IRODALOM ÉS ISKOLA
József Attila: Reménytelenül
Lassan, tűnődve
Az ember végül homokos
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.
Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.
A semmi ágán ül szívem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szelíden
s nézik, nézik a csillagok.
Vas-szinű égboltban…
Vas-szinű égboltban forog
a lakkos, hűvös dinamó.
Óh, zajtalan csillagzatok!
Szikrát vet fogam közt a szó –
Bennem a mult hull, mint a kő
az űrön által hangtalan.
Elleng a néma, kék idő.
Kard éle csillan: a hajam –
Bajszom mint telt hernyó terül
elillant ízű számra szét.
Fáj a szívem, a szó kihűl.
Dehát kinek is szólanék –
Hátborzongató termése ez a Medvetánc kötetnek: a semmi sodrában való elmerülés megdöbbentő dokumentuma. Nagy gondolati-szintetizáló költeményeinek szomszédságában született, a rendet még mindenikben kiküzdi. A vers első és második
komponensének megírása között hat év telt el, a költő mégis az előbb születettet teszi meg a második összetevőnek. A Vas-szinű égboltban hangvétele sokkal reménytelenebb, mint a Lassan, tűnődve-ben. Az olvasó így a teljes vers elolvasása után az idegenségérzetet sokkal fokozottabban átéli, mint pusztán az első komponens ismeretében.
A verset a távolító harmadik személlyel indítja. Az általánosító szándék nyilvánvaló: közös sorsban, egy egész hatalmas közösség érkezik a világvégi tájra. Nietzsche mondta, hogy előbb-utóbb mindenkinek fel kell fedeznie: az ok és okozat közötti összefüggés nem valósul meg, az ember nem tehet mást, mint hogy számot vetve körülményeivel az alkotásban vagy önmegvalósításban próbáljon kompenzálódni. Így érez József Attila is: az okviszonylatosságot a megszűnés veszélye fenyegeti. „Csillogó véletlen szálaiból” szövődik a „múlt szövőszéke”, és a véletlen az, ami a dolgokat determinálja. Számot vetve ezekkel a kötöttségekkel, az „okos” ember „nem remél”. Milyen a part ahová ér? Kiválóan alkalmas arra, hogy a semmibe mossa az önmagával is meghasonlott világot. A semmi ugyanolyan organikusan része ennek a síknak, mint a nedvesség ideérkezve, az embernek meg kell látnia az élet végességét. Önámítások nélkül néz szembe saját helyzetével. A lázadás, a szembeszegülés itt teljességgel fölösleges. A „merengve” szétnéző emberből nem hiányzik a szépség utáni vágy, a nagy összefüggések és tág lehetőségek igénye – adott helyzetben azonban az egyetlen „okos” cselekedet, ha „biccent, nem remél”.
Az „én is”-ben nemcsak egyénít, de az időben általánost is az „én” jelenjébe konkretizálja. A szituáció a sajátja is. „Csalás nélkül” kell szétnéznie, szépítgetni nem szabad, hiszen önmagát úgysem hitegethetné sokáig. A szituáció az Eszmélet egyik helyzetére emlékeztet. Ott is a számot vetést tünteti fel a „meglett ember” helyes választásaként: „Az meglett ember, akinek/ szívében nincs se anyja, apja,/ ki tudja, hogy az életet/ halálra ráadásul kapja.”
A legsokkolóbb az, ahogy kimondja: nem elég a szétnézés, a biccentés – csalás nélkül könnyedén kell számot vetnie végzetével, kiölve ezzel a lázadás minden csíráját. A kiegyensúlyozott sorok, a szabályos szerkesztés azonban nem rejthetik el teljesen a feszültségeket. Hiszen az, amit megkísérel, már a lehetetlennél határos. Az „ezüstös fejszesuhanás”, a gyilkos fegyverré is válható fejsze játéka a nyárfa levelén sejtetni engedi, hogy döntése mégis kényszerű, a túlélni akarás ösztönéből fakad. A pusztulás mindenben ott van, a fát, az élet szimbólumát is egész közelről fenyegeti. A szürrealista jellegű kép így valahogy mélyen betekinteni enged a költő zaklatott lelkiállapotába.
Összegező jellegű a harmadik szakasz. Szituációja itt tisztázódik. Ott vagyunk, ahol „összekoccannak a molekulák” – az űr cellájában. A szív éli meg a kozmikus magányt, szorongásai megrohanják. Elesettségében szánalmas látványt nyújt. Egész lénye szívébe koncentrálódik. Az a gyermek vacog itt hangtalan, akit kivertek, aki majd így beszél: „…a küszöbön feküdtem –/ magamba bújtam volna, nem lehet –/ alattam kő és üresség fölöttem.” A világ, amely körülveszi, nem az értéktelenségé. Nincs szó hiányról – itt a koncentrált Semmi van jelen, heideggeri értelemben. Pár év múlva az űrben már-már otthonosan érzi magát, létének természetes közegévé válik, kiül „a nem üres űr egy martjára”, és onnan szemlélődik. Itt azonban még a fázás, a félelem fázisában van. Csillagok veszik körül, szolidárisan „szelíden”. De nem segítenek. Megerősíti ezt a kétszeres „nézik”. Hogy miért nem segítenek? Talán, mert nem segíthetnek, és tudják ezt, ahogyan a költő is tudja. Helyzete azonban olyan iszonyú, olyan kimondhatatlanul fájdalmas, hogy beletörődnie lehetetlen.
A pszihoanalízis számos vonatkozását fellelhetjük itt: a gyermek motívumát, aki számára anyjának nincs ideje (hiszen társadalmi kötöttségei és kötelezettségei lehetetlenné teszik ezt), akinek apja sincs (hogy a rendteremtésben segítsen), akinek istene is a semmibe hullt. Hogy válhatna felnőtté, mikor anyja halála, a megvont szeretet fejlődését az akkori fázisban konzerválta?
A vers érzelmi hatása erőteljes (első hallásra szinte elfedi a gondolati tartalmat), és ez a hatás a rendkívül súlyos mondanivaló ellenére sem nyomasztó, sőt kiegyensúlyozottságot, szelíd szépségeket sugall. A jelzők lágyak, nem kiélezettek. Az igék sem negatív hangulati tartalmúak, a „vacog” igét is eufemizálják a jelzők: „kis”, „hangtalan”, „szeliden”. Ha a szerkesztést részleteiben megnézzük, feszültségforrásokra bukkanunk. A jambikus lejtésű sorokban nagyon sok a spondeus: ez lassít, monotóniát visz a versbe. A túlsúlyban levő magas magánhangzók, az e-k, az é-k azonban segítségért kiáltanak. A keresztrímű sorok az egyensúly érzetét keltik, de a rímelő szópárok: ér-remél, vacog-csillagok, csalás-rohanás a költő szorongásairól beszélnek.
A második komponens sokkal nyomasztóbb és reménytelenebb. Már a cím is idegenséget sugall: a mindenség csöndje és ridegsége veszi körül. Mintha a „vas világ” metaforát vetítené előre az indításban. A „lakkos”, „hűvös” szavak önmagukért beszélnek. A költő tolla alatt, aki nemcsak ért, de érez is, a szavak hangulati tartalma a maximálisra növekszik. Az olvasó egyszerre csak rádöbben a nyelv, a magyar nyelv fantasztikus kifejező erejére. A hangok, a szavak dallama itt már önmagában rendkívül sokat elmond. Külön-külön, hangról hangra elemezni lehetne a vers szavait: a „szikrát”ban például a két egymásnak feszülő mássalhangzó a „k”, a rövid „i” lángot csiholnak, a „lakkos” komolyságot sugalló mély magánhangzói, a lágy „I” és az előkelő kettős „k” távolságot tartanak, nem is beszélve az olyan szavakról, mint a „hull”, a „kő” vagy az „űr”, amelyek a mögöttük megbúvó jelentést a hangok szintjén olyan tökéletesen illusztrálják.
De térjünk vissza a költő mondanivalójára. A nyomasztó csend birodalmában vagyunk, néma, hidegkék fények között. Az úr nemcsak a vacogás hangját nyeli el, a csillagzatok is zajtalanok, a múlt gravitálása a semmibe is a némaság jegyében zajlik. Az egyetlen kitörési kísérlet ebből az idegen és embertelen világból a lírai hős próbálkozása: a szó erejébe kapaszkodva akar fölülemelkedni. Kísérlete kudarcot vall. Az utolsó két sor mondja ki ezt: „Fáj a szívem. A szó kihűl./ De hát kinek is szólanék.” Tenni, segíteni akarása, a hasznossá válás igénye a passzivitással ütközik meg. Egyre inkább érzi fölöslegesnek magát, ahogy a Szabad ötletek jegyzéke két ülésben mondja: „én egész életemben hiába törekedtem, hiába voltam jó, hiába voltam rossz”. A két hexameter is erről beszél.
A reménytelenség elsősorban abból fakad, hogy az ember a halállal szemben kiszolgáltatott, cselekvő vágya ebből a kiszolgáltatottságból fakadó tehetetlenségével ütközik meg. Az idő a kő-motívummal asszociálva halad végig a versen. Az idő visszafordíthatatlanságát a kő hullásával illusztrálja. A kő – vagy a múlt – azonban a lírai énbe hull. A benne levő mikrokozmosz tágul ki az egyetlen makrokozmosszá, és ez a kozmosznyi semmi zsarnokoskodik lényén. Az idő (a néma, a kék) körülöleli. Az elmúlás körülötte van, benne van, immanensen hozzátartozik, a halál fenyegető és kérlelhetetlen közelsége meghatározóvá válik. Az öregedést és ezáltal a halált – egy maximálisan tömörített kép jelzi: „Kard éle csillan: a hajam.” Őszülés-öregedés-halál-fenyegetettség: mind jelen vannak ebben a képben. Majd előttünk áll a halál a maga naturalisztikus voltában, még a féregnek kiszolgáltatott, bomló holttest szagát is érezzük. A testi megsemmisülésen túl a léleknek is el kell hallgatnia. A szó, a költő fegyvere vereséget szenved az idővel szemben. Az utolsó sor könnyű és súlyos, mint egy sóhaj. A gyönyörűszép szívnek két okból is fájnia kell: szikrázó fegyvere, a szó az elmúlással és ennek következtében a domináló semmivel megütközve kihűl. És nincs senki, akihez szólhatna. Mégsem egy teljesen rezignált megállapítás ez a sor. Bár ponttal zárja le, a „kinek” kérdés-jelleget kölcsönöz neki. Az a hajszálnyi, szinte elenyészően vékony kis reménysugár csillan meg itt, amely észellenesen, de lopakodva végigvonul a versen.
Gondoljuk meg: még csak ’27-ben, vagy esetleg ’33-ban vagyunk. És a reménytelenül határozottan egzisztencialista vers, talán József Attila legegzisztencialistább verse. A tragikus önsorsával számot vető költemények sorozata csak évek múlva születik majd. A költő már ’33-ban szétnézett, és rábólintott erre a sorsra. De jönnek még rövid boldogság- vagy álboldogság periódusok, vergődések és nagyon fáj-ok, és mégis kiharcolta magából, hogy nagyszerű életművének zárásakor ne rántsa magával a világot a tátongó nihilbe. Ha végképp másoknak is, de remél még – utoljára és végérvéyesen – „nyugalmat, családot” és talán egy értelmes jövőt.
VAJDA JÚLIA
* Műelemző pályázatunkon dicséretben részesült írás.