Jánosházy György

Alkony

Nyugat felé, az őszi dombtető
élén a Nap úgy fekszik a haraszton,
mint lázra gyúlt, beteg hercegkisasszony,
vagy kéjbe fáradt, lusta szerető.

Kis ideig még ott remeg a képe
hunyó zsarátként a patak szinén;
pár perc - és mint hangját vesztett szirén,
alámerül futó habok ölébe...

De állig kopott-zöld párnákba bújva,
arany sugárból sodrott langyos ujja
még utoljára megsimítja arcom.

Búcsúzik tőlem - vagy engem búcsúztat?
A víz tükrén a fények tovaúsztak,
és mindkettőnket elborít az alkony.

Bárányfelhők

Messzi hegyekről elmélázva, lassan
kaptatnak a kék égi legelőre.
Bóklászva, békén bandukol előre
a bodros nyáj a szeplőtlen magasban.

Bohó bárányok szép, hótiszta szőre
nem szennyeződik gyár lehelletével.
Vigyázva nézi útjukat az éber
szemű Nap, égi pályák ősi őre.

Mint tündérraj, derűs hajnali álom,
vonulnak szelek hátán, friss sugáron,
nem félve farkastól, álnok vadásztól.

Hűvös fényt isznak, langyos fényt legelnek.
Ott jársz te is, ha éveid letelnek:
fehér bárányok közt fekete pásztor.


Búcsú a nyártól

Indulsz, szép gólya, derűsebb vidékre,
elszállsz s viszed magaddal a nyarat:
elhull a kertek kényes, tarka éke,
az álmok fészke üresen marad,

a szúrós szél zörgő kórót arat,
elejti fonnyadt levelét a bús ág,
kőszemmel kísért sápadt ég alatt
a szomorúság és a nyomorúság.

Elmégy, boldog madár, Isten veled,
de gólyahírrel ismét visszavárlak,
lobogó szárnyú hírnöke a nyárnak,

hogy űzd el a borongós, mord telet,
megfáradt lelkem töltsd el drága nyárral,
élettel, fénnyel, dallal, napsugárral.

Te már a tájhoz tartozol

Te itt már hozzátartozol a tájhoz,
akár az ég, a patak és a domb:
koronád, élő kösöntyűd a lomb,
s megcsókol a Nap, mielőtt leáldoz:

Te már úgy hozzátartozol szobámhoz,
akár az ágyam, íróasztalom:
a képek rád nevetnek a falon
és illatoddal szunnyad el a vánkos.

Ha elmégy, dér üti meg a nyarat,
fekete szél nadragulyát arat,
talpam alatt a fű bánkódva herseg.

Ha elmégy, mintha könnyet ejtene
a képek és az ablakok szeme,
és félszeg rímet hajtanak a versek.


Mért, hogy csak az álom...

Ágyunkra hull az. első fény szilánkja.
Sötét fejed fehér párnán pihen.
Kisimult arccal, mint a régi lányka,
lágyan lebegsz a csöndes Semmiben.

Agyad nem izzik még a napi gondban.
Nem csábít most se zenit, sem nadir.
Pillád alatt mélyvízi nyugalom van.
Lelked íratlan, hófehér papír.

Mily jó is lenne... Mért, hogy csak az álom
hoz békét ránk egy illó holdsugáron,
hogy gyermeklelkünk végképp elveszett?

Szívünk fölött az évek elsuhannak...
Miért is nem maradhatunk meg annak,
aminek egykor Isten tervezett?