Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1994. június, V. évfolyam, 6. szám »
A költő szabadságai
Próbálkozás József Attila megértésére
* Műelemző pályázatunk III. helyezettje.
„Lehet tragikus egy szamár? – Hogy valaki elpusztul egy teher alatt, amelyet
sem hordozni, sem ledobni nem tud?... A filozófus esete”
NIETZSCHE
Miből születik a tragikum? Amikor a költő szembesül önmagával? Amikor felméri
önnön lehetőségeit – és embertársai önmagában feloldódott lehetőségeit? A
rádöbbenés – ez az abszurd. Amikor a hegyről lejövő Sziszüphosz végiggondolja
sorsát, önnön létét, mindenféle hogyant nélkülöző összefüggéstelen emberiségét
– abszurd ez, nem tragikum. Sziszüphosz boldog, mert tudja: hatalmában van
emberi végességének és ciklikus munkája tudatának. De leginkább azért boldog,
mert amikor leballag a hegyről, birtokában van szabadsága korlátok közé
szorított végtelenségének. Sziszüphosz lejön a hegyről és – újból és újból – önként
vállalja szikláját.
Sziszüphosz tehát abszurd hős. De próbáljuk elképzelni a tragikus Sziszüphoszt.
Az ő tragédiája ott kezdődik, amikor lefele indulva rádöbben, hogy sántít.
Fájdalma ugyanakkora, mint sziklát görgető munkája. Sziszüphoszi sorsa akkor is
kísérti, amikor emberi lényegébe visszatérve, szikláját elfeledve szembesül
önmagával. Így számára sem a felfele, sem a visszavezető út nem különbözik
attól a feladattól, amelyet az istenek róttak ki rá. József Attila számára
nincs kiút: vállalnia kell töbszörös emberi mivoltát – saját maga két arcát egy
időben. Egyfelől ott van a fel- és levezető út azonos szenvedése, másfelől ott
a „szabadság átka”, a visszavonhatatlan, végérvényes ítélet: az állandó
szembesülés, a kínzó öntudat, az örökös értéktételezés kényszere. Egyrészt a
freudi pszichodetermináció szerencsétlen alanya, másrészt az indetermináltságra
ítélt, önmagáért felelősségvállalásra kényszerített ember.
Mindkettő József Attila. Az ember természetisége és ebből kitörő
meghatározatlansága, emberi méltósága egyaránt. Mert Karl Jaspers szavaival:
„Az emberi méltóság abban áll, hogy a meghatározhatatlant képviseli.” József
Attila egyik énje a statikus, a szükségszerűség kíméletlen törvényeit magába
szívó ideggóc, amelynek folyamatai, történései nem törik át önmaguk korlátait;
emberi egója viszont a szüntelen értékválasztásra alkotott, önmagával sohasem
azonos, hanem a gondolatiság dialektikájával önmagát állandóan fölülmúló tudat.
Ezt a kettősséget tükrözi a Reménytelenül első szakasza. A vallomásnak
közölnie kell a tragikummá vált abszurdot. Az állapot materializálódik ebben a
szakaszban. Materializálódása azért tükrözi tökéletesen ezt az életérzést, mert
a lélek legalsóbb rétegeivel lép érintkezésbe. Ezek hűen megőrizték önmaguk
állapotát, a természetiséget s az ember első felfedezését: az Ősharmóniát. A
költőnek tehát a harmónia megbontásával kell kifejeznie önmagát. Az abszurdot
majd mindenhol (festészetben és költészetben) kifejező természeti kép semleges
ugyan, de az ember félreérthetetlen funkcionalitással jelenik meg benne, sehol
sem érezzük csupán passzív szemlélőnek. Értékelőképességéről nem mondhat le, ki
kell fejeznie elidegenülését a természettől (itt az átérzés mélységét hivatott
jelképezni), amely eddig a pontig a harmóniával volt azonos. József Attila
azért fejezi ki a Reménytelenül pillanatát az ember természettől való
elidegenülésével és nem az önmagától való eltávolodás valószínű homályosságával
vagy egyenesen megfogalmazhatatlanságával kísérletezik, mert szüksége van annak
az érzékeltetésére, hogy két, nembelileg nem azonos dolog áll egymással
szemben. Az ember fejlődése folyamán felszakad önnön két szubsztanciájára. A
passzív lót átcsap értékelővé: „szétnéz merengve és okos / fejével biccent”.
Tragikus pillanat a Reménytelenül: a két fél szembenéz egymással. Az
ember József Attila kétségtelen bizonyosságot szerez önmaga kettősségéről;
teljes egészében, öszszes dimenzióiban, minden részletében pontosan felméri a
saját énjében keletkezett daganatot. A nem-ember első arcul csapása, fenyegetésének
első szava ez. Az ember egyetlen lehetséges válasza erre: a teljes, gyermeki
őszinteség – a versírás, önnön dimenzióinak kitágítása. A pszicho-determináció
kényszereinél még nagyobb az indetermináltság értékteremtésre, állásfoglalásra
való ösztönzése. Az Ember még bírja a harcot, és pillanatról pillanatra felül
kell múlnia önmagát. Innen József Attila, a költő szintézisteremtő ereje.
Emberként kénytelen szabadságát és ezzel felelősségét választani. Minden szó,
minden mód, ahogy egy szót kimondanak (elsuttognak vagy sikoltanak), értéket
jelenthet – meg kell ragadnia. „Még jó, hogy vannak jambusok és van mibe/
beléfogóznom” – írja a Szürkületben.
A totális háborút módszerek végtelenségével vívják – nem menekülhet egyetlen
hang vagy sóhaj, nyögés vagy panasz, kacaj vagy káromlás sem. Spóraállapotban
mentődnek át vagy értékelődnek újra évszázados vagy még meg nem született
értékek. A harcban minden szövetséges magának érzi a másikat. József Attila sem
vállalhatja a kettősségét, a megosztottságot. Költő és ember azonosul. Nem
élhetnek külön, egyik sem lehet eszköze a másiknak, hanem a céljuk önmaguk. Nem
beszélhetünk költőről anélkül, hogy ne jelenjen meg előttünk az ember, a
félreérthetetlen, önmagát építő, állandóan változó arc, mentesen minden
fölösleges grimasztól: „Én is így próbálok csalás/ nélkül szétnézni könnyedén”
– ahogy maga vallja. Nem beszélhetünk emberről, anélkül hogy elő ne szökkenjen
a költő: az ordító tapasztalatok átélője és versbe tördelője, önnön sorsának
formába öntője és így emészthetővé tevője. Formai gazdagsága nem
nonkonformizmus csupán, sőt késői költészetéé egyáltalán nem az. A
nonkonformizmus nem teremt önálló értékeket, megelégszik a megszokás
újraértékelésével. Az egyik törvényszerűséget felcseréli a másik
törvényszerűséggel; a kettő között elsikkad az alkotás. Nem beszélhetünk az
érett József Attila nonkonformizmusáról, mégis az iskolapadból kilépett
generációk klasszikusai közül őt érzik legközelebb magukhoz. A Reménytelenül
tragikus tapasztalatát átélő és elraktározó József Attila harca nem enged
meg semmilyen fölösleges lépést, hisz a költő nem cselekedhet semmit az ember
nélkül. Az öncélú formai bravúr a költő erénye ugyan, de nem az ember haszna
is.
Joggal tevődhet fel a kérdés: miért ír (verset) József Attila? Egyáltalán: miért
írta le a Reménytelenül sivár átéléseit? A kérdés abszurd. A válasz is
az: talán mert ars poeticaja maga a versírás. Etikai magatartásról van itt szó.
Önmaga művein keresztüli meghosszabbítása az emberi (nem csak a személyi)
méltóság továbbvivője. Az ember túlélési harca tovább mutat saját személyén, de
azon belül marad. Személyként kapcsolódik embertársaihoz, ahogy ő maga
fogalmazza meg egy beszélgetésben: „A költő az az ember, aki nem akar egyedül
maradni, nem akar belenyugodni a látszat-emberi kapcsolatokba. Csak akkor ír,
ha valamihez tartozónak érzi magát. A magányosság költői a magányosokkal
éreznek közösséget. Aki tényleg teljesen magányosnak érzi magát, és a többi
magányosokkal sem találja meg a kapcsolatokat, az nem ír verset.”
Mi tehát a vers? Az alkotás és vallomás egysége – így értékelem a formát és
tartalmat. Az ember nem teremthet – elsősorban önmagát nem teremtheti újra –,
ezért alkotása nem az igaz, hanem a szép. A legtöbb, mit a költő tehet, az
önmaga kivetítése a vallomásba. A vallomás kommunikálható formája, a kimondott
szó, sejtéseinkből, félelmeinkből, minden irracionalitásunkból lecsapódott,
megfogalmazott igazság. Ezért írnak verset a költők elsősorban önmaguknak.
Minden vallomás kórtünet, mivel kísérlet egy állapot megragadására, kiszakítására
az ember meghatározhatatlanságából. A vallomás az ember önmegtagadása, mert
semmibe veszi önnön lényegét: fejlődőképességét, önmagával sohasem való
azonosságát. A vallomás paradoxon: az ember arra irányuló kísérlete, hogy
nem-emberi és emberi is legyen egyszerre, vágyódás önmagához és a dologisághoz
egyaránt. Tudat és dolog akar lenni egy időben. A dolog egyetlen lényegi
tulajdonsága igaz vagy nem igaz volta a tudat elsődleges, ősértéke a Szépség.
József Attila két arcának összecsapása tehát a vallomás: az igazság szépsége.
Verseinek formája tehát elsősorban taralmukból adódik. Formagazdagsága nem
öncélú, nem a Költő önfeledt játéka, hanem az igazság súlyosságából adódik.
Tragikus átélései lyukakat ütnek saját racionalitásán. Nem lehet szó azonban
egy homályos irracionalizmusról (ő maga bírálja Benedetto Croce
intuicionizmusát), hanem a még meg nem értett logikáról, a fel nem ismert végső
Rendről.
A Reménytelenül fontos mozzanat József Attila költészetében. Az élmény
megtöri költészetének vonalát. Ezt érzékeltetik általában az 1933 utáni versek,
de különösképpen nagy gondolati költeményeiben megfogalmazott ars poetica
jellegű vallomásai. Korai önkitárulkozásai leginkább a fiatal Adyra
emlékeztetnek. A Hetedik ugyan elüt ettől, a messianizmus és tagadás
helyét az emberfölötti ember harmóniája váltja fel, a biopszichikai értelemben
vett életképes intelligencia vetületeinek harmóniája. Az egy évvel később írt Reménytelenül
után azonban megváltozik ez a József Attila. Az ugyanabban az évben írt A
város peremén már csak a belső világ kettősségét ismeri, a kiegyezés
harmóniáját reméli: „A költő… megszerkeszti magában, mint ti/ majd kint, a
harmóniát.” A két arc szembesülésének harmóniaigénye ez. A hit, hogy bár
ideiglenesen kompromisszumok születhetnek. S amikor meghiúsulnak a
próbálkozások, amikor a lélek alantassága sarokba szorítja a szellemet –
menekülés a szerelembe, a másik szabadságának felfalására.
Figyeljünk az Ódára, s a Rejtelmek négysorosaira. Figyeljünk
József Attilára, akinek még öt év adatott. Ne idegenedjünk el tőle, és ne
oldódjunk fel benne – önmagunk arca.
MARKÓ LEHEL CSONGOR