Magyar LĂĄszlĂł AndrĂĄs

Örök

Faunus jĂĄrja magĂĄnyosan
Faunus-volta sĂśtĂŠt, fĂźlleteg erdejĂŠt:
forrĂĄsvĂ­z szaga szĂĄll felĂŠ,
örvend: itt lepihen, míg delelőn a nap,
szundĂ­t tĂĄn a tĂśmĂśtt mohĂĄn.

Ám hol fénytremegő hab fut, az illatos,
sűrű mentamező ölén,
ott ül már a leány. Ismeri: ő Khloé,
nimfĂĄk leggyĂśnyĂśrĹąbbike.

Faunus szĂłlni se mer, kĂŠt magyalĂĄg kĂśzĂźl
leskel nĂŠma-szerelmesen,
nyeldes, tĂĄgra mered nagy szeme, nyĂśg, nyĂśszĂśrg,
fĂĄradt vĂŠre dobolva jĂĄr.

SzĂŠp lĂĄny! HosszĂşnyakĂş, lomha-puhĂĄn kecses,
kĂ­vĂźl bĂĄrsonyos ĂŠs belĂźl -
ő csúf, kecskeszagú, vén, szomorúszívű
s szőrös testű...
A kĂŠp megĂĄll.
NĂŠzett ĂŠs aki nĂŠz: vĂĄr. Ne zavard sĂśtĂŠt
boldogságuk, erős idő!


LĂŠgyott

Bodzaillattal teli dĂŠlutĂĄn, hĹąs
LassĂş hullĂĄmĂş nyugalom, madĂĄrdal,
kĂŠt arany lĂŠgy dong a veranda ĂĄrnyĂĄn:
ĂĄlomi lĂŠgyott.

Most meríts simán gyürüző idődből,
hosszan Ă­zlelgesd, szimatold zamatjĂĄt,
meg ne moccanj, vĂĄrj, ne feledd: ez, itt, most
ĂŠs soha tĂśbbĂŠ.


A HĂ­d

A hĂ­d alĂĄ, a vaslyukak kĂśzĂŠ
borzongva nĂŠztem, rĂĄzkĂłdott a hĂ­d,
míg lenn, sötéten zöldellt gyűrűző
limĂĄnyt terĂ­tve, ĂĄrnytĂłl csĂ­kosan
a villamosdĂźbĂśrgĂŠsmĂŠly Duna.

"A vĂ­z azĂŠrt zĂśld" - gondoltam - "mivel
a félelemtől fém- s titokszagú
s ilyen szagoknak zĂśld a szĂ­ne."
MĂŠg
csak hĂĄromĂŠves voltam, illatos,
gyönyörtől-kíntól izgatott gyerek,
szandĂĄlos-vĂśdrĂśs, napozĂłruhĂĄs.
VirĂĄgzott bennem minden borzalom:
a zĂśld limĂĄny, a vaslyuk ĂŠs a hĂ­d.

A kitaszĂ­tott

HarminckĂŠt szempĂĄr leste, most mi lesz,
de semmi nem lett. "InnĂŠt elmegyek" -
gondolta később. Kikéredzkedett.
Sziszegő vécék, hörgő piszoárok

vad hĂşgyszagĂĄban okĂĄdott ki mindent,
majd Ăźlt a deszkĂĄn lehĂşzott gatyĂĄval.

SzemĂŠt lehunyta: nĂŠha sikerĂźlt
úgy tenni, mintha ő csak egyikük
lenne ĂŠs ĂŠppen Ăźlne a klotyĂłn.


KĂśnnyĹą lenne

KĂśnnyĹą lenne szĂłtlanul
megmaradni tisztĂĄn,
ĂĄmde annyi szĂłt tanul
elmém: dől, torlódva hull
szĂłra szĂł ĂŠs kĂŠpre kĂŠp
dĂşlt agyamra, vĂŠgre mĂŠg
magĂĄnak se hisz tĂĄn.

Mocskos az, mi szĂĄmtalan,
hisz szabott a tĂśrvĂŠny,
mindennek hatĂĄra van,
vĂŠle vĂŠdem meg magam:
hol az ĂśtnĂŠl tĂśbb a hat,
ott az egy is egy marad,
s el nem ĂŠr az ĂśrvĂŠny.


Csupa mĂşlt

Csupa mĂşltbĂłl van a kĂĄrtyĂĄd,
a jövő hív, a ma oszt,
fura jĂĄtĂŠk, ha figyelsz rĂĄ
megĂśregszel hamarost.
A kezedben csak egy alsĂł,
a jövőnél adu ász,
ha erősködsz, odacsapnak,
kinevetnek, ha dumĂĄlsz.
Ami lesz: mindig a nyertes.
Ami volt: veszt. Noha csalsz.
Ha figyelsz rĂĄ, belevĂŠnĂźlsz,
de ha nem, hĂĄt belehalsz.


EmlĂŠk

ApĂĄmhoz eljĂśtt egy nap Braun Pali
(egyĂźtt tanultak, mĂŠg KorĂĄnyinĂĄl),
fotelben Ăźlnek, csĂŠszĂŠt tartanak,
a Pali bĂĄcsi hangosan nevet,
"OrrjĂĄssi" - mondja ĂŠs tĂŠrdĂŠre csap.

AzĂłta eltelt negyven ĂŠv - nem ĂŠl
sem az, ki viccelt, sem, ki nevetett.
Idő telik, széthull az elme is,
melynek bogĂĄn e foszlĂĄny fĂśnnakadt.


KĂ­gyĂł

Az Úr elbambult, míg készült a kígyó,
kit túlsodort, de mert a lÊt: az Ő,
s amit kigondol, végképp létező,
mit volt mit tenni, rálegyinte: "Így jó."
Majd megfontolva kĂ­gyĂłnk hosszĂş testĂŠt,
azt mondta: "MĂĄshol fĂślhasznĂĄlom ezt mĂŠg.

Így működött talán a végtelen,
hibĂĄs-hibĂĄtlan IstenĂŠrtelem.