Tövissi József
ŐZEK
A lány? Az átlagosnál egy hajszállal szebb és csinosabb. A fiú? Áttételesen ugyanaz, mint a lány esetében. Szépségük, üdeségük kilencvenkilenc százaléka életkorukból, érett fiatalságukból ered. Örömük és jókedvük, kedélyes hangulatuk pedig a napfényes júliusi nyáridőből nyeri energiáit: ilyen verőfényes napsütésben – akárha Broadway legelitebb deszkáin reflektorfény tűzne rájuk – fokozottan főszerepnek tűnik számukra az, hogy a vadnapozón meztelenül egymáshoz simulva-ölelkezve intenzíven élik meg a forgatókönyv dédelgető gesztusokkal összefonódott, nedves ajkaik közül kibukó félmondatait. de főleg azt a tartalmi mélységet, amit a finom csókokkal szuperszenzuálissá dúsuló elhangzókból ki vélnek hallani. Olyan, mintha a világ annak a magmatikus boldogságnak a súlyától, amit éppen megélnek, megpördült volna körülöttük, és a magmatikus érzések kollapszusa körül – akár egy óriási végtelen körhinta – elkezdene minden forogni, és minden mintha a távolodásban elenyésző fontossági rangsorolódás tiszta függvénye volna, és kettejük boldogságán kívül csak ennél kevésbé fontos dolgokat tartalmazna. Szerelmesek. Hogy egymásba-e? Éppen azt szeretnék kideríteni, hogy ők… külön-külön és együtt is, mennyire autentikusak abban az érzésben, amely teljesen átcentralizálta az egyébként tömegvonzásra épült világot: szerelmük vákuuma körül forog. Annak semmi jelentősége sincs, hogy a gyönyörű kék vizű tó partján a forró homokban ide-oda botorkálók olykor közönyükben egyszerűen átlépnek szeretkezésbe összefonódott testükön, s legfeljebb irigyen figyelnek néhány pillanat erejéig rájuk, és esetleg erotikus vagy szexuális vágyaik támadnak… de lelküket túl üresnek érzik a hasonló önkívületi fokozatokhoz. „Micsinál a kutyus?” – „Ugat, bogaram.” – „Micsinál a bácsi?” – „Ül, áll, vakarózik, pisikál, bogaram.” – „Micsinál a fiú a lánynak?” – „Szeretkezik vele, bogaram.” – „Micsinál a néni?” – „Cigarettázik és unatkozik, bogaram.” – „Micsinál a bogár?” – „Mászik, bogaram.” Ennyi. A lány csilingelő önfeledt kacagása olykor az állandó szél zengéséből is kicseng, és kellemes hangulatot idéz egy-két közelben napozó férfiben, és nőben egyaránt, de mindannyian érzik, hogy ők már ilyen hangokat nem bírnának kicsalni vagy hallatni. A kék égen partifecskék csivitelnek, és a mezőről ide hallatszik a szakadatlan tücsökzenebona. de ezt csak a fiú meg a lány hallja; és az égen a széltépte hófehér felhőfoszlányok rajzolatai is csak őket emlékeztetik mindenfélére. A fiú fütyijének végéről az izgalomban odagyűlt harmatgyöngy tisztaságú fehérjecseppet úgy emeli el nyelve hegyével a lány, akárha egy fagyit kóstolna hűs árnyas teraszon. s csilingelve nevet hozzá; a fiú pedig tíz másodpercenként leheli rá mellbimbóira, egész testére pusziit. Nem bírnak leállni: valami belülről minden gátat áttörve arra ösztökéli őket, hogy szeressenek. Hogy egymást szeretik-e? Ezt szeretnék ők is kideríteni. de az erről való elmélkedés igencsak másodlagos az elsődleges, feltételek nélküli szeretkezés gyakorlata mögött. A lány már attól is elélvez, hogy a fiú örökösen nevető tekintetében megsejti a csiklósimogató szándékot, és kéjérzetét az nyújtja többpercesre, hogy szerelmének praclija forró hasán kalandozva gyér és selymes fanszőrzete környékére téved. A lány nem tud úszni, a fiú egy keveset. Hozzávetőlegesen óránként húszpercre-félórára áttetsző egyszemélyes úszóágyra kapaszkodnak mégis, és keresztben lógva rajta beevickélnek messzire, a fürdőzőkön belülre, ahol – akár a reptér fölötti eget a le-felszálló repülőgépek, vagy mondjuk, az amszterdami kikötőt az érkező-távozó hajók – már csak az igazán úszók szelik a tavat keresztül-kasul, és a vízben is egyfolytában szeretkeznek: kreolra barnultan, nedvesen fénylőn ficánkolnak vagy ringanak a transzparens ágyon. Egész nyaruk ekkora kellemes-kedves őrületben telt eddig; mintha elapadhatatlan forrásokra találtak volna egymásban, csaknem kimeríthetetlen remények táplálták azt a harmadfokú találkozást, amelynek igazi értékeit ők csak érezték, de nem értették. A lánynak olykor úgy tetszett, hogy felettük a kék égben meg-megmozdul valami, s erre mindig a fiú figyelmét is felhívta, de a fiú hiába hunyorította szemeit; az ég egyformán derűsnek és mozdulatlannak tűnt, s olykor – ha percekig nézték – szemük előtt legfennebb vibrálni látszott egy picit, és fénye tüsszentésre irritálta őket, de a lány sejtelmének semmi látható jelét sem fedezték fel. „Valaki szeret minket ott fent” – nevette a lány, s a fiúnak Paul Newman szétütött fiatalkori képe jelent meg egy régi fekete-fehér filmről… amint győztes Rocky Grazzianóként üdvözli az erőszakot áhító szurkolók tömegét, akárha egy teljes világot köszöntene. És ekkor a fiúnak feltűnt, hogy valóban lát „valamit”: fölöttük az ég kékjében, annak színétől egyetlen árnyalattal eltérő szabályos kör alakú örvényt fedezett föl. s a lánynak szót sem szólva, annak arcát állánál fogva a látott jelenség irányába fordította, és megesett, hogy mindketten láthatták, amint a kör alakú örvény ből egy halványfehér, vattaszerű felhő képződött, majd az alig látható halványkék örvénylés kúp alakú formát öltött, csúcsával lassan észak irányba dőlt, aztán hirtelen eliramlott csúcsa irányába, akkora sebességgel, hogy igazán követni sem bírták; azt viszont felfedezhették, hogy a következő percben a jelenség távolodásának irányában alig érzékelhető fehér felhőfoszlányok tűntek fel az égen. A lány végtelen jókedve megcsappant, félni kezdett a víztől, és a fiút szokatlanul idegennek találta, valahogyan kevésbé szépnek és jónak, mint pillanatokkal előtte, és a fiúnak meg az jutott eszébe, hogy alig tudnak úszni, ki kellene valahogyan a tó közepéről a partra evezni… hiszen a lány, bár ő Raquel Welchnél is gyönyörűbbnek látta percekkel korábban, de ha fulladozni kezd, nyakába ölel, és őt is a tó fenekére húzza… Szívük picit fagyossá vált korábbi hangulatukhoz képest, és először történt meg, mióta ismerik egymást, hogy rádöbbentek halandó voltukra, és hogy a parthoz közeledve eddig nem érzett szokatlan szeméremérzet környékezte meg lelküket a többi fürdőző és napozó közé érkezve. Bár mindketten megsejtették, hogy az égi jelenség felfedezésével valahogyan megváltozott az állapotuk, azaz mintha a jelenség eltűnésével boldogságuk is elillant volna, szót sem szóltak erről, csak megszokott dédelgető mozdulataikat próbálgatták, akárha ismét tanulgatnák őket, és szokatlanul csiklandozóaknak, sőt olykor nevetségeseknek, groteszkeknek találták őket, olyannyira, hogy a három hónappal korábban közös egyetértéssel elhagyott dohányzást pillanatok alatt ismét megkívánták a környékbeli dohányzóktól… pótcselekvésnek. Egyféle eszméletként felfedezték azt az összefüggést is, hogy a dohányzók egyike sem teljesen meztelen, mindenikükön legalább ágyékkötő van, és a partról való szedelőzködésük pillanatáig azt is felfedezhették, hogy míg a teljesen meztelenek körültekintően elcsomagolták saját szemetüket is, aközben a dohányzó felöltözöttek minden számukra haszontalannak bizonyulót a bokrok aljába vagy a tóba hajigáltak. „Valahogyan… rágyújtanék; de nem akarom tenni!” – mondta a fiú, és a lány megölelte derekát és hozzásimult: „Én is ugyanígy vagyok. – mondta halkan – , de nem hagyhatjuk, hogy véget érjen… mert én félek, hogy történt valami.” – folytatta, és egyre szorosabban ölelte szerelme vélt megtestesítőjét. Amint ott álltak indulásra készen, a találkozásuk előttről ismert érzés kúszott lelkükre: a frusztráció. És ehhez új is társult: a szorongás. Amikor egymást ölelve elindultak a parton a fiú járműve felé, megérezték, hogy bár pókhálóvékony, de valós szálak kötik össze csuklóikat egymás és mindenki más csuklóival, bokáikat egymás és mindenki más bokáival, és így menet közben kibogozhatatlan gubancok keletkeznek fonalaiknak mások fonalaival való találkozásaiban. Amint a járműbe beültek, picit megnyugodtak, gondolkodni kellett nekik az újdonságnak számító látványon… „Te is látod?” – kérdezte a fiú, mert pillanatokra azt hitte, csak ő látja, hogy saját és a lány csuklójáról-bokájáról végtelen sok leheletfinom pókhálószálhoz hasonló fényes szál indul valamerre, irányukat kibogozhatatlanul, és hogy fényes gubancból áll az egész világ: áthatolható fényes viszonygubanc az egész bolygótér, ők meg akarataiknak megfelelően óvatlanul összevissza furikáznak a vattaszerűen sűrű, de könnyen áthatolható világban… miközben egészen véletlenszerűen szakítják-zilálják szét régióit, anélkül, hogy valaha is kiderülhetne, kitől kihez vezető fonalakat szakít át mozgásuk. „Igen, én is látom... – dadogta a lány –, mindarról, amit tegnap még semminek hittem, kiderül, hogy éppen az a semmibe vett minden, ami a valóságot meghatározza; úgy érzem, még lélegzeni sem bírok ennyi felelősségteljességtől… nemhogy mozogni; de tudod jól, hogy én még a hangyákat is átlépem, és most meg azt látom, hogy vattadobozban szorulunk, és minden mozdulatunk foszlányokra szakít valamit, ami mindenképpen a mások jogainak analógiájaként adott.” „Most képzeld el, mivel jár egyetlen szál gyufának a meggyújtása; mivel jár egyetlen szelet kenyérnek a leszelése; ezzel szemben mennyire kompatibilis a látványhoz például a növények, fűszálak növekedése, a folyók folyása, a tavak és tengerek hullámzása, sőt még a viharok tombolása, erős szelek zúgása, vulkánok kitörése és mindenekfölött a derült éjszakákban a maguk alig észrevehető útjait járó csillagok állandó sziporkázása is” – mondta a fiú. – „Kissé patetikusan hat, nemde?! – tette hozzá meglepetten – de valahogyan most tényleg annak tiszta képzetét éltem meg, amit elmondtam. Vajon más is látja azt, amit mi látunk?!” Ez utóbbi kérdése gondolkodóba ejtette mindkettőjüket, és miközben némán ölelték egymást, mindkettőjük agyán átszaladt az a kérdés is, hogy vajon mit is láttak a tó fölött az égben… de semmilyen logikus válaszuk sem született meg.
Évekkel később egy júliusi kora délelőttön, amikor már csak érzelem nélküli csupasz gondolatokat keltett az egykori szerelemnek az emléke, és a fiú egy kereskedelmi cég utazóügynökeként valahol Európában járművével egy folyam völgyét követő, gabonakultúrákkal borított fennsíkot átszelő autópályán robogott éppen, valahonnan a semmiből, váratlanul belenyilallt tudatába egy látomás, és erőteljes remegéssel kísért halálfélelem hatotta át oly erőteljesen, hogy parkolóra sem várva, egyszerűen lehúzott az autópálya leállósávjára, és a kormányra hajtotta a fejét, hogy megnyugodjon: egy fuldokló nőt látott, amint egy négy-öt éves gyereket próbál a víz felszíne fölött tartani, és küszködésük teljesen néma, hang sem tör fel torkukon… így környezetük teljesen passzív a történésre. Hiába próbálta elhessegetni magától a lidérces látomást: végig kellett élnie, amint a fiatal nő és a gyerek perceken át küzdve végül fulladtan egymásba kapaszkodva és lemerevedve a tó mély vizében süllyedni kezd az egyre sötétülő mélységek felé. Ekkor irtózatosat üvöltött, és rádiótelefonján egy X-i számon hiába csöngetett öt teljes percen át. Hideg verítékben úszott a teste… tehetetlenségében. Kiugrott autójából, és mintegy segélykérő fohászgesztussal ég felé fordította arcát, miközben a rádiótelefonon egyfolytában a kicsöngés hallatszott, és az égen, közvetlenül feje fölött, váratlanul megmozdult valami, és követhetetlen sebességgel elillant; időközben egy évek óta nem hallott női hang hallózott a telefonban, és hallatára a fiú szemei sarkába örömkönnyek gyűltek… aztán anélkül, hogy a kagylóba szólt volna, megszakította a kapcsolatot, járművébe ült, és három-négy percnyi egyenletes légzés után tovább hajtott. Dolga végezetével egy héttel később érkezett vissza X-be, és az első hír, amit megtudhatott, az volt, hogy egykori szerelme, aki valahogyan mégis máshoz ment férjhez, körülbelül két-három órával azután, hogy azon a bizonyos látomásos napon rádiótelefonján hangját hallotta, ötéves kislányával együtt vízbe fúlt azon a tavon, ahol egykor annyi szép pillanatot éltek meg együtt, és ahol egyszer, éppen csodálatos szerelmük bizarr hirtelenségű végén „vattapakolásosnak” látták mindketten a világot. Pokolian érezte magát. Őneki soha azóta sem sikerült más lánnyal-nővel hasonló intenzitású szerelmet megélni, így egyedül maradt… szívében őrizte szerelmük emlékét, és sohasem tudta volna megmagyarázni, hogy honnan ered egyoldalúnak hitt vonzódása, kitartó erős szeretete. Azon kapta magát, hogy mióta nyilvánvalóan bebizonyosodott, hogy igaz a hír, és figyelme folyton az erőteljesen szeretett nő körül forog, mintha megszólalt volna benne halkan a nő, folyton csak vele beszélget, minden gondolatát – akár egykori szerelmük idején egy-egy öleléssel most egyre pontosabb és pontosabb megfogalmazással próbálja megosztani vele Mintha valahogyan életre kelt volna benne, folyton kérdéseket tesz föl neki, amikre ő ösztönösen és készségesen válaszol. „Magamra hagytál, másnak kellett gyereket szülnöm” – hallotta. „De hiszen nem volt mit tennem! Szüleink egyetértettek abban, hogy nekünk nem szabad együtt lennünk, mert a mi esetünkben – az ostoba pszichoanalitikusok szerint – a prenuptialis viszony valamilyen debilitás mentális-fokozatot, valamilyen hiperszexuális járulékot őrületet hoz létre lelkünkben, s ez tudatunk degenerálódásához, illúziók jelentkezéséhez, személyiségzavarokhoz vezet” – mentegetőzött magában. „Persze, ez igaz, de mindketten pontosan tudtuk, hogy bár két nappal később mi is csodálkoztunk azon, hogyan is láthattunk annyi vattaszerű sűrűséget a világban, mégis valósan láttuk… és azt is pontosan tudtuk mindketten, hogy nekünk akkor olyan fokú lényegre-látás adatott meg, amilyen talán csak az ártatlan és csaknem észrevétlenül élő félénk őzekben élhet… a világ kapcsán” – hallotta tovább a férfi, és mellkasában a szomorúságnak egy mélyorgonákra, mélyhegedűkre és üstdobokra szerzett szimfonikus költeménye kezdte zöngéivel lelke húrjait rezegtetni… és nem bírt tőle otthonában maradni: hetek óta munkáját is elhanyagolva, ki-kirobogott járművén valamerre… erdők szélére, tavak partjaira… és „beszélgetett”… a nővel. Csak egy bizonyos tó padjára nem bírt eljutni: nem mert, nem akart. Egy igen forró késő augusztusi késő délutánon, egész napos, csaknem ellenőrizetlen ide-odaszáguldozás és többórás önmagába való omlások után – még maga sem tudva, hogy éppen hol száguld – a műút melletti tarlón belül, az úttól messze bent, egy érintetlen, magas füvű, elvadultnak tűnő kaszáló közepén, szürkészöldbe öltöző kis nyírfaerdőt pillantott meg, poros mezei út vezetett feléje. Ráhajtott az útra, és lassan, éppen az alkonyattal együtt közeledett az erdőhöz; mire keletről a közelébe érkezett, a fák karcsú fehér törzseit övező zöldek szürkés acélszínre váltottak az alkonyban, és a fák között valahonnan a horizont közeléből a lenyugvó nap vermillonjainak reflexei csillantak szemébe. Az erdőszélen lehúzott az útról, leállította a motort, kinyitotta az első ajtókat, hátradőlt az ülésen, lehunyta szemeit, és a tücsökzaj hallgatásába merült; megpróbált gondolatok nélkül…. pusztán lenni. Öt-tíz perc múlva halk neszre riadt; mozdulatlan maradt, csak szemeit nyitotta ki, és az utastér panoramikus hátrapillantó tükrében a jármú mögötti magas fűben mozdulatlanná dermedt, seszínű szürkés őzeket pillantott meg: őt nézték. Perceken át mozdulatlanul kocsonyás volt a világ; mintha semmi sem rezdült volna benne… csak a férfiban – valahol a lelkében – vándorolt ide-oda puha, nedves orrukhoz hasonló érzékelőként az őzek figyelme… „Szeretlek benneteket! mennyire érinthetetlenek vagytok, és milyen szépek” – gondolta, de továbbra is mozdulatlan maradt… és az őzek egyszer csak tétován megmozdultak, és csaknem hangtalanul elindultak egy az erdő melletti keskeny, alig észrevehető csapáson az őket csaknem teljesen eltakaró magas szárú fűben… sorban. Mikor már csaknem teljesen szeme elől vesztette őket, a férfi kiszállt a járműből, és puha talpú sportcipőjének köszönhető, csaknem nesztelen lépésekkel elindult a nyomukban. A csapás különböző kanyarulatokat rajzolva ide-oda vezetett, de hosszan sehova sem ágazott le róla más csapás; olykor megállt, és helyből ugorva fölfele, megpróbált a magas bogáncsos fú fölött körültekinteni… és ahányszor ezt megtette, magától annyiféle irányban pillantotta meg nyitott ajtókkal ásító elhagyott járművét. Bő negyedóra múlva már az volt az érzése, hogy igencsak értelmetlen dolog az, amit csinál, és éppen elhatározta, hogy visszafordul, ám amint felugrott körülnézni, meglepetésében csaknem felordított: nemhogy autóját, de még a nyírfaerdőt sem látta sehol. Kissé megrémült, és azt kezdte latolgatni, hogyan induljon visszafelé… amikor az égen egy alacsonyan szálló fekete foszlányfelhő jelent meg közvetlenül fölötte, és azonnal zuhogni is kezdett belőle a jéghidegnek tűnő zápor. Hiába forgatta fejét, a zápor és a feléledt szél pillanatok alatt eltüntette azt a csapást, amin addig eljutott. Kis idő elteltével a zápor – amilyen hirtelen adódott, olyan váratlanul – elállt, a férfi ismét felugrott, és meglepetésére, közvetlenül maga előtt látta az erdőszélet és járművét, amely kissé beázott ugyan a nyitott ajtókon, de érintetlennek tűnt. „Valószínűleg éppen hátam mögött volt, amikor legutóbb felugrottam” – gondolta megnyugodva, és a járműtől elválasztó néhány métert már légvonalban haladva próbálta az igen sűrű bozótszerű-bogáncsos kaszálón megtenni, s ez jókora energiabefektetésébe került. Amíg kiért, kitalálta, hogy az őzek csigavonalú csapáson sétáltatták meg. Kint a jármű mellett levetkőzött meztelenre, mindenét kicsavarta, beült az autóba, begyújtotta a motort, és a meleg levegőt az utastérre kapcsolta; pólóját-nadrágját az áramló meleg levegő útjába, a rácsokra terítette, majd órájára pillantott: bár működött, fél nyolcat mutatott, s ez valahogyan nyugtalanná tette, hiszen fél nyolc körül érkezhetett az erdőszélre...; és ekkor megpillantotta a számlapon a dátumot is… és rájött, hogy egy nappal későbbi napot mutat. Csak az órával lehet valami baj, gondolta, és furcsállotta, hogy miközben csatangolt, egyetlenegyszer sem nézett órájára, egyszer sem jutott eszébe az időt azonosítani. Lassan elindult járművével; kettesbe kapcsolt, és az erdő mellől egy kanyarral az erdőbe forduló, az esőtől kissé fellazult, de a szélben gyorsan felszáradt úton haladt tovább, míg teljesen átszelte az erdőt, aztán a folytatásában elterülő kaszálót, majd a tarlót is, és váratlanul egy meredek falú, csodaszép kék vizű bányató szakadt eléje. Kiszállt és ráeszmélt, hogy árnyéka eléje esik, a keletről felkelt nap fénye abban a pillanatban vetődött rá először háta mögül.
„Mégsem az óra…” – gondolta zavarodottan, előhúzott néhány még azelőtt való napon vásárolt szendvicset, kihúzott a csomagtartóból egy takarót, még nedves ruháit karjára vetette, lezárta járművét, és lesétált a tópartra, egy fűzbokor ágaira terítette a szárítandókat, leterítette a takarót, megevett egy szendvicset, hasra feküdt és elaludt. Arra ébredt, hogy tűz rá a már csaknem zenitre mászott nap, és zsong körülötte a tópart a napozóktól és fürdőzőktől. Ösztönösen órájára pillantott: dél felé járt. Még álmos szemekkel ide oda tekintgetett, s egyszer csak nagyot dobbant a szíve: alig tíz-tizenöt méterrel tőle jobbra ott látta a nőt, amint kislányával éppen homokvárat épít a víz közvetlen közelében. Óvatosan megdörzsölte előbb szemeit, majd halántékait, aztán ismét órája számlapjára pillantott, és tétova figyelme egyszer csak megállapodott a júliust jelző zónán. „Ez az a nap, amikor az a furcsa dolog történt” – hatotta át testét-tudatát egy különös borzongás, és ijedten ismét abba az irányba nézett, ahol pillanatokkal előbb a nőt látta kislányával játszani, de tekintete már nem találta ott őket: a homokvárat szétnyalták a vízimotorozók keltette kinnebb szaladó hullámok. Felugrott és a tópartot kémlelte végig, aztán hogy nem találta azt, amit keresett, a tó vizén kutatott végig, és egyszer csak megpillantotta a nőt, amint egy úszókarikába bújtatott kislányát úszás közben a tó közepe felé tologatja. És egyszer csak eszébe robbant, hogy a kislány szertelen jókedvében ki fogja a tömlő szelepdugaszát húzni. Pillanatra még a parton nyugodtan olvasó férjre nézett, aztán hosszú fejessel a tóba merült, és erős karcsapásokkal elkezdett a nő irányába úszni. A vízfelület apró hullámokra tagolódott előtte, és az apró hullámokon csillogó, legömbölyödött sarkú háromszög-alakzatok keletkeztek, s ő csak dugdosta közéjük karjait, mi re az alakzatok – mint ijedt halak – szétrebbentek… eközben a tudatában ott csengett a nő egykori hangja: „Valaki szeret minket ott fent.” Már-már közhelynek érezte az adódott helyzetet… holott csupán végső esélye volt… a helyzet megoldására. Hagyjuk hát zavartalanul úszni, és reméljük, hogy azóta is úszik… hite irányába. Az erdőszélen hagyott, tágra nyitott ajtajú járművet a közlekedést ellenőrző rendőrök fedezték fel helikopterükből, s ők is csupán az elhagyott jármú megpillantását követő harmadnapon – mikor ismét arra repültek – szálltak le, mert akkor vált bizonyossá… hogy elhagyott. Még leszállásuk előtt az erdő melletti érintetlen vadkaszálón egy hatalmas, hozzávetőlegesen tizenegy méteres átmérőjű igen szabályos kör alakú gyűrűn belül, igen szabályos kilencméteres átmérőjű, kör alakú nyomot láttak a növényzetbe nyomódva; körülötte az érintetlen növényzeten át semmilyen csapás sem vezetett oda; a lenyomódott területen három szorosan egymáshoz bújt szürke őz már bomló tetemét találták. Az autót azonosították, tulajdonosát egy hónappal később eltűntnek nyilvánították.