Áprily Lajos
Marathon
Fanyar füstjét a langyos kékbe fújja
az áldozatra lobbant róna-gaz:
a perzsa Tél hadát rohamra gyúlva
ott lenn legyőzte a görög Tavasz.
Itt fenn, ahol ritkul a fák borúja,
a fény egy holt rigóra sugaraz:
torzult nyakát a hűs avarba fúrja,
reá a barka sárga port havaz.
Hogy lent a mámor harsonái szóltak,
száguldva szállt első ünnep-heroldnak,
hol éber fák füleltek nesztelen,
 
s amint elérte fúlva és lobogva,
forró szívét a rengetegbe dobta
sistergő csóva-módra: Győzelem!
A finálé
Öreg leszek, vénebb a téli napnál,
kedvem sötét lesz és hajam fehér.
S mint a csitult patak a torkolatnál,
lankadt szívemben meglassul a vér.
Ha harmat-hűssel ér az este, fázom,
nem melegít az elzúgott tusa,
s ha támadok, az ugrást elhibázom,
mint Akela, a dzsungel farkasa.
Csak csöndre várok és komor követre
s barlang-homályba visszaroskadok.
Míg zeng az erdő s forró ütközetre
rohannak boldog, ifjú farkasok.
Vadludak
Az ablakom a szürkületbe tárom
s szemem kiáltó hang után kutat,
de pára-kendős égen nem találom
az éjszakába szálló vadludat.
A templom omló szürkeségbe ormol,
borzong az ákác, mint a nagybeteg,
s átrémlenek a szomszéd utcasorból
a lenge leplű ház-kísértetek.
Hogy visszatér a régi, bús igézet
mindig ilyen volt erre a világ:
a Holt-Marosból puszta ködbe nézett
vadlúd szavára a tógás diák.
Tán látomás e felleg-szürke torlás
s mi álmodunk köd-óceán alatt,
s fejünk fölött egy félelmes vitorlás:
horgonytalan mulandóság halad.
 
S be jó a csöndes óceán-fenéken
e félálomba zsibbadt öntudat,
ha vágya fenn a láthatatlan égen
vadludat ríkat, újra vadludat.
Ó, hányszor hittem, szárnyamat kibontom,
ha hívó szél jön, messze tengeré,
és átrepülök túl a horizonton
távol derengő tengerek felé.
Késő. Meddő csatán a szárny kifáradt,
tél jön, fojtó, didergető homály.
S a pince torkán édes illat árad:
sötét mámort kínáló muskotály.
Fegyverszünet
A sorsom, vén ellenfelem,
fehér zászlót békülve lenget.
Úgy küldi át fegyvertelen
követét: a nyárvégi csendet.
Apadt vizünk is vész után
felejti záporok haragját:
átszűrve sűrű lomb-szitán
finom zenével zsong a nagygát.
Itt nincsenek hangos viták,
babonás, tiltó öv határol.
Csak a halott jezsuiták
járnak át a Kálváriáról.
Csak körte dobbant és batul,
amit az ősz már meglegyintett.
És milyen kritikátlanul
dalolnak itt a karcsu pintyek.
Fény hull, álomba szédítő.
Szunyog-balett ring-leng a hőben.
És a ragadozó Idő
áll, mint az ölyv a levegőben.
 
Így akarja a sors
Fordul az út. Amerre száll a nap,
a messzeségben síkok integetnek.
Emlékjelül, ha jő a pillanat,
mit hagyok itt a búcsúzó hegyeknek?
A bús királyi asszony jár eszemben
s kísérget régi, illatos nevével,
kit sorscsillagja erdőkön keresztül
vesztett világból másfelé vezérel.
Látom halványan és sötét ruhában,
az élet és az év augusztusában.
Zörgő kocsin megy, hullámos hegyélen,
faluk maradnak el mögötte mélyen,
várak, juhok, vizek: erdélyi álom
Aztán leszáll a hárserdős határon.
Sötét szobor. Mögötte kékbe vesznek
vonalai a rengeteg Meszesnek.
Búcsúzva visszanézne még a tájra,
messze, ahol lehullt a koronája.
Kocsija vár, sürgeti már az éjjel.
És, csillagának árva bujdosója,
finom pengével és finom kezével
sorsát az erdőszéli hársba rója.
A tölgyfa zúg. Sercegve sír a késem,
amíg a régi jelt törzsébe vésem:
Sic Fata Volunt.
A láthatatlan írás
Hull künn a köd
s a színeket kioltja.
Csak egy marad:
a kúpos erdő kék-fekete foltja.
Ülök magam
tompán a téli ködben,
s zord vonalad
az erdőn túl ma is szemembe döbben.
Most messze vagy:
különös, más planéta.
Vallok neked,
mint régi és divatja-múlt poéta.
Az erdőn túl,
valaha így neveztek.
A köd mögött
akkor is így idéztek és kerestek?
Én a neved
mindig halkabban ejtem,
elhallgatom
s tán nemsokára tengerszembe rejtem.
Pedig tudom:
te vagy a Hang, a Hívás,
szívó Delej
s szemembe sajgó Láthatatlan Írás.
Elhullhatok,
eltép a hűtelenség:
homlokodon
egy fényszilánkkal sem csorbul a fenség.
Te megmaradsz:
morajos szikla-ország,
történelem,
lelkemen-túli zord kívülvalóság.
S mégis: velem
egy-test vagy, mint a titkom.
Nincs messzeség,
nincs vád, mely életemtől elszakítson.
Más benned él,
foghat, taposhat, unhat.
Kút vagy nekem
s vágyat buzogtatsz, fogyhatatlan újat.
Patakjaid
bennem el nem apadnak,
mélységeid
mélységeimben kinccsel felfakadnak.
Vadméheid
a rétemen toroznak,
havasaid
nárcisszaim csokrában illatoznak.
Ösvényeid
a két talpamban élnek,
harangjaid
hajnal körül a tornyomban zenélnek.
Fellegeid
az én tetőmre szállnak,
viharaid
az én barlangjaimban orgonálnak.
S ha hallgatok,
nem tudom: ritka csendem
benned van-é, vagy künn,
a benned alvó rengetegben?
S a nagy moraj,
nem tudom, hegycsuszamlás?
Fellegrobaj?
Fadöntés? Lélekomlás?
Őszi muzsika
Galonya felett most a szél
az erdő lelkét rázza-rázza.
Suhogásában megremeg
a vadászház borona-váza.
Aranypénzét a megrohant,
riadó bükk jajgatva szórja.
A csapkodott, habos patak
piros levelek úsztatója.
Hisztériás harkály sikolt
Jaj, ha a nyárba visszaszállna...
Az üszkös csonkfenyők között
a szélcsapástól hull a málna.
A dorongúton a vihar
eszelős pásztorlányt daloltat.
A szomszéd málnavész körül
bozontos medve szimatolgat.
Egyszer a sors odasodor.
Valami vár, talán a végem.
A békesség, borona-ház,
patakparti remeteségem.
A könyveket elhullatom,
egy lesz velem, Antigoné tán.
Írt szépségből csak ő marad
a havasi külön planétán.
 
A napjaim vasárnapok,
magam a lázas, régi gyermek.
A bükkökön nyestet lesek
s örülök mohának s epernek.
Ha vendég jön, vendégeim
pásztorgyerek s esztena-lánya.
Rétemnek sok virága lesz,
nekem csak egy: a genciána.
Ritkul a csokra s elmarad,
síró madár a házra röppen.
Kék-szajkótollas kalapom
megvizesül az őszi ködben
Hűlő ködökből hó ered,
kék hóteteje lesz a háznak.
Csereklye-tűz. A farkasok
az Istenszékén orgonáznak.
Ének a Küküllőhöz
Újra hallgatlak, gyönyörű Küküllő,
gyermekéveim suhogó zenéje.
Meg ne lásd árnyékom, a bús kísérőt:
ötvenöt évem.
Láss heves lázban lobogó gyereknek,
telhetetlen kedvű kalandozónak,
mint mikor zsengén remeget a habban
kisfiú-képem.
Szűz mezőid magasába hangod
hívta lábam s vad zuhogók csodái,
ingolát lestem s hab alá merülő
vízirigókat.
Hányszor elcsalt gondba merült anyámtól
sok súgód s lengéd csodaszép lakója:
pettyezett pisztráng, halaid remekje,
víz leopárdja.
Tenger árját túlsuhogó morajjal
városokból vissza, vizem, te hívtál,
zsibbadó lelkembe te záporoztad:
fuss Budapesttől.
Múltba bámul s könnyre fakad barátom,
illanó volt, mint a hab, ifjúságunk,
s részegítő, mint gyökeres martodnak
angalitája.
Engem ígéz, mint fiatal szerelmest,
lüktető sok kebled emelkedése,
s úgy súgom, hogy billegető se hallja:
Drága Küküllőm...
Halkul itt a háború szörnyű gondja,
Víziváram véd a beteg világtól,
két erős karral fogod átölelve
jó kicsi kunyhóm.
Aki megbántott, idejöjjön, áldom,
s békeszóval várom az érkezését,
Krisztus int a murvaszagú mezőkről
s szőke, szelíd nyáj.
Isten is jobban szeret itt. A hangja
dobban olykor egyet a mély vizekben.
Azt dobbantja, szebb nekem itt az élet
s szebb a halál is.