Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1994. június, V. évfolyam, 6. szám »
FÓRUM
Kisebbségi történelem – emlékiratban
Szinte lehetetlen Kacsó Sándorról, a huszas-harmincas évekbeli Brassói
Lapok Kacsó Sándoráról tisztességgel s érdemlegesen szót ejteni Tamási
Áron egyik korabeli újságcikkének említése, sőt újbóli idézése nélkül. Az
erdélyi magyar sajtó kezdeti „hőskorszakának” elmúltát észlelve, 1926
júniusában ezt írja Tamási – épp a B. L. hasábjain: „S ebben a vigasztalan
helyzetben, ebben a pusztaságban jön egyszer egy fiatalember, egy égő, szent
hitű székely, és nyíltan és bátran, talán kenyerének veszélyeztetésével és
kicsi gyermekének, mint aranynak a feldobásával odakiáltja a bankigazgatóknak:
– Ne bántsd a Népet! – És ezt a fiatalembert úgy hívják, hogy Kacsó Sándor! – S
a lapot, amelyben, mint a lelkiismeret porondján, küzdeni kezdett, úgy hívják,
hogy: Brassói Lapok!”
Ma talán kissé patetikusnak tűnik ez a hang, a baráti-pályatársi kebelre
ölelésnek ez a széles mozdulata; akkortájt azonban nem ment még ritkaságszámba
ilyen és hasonló gesztusokkal üdvözölni a toll, a szellem új embereit, akik már
indulásukkal rászolgáltak az elismerő figyelemre A betűvetés mezején munkálkodó
szakmabeliek nem restelltek egymást nyilvánosság előtt, fényes nappal
dicsérettel illetni. (Ha volt rá ok és alkalom.)
Kacsó Sándor számára hosszú távon irányulást meghatározónak s biztatónak
bizonyult a kitüntető kézszorítás. Az elkövetkező évek nehéz küzdelmeiben,
közösségi gondokra érzékeny törődései közepette maga mellett tudhatta Tamási
Áronékat, azokat a legjobb kortárs írástudókat – idősebbeket és fiatalokat
egyaránt –, akik a kisebbségi létviszonyok szorítójában népük érdekeinek
védelmezését tekintették hivatásuk legfőbb értelmének. A jelmondattá tömörített
programnak, hogy „Vallani és vállalni”, elkötelező ereje és nem akármilyen
erkölcsi tartalma volt akkoriban az erdélyi magyar kultúra műhelyeinek haza
táján, és okkal minősült volna durva szentségtörésnek, ha valahol bárki alagsori
kabarék szintjére süllyeszti ezeket a tiszta csengésű fogalmakat.
Igen: ez időben még megtisztelő küldetésnek számított a „kisebbségi
életparancs”ként művelt tollforgatás. A hittel és igazságkereső szenvedéllyel
végzett újságírás. Ami valóban „misszió” volt – a szó legnemesebb értelmében.
Az effajta feladatvállalás meg nem fakuló, el nem felejthető dokumentumait
őrzik számunkra ki nem sajátítható örökségként a Brassói Lapok két háború
közötti évfolyamai is – mindenekelőtt Kacsó Sándornak „a lelkek porondján”
nyíltan és bátran csatázó vezércikkeiben.
Önéletrajzi visszaemlékezéseinek 1983-ban befejezett, de nálunk csak nemrég,
tíz esztendő múltán kiadott harmadik kötetében (Nehéz szagú iszap felett), a
terjedelmes memoár 1937 és 1940 ősze közötti időkeretet átfogó fejezeteiben
Kacsó természetszerűleg állította középpontba nyomatékosan életének s
munkálkodásának a Brassói Lapoktól elválaszthatatlan eseményeit, szorosan ide
kapcsolódó vonatkozásait. Érthető, hogy ezeket a fontos sajtótörténeti emlékeket
a lehető legrészletesebben idézi fel a szerző: szerkesztője, 1938. január 1-től
a lap 1940 októberében történt megszűnéséig éppenséggel főszerkesztője,
kezdettől fogva vezető publicistája volt a B. L-nek, az említett években
tehetségét, minden energiáját ez az orgánum kötötte le. Így teremthetett Kacsó
Sándor a maga számára és olvasói javára rangos fórumot – mondhatjuk: életmű
értékű szellemi építményt – egy erdélyi, „vidéki” magyar újság oldalain. A
kényszerűségből felhangzó hívásnak engedelmeskedve. Föláldozva (talán) a
kolozsvári Tizenegyek körében ígéretesen induló, Vakvágányon című
regényével merészen továbblépő prózaíró legszebb álmaiból is egyet-mást.
Ez a jellegzetesen erdélyi sors és pálya – a szókimondó vezércikkekkel jótékony
viharokat kavaró, Brassói Lapokat és a Hasznos Könyvtárt szerkesztő, Benedek
Elekék meghitt közösségében irodalmi körutakon barangoló, szükségből
mezőgazdasági szakismereteket terjesztő, a kisebbségi „mindenesség”
legkülönbözőbb terheit vállain hordozó Kacsó Sándoré – úgyszólván
öntörvényeinek engedelmeskedve formálódott-kristályosodott vallomásos memoárrá
a múló időben. Olyan körülmények között, amikor a szerzőnek ilyen-olyan
indíttatású megalkuvásokkal, elhallgatásokkal is számolnia kellett, ha munkája
kiadására gondolt. (1968 őszén fogott hozzá Kacsó visszaemlékezéseinek
megírásához, s az első kötet – a Virág alatt, iszap fölött – 1971ben
jelent meg a Kriterionnál; ezt követte 1974-ben a Fogy a virág, gyúl az
iszap. Az itt szóban forgó harmadik kötet nem sokkal az író halála előtt,
1983-ban készült el, de csak 1993-ban jutott el hozzánk, noha Budapesten a
Magvető Könyvkiadó 1985-ben, a Tények és tanúk sorozatban
megjelentette a teljes trilógiát.)
Sajnos, Kacsó Sándor is – több kortársához hasonlóan – befejezetlen memoárt
hagyott az utókorra. Nem olvashatjuk tanúvallomását a második világháború utáni
forgatagos évekről, változatos történésekről, az átmenetileg őt is megbabonázó
illúziók tündöklésének és szertefoszlásának idején szerzett személyes
tapasztalatokról, mindarról, amit átélt és megszenvedett ebben az igazán
iszapos-hordalékos történelmi korszakban. Csak villanatok árulkodnak az idős
emlékíró lelkiismeretének mélyrétegeiben izgatóan jelentkező önvádakról, a
bajba jutott jóbarátok, küzdőtársak mentése érdekében ki nem mondott szavakról,
az elmulasztott lehetőségek fölötti tűnődésekről, a hiányzó „kiállásokról”,
melyek a régi Kacsó Sándor bátorságára emlékeztettek volna, a folyamatosan
felerősödő kommunista-nacionalista hatalom antihumánus praktikáival szemben.
„Én akkoriban – olvassuk a Nehéz szagú iszap felett bevezető soraiban
– részese voltam, ha ténylegesen igen kis mértékben is, ennek a hatalomnak. S
nem jött, nem jöhetett ki a számból egy tiltakozó hangocska sem.” A
bebörtönzött, meghurcolt Szász Pált, az EMGE elnökét, és Márton Áron püspököt
említi itt a visszaemlékező, azokat a kiváló férfiakat, akik a közösen vívott
kisebbségvédelmi küzdelmekben példaképei és legfőbb támogatói voltak annak
idején, 1940 és 44 között, Dél-Erdélyben.
De lehetett volna nem kevés, nem akármilyen súllyal latba eső mondanivalója az
ötvenes évek első felének félelmetesen alakuló hazai állapotairól is, a szép
remények gyors szertefoszlásáról, a román-magyar megbékélés esélyeinek
visszaszorulásáról, a honi nemzetiségi viszonyok fokozatos romlásának ijesztő
jeleiről-tényeiről, a korszak hangadó politikusairól (közöttük természetesen az
egy időben áltála is elnökölt Magyar Népi Szövetség joggal elmarasztalható vagy
csak részben mentegethető vezetőiről) is. Arról, hogy voltaképp mit jelentett számára
– s általában a romániai magyarságnak – az a hatalomban való (bármilyen arányú)
„részesedés”, ami neki (is) osztályrészül jutott átmenetileg. Nagy kár, hogy
élete alkonyán – „mindenek túlján” – az emlékező Kacsó Sándor pályája
betetőzéseként már nem nézhetett vissza őszintén, „sine ira et studio” ezekre a
gerincropogtató esztendőkre, nem tárhatta elénk elhallgatások nélkül, hitelesen
az „átélt idők tanulságait”.
Az a fiatal értelmiségi nemzedék, melynek a harmincas évek Erdélyében Kacsó
Sándor egyik legmarkánsabb megtestesítője volt, 1937 októberének első napjaiban
a Vásárhelyi Találkozón juttatta kifejezésre erőteljesen
demokratikus-népfrontos eszményekkel telített nézeteit, s fogalmazta meg
hitvallását. Itt hangzott el a Brassói Lapok szerkesztőjének a jelenlévők egy
része által elégedetlenséggel fogadott, szembefeszülő reagálásokat is kiváltó,
később is élénken vitatott, de mindenképpen meggondolkoztató, nagy hatású
előadása az erdélyi magyarság és a román nép építő együttélésének feltételeiről
és útjáról. (Aminek a megtartására a Találkozó spiritus rectora, Tamási Áron
kérte fel Kacsót.) Az önéletrajzi visszaemlékezések harmadik kötetében bőséggel
találunk ide vonatkozó, lényeges mozzanatokat megvilágító adalékokat,
idézeteket a korabeli dokumentumokból, részleteket az újságok egyetértő vagy
polemizáló cikkeiből. Mindebből kétségtelenül a legtöbbet mondó magának a
Találkozó fórumán elhangzott Kacsó-előadásnak a szövege, ami a B. L. 1937.
október 8-i számában történt első közlése után csak most, a memoár 1993-as
Kriterion-kiadásában látott ismét napvilágot csonkítatlanul.
Súlyosan megpróbáltató, sok évtizedes tapasztalatok birtokában, a végigélt
„önvédelmi kényszerűségek” különféle változatairól meg nem feledkezve érdemes
ma figyelmesen újraolvasni Kacsó Sándornak a Vásárhelyi Találkozón elmondott
beszédét. Persze, az eredeti, teljes szöveget; nem azt, melyet leglényegesebb
pontjain meghúzva, tehát csak meghamisítva engedett kinyomtatni a közelmúltbeli
cenzúra. Ilyenképpen megtudható: Kacsó Sándor Vásárhelyt, 1937-ben nemcsak azt
hangsúlyozta (megfontoltan), hogy „hiszünk a dunai népek békés
együttműködésének lehetőségében”, meg azt, hogy a „két egymásra utalt népnek
aki a közös cél érdekében vállalt közös munkában való találkozását kell
lehetővé tennünk a József Attilától megfogalmazott program alapján”, hanem ezt
is kimondotta nyíltan, bátran. „Nem a mi akaratunk és beleegyezésünk dobott mai
államunk keretei közé. Világpolitikai erők működtek úgy, hogy Erdély további
bírásának misszióját Románia kapja. A birtoklással azonban a megtartás nagy
feladata is jár.” Sorsunk riasztó sajátosságai közé tartozik, hogy a romániai
magyarság ellen irányuló asszimilációs tervekre és mesterkedésekre való 1937-es
figyelmeztetés napjainkban, 1994-ben is megalapozott és fájdalmasan időszerű.
„Céltalannak és hiú kísérletnek tartunk minden erőszakos elnemzetietlenítési
törekvést (…), mert bebizonyosodott, itt a mi sorsunkban is, hogy az anyanyelv
és az anyanyelvben megnyilatkozó nemzeti kultúra felmérhetetlen értékű vagyontétel,
amelynek erőszakos elvételére irányuló kísérletek szükségszerűen kovácsolnak
szilárd egységbe egymással egyébként ellentétes érdekű társadalmi osztályokat
is” – olvashatjuk egyetértően Kacsó Sándor tisztán csengő szavait. (S eszünkbe
juthatnak az „elvtelen magyar egységet” kárhoztató egykori dörgedelmek is, azok
legelszántabb szószólói közül például az ideológiai éberségben jeleskedő Bányai
László, aki az ötvenes években oly szégyenteljesen szerepet játszott a romániai
magyar közéletben…)
A józan, realista, építő szellemű kisebbségvédelem elokvens megnyilatkozása
volt ez a beszéd; nem túlzás talán Kacsó Sándor – és eszmetársai – politikai
krédójának tekinteni. A Találkozó záródokumentumaként elfogadott Hitvallás „az
élet- és az emberi jogaiban veszélyeztetett magyarság” nevében hivatkozott
ezúttal is „Gyulafehérvár magas szellemére”, a történelmi egymásrautaltságból
fakadó lelki kibékülés parancsoló szükségességét emlegetve – nyilvánvalóan
Kacsó Sándor mondandójának summájával teljes összhangban. (Valóban túl sok lett
volna előadásában a „szubjektív érzelmi eláradás” – amint jóval később
megjegyezte? Vagy inkább arról lenne szó, hogy megfontolandó igazságait és
figyelmeztetéseit a belső szenvedély heve is nyomatékosította? A korabeli
sajtóvisszhangok egy része éppenséggel kudarcot jelzett, Kacsó számára azonban
– mint visszaemlékezéseiből tudjuk – Tamási Áron ama szavai maradtak leginkább
vigasztalóak, melyekben a jó barát és hű fegyvertárs vele kapcsolatosan „a
Találkozó kívánatos szellemének” érvényesüléséről tett említést)
1940 őszén, a bécsi döntés utáni feszült helyzetben Kacsó Sándoréknak is szembe
kellett nézniük a súlyos kérdéssel: menni vagy maradni? Tudjuk,
Bajcsy-Zsilinszky Endre hívta Pestre lapszerkesztőnek, de bizonyos, hogy
Kolozsvári is lett volna számára hely és megnyilatkozási lehetőség; ám ő
semmiképpen sem tudta-akarta cserbenhagyni a Dél-Erdélyben maradt, nehezebb
körülmények közé kényszerült magyarokat. „– Csak nem lehetek olyan pofátlanul
álnok képmutató, hogy másokat nyugtatok, marasztalok, helytállásra biztatok a
lapban, magam meg megszaladok?” – válaszolt felesége szelíd érdeklődésére. Noha
a felejthetetlen Nyárád menti szülőfalu, Mikháza is az újonnan megvont
országhatáron túlra esett – idős szüleivel, rokonaival, testvéreivel együtt. De
helyben maradásra késztette őt Márton Áron példája is. A kínálkozó és
mellőzhetetlen feladatok hívásához igazodott, mint mindig: a lap megszűnése
után búcsút mondott Brassónak, s Szász Pál tanácsára hallgatva átköltözött
Nagyenyedre, oda, ahol a Romániában rekedt magyarság
gazdasági-társadalmi-művelődési központját kívánták minél előbb kialakítani.
Itt lett aztán Kacsó Sándor igazán „mindenes” írástudó, kultúraszervező – Szász
Pálék oldalán. Az Erdélyi Gazdát szerkesztette; kalendáriumok, iskolai tankönyvek,
irodalmi antológiák kiadását szorgalmazta; tevékenyen részt vett az Erdélyi
Magyar Gazdasági Egyesület (az EMGE) munkájában; megírta Lélekvesztőn című,
az erdélyi Szépmíves Céh által Kolozsvárt megjelentetett regényét. Hogy aztán
több dél-erdélyi magyar értelmiségivel együtt őt is internálják 1944
augusztusában. Kacsó Sándornak itt, a Tîrgu Jiu-i lágerben is volt ereje
küzdeni sorstársaiért, az ártatlanul elhurcoltak, meggyötörtek szabadulásáért.
(Egyebek között beadványt irt a Fegyverszüneti Ellenőrző Bizottságnak, s ebben
panaszuk kivizsgálását, internálásuk azonnali megszüntetését követelte
öntudatosan.) Ekkor születtek megrázó láger-versei. 1945 júniusában engedték
szabadon a Tîrgu Jiu-i láger magyar foglyait. Úgy, hogy Kacsó Sándor a 45-ös
segesvári Petőfi-ünnepségen már az emelvényről idézhette a költő halhatatlan
sorait. „Ha majd a bőség kosarából/ Mindenki egyformán vehet,/ Ha majd a jognak
asztalánál/ Mind egyaránt foglal helyet (.)” Ha majd... Hitte, vallotta, hogy a
megálmodott bőség és boldogság ideje elkövetkezik. A nagy csalódásról azonban
már nem szól a memoár…
Az emlékirat egyik, 1938-as eseményeket tárgyaló fejezetének ezt a kifejező
címet adta Kacsó Sándor: Kisebbségi történelem – vezércikkekben. Végső
fokon egész munkája nem egyéb, mint kisebbségi múltunk legviharosabb
évtizedeinek forrásértékű foglalata.
NAGY PÁL