Bogdán László
A JÓSLAT ÉS A SÜLLYEDŐ HAJÓK avagy ELVÁLÁS A SZÜLŐHAZÁTÓL
Részlet a Promenád című regény hetedik, A szökés című történetéből.
 
Nyomasztó, nem? De ne félj, már nem tart sokáig!
Részéről a szerencse – nevet Fruzsina, és kezét csuklóig dugja a homokba, most olyan, mintha le lenne vágva, elborzadok, s megszakítva önmaga kissé gondterhelten arról kezdek purpárlézni, hogy minden felidézés valamit majd ellop, egyre bizonytalanabbak a formák, kopnak a fények, mozdulatai esetlegesebbek, esetlenebbek, a szavakat is hiába idézem fel (mit is mondtunk?), mert a végén persze lementem, ő a széken ült, én előtte térdeltem. annyit mondhattam, szeretlek, később ő megint talányosan mondhatta, ő is, ő is! S én most már tudhattam, mire vonatkozik.
Ennyi.
Hát, nem sok, valóban nem, és mégis, ne gondolja Fruzsina – sóhajtott fel (? - L.) –, hogy ki akarok térni, ó nem: nyílnak az ablakok azóta is körös-körül, kíváncsian fordulnak felénk az ismeretlenek, a zenészek is minket néznek, felénk fordított fejjel, trombitáikat fújva, kivörösödő arccal figyelnek, szemükben kifejezhetetlen közöny, ő is egyedül van, én is egyedül vagyok.
…illetőleg, mondottam itt, kapkodva – a tegnap este óta immár vele!
…csak felig szívott cigarettája – végén piciny bíborló rúzsfolt – füstölög a helyén. Elveszítem az arcát, mosolyát, kopott tavaszi verőfényben mosódik össze minden, őszi esők verik, augusztusi napsütés szívja el a színeit, amíg csak szürke nem lesz, és émelyítően felidézhetetlen.
Nem is álmodok vele? – kérdezte még Fruzsina.
Néha még igen, ott ül azon a széken az amfiteátrumban a színpadon, felem néz, int is, mintha hívna magához, de én többé nem megyek oda hozzá, én csak ülök felkecskélt lábbal, időnként odakoccintom cipőm sarkát a kő széléhez, hull a göröngy azóta is, igen, én csak ülök a nézőtéren, valahol, színpadtól mindenesetre jobbra, a magasban, a kakasülő közelében, és egy kedvűen bámulok feléje, és cipőmről megállíthatatlanul válnak le a kisebb-nagyobb, szárazon szétporló sárdarabok.
Fruzsina felül, egymáshoz dörzsöli a két kezét, szél támad, borzolja meleg testét, mellbimbói megkeményednek, cigarettát szed elő, rágyújt kifújja a füstöt.
Hová ment tőled az a lány? – kérdezi rekedten.
Elment – mondom tétován –, kivándorolt, férjhez ment egy fiúhoz, aki ki vitte magával Izraelbe, persze, nem maradt ott, továbbpattant, most már természetesen a srác nélkül, a hála soha nem tartozott alaptulajdonságai közé, sokszor hivalkodva idézte Hegelt, s egészen bizonyosan saját magát is „önmagában bízó szellem”-nek tartotta, hát miért is érdekelte volna az az ember, aki feleségül vette, elvitte magával, bizonyára unta, nem tudta elviselni, távozása után két hónappal már Londonból írt. Következett egy két és fél esztendős Los Angeles-i kitérő (Chandler volt a kedvenc írója, tudod, drágám, ez egy kedvelt krimiszerző), hát odament, hogy megkeresse a jó Fülöpöt, a magányos farkast, az egyetlen igazi amerikai fehér férfit, de nem találta meg, s ezért azután kissé megcsömörölve az új világtól, visszahajózott Londonba. Repülőre babonából soha nem ült. Időnként felhívott telefonon, s érdeklődött, esik-e felénk, vagy süt a nap? Halló, mondotta dallamosan a telefonba. Halló, te vagy az, édes, jó Lajosom? Milyen az idő herr Boticselli? Milyenek a legújabb hiánylisták Kelet-Európában, táváris? Hangja a meglehetősen nagy földrajzi távolságon is öntudatosan kelt át, az is volt nagyon sokszor a visszatérő rögeszmém, hogy csak innen beszél a szomszéd szobából, vagy legfeljebb a sarokról, s nevet rajtam, aki körülményesen fogom összefoglalni a meglehetősen szeszélyes, jelzőkkel, hasonlatokkal, félrevezető részletekkel teljességgel jellemezhetetlen kelet-közép-európai időjárást, de előbb-utóbb megunja szánalmas habogásaim a telefonban, és feljön, s már szokása szerint az ajtóban vetkőzni kezd, cipóit kétfelé rúgva lép ki ruhájából, ruhadarabjai ott szálldosnak körülöttem még, de ő már a kádban áll, a zuhany alatt.
De hát nem jött soha, csak lihegését hallottam a telefonban, mintha itt lenne mellettem, még nem untad meg? – búcsúzott mindig lemondóan. – Ha megunod, gyere, ahol én vagyok, az a házad!
De erre én nyilván már le is tettem a kagylót.
Te Lajos, mitől vagy te állandóan úgy elsavanyodva, mi a bajotok nektek ottan? – kérdezte egy alkalommal színészbarátom, aki (mivel akkortájt együtt ittunk, és az ő lakását adtuk ki idősebb úriembereknek: sebészfőorvos, jogtanácsos, ideggyógyász, focitréner, főszerkesztő etc., hogy nyugodtan „katymatyolhassanak” alkalmi szeretőikkel) ugyancsak elment később, s most New Yorkban taxisofőr, érdemes volt, nem?! Ő tehát többször is fültanúja lehetett egy kívülállónak vagy idegennek (barátom, ha nem is volt idegen, mindazokon kívül állott azért, amiken én akkor még nem, sőt még belül!) meglehetősen furának tűnő és egyhangú beszélgetéseinknek, és nem tudta elviselni, hogy még azután is, amiután Krisztina tőlem néhány ezer kilométerre, megszakítva beszélgetésünk, letette a kagylót, én, a fehér telefonra meredve úgy ülök, mint akinek, az ő szíves meglátása szerint, „elvették a játékát”, s nem is úgy néz ki, hogy az elkövetkezőkben meg is mozdulnék. Így azután megint neki kell hordania a rummal teletöltött poharakat elém, hacsak nem akar egyedül vedelni. Azt nem akart, „társasági ember” volt. Még szerencse, röhögött, hogy legalább megiszom, s nem neki kell meginnia. De arra igazán kíváncsi lenne, mondta, hogy mitől vagyunk így elsavanyodva, már másodszor használta ezt a vénasszonyokra illő kifejezést, és vigyorgott.
Hiszen szeretnek, te marha, mondta még, talán vigasztalásul.
És újra meg újra odahozta a poharat, félig töltve, mint aki MINDENRE el lehet, és el is van készülve, és megérti a világot bajaival együtt.
Képzeljem el, emelte fel poharát, milyen lehet azoknak, akiket NEM szeretnek. Én elhúztam a szám, megadóan nyúltam a pohár után, és lefele forduló tekintettel húztam meg, eszembe jutott a cigányasszony a Szent Anna-tó partján.
Miféle cigányasszony? – kérdezte Fruzsina megütközve.
Igen, sóhajtottam én, elölről kell kezdeni, hogy jól megértsd! Egy nagypénteken ő nem volt velem, a szomszéd városba kellett utaznia bátyjával és annak akkori feleségével. Én hiányát nehezen bírva, egy üveg rum superiort helyeztem magam mellé, bátyja lakásának kicsi szobájában, s megpróbáltam ivás közben rekonstruálni bevásárlásaik útvonalát.
Ebben, elismerem, legfeljebb az tűnhet különösnek, hogy pontosan azzal az indokkal utasítottam el szívélyes meghívásukat, tartanék én is velük, hogy utálok bemenni különféle üzletekbe, és a vásárlók között bámészkodni, amíg ti igézetten bámultok, mondtam nekik, nyüzsögtök, kérdezősködtök, csevegtek, sorba álltok, s mindezenközben remegtek az idegességtől, mint a versenylovak, nem tudván elfojtani magatokban a nyerés nyers bírvágyát.
Ültem a heverőn, kalimpáltam a lábammal, és néztem a hajót a rumosüvegen – egy dagadó vitorlájú, vörös fregatt a sárga tengeren, für alle fälle –, most a piacon vannak, mondottam. Ittam. A hajó vitorlái dagadtak a szélviharban. Most az áruház földszintjén nézelődnek, döntöttem el. Újra ittam. Amire felértek az első emeletig, sejtéseim szerint mozgólépcsőn, s utána gyalog a legfelső szintre, az optikai, foto- és lemezrészlegre, én már eléggé beszívtam ahhoz, hogy sajnáljam magam.
Itt hagytak egyedül, motyogtam magam elé, és az ürülő üvegről, a hajó mögül szemembe vágott a nap. Ebből tudhattam, hogy bizonyára elbóbiskolhattam a heverőn, mert eljött a délután is közben. Ők estére érkeztek meg, addigra már a nap is lement, és az üveg is kiürült, s én, mint aki dolgát jól végezte, mélyen aludtam Krisztina ágyában. Sajnált felébreszteni, bár bizonyára tele lehetett élményekkel, és sürgősen meg szerette volna osztani velem, levetkőzött, mellém feküdt, és ő is elaludt.
Persze itt még nem ért véget a nagypénteki történet.
Éjszaka vakító fény ébresztett. A bátyja jött haza, feleségét elhagyta valahol, dülöngélve üvöltözött, valami olyasmit hajtogatva, hogy minden nő kurva. Gyertya helyett teljes világítással maga kereste a bajt. Amikor felfedezett húga ágyában, sértegetni kezdett, talán meg is ütött, de én nem vettem fel a kesztyűt.
Felöltöztünk és elhagytuk a lakást. A vonaton mesélhette el, hogy miket vásárolt. És azt is, hogy Enikő – így hívták a sógornőjét – az áruházban felszedett egy muksót, és amikor az ő kedves bátyja érdeklődött tervei felöl, sírva rohant ki az utcára. Nem bírja elviselni, ha zaklatják, mondta a felszedett fiú részvevő arccal. De hát én vagyok a férje, mondta a báty, a kelleténél idegesebben. Még te vagy, húzta el a száját megvetően a fiú, de megnyugtatlak, már nem sokáig. Csinos szőke bájgúnár volt, amikor a bátyja türelmét elveszítve behúzott egyet neki, az orrából dőlni kezdett a vér, bepiszkítva drága garbóját, s ő, félve a botránytól, és attól, hogy valaki esetleg kihívhatja a rendőrséget, kézen fogta bátyját, és eltűntek a tömegben. Itthon elváltak, bátyja bizonyára elment inni. Azóta ihatott.
Sajnos nem velem ivott, húztam magamhoz Krisztinát. Már hajnalodott, amikor a kis hegyi faluban leléptünk a vonatról, és nekiindultunk a viszonylag hosszú útnak. Amikor a szántóföldeken baktattunk, még csak csepergett. Ami kor elértünk a forráshoz – tudod, édeske, ez egy ikerkút, két fatörzsből folyik a borvíz, és vörösre fest mindent maga körül –, már hópelyhek is kavarogtak a levegőben. Mire bevergődtünk az erdőbe, már havazott. A csúcson minden fehér volt, a katlan legalján pedig ott sötétlett a tó. Térdig érő hóban kínlódtunk lefelé, én caplattam elöl, ő utánam.
Lenn a tóparton, a tomboló hóviharban sokáig kerestem régi tábortüzünk helyét, azt is megkerestem, hol állott a múlt nyáron a sátrunk, de egészen határozott biztonsággal nem tudtam betájolni, s ez zavart.
Zavart a hó is.
Cipőnk beázott, gőzölögtünk, mint a lovak, és a kavargó hóesésben nehezen tudtunk előrejutni. Úgy tűnt, ez a havazás nem fog abbamaradni soha: fehér lesz minden, hófehér.
Megkerültük a tavat, és az akkor még csak készülő autóúton indultunk neki a komoran sötétlő hegynek, a menedékház felé. Már egyre nyugtalanítóbban motoszkált bennem a gondolat, ha nem érjük el idejében a menedékházat, nagyon szomorúan is végződhet számunkra ez a nagyszombat.
Szeszélyesen kanyargott a szerpentin, s néhány pontról – ha a hóhullás el nem takarta volna – még látszhatott volna a tó is, de a hóhullás egyneműsített, eltakart mindent, s mi leszegett fejjel baktattunk fölfelé.
Az öreg cigányasszony, mint egy rongycsomó feküdt egy hatalmas fa úgyahogy védelmet nyújtó koronája alatt, szorosan a törzshöz tapadva. A kanyar éppen ott élesedett ki, először azt is hittük, meghalt, de közelebb érve meghallottuk a hortyogását. Nem aludhatott túlságosan mélyen, lépéseink alig hallható zaja is felébresztette, s ezért (gondoltam azután később, ahányszor csak felidéztem ezt az egészet), lehet, nem is aludt, sőt, az is lehet, egyenesen reánk várt.
Azonnal felült, megdörzsölte a szemét, feltápászkodott, elénk sántikálva kötelességtudóan nyújtotta a kezét, s én a helyzet komikumát élvezve, elő is halásztam egy gyűrött tízlejest.
Elébb a kezit adja, úrficska! – szólott rám fennsőbbségesen.
Mért? – hökkentem meg.
Hogy jósoljak – húzta az asszony valami torz vigyorfélére fogatlan száját. – Én nem vagyok kódis, hogy csak egy szó nélkül idevessék a pénzt.
Nevettem.
Megrándult az arca, látszott, előbb-utóbb „komolyan” megsértődik. Kriszti, hogy kibékítse, odanyújtotta jobb kezét.
A balt! – dünnyögte erre ő parancsolóan, s gyanúsan hosszú ideig vizsgálta, én mindenesetre már meguntam, fázni kezdtem, s indultam volna fölfelé – nem volt már messze a menedékház –, amikor mégis megszólalt.
Halkan, rekedt hangon beszélt, alig lehetett érteni. Maga, lelkem, februári gyermek, mindenütt vizet látok, sok vizet, nagyon sok vizet – motyogta. – Az úrficska pedig – meredt rám vádlón – Halak, aki a vízben lubickol. Óvakodjon kisasszonyka a hajóktól. Könnyen meglehet, hogy hajón fogja majd bevégezni.
Ekkor már én is felfigyeltem. Kriszti „visszatérő” álmainak egyike éppen az volt, hogy egy hatalmas fehér óceánjárón utazik valahova, szól a zene, ő magas, karcsú, hosszúruhás dáma, szipkából cigarettázik, s talpas pohárból issza a pezsgőt, s reám vár de én késlekedek valahol, a hajó viszont léket kap, féloldalára dől, süllyedni kezd, és ő ide-oda rohangál az ordítozó, sikoltozó, kétségbeesett utasok között, engem keres, de nem talál. Már a térdéig, már a melléig, már a nyakáig ér a víz, piszkosszürkén és rosszindulatúan habzik, ő megpróbál úszni, de ebben a kedvére való műveletben meglehetősen gátolja hosszú ruhája. És én se vagyok sehol.
Amikor idáig jutott álma felidézésében, mindig elhúzta száját, nyilván, amikor szüksége lenne rám, én nem vagyok itt, nem vagyok sehol. Ki tudja, akkor is hol kódoroghattam, miféle fehérmájú ordasokkal perverzkedhettem valamelyik már örökre bezáródó kabinban.
Érthető tehát, hogy amikor az öregasszony selypegve mondotta ki a bűvös szót, s óvta őt a hajóktól, mindketten megdöbbentünk. Lehetséges, ha más alkalommal, nem ennyire szokatlan, ennyire „vadregényes” körülmények között, akaraterőnket és fizikai állapotunkat nem ennyire próbára tévő határhelyzetben kerül az utunkba ez az agg tenyérjósnő, nem lepődünk meg ennyire?!?
Bár ki tudja?
Ott akkor viszont azzal sem döbbenthetett volna meg jobban, ha azt mondja, ne menjünk tovább, üljünk le melléje a nagy fa alá, hiszen odafenn nincs semmi, sehol sincsen semmi, vége van a világnak.
Én is közelebb léptem.
Kriszti elsápadt, fogai jól hallhatóan koccantak össze.
De hiszen a kisasszonyka fázik – motyogta sértődötten az öregasszony, és rongyos iszákjából előhúzott egy bontatlan üveg cujkát. – Huszonöt lej – mondta figyelmeztetően, mielőtt felénk nyújtotta volna.
Fizettem, a büdös pálinka átjárt, megmelegedtünk tőle.
No, mi lesz, nénékém – mosolygott elkínzottan Kriszti a hallgatagon figyelő öregasszonyra. – Többet nem mond semmit?
Nem – fordult el az öregasszony –, ha jót nem mondhatok, akkor miért mondjak rosszat? Hogy tanulhassunk belőle – érvelt Kriszti tétován.
Magik akarták – nézett merően ránk az öregasszony. – Szépek és fiatalok, hogy lehetnek ennyire önzőek – engedte el az én kezemet is, miután hosszú percekig némán vizsgálta.
S akkor feltett egy meglepő kérdést: – Magik testvérek?
Nem volt kedvem nevetni.
Nem – húzta el a száját dühösen Kriszti. – Nem vagyunk testvérek. A szeretőm!
Csak azért kérdeztem, mert az úrficska pontosan olyan fiúban, mint a kisasszony leányban – suttogta az öregasszony. – Sokat már nem maradnak együtt – merően nézett ránk. – El fognak válni.
Soha – sikoltotta Krisztina, és amikor három év múlva Felsőtáborban egy éjszakai úszásunk közben megvallotta, hogy férjhez megy, és végleg távozik az országból, darab ideig fel sem tudtam fogni, MIRŐL beszél, egyre a fogatlan vénasszony reszkető hangját hallottam, és az ő erőtlen, de határozott tiltakozását. „Nem, mi soha nem fogunk elválni!”… Eszébe juttathattam volna akkori fogadkozásait, de valahogy nem volt kedvem, néztem fejem fölött a csillagokkal teleszórt augusztusi égboltot, távolról kutyák elégedetlenkedő ugatását hozta a szél, s hallgattam, ő pedig már arról beszélt, tőlem karnyújtásnyira a vízben, hogy higgyem el, mindkettőnknek jobb lesz így, de nem mondta meg, miért és miben lesz jobb, megkérdezni valahogy restelltem, úszni kezdtem a sötétségben, s amikor felfedeztem, hogy karnyújtásnyira ő is mellettem úszik, csak annyit tudtam kinyögni, de miért, mondja meg mégis, miért?!?
Mert szeret, jött azonnal a válasz, és hozzám simult, fogunk is összekoccant, amikor megcsókolt, és süllyedni kezdtünk a lágy, selymes, szőke habokban.
Az öregasszony viszont akkor ott a fa alatt szárazon nevetett az ő tiltakozásán, felemelte faághoz hasonlóan inas kezét, s tétován mozgatta maga előtt, mintha csak az erősödő-gyengülő nagyszombati hóhullást irányította volna.
Hiába beszél – mondotta még –, maga akkor is elhagyja az úrfit, drága, ha bele is pusztul, maga képtelen kitartani!.
Krisztina már hangosabban tiltakozott, hogy ő nem, és miért is hagyna el, amikor szeret?!?
Éppeg ezért – csillant föl a vénasszony szeme a kendő alatt egy pillanatra. – Mert maga attól fél, drága kisasszony, nehogy az úrficska borítsa idő nap előtt valamelyik barátnéjának a fejire a szoknyát. Féltékenységből megy el, annyira szereti az úrfit, ezt itten ni! – és rám mutatott. – Annyira odáig van érte, hogy egyszerűen nem tud majd vele maradni.
És én? – szóltam itt közbe idegesen, de az öreg jósnőt nem tudtam kilendíteni.
Maga is megéri a pénzit, úrfi – legyintett. – Nem létezik, hogy nem ikertestvérek. Egészen egyformák!
Na, gyere – ragadott karon idegesen Kriszti. – Nekem ebből elegem van!
És elcaplattunk a fától s az öregasszonytól, a hóhullásban.
Na ez a jelenet villant fel akkor előttem, és elmondtam rumja s rumos pohara tükrében arcát gondterhelten és hosszan elnézegető színészbarátomnak.
Gyanakodva hallgatott. Nem röhögött ki, s ez már eleve gyanús volt, s még gyanúsabb az, hogy nem is szólt közbe. A szokásos szurka-piszkák és locsifecsi kommentárok is elmaradtak. El is felejtettem volna beszélgetésünket, ha néhány év múlva – akkorra már ő is elrepült New Yorkba taxisofőrnek, igen megunhatta már a színpadot, hogy aztán a világváros utcáin furikázva nosztalgiái lehessenek utána – nem kapok tőle egy levelet.
Leírta aprólékos, minuciózus pontossággal Kriszti londoni lakását, s tudtam, hogy nem hazudik, mert világjáró nagybátyám, a késdobáló Boticselli Artúr már beszámolt előzőleg nekem egykori szerelmem lakóhelyéről, ő is találkozott vele. A hallban – így levelében barátom, de nevezhetném nyugodtan tudósítónak is! – vitorláshajókat ábrázoló, páratlan értékű metszetek között, a velencei tükör előtt ül az a lány, akit egy tenyérjós cigányasszony azon az elsüllyedt, behavazott nagyszombaton testvérednek tartott, és a tükörben zuhog a múlt. Tényleg téged szeret, vigyázz, nehogy elveszítsen. Ne késlekedj, Lodovico! Már amúgy sincsen mire várni. Kitartásod ez idáig minden elismerést megérdemelt, ezután már öngyilkosságnak minősülhet. Így is-úgy is lapátra vagyunk téve, hát akkor legalább élj mellette, aki szeret, és aki után a halálon túl is vágyakozni fogsz. Az ember lehetőleg éljen olyan nő mellett, akit szeret, aki szereti, s akkor mind süllyedhetnek a Dardanellákon, a Horn- vagy épp a Jóreménység fokánál ama vitorláshajók. Én mindenesetre a te helyedben levenném őket a falról. Akasztott ember házában sem illik akasztófáról beszélni.
És elutaztál végül is Kriszti után? – fordult felém Fruzsina, s lazán nyakam köré fonva karját, arcomhoz szorította forró arcát.
Nem! – bontakoztam ki öleléséből, és fürödni hívtam. – Féltem találkozni vele. Gyűjteni kezdtem a hajókat ábrázoló képeket, rajzokat, metszeteket, képeslapokat, bélyegeket. Ha nem – írtam föl zöld filctollal egy papírlapra akkor az véletlen! És a papírlapot kiszögeztem íróasztalom fölé a falra.
Aztán hamarosan ezt is meguntam, és találkoztam Rodicával.
Ő ki volt? – kérdezi Fruzsina rosszat sejtve.
A feleségem. Őt is nagyon szerettem. Ő is elment. Egy évig sem voltunk együtt. Elment az apja és a féltestvére után Nyugat-Európába.
Fruzsina grimaszkodott. Téged elhagynak a nők, szívem, fogott kézen, s felrántva a földről, máris rohantunk a napsütésben zöldesen csillámló vízbe, összeölelkezve csúsztunk a földre, és hagytuk, hogy lágyan görgessenek ideoda a hullámok.
Így talált ránk az őrnagy.
Újságokat lobogtatva közeledett és nógatott, hogy törülközzünk és öltözzünk, sietnünk kell. Nincsen már sok időnk. A maga részéről sajnálja, hogy ismét megzavarja ígéretesen bontakozó idillünket, szavalta, de egy óra múlva a kikötőben kell lennünk, az ismerőse hajója nem várakozhat. Igen, mindent megbeszélt, elvisznek Szmirnáig, s ott majd eldönthetjük, mihez is kezdünk magunkkal és a közös időnkkel.
Felénk nyújtotta a lapokat, hosszú hajú lányban ismerhettem fel a „régi” Fruzsinát, mellette én ültem, szomorúan, s a fejem lecsüggesztettem, mint a lovak a melegben. A vendéglőben fotografálhattak le, gondoltam azonnal. Egy másik képen Adriánt ismerhettük fel. Teljes harci díszben, azaz egyenruhában.
Engem gyanúsítanak azok a félanalfabéta állatok – csikorgatta a fogát.
S akkor a mi fényképünket miért közlik? – kérdeztem.
Keresik önöket mint koronatanúkat – magyarázta borús arccal az őrnagy. – S nem tudják elképzelni, hová tűnhettek el.
Igen, most a hajóhídon töprengve – menjek-e le a kabinba Fruzsinához, vagy még maradjak itt künn az erősödő szélben – már tudom, ott tévedtem, hogy nem olvastam el aprólékosan (még akkor) az újságok közleményeit. De hát erre nem volt idő, ő csak nógatott, siettetett, s amikor a faluba érve a ház felé indultunk, idegesen förmedt ránk, ő már mindent bepakolt, ne húzzuk az időt!, s kinyitotta az úton parkoló nagy, fekete gépkocsi ajtaját.
El kellene búcsúzni az öregektől, dadogtam én rosszat sejtve, de ő nagyvonalúan intett le, erre mostan nincsen idő.
S máris indított.
Elmaradt a falu, a poros út a tengerparton futott, nézhettem a tengert, a parton megtörő majd újra meg újra százegyedikszer is feltámadó fehér tarajú hullámokat. Nem lehetett betelni a látvánnyal. A hullámok megnőttek, a part köveire zúdultak, megsemmisültek ugyan, de mögöttük ott volt már a következő társuk, mintha egy végtelen tükörben egymást sokszorozták volna. És a csomagjaink? – kérdezte Fruzsina.
Miféle csomagok? – kérdezett vissza Adrián, de nem fordult meg, tekintetét mereven szegezte az útra.
Elmondtuk neki, de csak a fejét ingatta, nem, ez nem lesz jó, töprengett. Ő inkább kifizeti a csomagokban levő ruhák árát, ha akarjuk, s bármelyik görög városban megvehetjük, amire szükségünk van, de most, a végén, nem szabad kockáztatni, valószínűleg a nyomozók már régen tudomást szereztek a fővárosi szállóban a csomagról, s azóta figyelik a fürdőhelyi postát.
Rámeredtem.
De hát hol itt a kockázat? – kérdeztem, a kelleténél talán mégiscsak idegesebben.
Akinek vaj van a fején – tréfálkozott Adrián –, az ne álljon a napra!... majd felveszi a csomagot, miután kitisztázta magát, és eladja a ruhákat, soha ne búsuljunk, mi pedig Szmirnában, a pénzből, amit ő nekünk ezért látatlanban kifizet, megvehetünk mindent, ami kell. Idő sincsen most vacakolni a postán.
Átrobogtunk a délelőtti fürdőhelyen.
Még meglepően kevesen lézengtek a sétálóutcán, egy koldusasszonyt, aki az út közepén ámolygott, szinte el is ütöttünk. Egy borbélyüzlet akkor nyitott, csikorogva szaladt fel a redőny, s a tulajdonos – kicsi, köpcös, kopasz albán – hasat vakargatva bámult utánunk.
Elhaladtunk a cirkusz mellett. Dédapám, a bűvész és illuzionista, mintha megvetően nézett volna utánam a plakátról. Egy pillanatra megvillant Frédi lakókocsijának befüggönyözött ablaka is, elképzeltem, amint nagybátyám az ágyában fekszik, az alvó Luci mellett, és magam sem tudom, miért, elnehezedett a szívem.
Szédültem.
Most a hajón, közeledve egy valószínűleg csodálatos görög sziget felé, egyre többet gondolok arra – felidézve e lázas, robogó puzzle-játék-szerűen egymásba nyíló napok eseményeit, hogy ott akkor hibáztunk igazán, s nem tudom felfogni, miért nem tűnt nekünk ab ovo gyanúsnak az Adrián feltűnő sietsége.
Sőt!
Nemhogy nem találtuk gyanúsnak, még egyenesen hálásak is voltunk neki, hogy ilyen abszolút gyorsasággal sikerült mindent elintéznie, s én a hálálkodást odáig vittem volna, hogy a postán hagyott bőröndökért sem vettem volna el a pénzt, szerencsére közbeszólt Fruzsina realizmusa, aki megvetően tette táskájába a bankóköteget, s pimaszul jegyezte meg, Adrián nyilván a dupláját hozza ki azokból a ruhákból…
A kikötőváros külvárosában, egy matrózkocsma teraszán billegő lábú székekre telepedtünk le, s az őrnagy – aki egy percig sem hagyott magunkra (érdekes, hogy akkor ezt sem találtam gyanúsnak!) – komoran kért bocsánatot Fruzsinától esetleges sértő és meggondolatlan kijelentéseiért.
Ellágyulva kezdett szavalni – mert ő akárhányszor együtt lehetett Fruzsinával, mindig erre a versszakra gondolt, ennek sorait, mint vallásos ember a rózsafüzért, mormolta magában:
Să plutim cuprinşi de farmec
Sub lumina blîndei lune –
Vîntu-n trestii lin foşneasecă,
Undoioasa apă sună!*
Rám nézett, szomorú szemmel. Becsüljem meg ezt a lányt – meredt a szemembe, s poharát (mert bort rendelt) is az enyémhez érintette –, becsülje meg, mert ilyent nem talál sehol, soha!
Elhallgatott, némán meredt maga elé, aztán tapsolt, és újra megjelent a kiszolgálólány, tizenhét év körüli, borzas hajú, mezítláb slattyogó, szakadt alsószoknyájában legyőzhetetlenül is fiatalnak tűnő perszóna, kötényéből rögtön elő is húzott egy üveg csillagos francia konyakot, nyilván azt hitte, hogy nem vagyunk megelégedve a kissé fémes ízű borral. Az őrnagy szeme felcsillant, új poharakat is kért, s kinyitva a konyakot, töltött. Közben fél szájjal igazította a lányt, hozzon valami hideg felvágottat is, túrót, sonkát. Siessen.
Ittunk.
Neki is jól jött a kapcsolatuk – magyarázta nekem Adrián. Most nem is vett tudomást Fruzsináról, aki maga elé meredve ült, mintha nem is lett volna közöttünk. – Tiszta volt, szép és kedves. Nem utolsósorban diszkrét is. Ő az eszmének élt mindig, sok ideje tarka szoknyák után mászkálni nem is volt, de Fruzsina.
Ezt most hagyjuk a francba – ugrott fel hirtelen az érintett, s kiloccsintotta konyakját a földre. – Ha az ó véleményét is akarja hallani az őrnagy úr, ő igenis, igenis gyűlölte és utálta őt, s csak kizárólag a pénzéért viselte el az átkozott érintését is. De ahhoz, hogy szabad és független legyen, pénzre volt szüksége. Annyit ő is megértett Machiavelliből, hogy.
Az őrnagy elsápadt, újra töltött magának, reszkető kézzel hajtotta fel, és magas fejhangon újra szavalni kezdett:
– Ce-ţi pasă ţie, chip de lut,
Dac-oi fi eu sau altul?
Trăind în cercul vostru strîmt
Norocul va petrece,
Ci eu în lumea mea mă simt
Nemuritor şi rece.**
Meg akartam simogatni a Fruzsina kezét, dühösen rántotta el, és felugrott.
Ő megy sétálni egyet, suttogta, addig megbeszélhetjük nyugodtan vele kapcsolatos közös élményeinket is. Ő tovább ezt az idiótát nem hallgatja, elege van.
Amire magamhoz tértem s felugrottam, hogy én is utána siethessek, már eltűnt a sikátorban.
Adrián elkeseredetten pislogott. Ő nem tudta, hogy Fruzsina ilyen érzékeny.
Hát mit tudott? – kérdeztem én élesen.
Rám pillantott, újratöltötte a poharakat, s nem válaszolt. Ittunk s ültünk a napon egymással szemben, és hallgattunk.
Nem tudom, mennyi idő telt el így, pár perc, egy félóra, mindenesetre miután Fruzsina visszajött, megjelent a kiszolgálólány is a hidegtállal. Sonkát, sajtot, olajbogyót, retket, paradicsomot rakott elénk.
Szótlanul ettünk, s még be sem fejezhettük, amikor, mintha csak a földből nőtt volna ki, megállott az asztalunk mellett egy alacsony, izmos, szakállas fickó, feltűrt ujjú, kétes tisztaságú tengerésztrikót viselt. A konyakot, amivel az őrnagy szívélyesen kínálta meg, elfogadta ugyan, s egy hajtásra itta ki, csak épp megdöntötte a fejét, s máris üres volt a pohara, de leülni nem akart. Sztavrosz vagyok – mutatott némán magára, és lustán kiemelve a tálból egy olajbogyót, élvezettel rakta a szájába. Az idő, uracskáim, és ugyancsak drága hölgyem, pénz – mondotta még tömören, és kivillantotta egy pillanatra hibátlan s vakítóan fehér, ragadozókéra emlékeztető fogsorát.
Az őrnagy újra tapsolt, megjelent a szurtos lány, fizetett, s máris a kocsiban ültünk, a kikötőig mintegy tíz perc volt az út, nem beszélgettünk, pedig lett volna miről. Hirtelen kezdtem rosszul érezni magam, hirtelen kezdett minden zavarni, a balkáni tömeg, a hallgatag görög, a konyaktól kivörösödő Adrián.
Akkor isten isten, búcsúzkodtak ők már a parton, nekünk csak intett az őrnagy, s hozzám lépve még néhány bankót dugott a zsebembe.
A kisasszony amúgy is kevesellte a pénzt, magyarázta, ezen ne múljon.
Ránéztem, legszívesebben ököllel vágtam volna az arcába, de magam sem tudom miért, türtőztettem magam, s ezalatt ő megfordult és megindult a kocsija felé, minket pedig görög cimborája fogott karon.
 
* Siklunk drága bűvöletben,
hol süt ránk, szitál a fénye,
szellő suttog benn a nádban,
s cseng a hullámok zenéje.
Mihai Eminescu: A tó (Áprily Lajos fordítása)
** – Agyag-báb, mit számít neked,
hogy én vagy más a párod?
Kimért kis körben üdvötök
csalóka s állhatatlan.
Én úgy bolyongom át az űrt
hidegen, halhatatlan.
Mihai Eminescu: Az estcsillag (Áprily Lajos fordítása)