Fábián Imre

Zsorda néni mosni akar

Az ötvenes évek elején abban a kificamított világban, ami körülvett bennünket, a házunk biztonságos szigetnek számított, s anyukának köszönhetően ránk a Nap sütött.
Pedig anyuka sokat volt beteg, olyasmi történt, hogy este beáztatta a ruhát, s másnap, mire mosni kellett volna, az ujjai, a kezei nem engedelmeskedtek. A krumpli kifordult a kezéből hámozás közben. Az ebédnekvalót közösen készítettük elő, együtt főztünk, elláttuk az udvaron az aprójószágokat. A sparhelton a melegítőedényt anyuka emelgetni nem tudta, így szabad volt csűrölgetnem, a vizescsuporral merítettem ki a meleg vizet, s a helyébe kintről a dézsából hordtam be az esővizet. Anyuka pedig állt a teknő mellett, dörzsölés helyett nyomkodta a ruhát, át- meg átforgatta, hogy azzal is tisztuljon. Kis lavór, nagy lavór előkerült, Ica nővérem mosni a kisebb darabokból válogathatott, nekem a zsebkendőkből, a zoknikból osztottak. De így is baj volt, az ingem ujját hiába gyűrtem fel a hónaljamig, egyre-másra lecsúszott, és a kézelő s a hasam iránt is csuromvizes lettem.
- Nem úgy - segített rajtam Ica. - Egyszerre csak egy zoknit fogj meg, s dörzsölgesd a két kezed közt. Kezded a végén, s jössz végig, fel a száráig...
- Hát maguk mit csinálnak ott? - koccantak egymáshoz az utcára megnyitott ablakszárnyak.
Zsorda néni arca s kis fehér kontya jelent meg az ablakban, s pár pillanat múlva már ott volt mellettünk a szobában. Napközben az utcaajtó legtöbbször nyitva volt.
A mi jóságos tündérünk körbehordozta tekintetét, s meghozta a döntést ellentmondást nem tűrő hangon, hogy ő ráér, hát persze..., s most már biztosan tudja, hogy neki mosni van kedve!
Egyébként éppen a piacról igyekezett haza.
Úgy állította be a dolgokat, mintha valami nagy jutalomban részesülne, hogy moshat. És mosott a drága kis öregasszony. A sparheltről hátrakerült a főzőedény, helyébe pedig a negyvenliteres ruhafőző fazék. Alig két óra múlva rotyogva főtt a sok ruha. Közben nem is tudom, hányszor fordultam a sparhelt s a fásszín között, kisvederrel hordtam a csutkát a tűzre. Úgy égett, mint a zsír, volt is olyan parazsa, hogy már nem fért a tűztérben.
Mire apuka délutánra hazajött, főtt étel is volt, s a mosást csak befejezni kellett, enyhén átmosni, öblíteni a fehérneműt a fövőléből. A sok tarka ruha már ki volt terítve az udvaron. Zsorda néni pedig úgy ment el, ahogy jött, hirtelen és fenségesen kis fehér kontyát magasan az égnek tartva.
Ilyennek képzeltem el Matuska nagymamát is, egy róla fennmaradt fénykép igazolja, hogy hasonlított hozzá, szikár, ősz hajú, sovány asszony, akaratában rendíthetetlen s erős, mint a pusztában egyedülálló nyárfa. Hát Zsorda néni is egyedül maradt, férjét elragadta a háború, s átvállalt mindent a kis gazdaságban, tette a dolgát, szántott, vetett, csépelt, fuvarozott, talpon kellett maradni, Jani fiából kiváló gazdaembert nevelt, Jóska pedig kitanulta a sofőrséget. Rokonsági szálak úgy kötöttek bennünket, hogy Jani feleségül vette Matuska József legkisebb lányát, Marika unokatestvéremet. Marika szép kislány volt, sűrű, dús Matuska-haját két ágra fogva viselte, a copfok a derekát verdesték. Ténylegesen kislány számba ment, hiszen alig töltötte be a tizenöt évet, amikor Jani eljegyezte és feleségül vette. A kicsi városszéli házba Zsorda néni egyszerre kapott lánygyermeket s menyet.

Fekete kenyér

Ténylegesen fekete volt és hosszúkás alakú, mint a kalács, merthogy tepsiben sütötték. Olyan volt a tésztája, hogy sütés után mállott szét, azért kellett a tepsi, hogy egyben maradjon; s a kemencéből ki tudják szedni. Legalábbis én így képzelem. A bele sületlen, ragadós.
Mivel apuka ugye szövetkezeti dolgozó lett, járt nekünk a kenyérjegy, azért pedig a napi porció. Ennek ellenére anyukának már jókor reggel oda kellett állnia az üzlet elé, hogy ne maradjunk kenyér nélkül.
Hát ez volt a savanyú fekete kenyér, amitől apuka gyomorfekélyt kapott.
Ettől kezdve anyuka már reggel is főzött, s apukának a füles kandliba friss, könnyű kis köménymaglevest tett uzsonnára, mellé vékony pirítós kenyérszeleteket. S ez utóbbi nem akárhogyan készült. Szeletelni csak a félszáraz másod-, harmadnapos kenyeret lehetett, s pirítani is lassan kellett, hogy ne csak a tetejét kapja meg a meleg platt, hanem szépen átpiruljon. Ezzel a módszerrel lehetett a fekete kenyér minőségét feljavítani.
Megjegyzem, hogy akkor nekem a fekete kenyérrel semmi bajom nem volt, megpirítva, fokhagymával kicsit bedörzsölve, megzsírozva jóízűen ettem. Nem tudtam, hogy másfajta kenyér is létezik. A különbséget, hogy milyen az igazi kenyér, később magam is tapasztalhattam, mert hát anyuka is sütött kenyeret. A liszthez úgy futottunk, hoey munka fejében apukának lisztet hoztak. Ó, hogy örültünk az ilyen kis szütyőnek. Tiszta sor: apuka kabátot fordít, nadrágot varr, s helyette lisztet kapunk.
Ha délutánra is járt az idő, ilyenkor anyuka elővette a vájdlingot, a kovásznak való tésztát, s készülődött a sütéshez.
Többször előfordult, hogy a liszt férges volt.
- Ki tudja, hány esztendős ez a liszt, biztosan nem az új őrlést adták. Miért is nem néztem meg... - bosszankodott anyuka. - Mert Bagosi Ferencnek tudnia kellett, hogy milyen lisztet hoz!...
Anyuka közben már látta, hogy apukát is bántja a dolog, hogy a finom öltögetéseit így fizetik meg, mert nemcsak fordította a kabátot, de stoppolnia kellet a sok molyrágta lyukat, és mégis...
Félretette a munkát a kezéből, és ült, ült, elnézve a semmibe.
S anyuka hangulata hirtelen átváltott, olyan lett a hangja, mint az éltető tavaszi szellő, bizakodása körbelengett bennünket, hogy mégsem olyan nagy a baj!
- De hiszen micsoda kis finom liszt ez, hát nem jól láttam! Nézzétek már, nézzétek, olyan, mint a nullásliszt! Na - vont be bennünket is, hüvelyk- és mutatóujja között simítva a szerzeményt -, azt a kis hibát pedig orvosoljuk...
És szalasztotta Öcsit a kamarába a nagymamaféle fátyolszitáért.
Gondosan átszitálta a lisztet. Kétszer is. Majd odatette langyosodni a sparhelt hátsó felébe, amíg a kovász életre kel.
Akkor, azokban az években nem a kemencében sült a kenyér. Egy kis kenyérért a nagy kemencében befűteni igen költséges lett volna, amikor a sparheltban úgy is ég a tűz. A három-négykilós kenyér szépen kisült a lerniben.
Tepsinek ez is tepsis kenyér volt, de más a színe, az íze, az illata! Olyan volt, hogy magában is lehetett volna enni. Magában?
- Ohó, azért nem lehet, mert nincs belőle sok. Megeszed, s már megint ennél... De ha megkenjük egy kis zsírral, vagy szalonnát, hagymát eszel vele, az igen, akkor megtelik a has - okosított anyuka.

Kóstolgatni való

Amikor Matuska Pista sógor vágta a disznót, hát ott lábatlankodtam, pedig nagy szükség nem volt rám. Akkor még azzal se szívesen bíztak meg, hogy öl szalmát hozzak, vagy a perzselést követően bácsikám keze alá öntsem a vizet, ahogy a pirított bőrt nagykéssel kaparta. Szóval inkább útban voltam, mint nem! A lábam, kezem fagyott le, de nem lehetett beszólítani a meleg konyhába. A rizskását már előző este megabárolta anyuka. Abárolta, nem főzte. Megduzzadva, egész szemekben maradt meg így a rizskása, leszűrte, s hideg vízzel leöblítette. Ugyancsak előre készítettük a fokhagymát, mi gyerekek pucoltuk, olyan sokat, hogy az ujjaink ragacsosak lettek. Közben többször is kezet mostunk, hogy jobban haladjunk. Kicsi gerízdű fokhagymáink voltak, olyan fajta..., hát volt mit pucolni!
Pista sógor a disznó bontása közben, úgy hittem, hogy csak a dolgával van elfoglalva, mikor hirtelen mozdulattal a számat bekente meleg, gőzölgő hájjal. Jaj, és én úgy irtóztam, s mikor ezt már másodjára, harmadjára ismételte, a méregtől és bosszankodástól teljesen odavoltam, végül is hátat fordítottam neki, s bevonultam a konyhába melegedni.
Néném, Vágó Matuska Mariska vitte a prímet a belek bontásában, pucolásában. A fodros háj ilyenkor került a nagy főzőfazékba, ebbe tették a májat, a tüdőt.
A disznó vérét leöléskor lábasba fogták fel, ezt külön edényben főzték fel.
Disznóvágáskor az első ehető finomság a kipirított fül és farok. Sóval meghintve ez igen finom, de nem szabad sokat enni belőle. Ez a veszély, hogy ezzel rontsuk meg a gyomrunkat, nem állt fenn, hiszen annyian ácsingóztunk a disznó fülére, hogy egynek-egynek alig jutott valamicske. Meg aztán a tilalom: anyuka hangja!
- Mit teszünk a bőrsajtba, ha mind megesszük, hát akkor nem lesz benne porcogós!
S megadtuk magunkat, nem rágtuk a Pista bátyánk fejét, hogy még csak egy kicsi füledarabot kanyarítson le a késével.
Amikor az abárolóból kikerült a fodros háj, néném szépen kiszedte, s tányérra rakta a főtt mirigyeket, egyik-másik olyan nagy volt, mint a herélt kisdisznó töke, az íze is ahhoz hasonló, kicsit megsózva igen finom.
Finom? Nagyon finom! Ahhoz fogható finomság nem is igen van.
A megabárolt belsőségeket már a nagyobbacska gyermek is tudta darálni, könnyen vitte a gép. Ilyenkor nénénk külön tálba rakta a hurkánakvalót, külön készült a májas, a tüdős, a véres hurka. A ledarált masszához ő adagolta a rizskását, ő fűszerezte, ő gyúrta össze. A hurka töltésénél akkor nekem a gombóckészítés jutott, töltés közben adogattam a néném kezébe, hogy etesse a darálót.
A bőrsajt készítése a mi családunkban férfimunka volt. A megtisztított gyomrot kisebb tálba félretette néném, vizet öntött rá, hogy majd jön Sanyi!
Amikor a kinti munkának vége lett, jött is apuka, a megabárolt szívét, porcogós fületövét meg ami a füléből maradt, s a főtt húsos hasaalja szalonnát nagyobbacskára vagdosta. Főtt húsdarabok is kerültek a bőrsajtba, bőre csak mértékletesen. Mert nem azért bőrsajt a bőrsajt, hogy csupa bőr legyen. A füsttel kicsit megkapatott disznóbőrét egyébként a szárazpaszulylevesben is hasznosítani lehetett. Az apukafajta bőrsajtba csak jó anyag került, mert másnál kóstoltam én olyan bőrsajtot, hogy csak úgy fordult ki belőle a sok bőr. Hát nem, nálunk nem ilyen volt!
A kamarában deszkalap közé téve a mérleg súlyzóival nyomatta le apuka a disznógyomorba töltött, nagy öltésekkel bevarrt bőrsajtot, majd a kolbászszal együtt enyhe füstre tette, s gyönyörűen kipirosodott ugyanúgy, mint a kolbász. Disznóvágás után két-három hétre vágtuk meg, úgyhogy a beígért eseményt előkészítettük, a nagyasztalt jó előre lepakoltuk, körbeültük s vártunk, várakoztunk éhkoppot nyelve, mígnem apuka megsajnált bennünket, s igaz, hogy időben még túl korainak bizonyult a vacsora, de beadta a derekát, letette a fércelést a kezéből, szeletelni kezdte a kenyeret, s vékony szeleteket, majd katonákat vágott a bőrsajtból.
De még nem szóltam a kóstolóról! A disznóvágást követő másnap reggelén a hideg kamarában osztotta anyuka a nyújtódeszkára kiterített kihűlt hurkaszálakat, rövidebb, hosszabb darabokra vágta, ahol több száj volt, azok többet kaptak, hogy kisütve mindenkinek jusson majd néhány jó falat, ahol ketten voltak öregek, vagy hárman voltak, azoknak valamivel rövidebbke jutott. Ha a zsírsütésnek is utána voltunk, a sóhajtásokat, hogy jobban elosztani nem lehet, anyuka megtoldotta maréknyi tepertővel, így emelte a kóstoló tartalmát. No, és a kolbászkával, ami a füstölésre váró adagot, a mi kolbászunkat rövidítette meg. De:
- A becsület, az becsület, a kóstolóhoz jár a kolbász! Ne felejtsétek, hogy mi is így kapjuk.
- Kapjuk, persze... - jött visszhangként a felelet, s anyuka korábbi boszszankodásait adtuk vissza szóról szóra, mert olyan kolbászt is kaptunk, amit olyan lágyra töltöttek, hogy amikor a lábasban kisült, arasznyira zsugorodott.
Na, ilyesmire gondolhatott anyuka, amikor instruálta nénémet:
- Mariska, a kezed! Töltsed nekem keményre a szálat...
- Ó, véletlenül sikerült ilyenre - szabadkozott -, de jó lesz kóstolónak.
- Nem - tiltakozott anyuka. - Kóstolónak aztán biztos el nem küldöm, engem senki ne szóljon meg.
Ilyenkor Mariska néném szemeit az égnek emelve fohászkodott, hogy te Ilonka, te Ilonka, pedig lenne itt, hogy ki egye meg.
Apuka s anyuka részéről a testvéreknek s Fábián tatáéknak húslevesbe való orjaszelet, s rántott húsnak való kisebb darab, de mindenképpen jó minőségű hús is járt. Igen, és Karancsiéknak, Árpád öcsém keresztszüleinek, akik igen szép család voltak, a négy fiúgyerekből kettő ikerpár. Ó, tőlük mindig bőségesen kaptuk vissza a kóstolót, s ahogy az lenni szokott, mindig a legjobbkor.
- Nézzük csak - bontogatta anyuka a papírba csomagolt pakkot. - Úgy nézem, ma nem kell törjük a fejünket, hogy mi legyen az ebéd.
Ilyenkor déli ebédre könnyű kis levest főzött, szerettük a savanykás ciberelevest, de válogathattunk még a paradicsomleves, meggyleves között. Második fogásnak pedig a sült hurka! Ha ez netalán igen kevésnek bizonyult, kis lábasban külön sütötte meg anyuka a kolbász-kóstolót, s mellé körítésnek krumplipürét is készített. Így együtt már kiadós ebéd lett. A tejjel kikevert habos krumplipüre, mellé savanyúságnak a hordós káposzta megemelte az étket, s mondhatni királyi lakomát ültünk. A kolbászt általában azért csak másnap tálalta anyuka, természetesen pürével és savanyúsággal.
A kóstolót fél nap alatt széthordtuk a szomszédokban s a rokonsághoz. Együtt, ez úgy 18-20 ajándékcsomagot jelentett. A saját hurkánkból nekünk általában egy-két sütet jutott. De az akkor már nem is nagyon hiányzott, hiszen el voltunk telve a zsíros ételekkel.

Igazságom

Hogy miből fakadt az én nagy igazságom, arra magyarázatot adni nem tudok, hiszen azt emlegetni, hogy jóságos legyek, s igazat mondjak, soha nem kellett. Ez olyan magától értetődő volt, mint az esti ima, amiben arra kértem a jó Istent, hogy amíg alszom, éberen őrködjön felettem, szüleim és testvéreim fölött. Az igazmondást illetően éppen fordítva állt a dolog, már kicsi gyermekként arra tanított anyuka, hogyha idegenek jönnek, s arról faggatnak, hogy apuka otthon dolgozik-e, azt kell mondanom, hogy nem. Bárhogy teszik is fel a kérdést, az kell kiderüljön, hogy apuka csak nekünk varr ruhát.
Ez ugye, már nem volt igaz, mert apuka hajnalban is varrt, mielőtt a szövetkezet műhelyébe elment volna, és amikor hazajött, akkor is varrt, és nem nekünk, hanem másoknak, mégpedig nagyon szép öltönyöket, kabátokat. Sőt, ebben a munkájában már én is segítettem, szedtem a fércet, a tűbe cérnát fűztem, s még a varrógéphez is odamerészkedtem, a lábam ugyan nem érte el a pedált, de jobb kézzel lendületet adtam a keréknek, s varrtam nagy titokban, mígnem a géptű átalment a mutatóujjamon a körömháznál. Nagy ijedtségemben az ujjam kiszabadítani nem tudtam, csak az apuka segítségével.
Ezt követően, apuka nemhogy eltiltott volna a géptől, de maga elé ültetett, s mutatta, hogyan eresszem az anyagot a tű alá, úgyhogy az ujjam máskor ne sérüljön.
Apukának tehát otthon azért kellett varrnia, hogy meg tudjunk élni, s a biztatás, hogy az ellenőrző közegnek ne mondjunk igazat, ez a mi igazságunkat védte, s nem tekintettük egy pillanatig sem hazudásnak.
Igazságom akkor sem szenvedett csorbát amikor első osztályos koromban Ica nővéremmel elmentem a szombat délutáni vallásórára. Első alkalommal és utoljára! De hogy megsínylettem én ezt az igazságot?!
Az előzményhez hozzátartozik a készülődés szertartása, majdhogynem szentsége, amikor beléptem a parókia régi épületébe, reszketett a lábam az izgalomtól, s az első nagy teremben úgy ültem le valahol a hátsó sorba, mint áhítattal átitatott angyal, levegőt szívni alig mertem. Lopva pillantgattam körbe, közben kifényesített cipőmre esett a tekintetem, s a nadrágomra, amit apuka ebből az alkalomból újravasalt. Közben belépett Miszlai tiszteletes úr, feketébe öltözött, magas, szigorú ember. Hogy miket mondogatott, nemigen jutott el a tudatomig, mert teljes mértékben arra koncentráltam, hogy milyen nagyszerű dolog is az Isten közelében lenni. Lebegtem, álmodtam! Csak az zavart kissé, hogy valaki a hátamnál bökdös, s mindenki felém fordítja a fejét. Miszlai tiszteletes úr is rám emelte a tekintetét, de aztán folytatta a mondandóját.
A hátam mögött valami történik, azt már egészen nyilvánvalóan éreztem. A hátrafordulók már nevettek is. S ahogy a viháncolás erősödött, úgy komorult el a tiszteletes úr, s vált vésztjóslóvá az arca. Most már egészen biztos voltam benne, hogy engem fedd meg a tekintetével, s elő is szólított. Félreérthetetlenül mutatott rám, s mint rendbontót a mellette közel eső szobasarokba térdepeltetett.
Hazafele menet a megszégyenítéstől még mindig szédelegtem.
- Hagyd már - vigasztalt Ica -, hiszen Janó, a tiszteletes úr fia húzódott meg a széked mögött, ő grimaszolt, s szamárfület mutogatott...
Otthon még mindig a torkomban éreztem a csomót, nem tudtam sírni, de megnyugodni se, úgyhogy anyuka is tudomást szerzett róla, hogy valami történt. Olyan lettem hosszú ideig, mint a beteg madár.
Következő héten már nem készülődtem, egyáltalán nem. Sőt, mikor elindulni kellett volna, bejelentettem, hogy nem megyek. Se most, se máskor, nem és nem! Soha!
És nem lehetett az ellenkezőjéről meggyőzni. Így történt, hogy pap előtt nem konfirmáltam le. Azért erős szál köt a názáreti fiúhoz, akit Jézusnak szólítunk. Személyes és kiváltságos a helyzetem, esti szabadjára engedett imáimra visszajelzéseket kapok, s gondolom, feloldozást is nyertem, hiszen gyermekként nem tettem egyebet, mint védtem az igazságomat.

Eltévedt bárány


Álmomban gyakran elém tűnik Sándor bátyám, a szép új barna öltönyében, széles karimájú kalappal a fején. Úgy nézett ki, mintha a Képiró mama valamelyik képes folyóiratából lépett volna ki. Neki voltak szép fényképes lapjai, a ház elé kiülve lapozgatta, s megmutatta nekünk gyermekeknek is. Ilyenkor otthagytuk a Nagygyepet, a futkározást, s álltunk előtte félkaréjban. Finom kis fehér arcát ránk emelte Képiró mama, és én semmiképpen nem tudtam elképzelni, hogy ilyen ráncosan, görnyedt háttal hogyan lehetett a legszebb asszony táncos és énekes színésznő. Mégpedig híres-neves! Azt már én is tudtam, hogy Képiró bácsi a kedvéért a fenekére ütött a birtokának, a Képiró mama aranyos cipellőjéből itta a pezsgőt, úgy duhajkodott, s végül annyi maradt a nagy vagyonból, hogy a szalontai gyepaljai házat megvették, s öreg napjaikra semmi nélkül nem maradtak.
Na, mint mondtam, Sándor bátyánk is hetyke ember volt, gesztenyebarna, pödrött bajuszkájával sok asszonynak elcsavarta a fejét.
- Csak egyszer ragadna meg valaki melletted - így anyuka, miközben bátyánk inge gallérját igazgatta.
Hej, de sok szomorúságot okozott Sándor bátyánk Matuska nagymamának, amíg élt, s aztán mint örökséget, az aggódást a legkisebb testvér, anyuka vette magára.
- Mert a testvérem, el mégse nézhetem, hogy az árokban fekszik...
S ez így történt, ahogy mondom. Már dermesztő hideg őszi estén verte ránk valaki a kaput, hogy:
- Nem magukhoz tartozik...? Vizes, sáros, reggelig ott fagy meg a szerencsétlen...
Az ajtóba állítva pedig valami motyóféle. Ment anyuka, ment. Mi pedig utána.
- Sándorunk!... biztos...
Már amikor költögettük, Sándor bátyánk csak dünnyögött. Jó italos volt, érezni lehetett. S valakik igencsak helyben hagyták.
- Ó, te szegény, ó hogy vagy ilyen szerencsétlen, Istenem! - s próbált lelket verni belé anyuka.
De bátyánk nem akart engedni a nógatásnak, pedig már azt is tudta, hogy Ilus, mármint anyukánk noszogatja.
Nem, ő nem jön be! Ő nem akar a nyakunkon nyűg lenni...
Csak sikerült aztán felállítani, s betámogatni a házba. A konyhában a sparhelt mellé ültettük le, hogy melegedjen, a csupa vizes motyóját a gangon hagytuk.
- Mi lett a gyönyörű öltönyből, te... te... A kalapodat meg odahagytad... - s nézett ránk anyuka, hogy szaladjunk ki, nézzünk a kalap után, hátha kint maradt a parton vagy a híd mellett.
Anyuka lefejtette róla a kabátját, s elébe tett egy tányér meleg levest, hogy az magához téríti.
- Elittad a szép eszedet, hát nem szégyelled magad, a gyermekeket is megijeszted - korholta anyuka -, meg aztán a szomszédok mit mondanak? Hát milyen ember vagy te, hogy amit egész nyáron nehéz munkával megkeresel, azt két hét alatt elvered? A búza, a búza is oda van?... Nem félsz, hogy megvér az Isten? Mi a feléből egy évig élünk, te pedig...
Folyt a keserűség anyukából, emésztette a bánat Sándor bátyánk miatt. Mire apuka hazajött, kifogyott a szóból, járkált közöttünk, mint akinek halottja van. Apukának pedig még csak magyarázkodnia se kellett, ahogy belépett, s a gangon meglátta a batyut, tudta, hány óra.
- Igen, Sándorunk - nézett rá anyuka, s ebben a két szóban, ahogy mondta, minden benne volt. - A nyári konyhában fektettem le...
Aztán apuka is kiment a nyári konyhába, hogy beállítsa a kályhacsövet a kis öntött vaskályhába. Tüzet anyuka gyújtott, a kinti konyhában már egykét tűztől barátságos a levegő.
Másnap Sándor bátyánk meghunyászkodva ült közöttünk az asztalnál apukának az ingében, csupasz lábszárakkal, csak a kis alsó volt rajta, anyuka ugyanis mindenét kimosta.
- Így legalább sehova nem mész el - mondta anyuka, s mi rettenetesen mulattunk rajta, hogy bátyánk szobafogságra van ítélve.

Felnőttek játéka

A Kölesér alján Szitásék úgy kezdtek építkezni, hogy Sándor bátyámmal léptek szövetségre, a szomorú fejű Málna lovacskájuk a megmondhatója, milyen nagy munka a vályogvetés, ő szekerezte haza a földet, nem messziről, valahonnan a Kölesér mellől, ez jobb megoldásnak bizonyult, mint a Kígyósréten vetni a vályogot, a telek előtti mezőn, le a Kölesér vizéig volt elég szabad terület a kivetett vályogtégláknak. A víz közelsége pedig áldás! Sándor bátyánk, mint valami intéző, szervezte a munkát, egyik csomóban ázott a föld, a másik csomót korábban már kapával átforgatta, a harmadik csomóba lábbal tapicskolva dolgozta belé a pévát, majd hagyta pihenni, öszszeérni. Mindenik nap délutánján egy csomó megdolgozott földet vetett ki vályognak, a másik két csomót pedig munkába állította. Napközben arra is maradt ideje, hogy a kivetett, félszáraz vályogtéglákat megforgassa, ami megszáradt, szellősen felrakja piramisszerűen, ha nyári zápor találna jönni, el ne verje az idő. Csak miután jól átfújta a szél, s csontkeményre száradt, akkor rakták össze nagy négyzetes tömbbe, s a tetejére szalma vagy kátránypapír került. Addig is, míg az építkezés elkezdődik, a vályog ne károsodjon.
A vályogvetésben bátyánk keze alá Szitás néni dolgozott, meg kell adni, egyenlő félként, úgy, mintha férfi lenne. Tehette ugyan, mert Szitás néni szép nagy darab asszony volt, lobogó vörös hajú és erős. Furcsa párt alkotott az urával, akit az Isten kicsinek és soványnak teremtett, s igazából nem is Szitásnak hívták, hanem Vadász Sándornak. A Szitás név a mestersége után ragadt rá, mert szitákat készített, kicsiket és nagyokat.
Na, a néni Málnával fuvarozta a földet, a homokot, s amikor elindult a szekérrel, kísérte a két testvérkutya, a Bundi és a Samu.
A homokbányában történt, a Nádas-ér fölött közvetlen, hogy a néni a felmagasodó part alatt egyre beljebb ásott, s a felső rész leszakadt, rá a nénire. Szerencséjére akkor nem volt egyedül, lépésnyire állt tőle Sándor bátyám.
- Na, megijedtem - mondta el utólag anyukának -, a derék asszony oda, betemette a föld...
Ahogy csak bírta, lapátolt, majd kézzel, marokkal kaparta a zsíros homokot, amikor a vörös haja kilátszott a néninek. Közben kiabált, hátha valaki arra jár, s tud segíteni... És megmentette a nénit. Valóságos csoda?! Hason fekve temette el a homokos föld, s a két karja védte meg a megfulladástól. Ez volt a szerencséje. Kicsit ugyan nyakó lett a néni, félrebiccent a feje, s kötést hordott a vállán, de néhány nap múlva már szekerezett, ő hajtott, az ura s bátyánk hátul a kasban ültek. Hát, ahogy így elhaladtak a Tenkei úton, sokan megnézték őket.
És sokasodott a kiszáradt vályog, gyűlt a halomba rakott faanyag, úgyhogy a másik év tavaszán el is kezdték a házépítést.
Bátyánk pedig ott lakott velük, ott is telelt ki. Csak a Jóisten tudja, hogyan fértek el a régi házban, ami egyetlen szoba volt, és már a kicsi Sanyikát is elhozta a gólya. Közben a sziták is készültek. Piaci napon a néni, a bácsi már jókor reggel mentek a Tó alá, az új piacra, akkortájt költöztették el a piacot a főtérről a Tó-kert mellé. A néni szíjra fűzött szitákkal púposan felpakolva komótosan lépegetett, és babaarca ragyogott, boglyaszerű vörös haja világított, fara ringásával együtt emelkedett-ereszkedett a szitarakomány. Az ura, a kicsi ember lábra feszülő sárga bürgedli csizmában mögötte haladt csomag nélkül.
Aztán láttam én valamit, amit sehogy se tudtam értelmezni. Mari kecskét vittem ki legelni, a Kölesérnek szaladtunk le, s ahogy a parton haladtam felfelé, jajgatást s hangos férfiszót hallok. De erősebb volt a jajgatás! Szitáséknál ugye, az új, alig tető alá húzott ház előtt nem volt kerítés, végig lehetett látni az udvaron, le a kertig, s hát a nagydarab néni kikötve a kútágashoz, ott táncolt, jajgatott, a bácsi meg a Málnának szánt ostorral egyengette. A néni vörös haja kibontva, rajta egyetlen szál alsóing, s hatalmas mellei csak úgy ringtak.
Kővé válva álltam és kerekítettem a szemem nagyra, a bácsi az ostor pattogtatását megunhatta, mert bevonult a házba, a néni meg tovább jajgatott, mint akinek a fogát húzzák. Mikor észrevett, rám meredt, majd hirtelen, mint akit éppen otthoni teendői között találok, természetes hangon szólt rám:
- Nézd meg, Imikém, a kotlót kikötöttem a fához, vagy csak akartam. El ne kódorogjon nekem...
Engedelmeskedve arrább, a kis akácfához léptem, s megnéztem a kiscsirkéivel anyáskodó kotlót.
- Ki van kötve - mondtam.
A néni erre elfordult, s tovább tudomást se véve rólam, jajgatni kezdett a ház felé, s nagy szenvedésében megint hintázni kezdtek a mellei, én meg hangos szívdobogással a torkomban fordultam meg, s rohantam haza, hogy ezt a rettenetes dolgot valakinek elmondjam.
Anyuka persze a hírre is elsápadt, s az első szava:
- Sándorunkat láttad...?
- Nem, őt nem. Őt nem láttam - ismételtem.
A történtekben pedig ő is benne van, világosodott meg előttem.
A Kölesér aljáig aztán lekísért anyuka. De semmi! Csak a parti sárban fecserésző rucákat lehetett hallani. A Szitásék udvara üres.
- Biztos megölte - aggodalmaskodtam.
A kútágasról lelógó árválkodó kötél tanúskodott arról, hogy itt valami történt. Egyébként a Málna néhány lépéssel arrébb a fejére akasztott zsákból egykedvűen abrakolt, a kutyák, Samu meg Bundi unottan ásítoztak a házfalnál. A régi kis ház deszkaajtaja pedig belülről behúzva.
... És a nagy csend!... Mindössze a lógó taréjú kendermagos kakas kergetett egy vartyogó, hamuszürke tyúkot...
Azután is még sokat gondolkodtam a dolgon. Nem értettem semmiképpen a nénit, hogy a nagy bajában, szenvedésében miért nem rántotta meg a kötelet, hiszen olyan erős volt, hogyha akart volna, akár a kútágast is töviből tépte volna ki?!

Arany bácsi

Ugyanolyan lapos kertje volt, mint a miénk. Hóolvadáskor, s nagyobb esőzéskor, mondjuk, Médárd negyvennapos özönvizével szó nélkül elfogadta a magasságos akaratát, kertjét vízlevezető árkok hálózták be, csakhogy nem volt már hova levezetni, az Oncsa-telepi ártézi kút levezető árka is megtelt, egy szintbe került a kerttel. Az ásott kutakban a víz ilyenkor színeit a földfelszínnel, nem kellett kútostor, csak le kellett hajolni, hogy merítsél belőle.
Én most már tudom, hogy ezek a megpróbáltatások avatták Arany bácsit mesterré, éveken át kitartó szorgalommal addig oltotta, keresztezte a fajtákat, amíg azok jól alkalmazkodtak a magas talajvízhez. Az ő faiskolájából kikerült facsemeték átvészelték a mértéktelen istenáldást, akár esőben, akár szárazságban nyilvánult meg.
Na, hoztak apukának gyümölcsfa csemetét, nemes fajtákat a váradi hegyről, szép formájú kis fákat, virágzáskor, mint valami kisasszonykák, olyanok voltak, s megmutatták finom gyümölcsüket is, s két-három év múltával egyszeriből mentek tönkre, mintha gutaütés érte volna őket. A tövére a Kölesér aljáról gyepszőnyeg alatti pihent földet hordott apuka, trágyázta a csordahullatta tehénlepénnyel - mindhiába. Az Arany bácsi csenevész növendékfája, amit egy-egy nadrágvarrás vagy foltozás után hála fejében áthozott, s apuka csak úgy tessék-lássék előkészítés nélkül elültetett, az bezzeg szépen megfakadt, leveledzett, ágaskodott, nőtt, s dacolt az idő viszontagságaival. Évek teltek így el, amíg apuka ráeszmélt, hogy a jó, ellenálló fajtákat itt, a házunkkal átellenben, Arany bácsi faiskolájában keresse.
Az első udvaron az Arany bácsi-féle kajszibarackfa akkorára nőtt, mint egy diófa, s öntötte a termést. A kút melletti korai fajtát már félérten enni kezdtük, s utána jött a kerti rózsabarack, két fával is, a javát anyuka a kemencében aszalta meg télire. A kemencéből kiszedett gyümölcsöt még napokig az udvaron hagytuk a tepsikben, hadd süsse a nap, majd jókora tüll zacskóba rakva felkötötte apuka a fa alsó ágára, a szél is hadd fújja meg, s csak aztán került fel a padlásra. A tartógerendán lógtak zacskókban az aszalt gyümölcsök, a barack mellett még besztercei szilva és alma. A nagy barackfáról két-három főzet lekvár főtt. A fának három erős fő ága volt, a gyümölcs leszüretelése után is szívesen trónoltunk rajta, anyuka bosszankodott is eleget, mert képesek voltunk ott fent órákat eltölteni, déli ebédkor a második fogást felvittük a fára, úgy ettünk. Soha nem történt baj, csontunk és tányérunk nem törött el.
Arany bácsi körtéi különösen finomak voltak. Kedvenc körtém a leveses, kissé húzós csemegekörte volt.
- A szemet - apuka magyarázta el nekünk - Arany bátyátok birsalmába oltotta, azért olyan ellenálló s jó termő.
A mi kis öreg szomszédunk ebből élt. Piaci napon már jókor reggel nagy karos kosarakban vagy talicskával vitte a portékáit. Mikor minek volt az ideje: tavasszal virágpalántákat, fa-, rózsa-, díszbokor-csemetéket, s aztán őszig a vágott virágot, a gyümölcsöt. Ahogy a mi kertünkben rendezett ágyásokban sorakozott a borsó, paszuly, dugványolt hagyma, fokhagyma..., nála egész ágyásokban százszorszép, árvácska, kéknefelejcs, szegfű nőtt. A rózsakert a kicsi ház utca felőli részébe esett. Lakodalmakra menyasszonyi csokrot kötni, s névnapokra rózsákért, kardvirágokért Arany bácsihoz járt a város. A naptól, széltől feketére cserzett arcú kis öreg Arany rokonnak vallotta magát. Tudomása volt róla, hogy az oltókést a költő rokon nagy hozzáértéssel forgatta.

Könyvek

A református énekeskönyvön s a Biblián kívül odahaza könyvünk nem volt, mégis korán kapcsolatba kerültem velük. Olvasni még nem tudtam, de Bortis néni, a könyvtáros beírt engem rendes könyvtári olvasónak. Ica nővéremet kísértem el a városi könyvtárba, a múzeum melletti Arany-palotába, s míg ő várta a sorát, s válogatott a polcokról, addig én az asztalra kirakott mesés- és képeskönyveket lapozgattam olyan odaadással, hogy semmiképpen sem akartam megválni tőlük, hazamenetelről hallani sem akartam. Mivel Bortis néni a szomszédunkban lakott, úgy segített a dolgon, hogy nekem is kitöltötte a névre szóló könyvtári belépőt, így egyszerre több könyvet vihettünk haza, Ica a maga kis csomagját, én a képeskönyveket.
Könyvnéző-olvasó élményem igazi nagy korszaka egybeesik az elemi iskola elvégzésével. Könyvnéző szokásomat egyébként a mai napig megőriztem, gyakran azon kapom magam, hogy a könyvet nem olvasom, csak nézegetem, lapozgatom szinte órákon át. Ez különösen megnyugtat.
Erdős néni könyvei az ellenkező hatást váltották ki. Felizgattak. Egyszerűen nem tudtam letenni a kezemből. Az öreg Erdős Mihály, a kertvégi szomszéd lett a kiváltó ok, esténként abban az időszakban én szaladtam át a tejért - tőlük hordtuk a tejet -, és Mihály bátyám egyre késett a fejessel, s várakozás közben kezembe akadt egy agyonolvasott füzetecske. Akkor találkoztam először ponyvairodalommal, szenvedélyes szerelmi történettel, úgyhogy a tej már régen a kandliban kimérve várt, mehettem volna, de... nem tudtam elszakadni a füzetecskétől.
- Nénédnek egy szekrénnyel van belőle - így Mihály bátyám.
Én ugye, ettől kezdve könyvvel feküdtem, faltam a szerelmes történeteket, amihez foghatót a városi könyvtárban nem találtam. Vagy kétszáz könyv kiolvasása után jöttem rá, hogy valójában mindig ugyanazt olvasom, a szekrény könyv egyetlen történet - Mihály bátyámnak igaza volt! -, csak mindig másként hívják a szereplőket, s kicsit változik a környezet. Az alsó polcon, belül, a szekrény háttámlájának dőltve ekkor figyeltem fel a piszkosszürke füzethalomra, amely másfajta történetet rejtett. A Monte Cristo grófja ponyvafüzeteire találtam, az első füzetek ugyan hiányoztak, de ez túlságosan nem befolyásolt abban, hogy olvassam-olvassam, amíg a fáradtságtól ájulásba nem alszom. A Zsordáék mögötti búzatáblán pásztorkodás közben így aludtam el, későn hazatérő gazdaemberek botlottak belém, miközben a libáim boldog elteltségben teli beggyel ültek körül, s beszélgettek a fejem fölött.
Évek múltával fény derült arra, hogy ezen a gyermekbetegségen a nagyobb testvéreim is átestek, Mandi, Öcsi, Ica! Csak hallgattak róla. Az olcsó szerelmi történetekből bizonyos immunitást szereztem, olvasmányaimat kezdtem megválogatni, s a drága Bortis néni már beengedett a könyvtári belső termekbe, ahol valóságos kincsesbánya várt rám. Lassan megértem arra is, hogy az Otestamentumban felfedezzem az annyi titkot hordozó Énekek Énekét, a világirodalom legszebb eposzát a szerelemről.

Alagút a talpunk alatt?

Ugyan, nem tudtam, hogy mi az, hogy népi monda. Ha hallottam is a szót, elsiklott a fülem mellett, mint amire ráérek még odafigyelni. De nem lehetett elmenni olyan esemény mellett, ami megtörtént:
A Nagyiskola udvarán szünetre engedett ki bennünket Popovics Gizella tanító néni, a fal mellé húzódva figyeltük Mados Miska bácsit, a tornatanárt, aki délelőtt a nagyokat tanította, s akkor éppen felnőtt sportolókkal foglalkozott a tornateremben, valószínűleg ők is szünetet tartottak, vagy a nem mindennapi esemény csalta ki őket, valaki ugyanis gyönyörű sárga csődörön belovagolt az iskola hátsó kapuján. Miska bácsinak ismerőse lehetett a lovas, mert igencsak instruálta, hogyan kell megregulázni a lovat, mert szegény ló az iskola udvarát láthatóan szűknek vélte, vagy a szájtáti gyermeksereg zavarta meg, forgott-forgott, emelte a mellső lábait, félő volt, hogy bennünk vagy magában tesz kárt.
- Nem úgy! - lett még erélyesebb Miska bácsi, hogy még a ló is oldalra nézett.
De akkorra oda is lépett, olyan ügyesen, hogy már fogta a kötőféket, a másik kezével paskolta, nyugtatta a megzavart lovat.
Nem ez volt az első alkalom, hogy rácsodálkoztam Miska bácsira, mert azt látni, hallani kellett, ahogy hangos szóval a "csámpás brigádot" megmozgatta, emeld a lábad, te, magasabbra-magasabbra, nem alszunk a sorban... S aki éppen a közelében volt, megpaskolta gyöngédebben, erősebben, attól függően, milyen volt a fizimiskája, mert Miska bácsi nagy mestere volt annak, hogy előcsalogassa mindenkiből a lappangó képességeket. Hála Istennek alig egy év múlva én is a keze alá kerültem kicsi "féregnek" a bátyáim és nővérem után. Gyönyörködnie nyüzsgésemben nemigen adatott meg neki, gátlásokkal teli emberke voltam. Mindenesetre egyenlővé tudott tenni bennünket, s ez nagy szó volt. A nagy, erős, hőzöngő fiúkat pillanatok alatt leszerelte, a feladatokat úgy adta, kinek-kinek fizikai adottsága szerint, s minden gyakorlatot először ő mutatott be, ilyenkor fejen állt a nyújtón, kötelet mászott, kézen járt, a gyűrűn gyertya-állásba húzta fel magát stb. Úgy folyt a játék, mintha csak azt mondta volna:
- Látod, kisapám... ha ezt megcsinálod, akkor járhat a szád, de addig rám figyelsz...
És rendkívül felszabadultak voltunk a tornaórán. Soha nem tett kivételt, mindenki minden gyakorlat elvégzésében sorra került, a kövérnek emelte a fenekét, lóugrás közben elkapta a levegőben a magamfajta becsavarodott golyót. Rá lehetett számítani minden körülmények között, ott állt, ahol kellett, nemcsak a hangja volt nagy, de biztos kezű és tévedhetetlen is volt.
Na igen! Akkor is pillanatok alatt történt, hogy Miska bácsi lóra kapott, mire a szép csődör hátsó lábaival dobbantott az elrugaszkodáshoz, s a föld szépen beszakadt alatta.
Egyensúlyát vesztve a fara a lónak lehanyatlott, s Miska bácsi oldalvást ért földet.
És ott tántorgott a lyuk alig három lépésnyire az öreg iskola falától!
A lovat elvezették, minket a tanító néni a fal mellé parancsolt, s a felnőttek elkezdték a vizsgálódást.
Az mindjárt kiderült, hogy az valami nem közönséges üreg. Vonalzót, a tanító néni mutató pálcáját, a takarító asszony, Sárközi néni seprűjét sorra elnyelte.
- Alagút...! - ejtette ki valaki bizonytalanul.
- Hát persze!..., igen...
Az izgalomtól borzongás futott végig a hátamon, a nagyapám emlegette föld alatti alagút jutott az eszembe, amelyik egészen a gyulai várig vezet.
Ó, a hitetlenkedők érvelése most nem számított, hogy miként lehetett a mocsarak s vízerek övezte szalontai földhátakba alagutat ásni? Lehetett, mert változó a szintmagasság, egyébként is a meglódult képzeletet kár lett volna rögtön pórázra fogni. Alagút-lázba estünk! Mentségünkre, megesett ez másokkal is. Valahol Sinka István is említi a Fekete bojtárban, hogy pásztorkodása idején az erős szél elől beszakadt alagút földhajlatában húzta meg magát.