĂśkĂźl
HagyjĂĄk fiaikra.
OkĂĄdjĂĄk, egyre okĂĄdjĂĄk
Őket a vÜlgyek, Áradnak a síkon,
Mennek az ĂĄgyĂşk utĂĄn.
Ezeknek olyan rossz, hogy csak
Jobb lehet mĂĄr ezutĂĄn.
Sohasem adja tetĂŠzve magĂĄt,
Valamit megtagad tőlünk
Mindig az ĂŠlet.
Ezeknek azonban
Annyira semmijĂźk sincs, hogy
Minden ĂśvĂŠk lett.
Aritmikusan ollĂłzik a lĂĄbuk,
FĂźst csap utĂĄnuk,
SzĂśrcsĂśg alattuk a lĂŠ.
Mennek szegĂŠnyek
Új ezerévek
Ezer Ăşj veresĂŠge felĂŠ.