Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1994. június, V. évfolyam, 6. szám »
DISPUTA
Babits mégiscsak modern
Örömmel olvastam a Látó műelemző pályázatán első díjat nyert munkát:
MihálycsaBányász Erika, Babits Mihály: Józanság című dolgozatát. Jól
megjegyeztem magamnak, hogy a pályázó X-es diák a sepsiszentgyörgyi Mikes
Kelemen Líceumban. Mindjárt a zsűri eredményhirdetése és az első mondatok
elolvasása után megfeledkeztem arról, hogy mi a foglalkozásom, mennyire
túlszolid ember vagyok, és gondolatban visszaszálltam abba a „történelem
előtti” s mégis oly közeli időbe, amikor én is felsős diák voltam a
marosvásárhelyi Református Kollégium Főgimnáziumában. Mintha csak a tegnap lett
volna, bár kimondani is nehéz, hány évtized telt el azóta. Akkor velem is
valami olyasmi történt, mint most Mihálycsa-Bányász Erikával. Nem ilyen magas
díjról és nyomtatásban megjelent műbírálatról volt szó, hanem egy félévzáró,
osztályban írt magyar irodalmi vizsgadolgozatról. Az történt ugyanis, hogy a
párhuzamos B osztályban Molter Károly tanár úr azt kérdezte a jegyek
kihirdetése alkalmából: „Ki ez a K. A.? Ez egy gyanús alak, úgy tűnik, írói
tehetsége van” – mondta mosolyogva. Kinyitott füzetemen volt a szeme, és
tenyerével toldotta meg füle kagylóját, mintha zenét hallgatna, s nem a
szövegem tartalmát fürkészné-értékelné.
De hát nem rólam van szó, s jobb is, ha nem beszélek erről, másként fel kellene
lennem magamnak a kérdési hogyan sáfárkodtam a talentummal, elástam-e a felét
vagy az egészet? Hamar visszatértem hát a jelenbe, a sorok olvasása annyira
lekötötte a figyelmemet, hogy kezdtem mindent komolyan venni. Vagyis nem úgy
reagálni rá, mint iskolai dolgozatra, hanem úgy kezelni, mint „felnőtt”
műelemzést. A zsűri véleményével én kétszeresen egyetértek, az írás nívója
másod-harmadéves kiváló egyetemistára vall. Gratulálok Mihálycsa-Bányász
Erikának, s kívánom, hogy talentumát ne ássa el, hanem sokszorosan
gyümölcsöztesse.
Babits versének eredeti olvasata bizonyos pontokon vitatható, de ez inkább
természetes a kezdő szerző helyzetében, mint az ellenkezője. A személyes
megoldás külön érdem, csak tőle mehetünk a lényegesebb felé, nem is beszélve a más
befogadás jogáról. Máskülönben is, minden problémán innen és túl,
érdeklődésem arra ösztönöz, hogy szót kérjek egy képzeletbeli
poétikai/hermeneutikai kérdéseket boncolgató szemináriumon, más szóval:
párbeszédbe bocsátkozzak egy lehetséges jövendőbeli kollégámmal. Az az érzésem,
hogy az eszmecsere hasznos lehet nemcsak kettőnk számára.
Az esszé első része a tárgyi tudás követelményét kiteljesítendő szerintem
túlnőtte magát. Egy kis kormonográfia és egy Babits költőportré született
belőle. E rész fele kitűnően szolgálja a műelemzést, a másik fele viszont gátat
emel elébe. A századforduló irodalmi-művészeti irányzatainak ismerete feltétlen
szükséges, de azok mellé- vagy alárendelése azonosítása a filozófiai
irányzatokkal zsákutcába vezet. Az irodalom nem függvénye a filozófiának. A
történelmiség szelleme ellen vét a szerző következő állítása: „S nincs meg nála
(Babitsnál) az a programszerű pesszimizmus sem, melyet a nagy mester
Schopenhauer és az ateizmus, elsősorban Nietzsche diktált (…). Az antik
irodalmon, az angolokon és Aranyon nevelkedett költő az első világháború után
sem veszíti el eszményét a tiszta észben: az általános kiábrándulás, mely a kor
gondolkodási vonalait összekuszálta, a racionális világfelfogás csődjét
hirdetve, a természetszerű áthajlás az irracionalizmusba úgy az átlagember
életében, mint a művészetben és bölcsességben.” (Látó, 1993. 9. sz. 91. l) Itt
pontosítani lehet és kell. Hol vagyunk már a dekadenciától a szimbolizmus
második fázisában, midőn megszületnek az irányzat skandináv és kelet-közép-európai
modelljei!? Ekkor már Nietzsche sem pesszimizmusával és ateizmusával hat, hanem
az aktív, kiemelkedő személyiség dicsőítésével. Úgy látszik, már elferdült
annak az ismert tételnek az értelme is, mely szerint Babits klasszikus, nem
korszerű író, mely ilyen leegyszerűsített formában („Babits költészete sosem
volt igazán korszerű, éppúgy, ahogy Berzsenyié sem volt az”) már
kiindulópontként sem fogadható el. Tény, hogy a költő műve ritkán kötődik a
napi politikához és a személyes polémiához, de korszerűsége mély, filozófiai
szinten annyira lényegbevágó, különösen a Fortissimo után, hogy azt
nem elismerni – lehetetlen. Másfelől pedig kívül maradni a dadamozgalmon vagy
akár az avantgárd Kassák képviselete irodalmi irányzatán, távolról sem jelenti
azt, hogy a költő nem modern. De lássuk az elemzett verset, melynek felidézését
az olvasó emlékezetében nem kerülhetjük el:
Józanság
Alszol mellettem. Repkedő szemed
kék madarát, két fürge madarát
kalitba csuktad.
Korholva nézem bolond lelkemet:
elhagy, és föl-la kémli vonalát
egy furcsa útnak.
Jer vissza, lelkem, nem való tehozzád
a bizonytalan ösvény messze hosszát
bódulva bolygani!
Elég volt járni, elég volt keresni,
kétoldalt lándsás kapukon belesni,
záporral csorgani.
Száraz tetőnk alá ma behuzódva
az ablakon berémlő vert bozótba
újra bajra ki ne szökj.
Lélek les ott künn lelket, int a kobra,
s a gyűlölségek száz Meduza-szobra
mered a lomb között
Óh, előrefutás meg visszatérős
lelkem, drága kis ebecském, de félős,
hogy nyomod ottveszik,
ha nem von vissza a szent vágy, a jó láz,
mint bölcs szimat, mint erős, ritka póráz,
az alvó kedvesig.
1923. ősz
A vers elemzése tehát azoknak a tételeknek jegyében indul, melyeket a
pályázatnyertes már az első mondatokban frappánsan megfogalmaz: „Miért Babits?
Miért ez az annyira ellentmondásos egyéniség és költő, aki Ady korában volt egy
új Berzsenyi, s akkor siratta Szapphó letűnt napjait, mikor Magyarországon már
1915-ben fellépett Kassák és a Ma, s a húszas évek fiatalsága Szabó
Dezső hatása alatt egy romboló antiintellektualista gondolkodásmódot tett
magáévá? Miért a hagyományőrzés, a magány, a viszszafelé fordulás egy nagy
mozgalmaktól hangos, újtól harsogó, rohamra induló korban, században? ,,Ebből a
szemszögből a Józanságban az intellektuális költő állást
foglal a szellemileg letisztult élmények oldalán az érzelmekkel szemben (?).
A második rész, maga az elemzés kezdete szép, beható és meggyőző. Mármint abban
a vonatkozásban, melyben kidomborodik a vers egyik kulcsmotívuma; a szerelem
mint egyetlen mentőöv az embertől elidegenedett világban. Ehhez csatlakozik az
otthon (itt tárgyi, alárendelt) motívumának fontos szerepe. Az eredeti babitsi
otthon szimbólum érzékelését-értelmezését csak a költő, sőt csak a kor modern
lírájának jó ismerete teheti lehetővé. Üdvös a párhuzam az Őszinteség című
költeménnyel. A továbbiakban a következőképp alakul a versértelmezés: „A
szerelem tehát, mint Ariadné-fonal, az egyetlen megmentő, kivezető a
labirintusból – az ész labirintusából, a megértéséből, és így a hit a vallás
mellé emelkedik, a szent jelző mellé. Ezért lehet a Józanságnak is
kulcsmotívuma, mint az egyetlen pozitív erő, mely képes, akárcsak a hit,
mely mellé emelkedik, ellensúlyozni az «új bajt», a «gyűlölségnek száz
Meduza-szobrát», az egész ablakon kívüli irracionális világot.” Folytatólagosan
kulcsmotívumoknak bizonyulnak a „vert bozót” és a „bizonytalan ösvény”, „furcsa
út”: „A bozót minden, ami a rendnek, így a gondolkodásnak, logikának, magának a
civilizációnak ellentéte – így világa szükségszerűen irracionális, és megtelik
rémekkel. (...) A két minőség, a «bolond» és a «bölcs» egymás klasszikus
ellentétei: itt az irracionális «furcsa ösvényeire» tévedt lélek áll szemben a
vággyal-szerelemmel, és legalábbis Babits szemében alsórendűnek bizonyul – a
szerelem válik a racionális, az öntudat hordozójává, tehát a szerelem, mely az
öntudatot irányítja, az egyetlen működőképes, mindenképpen pozitív érték.
A kulcsmotívumokat felvázolva: a négy kulcsmotívum egyfelől a pozitív vágy,
a szerelem és az öntudat, másrészt a bozót és a feléje
vivő furcsa út. Egy másik, mögöttes értékeket figyelembe vevő
értelmezés szerint Babits verse nem mondja ki, csak utal rá, hogy éjszaka
van: Alszol mellettem. A berémlő, mered szavak
tartalmukban-hangulatukban hordozzák-érzékeltetik az éjszakát, a sötétséget. A
versszakokban feltörő irracionális elem tehát az álom. Az álom az a
«furcsa út», mely a ráció kialvásakor nyílik meg, mint ahogy Goya metszetén Az
ész álma szörnyeket hoz létre. (…) A költő iszonyodik ettől, ezért
«korholja» lelkét, és ezért kapcsolódik az öntudatához a biztosító tudat, hogy
a kedves ott alszik mellette, így vissza tudja téríteni lelkét az álom, az
irracionális fenyegető mélységéből a racionális gondolkodás, az öntudat
síkjára.” (93-95 l.)
Kénytelenek voltunk ilyen részletesen idézni, mert az argumentumoknak nagy a
súlyuk. Szabad szemmel észre sem lehet venni, hogy miként tér le a helyes útról
a szövegelemzés, hogyan siklik át vakvágányra.
A kisiklásnak vannak általános okai is, melyek irodalomtudományunk és kritikánk
elveiben, módszereiben gyökereznek. A tanuló háta mögött ott van a magyartanár,
a tankönyv, a tanulmány, a monográfia. Ő érzékeny az új iránt, de a
fogyatékosságokat is könnyebben elárulja. Fogalmai nem annyira tisztázottak,
ismeretei még hiányosak. M. B. E. például torzítva felnagyítja Babits művének
„klasszikus” jellegét, és félreérti az antik görög hagyomány lényegét, melyet ő
majdnem azonosít a klasszicizmus, Boileau túlzottan racionális, normatív
poétikájával. Pedig az antik kultúrában megvan minden, nemcsak Apolló, hanem
Dionüszosz is, nemcsak Herkules, hanem Hadész is, nemcsak Heléna, hanem
Antigoné és Oedipusz király. Az értelem és érzelem merev szembeállításán túl
lép már Shakespeare nyomán Lessing és Diderot is. Az ész-érzelem/szenvedély
antitetikus viszonya fennáll a romantikusoknál is, de az utóbbi javára oldódik
fel, ha feloldódik, s nem marad meg mint az ember örök, legyőzhetetlen
tragédiája. A későbbi korokban más és másként tevődik fel a kérdés.
A szűkebb értelemben vett modernizmus – a szimbolizmus és posztszimbolizmus –
csak az első fázisban nyilvánította az intuitív megismerést a művészet, az
irodalmi alkotás egyetlen tényezőjének. Ibsen, Ady, Block, Jeszenyin már nem
foglyai annak az exkluzív poétikának, mely nem ismeri el az élet logikáját, s a
valóság képeit csak úgy fogadja el, mint egy másik, lényegesebb,
transzcendentális világ jeleit.
Számomra Babits versének címe – Józanság – nem az értelemre, az észre
utal elsősorban, hanem a modern művészet egyik igen fontos sajátosságára: a
tisztánlátás követelményére, az illúziók, a filantrópiává vedlett klasszikus
humanizmus tagadására, egy korszerű, a gyakorlatban is alkalmazható
életfilozófiára. Innen a kiemelkedő, erős akarattal rendelkező, cselekvő
személyiség kultusza.
M. B. E. nem összpontosít eléggé a szövegre. Kívülről hozott érvekkel az
elemzés tévesen fejt meg néhány motívumot vagy témát, tárgyi motívumot,
különösen konnotatív jelentőséggel nem bíró szót emel az irodalmi motívum
szintjére. A jól beindult műelemzést kikerekítendő, próbáljuk meg azonosítani a
vers tényleges struktúráját, jelentését.
Az igazi, szimbolikus jelentéssel bíró motívumok nem az értelem-érzelem
síkjában elhelyezkedő ellentétre alapoznak. A struktúraképző motívum más,
mégpedig a kettős, én, a hasonmás motívuma. „Korholva nézem bolond
lelkemet/ elhagy, és föl-le kémli…” „Jer vissza, lelkem…”, „Elég volt
járni, elég volt keresni”, „új balra ki ne szökj…” kifejezések a beindult
tudathasadásnak, a kettős léleknek adnak kifejezést. A kiemelt szavak arról
tanúskodnak, hogy a második versszaktól az egész költemény a két én közötti
párbeszédre, viaskodásra épül. Pontosabban az Ego, a jobbik Én fordul
a másik Énhez, az Alter egóhoz. Egészen a vers utolsó előtti soráig a
feltételezett két pólus nincs jelen – egyik én sem redukálható csak az észre,
vagy csak az érzelemre –, tehát viszonyuk nem struktúraformáló. A kettős ént
kiváltó fokozatosan tudatosuló lelki folyamatban egyaránt részt vesz mind a két
oldalról úgy az ész, mint a szív funkciója. Maga a lélek, a lelkek
szónak jelentése itt: én-egyéniség, egyéniségek-emberek, tehát nem utal
elsősorban az absztrakt pólusokra. Mi több, ha van túltengés életölő
racionalizmusból, az éppen az Alter egóban van!
Ha képesek vagyunk egész lényünkkel befogadni a szöveget, úgy a képek,
motívumok tisztán, bár többértelmű jelentéseikkel jutnak el hozzánk. Az első
versszakban az álom témája frappánsan kerül előtérbe, s a motívum szintjére
emelkedik eredeti jelentősének köszönhetően. Az álom itt a boldogság „kék
madara”, a szerelem ideiglenes/természetes felfüggesztésének, fogságának
képe-szimbóluma A kedves szemének kalitkába zárt kék madara (kell-e még
magyarázni a szem, a kék szín, a madár és a tárgy szimbolikus jelentését?)
egyidejűleg sugall biztonságot és veszélyt – nem tarja vissza, nem erősíti az
igazi Ént, lehetővé teszi az Alter ego megjelenését. A továbbiakban az
utóbbi változat fejlődik ki: a költő extrovertálja eddigi élettapasztalatát, a
tudatos, filozófiai útkeresést, mely nem jutott még el az élet értelmének, a
személyiség kibontakozását meghatározó tényezők felismeréséig. Az igazi én
alapzata túlsúlyban érzelmi: „Jer vissza, lelkem…”, „új bajra ki ne szökj...” Az
Alter ego képébe, törekvéseibe több „tiszta ész” elegyedik (keres,
les, küszködik, hogy megismerjen), de lényege a csőd, a hiábavalóság.
Filozófiai szempontból még nem jutottunk zsákutcába: marad a titok, a lét
értelmének keresése, a külső világ végtelensége. Más utak keresése a gyakorlat,
a tények, a világ alaphelyzete miatt válik értelmetlenné. Babits, a Nagy Mester
életszemlélete példásan modern: éleslátású, józanként illúzióromboló,
tragikusan elidegenedett:
………………………………………
az ablakon berémlő vert bozótba.
………………………………………
Lélek les ott künn lelket, int a kobra,
s a gyűlölségek száz Meduza-szobra
mered a lomb között.
A „vert bozót” szövegösszefüggései határozottan kizárják ennek olyan
értelmezését, mely szerint ez a szimbolikus természeti kép s a benne
kirajzolódó motívumok az ésszel és a civilizációval szembenálló
irracionalizmusra, álomra utalnának. A térbeli elhelyezés sugallata a házon, az
otthonon kívül egyértelműen a külvilágra és annak erkölcsi értékskálájára
vonatkozik. A zöld, szövevényes bozót maga az élet, a megadott
környezet és társadalom, melyet egymástól is elidegenedett lelkek egymást
vadállati szinten mardosva népesítenek be. A vert jelző, a Meduza-szobor
jelenléte azt jelzi az olvasónak, hogy prózai nyelven kifejezve,
civilizált, urbánus őserdőről van szó, melyben az ember embernek farkasa. Ez a
világ racionálisan irracionális, abszurd, az emberrel és boldogságával szemben
ellenséges, elidegenedett világ, ahol erőt és irányt vesztett az igazi Én
(„előrefutós meg visszatérős lelkem (...) ottveszik, ha nem von vissza a szent
vágy, a jó láz, mint bölcs szimat, mint erős, ritka póráz,/ az alvó kedvesig...”).
A tudathelyzet, lelkiállapot és létfilozófia végkövetkeztetés minőségében
felmentést ígér a lírai hősnek, s a helyzetében lévő embernek, ha bölcsen
megérti, hogy az érzelem, a szerelem az igazi érték, az élet forrása és erős
vára. Bár elemzésének első felében: M. B. E. részben sikeresen azonosítja
ezeket az eszméket, ezt a élet-, boldogság- és fenyegető veszélyérzetet, a
továbbiakban – formálisan – ezzel éppen ellentétes következtetésre jut,
mégpedig arra, hogy Babits verse „a régiek önmegszólítását, ön-ismeretét és az
antik nyugalmat idézik”, századunk emberéhez fordulva pedig „mindenfajta sötét
irracionalizmus, okkultizmus ellen szól, és helyreállítja az emberi lélek belső
egyensúlyát”.
Ilyen értelemben Babits itt nem vall hasonló irracionalizmusról, s szó sem
lehet arról, hogy szembe állítaná az észt az érzelemmel. Bizonyos
jelentésszinten a bölcsesség és az érzelem bejátszik a vers motívumrendszerébe,
csak nem mint ellentét, hanem mint ozmózis. Mi több: a költő fennen hirdeti az
érzelem elsőbbrendűségét, a lélek, az ösztön bölcsességét. A szerelmet nem az
ösztönök veszélyeztetik, hanem a hétköznapi lét prózája, a más (hamis) értékek
céltudatos megismerése (tehát inkább az ész!). Itt is kiviláglik a költő
eszményeinek, életérzésének modernsége. A mint bölcs szimat… értékítéletet
kimondó hasonlata nem struktúra- és jelentésképző irodalmi, hanem helyi,
gondolati motívum.
Ugyancsak modernségére vall a veszélyeztetett lét bemutatása a hasonmás
pszichológiai motívumának köszönhetően. A teljes énhasadás következménye, mint
már jeleztük, a személyiség felbomlása, a végzetes betegség, az őrület. Ez jól
kivehetően jelentkezik a címbeli józanság, az igazi én, és a bolond
lélek, az Alter ego marcangoló ellentétében, szétválásuk lehetőségében.
A műelemzés módszertani hiányosságait vélem felfedezni abban a fogalomzavarban,
mely nem tesz különbséget egyfelől a téma, a tárgyi, fogalmi vagy stilisztikai
– helyi – motívum, másfelől a műalkotás egészének szintjén létrejövő eredeti
irodalmi motívum között. Ez kritikánk jó részének még mindig krónikus
betegsége. Cs. Gyímesi Éva jó pár évvel ezelőtt úgy fejezte ki magát, hogy a
motívum fogalmát még mindig gondtalanul, pragmatikusan használjuk különböző
értelmet/értelmeket tulajdonítva neki. Itt van véletlenül kezem ügyében egy
kitűnő akadémiai tanulmány: Janzer Frigyes, A bűn és a semmi: József Attila
kései verseinek motívumairól (Irodalomtörténet, 1991. LXXII. 34. szám,
437-465 l.). Minden egyéb meghatározás nélkül a két fogalom csak témáit jelöli
József Attila lírájának, s csak ott válnak motívummá, ahol a kutató eredeti
jelentéseket fed fel (vázlatosan: a bűntelen bűnösség, mint társadalmi átok,
diszkrimináció, vagy egy másik: a megbocsátandó bűn.). Nem csoda tehát, hogy a
kezdő műelemző is motívum rangra emel témákat vagy fokozott (szimbolikus)
jelentéssel nem rendelkező szavakat. Az álom a javasolt értelmezésben
nem irodalmi motívum, és nem az a szent vágy sem. Az utóbbinak semmi
köze a hithez vagy valláshoz, jelentése: a legmagasabb erkölcsi értékelést
kiérdemlő.
Számomra Babits a kezdetektől – diákéveimtől – máig a nagy modern költő volt és
maradt. Nemcsak klasszikus hatalmas európai kultúrája és (nem aktuális?)
irodalmi tevékenysége a Nyugat vezéralakjaként sose árnyékolták be ezt
a képet. Nem volt aprópénzes, tiszavirág életű politikus. Egyidőben az elit
alkotó elefántcsonttornyát állította fel a bal- és a jobboldali szélsőségesek
ellen. Nemegyszer cenzúrázták, törvényszék elé hurcolták. Nem látom értelmét
annak, hogy a Fortissimo és a Jónás könyve szerzőjéről azt
állítsuk, hogy „költészete sohse volt korszerű”. Ki látott be mélyebben a
nemzet kortragédiáiba? Tudom, a korszerűség lehet vád és érdem is. Mégis
igazságtalannak érzem ezt a minősítést Babits költészetének lényegével szemben.
A diákok nem kellene továbbra is átvegyék tőlünk – tanároktól, kritikusoktól –
a hasonló, felületes fogalmakat. Eljött az ideje, és ez irányba mutatnak a
legújabb kutatások is (l. például Tverdota György A magyar avantgárd első
bukása című tanulmányát a fentebb idézett folyóiratban, 466-475 l.), hogy
mélyebben megértsük a költő meghirdetett „új klasszicizmusát”, melynek semmi
köze a felvilágosodás korát megelőző századok racionalista, normatív
poétikájához. Ellenkezőleg, ez csak a szélsőséges és művészi szempontból
steril, elméleti – hol ésszerűen diktatorikus, hol abszurd – avantgardizmustól
való elhatárolást célozta lényegében a tág értelemben vett modern költészet
keretei között. Illyés Gyula, ha túllépte a szürrealizmus egysíkúságát, nem
maradt modern? Esetleg epigon „újklasszicista” irányzat képviselője lett
belőle? S maga Kassák Lajos, midőn bekapcsolódik a Nyugat tevékenységébe, már
nem is modern? Ne feledjük, hogy a szimbolizmus is, ami a vers zeneiségét,
harmóniáját illeti, klasszikus maradt, de ez csak erősítette modernségét a
sugallat elsődleges használatában.
Babits, a Józanság példa erre, ízig-vérig modern költő. Hogy ne lenne
ez a modern költő korszerű, akár a mi korunk számára is?
KOVÁCS ALBERT