Magyar László András

Örök

Faunus járja magányosan
Faunus-volta sötét, fülleteg erdejét:
forrásvíz szaga száll felé,
örvend: itt lepihen, míg delelőn a nap,
szundít tán a tömött mohán.

Ám hol fénytremegő hab fut, az illatos,
sűrű mentamező ölén,
ott ül már a leány. Ismeri: ő Khloé,
nimfák leggyönyörűbbike.

Faunus szólni se mer, két magyalág közül
leskel néma-szerelmesen,
nyeldes, tágra mered nagy szeme, nyög, nyöszörg,
fáradt vére dobolva jár.

Szép lány! Hosszúnyakú, lomha-puhán kecses,
kívül bársonyos és belül -
ő csúf, kecskeszagú, vén, szomorúszívű
s szőrös testű...
A kép megáll.
Nézett és aki néz: vár. Ne zavard sötét
boldogságuk, erős idő!


Légyott

Bodzaillattal teli délután, hűs
Lassú hullámú nyugalom, madárdal,
két arany légy dong a veranda árnyán:
álomi légyott.

Most meríts simán gyürüző idődből,
hosszan ízlelgesd, szimatold zamatját,
meg ne moccanj, várj, ne feledd: ez, itt, most
és soha többé.


A Híd

A híd alá, a vaslyukak közé
borzongva néztem, rázkódott a híd,
míg lenn, sötéten zöldellt gyűrűző
limányt terítve, árnytól csíkosan
a villamosdübörgésmély Duna.

"A víz azért zöld" - gondoltam - "mivel
a félelemtől fém- s titokszagú
s ilyen szagoknak zöld a színe."
Még
csak hároméves voltam, illatos,
gyönyörtől-kíntól izgatott gyerek,
szandálos-vödrös, napozóruhás.
Virágzott bennem minden borzalom:
a zöld limány, a vaslyuk és a híd.

A kitaszított

Harminckét szempár leste, most mi lesz,
de semmi nem lett. "Innét elmegyek" -
gondolta később. Kikéredzkedett.
Sziszegő vécék, hörgő piszoárok

vad húgyszagában okádott ki mindent,
majd ült a deszkán lehúzott gatyával.

Szemét lehunyta: néha sikerült
úgy tenni, mintha ő csak egyikük
lenne és éppen ülne a klotyón.


Könnyű lenne

Könnyű lenne szótlanul
megmaradni tisztán,
ámde annyi szót tanul
elmém: dől, torlódva hull
szóra szó és képre kép
dúlt agyamra, végre még
magának se hisz tán.

Mocskos az, mi számtalan,
hisz szabott a törvény,
mindennek határa van,
véle védem meg magam:
hol az ötnél több a hat,
ott az egy is egy marad,
s el nem ér az örvény.


Csupa múlt

Csupa múltból van a kártyád,
a jövő hív, a ma oszt,
fura játék, ha figyelsz rá
megöregszel hamarost.
A kezedben csak egy alsó,
a jövőnél adu ász,
ha erősködsz, odacsapnak,
kinevetnek, ha dumálsz.
Ami lesz: mindig a nyertes.
Ami volt: veszt. Noha csalsz.
Ha figyelsz rá, belevénülsz,
de ha nem, hát belehalsz.


Emlék

Apámhoz eljött egy nap Braun Pali
(együtt tanultak, még Korányinál),
fotelben ülnek, csészét tartanak,
a Pali bácsi hangosan nevet,
"Orrjássi" - mondja és térdére csap.

Azóta eltelt negyven év - nem él
sem az, ki viccelt, sem, ki nevetett.
Idő telik, széthull az elme is,
melynek bogán e foszlány fönnakadt.


Kígyó

Az Úr elbambult, míg készült a kígyó,
kit túlsodort, de mert a lét: az Ő,
s amit kigondol, végképp létező,
mit volt mit tenni, rálegyinte: "Így jó."
Majd megfontolva kígyónk hosszú testét,
azt mondta: "Máshol fölhasználom ezt még.

Így működött talán a végtelen,
hibás-hibátlan Istenértelem.