ÍRÓK ALBUMA
Hunyorgok, mint lőrésen át…
Rémületek jöttek szembe velem ismerős arcokon. Mire magamhoz tértem, késő volt. Előbb még az Anna néni szőlőtőkéi előtt térdepelve szüreteltem, s mint édes gyöngyszemek, gurultak szét szemem előtt a gyermekkori ősz relikviái. Már sejtettem, hogy lekaszált fényben (szemüveg-mélyben) lányok feküsznek dideregve. Ha mellük havából is lehetne olvasztani a megígért világot! – még ha nem is térnek vissza többé a mágikus pillanatok, mint az, amikor az első hibátlanul leáztatott bélyeggel tenyeremben a konyhai mosdótál felett meghódítottam Afrikát.
Előbb apám mozdulatai lassultak le; a csíkos vásznú nyugágy úgy tapadt izzadt hátához, mint a rabruha. Utolsó bújócskahelyemről meglesve mind áttetszőbb lett, akár egy délutáni csillag. Aztán, ahogy behunytam a szemem (vagy otthon sem voltam?), berepült a bizonytalanságba.
A töredezett zománcú, szennyezett ég alatt, az elkeresztelt források közelében – a névtelen kór mindenütt. A terror alattomos, az idő látványos pusztítása kívül, belül.
Anyám két kisebbik unokájával (1. kép); súlyos betegen is türelmes, önzetlen maradt. Zsoltot vigasztalni kell; fél szemmel úgy bandzsalít a világra, mint valamikor én, amikor még hittem a szomszédunkban letaglózott ló vérével festett hűségben. Akkor még Tordán éltünk – a gyermekkor Paradicsomában, szüleim ifjúságának-boldogságának színhelyén. (Azóta is eszembe jut keresni hiányukat azokon a helyeken, ahová – legalábbis képzeletben, néha álmomban is – vissza-visszatérek.) Jönnek a szelídebb alkonyatok, pöfögnek, mint a gyermekkor kedves törpemozdonyai térkép-EurópábólÁzsiából tolatva, kacskaringós füsttel köszönnek valakinek, aki a kőkerítésen elhasalva rázza a cementporos szőlőindát.
A nagytatáék gyümölcsösében a málna, az aranyalmafák (hol vannak a hitelt érdemlő felvételek? – nézünk össze bátyámmal), s a palánkon túl a Bányaiék szamara! A tavakhoz a múlt nyáron is elzarándokoltunk; az Aknában, a Dörgőben, a Jódosban fürödtünk is. A Süllyedtakna beszakadt, a Kénes tó eltűnt. Hányan tudják még a nevüket bár? Éget a bele nem nyugvás, miként eleven sziklabordák közé szorult s lemenni nem tudó nap…
Van egyfajta ember, aki nem őrült (talán Maráinál olvastam), de nem is az, akit az emberek maguk közül valónak éreznek. Ezek a költők és a szentek. Költő-megváltót nem várt a család – legfeljebb tizennyolc éves apám írt fűzfaverseket –, de nagyapám (2. kép), aki három fiúgyermekkel maradt, miután végképp beletörődött (végképp! – éles kontűrjei vannak a szónak, akár egy magas híd masszív lábainak, s a csalódott szív mégis kötéltáncot jár a szakadék felett), szóval beletörődött abba, hogy asszonya Amerikában marad, a legpuritánabb és mogorvább szentek életét kezdte élni; a bolondériákat is beleértve. Gyógyfüveket gyűjtött a söréten, a fenyvesek alatt. Kézen fogva vitt engem is, szótlanul, a Palatetőn… Egy megsárgult, szakadt szélű lapról csodálkozva olvasom: „A fiú elhagyta a sóvirág-mezőket,/ ahol valamikor mint lepke táncolt/ hazafelé-menet a holdsugárban. / S ha visszatér a tájra, hol nagyapja/ gyógyfüveket gyűjtött a hátizsákba,/ töprengőbb, mint a szakállas öreg volt – / nem háborog köznapi bűnök láttán,/ legfeljebb ő is gyűjteni kezd csendben/ nagyapamódra holmi egyszerű/ orvosságot a tudatlanság ellen.” Nem emlékeztem rá. Lehet, hogy egy ilyen hangulatban – nagyapám hatására – jegyeztem el magam a versírással?
Korábban azonban a biztonságot kerestem. Olyant, amilyent ez a kép ígér (3. kép). Anyám a margarétákkal. Félálmomban s a macskaszemű derengésben is hiszem, hogy mindig ilyen marad. És a nyírfaerdő lángoló őrülete s a hűséges szüreti létra hiányzó fokaival is, amint kivárja a két merev lába közé hulló zöld, hideg almákat; vagy az a friss búzaszemektől felforrósodott öreg véka.
Bátyám hintalovát is veszélyt nem ismerő albérlőként használtam titokban, néha (4. kép) lemaradtam az ártatlan, álmodozó kocogásban, de eszembe sem jutott – ha mondják, elsírom magam –, hogy egyszer a lovacskák is múzeumba kerülhetnek még, üveges szemekkel. Hát a fejük vesztett hintalovak?!... Bátyuska, idejében szólhattál volna, hogy gyí, iramodjunk meg s vágtassunk ki a fűszagú, naiv optimizmusból! (Egyesek a műreményszagúból.) Hátha nem került volna rá sor, hogy olyan verseket irkáljak, mint például a Lóvátétel: „Mi jöhet még/ nyugati szellet vagy hisztériás hurutos évszak/ észak vagy dél felől? Vízum nélkül sem vacogó/ vörösbegy ó belátjuk agyvelő súlya szerint/ tartják számon az elkövethető vétkeket e világban.” Szerencsére azóta „János feje már ehetetlen/ berovátkált kődarab – azt a tálcát/ Salomé rég szemétre hajította/ szükségtelen a bosszúszenvedély”.
Szeretnék felkiáltani olykor, hogy: A mindentudás ördöge helyett a semmi szótárát, Uram! – de pupillám előtt, dobhártyaközelben (szerencsére!) ott vannak gyermekeim. Hogy oda a szabadság, a vágta? Nem szolgáltam a képmutatás jelmondatait, nem kell kilépnem a taposómalomból. Miért lennének hát kiszolgáltatottak ők, akik a rozzant vistai ládát, a kopott falitékát és a belül meg nem fakuló könyveket öröklik tőlünk? S közben télben, nyárban – még ha tabuk s tárgyak korszaka is ez: mind kevesebb a tűz, az íz – ki a szabadba! (5. kép)
Ez még nem a búcsú napja – s már nem a bűnbánaté (gyermekeid mindent tudnak! Azt képzeled?). Inkább az elmaradt nagy utazások ideje. Bár volt idő, midőn rájuk nézve ilyesmi szakadt ki belőlem: „Számold meg őket, nincs más védelem” – mostanában előfordult, hogy a lázas készülődés után nem maradt el a forró fogadtatás. (6. kép – linzi szerzői estünk zeneszerző fiammal)… És azelőtt? – csak ne törnének rád az emlékek. Megtört-koponyadélutánok, égtájak keresztjébe vert szegek – elmaradt húsvéti feltámadás. S az éjféli misén krátermély harang szól, fenyőgótika dől velünk, s valahol hínáros hittel idegen várótermekbe száműzött tanítványok és áttelepült mesterek.
Mielőtt, a mély üregbe lepillantva, szédülés fogna el s a kiáshatatlan kard után kezdenék kiáltozni, meghajtom fejemet porhanyó földdé vált állhatatos és mindmáig valóságos hazát adó mestereim előtt.
Megismerkedésemet Illyés Gyulával Illyés Gyulának köszönhetem. 1976 nyarán az ő darabját (Dániel az övéi között) a gyulai színpadon délután, az én Nappali virrasztásomat a szabadban éjjel játszották. Illyés beteg lett, mire én megérkeztem, az üzenete várt csak. Ellátogattunk Tihanyba; ha akkor nem is, de később Flóra nénivel vendégül láttak. (7. kép) Itthon a szerkesztőség vezetősége szankcióban részesített: „Hogy mertél elmenni Bukarest és az én engedélyem nélkül!” – még most is visszahallom a képtelen vádat. Tiltakozásomra pedig: „Örülj, hogy megúszod ennyivel! Ki is rúghatnálak!” (Ilyen idők is jártak.)
*
Szándékosan hagytam a végére ezt a verset.
Temperamentumot, mesélőkedvet, életerőt s még sok mindent anyámtól örököltem. Legalábbis így hittem. Az ő határozott mozdulatával fordulok szembe a bizonytalannal is, az ő szemével vigyázom gyermekeinket. Unokáit.
Vagy túlzás volna? Apám is bolondja volt gyermekeinek. (8. kép) S szelíd türelme, ahogy elviselte a csapásokat s a lecsupaszító időt fogadta!... Rajtakapom magam, hogy megértőbb vagyok az ő sérülékenyebb természetével szemben.
Gyűlnek a mestereim – vagy leplezetlenebbül magamba látok?
Ha visszatérnél
Arccal keletnek vagy arccal nyugatnak
alszol, mint más fegyelmezett halott.
Te ne tudnád, hogy egyformán ugatnak
itt fegyverek, amott világcsalók.
Valaha gondoltál-e rá, hogy felnőtt
koromban visszahívlak majd ide? –
Te spiritiszta ivadék, ma eljött
az óra: asztalunknál légy ige!
Oszd meg velem (nem apaként) a sorsot
bár képzeletben, vagy egy könyvlapon.
Mint altató szól hangod; a kifoszlott
plédet fektemben magamra kapom.
Arcunk kiszáradt levegőjű házban
hervasztó időbe törölközött;
nem futkározik fénylő, könnyű lázban
unokád rokokó-nippek között.
A Fellegváron ugyanaz az alkony,
s a fény is: hamisan hamvasra fest.
Új repedések a becsapott ajtón –
mit ér a dac (már csak a rettenet).
A gótika! az letarolhatatlan,
de mind messzibbről hallszik a harang;
a csaláncsípés föllángol hívatlan
bennünk: szegénységben hűség a rang!
Mit körülöttünk ácsol, összetákol
az idegenség, nincsen ráció
abban. S ha őrzünk a régi világból
ezt, azt – nem több, mint illusztráció.
 
Ha visszatérnél bár egy pillanatra
ide közénk (mire való a holt?),
konok lidércként bámulva fiadra,
ki nemcsak meddő álmokat karolt.
De kortársad volt, hogyha szólamok
üldöztek és szégyen alázott földig –
(A gyönge dicsfényben is hunyorog
lányunk, a reflex könnyen öröklődik.)
Mi tarthat minket össze? Meg mi tart?
Arccal keletnek vagy arccal nyugatnak,
ha visszanézel, mondd, apám, a part
aszott hallgatása, vagy ahogy jajgat
zavarosan az ár, a tudatlannak
bősz kihívása rémít-e vajon
jobban? Zászlót vagy kopjafát faragnak
túl régi s jövendő határokon?
Az ablak tárva még, lehet, hogy eljössz
az éjszakában. Itthon vagy! – de hisz
úgy mentél el, az unokák nem is
ismernek, messze vagy, akár Etelköz.
A látszatok világa ez, de téged
nem tart már semmi félelemben itt –
A vér szerinti lét védtelenné lett,
s infantilissá minden vágy, amíg
a tettes és az áldozat a vétkek
közös hálójából ki nem szakad.
Visszfénye lennénk máris a nemlétnek?
(A kitárt ajtók némasága csak.)
LÁSZLÓFFY CSABA