Vida Gábor
FACIPŐBEN
In memoriam Hajnóczy Péter
Szmirnov sóhajtva nézett fel a szemközti polcon ácsorgó hasonló nevű vodkásüvegre. Üres, mint mindig. Lassan belepi a por. Az érdekesebb formájú, tehát beválthatatlan üvegeket rendszerint megőrizték. Lustaságból – messze van a szemétledobó, de nem csak. Régebben a háziasszonyi szigor külön rendelkezett az efféle portékáról. A csavaros tetejű üveg s nesscaffés doboz, a színes reklámszatyor kincs volt. Most már nem kell senkinek. Értéktelen. Akkor legyen dísztárgy. Könyvek közt jól mutat. Lássa a vendég, van itt ízlés, megadják a módját, olykor.
Megint sóhajtott. Emeletes ágy, van levegő bőven. Még a dohányfüst is sűrűbb fent. Ujjai közül kisiklottak a jegyzetlapok, szétterültek a kockás pokrócon. Mint egy kártyacsomag. Egyenletes, precízen gömbölyded leányírás. Minden le van írva. Minden hülyeség, amit a tanár mondott. Erre is csak nő képes. Hatvan lap. Hiába számolja újra, csak hatvan. Aztán mégis megnyugodott. Ha ő jegyzetel, csak harminc. Jó, harmincöt. De már nem jegyzetel. Minek?
Átpillantott a másik ágyra. Szemüveg, szakáll, haj, könyv, lyukas zokni. Stimmel. De a szemüveg aranykeretes. Nem arany, de olyan mintha. Könynyebb, elegánsabb, mint az övé. Neki is ilyen lett volna, de mikor egyet felpróbált, rájött, hogy nem szereti. Az egyik szárán a cég neve: Trianon and valami. Hát ilyen pápaszemet nem viselhet. Nem azért. Hanem csak. Inkább törje az orrát a régi. Meg drága is.
Nézi a másik ágyat. Megint hull a matracból a szivacs. Jegor olvas, nem veszi észre. Rengeteg szivacs van egy ilyen matracban. Az alsó ágyon úgyse lakik senki. Csak a hülyék laknak ilyen helyen. Odú. A könyv borítóján egy másik szakállas pofa. Nézi a semmit. Néz a semmiből. Meghalt – nem?
Jegor kicsit mosolyog, kicsit fészkelődik, majd leteszi a könyvet. A szakállas a mennyezetet nézi. Állhatatos és boldogtalan.
– Figyelj, Szmirnov, van-e még Pesten olyan kocsma, ahol konzervdobozba hamuznak?
Szmirnov megrántja a vállát; sajt, hamburger, kóla, nincs.
– Miért ne lenne. Eldugva, biztos...
– Jó, mikor megyünk Pestre?
Sajt, kóla, hamburger, soha.
– Februárban.
– Ezt megbeszéltük. Megyünk kávézni.
Szmirnov gondolkozik egy kicsit. A kávézás egy óra. A mai nap eltelt. Még van három. Hatvan lap, azaz harmincöt. Gondolkozni is kell néha. Jegornak is csak két napja van, mégis egyebet olvas. Köp az egészre, mint mindenki. Csak hát az árnyalatok, a gyöngybetűk. A jegyzeteket is vissza kell majd adni. Mit is kell most átgondolni?
Vége volt egy előadásnak. Már felvette a kabátját, amikor utána szóltak, hogy legyen szíves. Várjon. Szóval a prof egy kicsit hepciás. Egy disznó, javította ki magában. Kell neki valamit venni, különben csúnya vizsga lesz. Mindig csúnya vizsga van, csak hát az árnyalatok. Ugyan ki akar önként megbukni? Vodka. Nem. Pezsgő. Nem. Majd meglátjuk, mit veszünk. Egyelőre pénzt kell gyűjteni. Nincs, mondja Szmirnov, de nem hisznek neki. Káromkodni fogok, gondolja, még két mondat és káromkodni fogok. De az Ella már indul feléje. Két évvel ezelőtt udvarolni kellett volna neki. Sokat és hiába.
– Ne csinálj botrányt, Szmir. Felejtsd most el Kantot. Minden csoport ezt csinálja.
– Nem olvasok Kantot. Biz’ isten.
Kíváncsian nézi a lányt, ugyan ki olvas ma Kantot, és hogy kerül ez most ide. Vajon előre megbeszélték, hogy kit küldenek a nyakára? Vagy meg se kell beszélni, tudja mindenki a szerepét? Cigarettát szeretne kérni, de akkor nagyon hosszúra nyúlna a beszélgetés. Vagy hátha nem múlt el semmi...
– Jó, megvárlak a büfében – mondja elfordultában, nem akarja látni az ideiglenes megnyugvó arcot.
Kávé, cigaretta. A lány kicsit várat magára. Szmirnov örül a nyert időnek. Még kitalálhat valamit. Miért kellek ebbe én? Pénz; nem oszt, nem szoroz. Nélkülem is megcsinálják. No persze, más a hangulat, ha mindenki benne van.
– Én nem vizsgázom – mondja, mikor lejárt az idő.
– Baszd meg! – legyint a leány, akinek szintén volt ideje kitalálni Szmirnov válaszát.
Záróra után karon fogva a jeges utcán. A jó hangulatú villanegyed behúzódik a ködbe. Akárha szégyellné az omló vakolatú falakat, a rozsdás kapukat. Itt kell szerelmet vallani, gondolja Szmirnov. Hát beszélgetünk, beszélgetünk: túlzott bizalom, túlzott őszinteség. Fárasztó. Tíz mondattal ezelőtt csókolózni kellett volna. Eszébe jut egy író, akinek a hősei ilyenkor beülnek egy pohár italra. Igaz, ott a nők nem isznak, de itt igen. Annál jobb. Visszacsúszkálnak a meredek utcán. Újra megnézi a helyet, ahol. Nagy kovácsoltvas kapu. Megjegyezte a számot. Harmincnégy. Fehér olajfestékkel mázolták a kapura. Itt egyszer majd elutasítják. Finoman, szinte bocsánatkérően; ne haragudj. És ő nem haragszik. Nem esik kétségbe. Nem rohan a kocsmába. Nem nyúl pisztolyért. Akkor lovagkor van megint. Ő büszke, fegyelmezett. Szíve hölgyéért mindenre hajlandó, csak hazudni nem. Így hát sosem veszi észre, hogy a szíve hölgye nem mond igazat. Nem tudja, hogy a nők nem élnek lovagkort. Elbúcsúzik, délcegen és összetörve. Lebotorkál a meredek utcán, és elfelejt visszanézni. Pedig láthatná, amint szíve hölgye könnyek közt rohan fel a lépcsőn, be egyenest a fürdőszobába, és nyakalni kezdi a kékszeszt. – Szűrd át kenyérbélen, súgná oda, bár fölösleges, mert a második kortyot már undorodva köpi a nagy, rózsaszín kádba.
Most megint nincs lovagkor. Szmirnov a bűzlő konyha előtt vár. Jegor egy csikkel bajlódik a szabálytalanul lobogó gázláng fölött. Veszünk egy szipkát is, gondolja valamelyikük. Nézi Szmirnov a lángot, merthogy a tűz az jó dolog. Jegor fura szertartást végez a kékesből vörösbe futó lobogás fölött. Igen, a tűz egy jó dolog. Minap is odamegy egy busmanhoz, vagy valami hasonló, egy szerencsétlen csikkel – egy tüzet haver –, az meg csak néz, mint aki nem érti, majd előveszi a cigarettás dobozát s int, hogy szogálja ki magát, vegyen kettőt, hármat. Szmirnov vesz, rámosolyog a kedélyes feketére: – Allah növessze meg a szakálladat. Az tudhat valamit magyarul, felcsillan a szeme: – Szakáll, nincs, Allah, szakáll, Budapest...
Jegor sikeresen meggyújtja a csikket, és mennek is tovább. Hideg, borongós téli idő, mint mindig vagy majdnem. Földközelben jár az este. Kevesen vannak a kávézóban. A mindig fáradt arcú presszóslány szokásos gőzfelhőjébe burkolózik. Szmirnov egy sápadt tükörből nézi. Lehet, hogy szép, de nem biztos.
– Mit jelent az, hogy Budapest? – kérdezi Jegor.
– Nézd meg a lexikonban.
– Nem. Biztosan nem azt jelenti.
– Le tudod írni, hogy azt jelentse, amit?
– Nem, még nem.
– És Berlint?
– Berlint igen.
– Miért?
– Talán mert nem tudok németül.
Egy autó fénycsóvája világít be a nagy kirakatablakon. A presszóslány összehúzza a szemét. Mongolos, olvassa le Szmirnov. A lány elfordul. Mégsem mongolos. A tükör elnyeli a fényt. Vízcsepp iramlik a párafoltok között. A lány összeszedi az üres csészéket. Tüzet kér Jegortól, pedig van öngyújtója. Jegor készséges, mint mindig, hogyne, asszonyom. Szeret tüzet adni és kérni, leginkább parázsról.
– Menjünk a nőkhöz – indítványozta Szmirnov, de Jegor megrázta a fejét – Egyedül én se megyek.
– Miért?
– Félek. Tanulni is kell.
Visszasétáltak a kollégiumba. A szoba. Összeszedtek néhány földre hullott holmit. Szellőztettek, majd Szmirnov rágyújtott. Jegor is lemászott az emeletes ágyról.
– Büdös van – mondta Szmirnov.
– Mindig szívod azt a cigarettát.
– Mindig.
Később levette a polcról az azonos nevű vodkásüveget. Egy sarokba helyezte, ne lássa. Visszamászott az ágyra. A jegyzeteket rendezgette, majd megsajnálta az elárvult, üres polcot. Visszatette az üveget. Rágyújtott. Úgyis eltelt ez a mai nap.
– Hallom, lekenyerezitek az öreget – szólt Jegor.
– Már te is tudod?
– Ócskaság, de mi van, ha nem működik?
– Erre nem gondoltam, mégis megyek a nőkhöz.
Zsúfolt könyvtárteremben találta meg azt a lányt, aki összegyűjtötte a pénzt. Óvatosan lopakodott be. Innen ki volt tiltva. Büntetést akartak fizettetni vele, mert hónapokra magánál felejtett egy-két könyvet. Úgysem olvassa senki. De a könyvtárosnő nem értette, hogy miért nem kell nyugtát adnia, ha beéri az összeg felével.
Sürgősen kihívta a lányt. Jóba volt vele. Alig vettek tudomást egymásról. A magas, komor folyosón nyújtotta neki a pénzt. Egészen tágra nyílt a szeme, amikor megtudta, hogy helyette már fizettek. Hopp, van két vodkára való. Hívta a lányt, de nem jött, se kólára, se kávéra. Ki fizetett? Hát ki? Ki más mint ő. Szmirnov dühösen rohant ki az épületből. Hogy átvert az a liba! De minek? Sürgősen el kell inni a pénzt.
És ahogy ment a sötét utcán, eszébe jutott a kapu, ahol majd egy lovagkori éjszakán elbúcsúzik a szerelmétől. Csók nélkül, könnyek nélkül. Homályos, gótbetűkkel cirkalmazott fogadalom a torkában, csípős, marós ízű, mint a régi, nedves csikkek, mint a kékszesz vagy az abszint. Sosem ittam abszintot. Erről is lemaradtunk. Arra gondolt, felmegy Ellához és visszaadja a pénzt. Ella ki fogja röhögni. Letagadja. Holnapután vizsga, még el is küldi a fenébe. És ha csak egyszerűen meghívja inni? Este van már. Minek annyit tanulni? Ha úgyis megvették azt a rohadt vizsgát. Igen. De akkor mire jó ez az egész. Előadás, jegyzet, könyvészet, gyöngybetűk. Hatvan lap vécépapír. Rájött, hogy eladták. Őt is eladták. És ha nem megy el vizsgázni? Az is mindegy. Akkor csak hülye. De ha mondjuk az öreg veszi el az ajándékot? Vagy elveszi és mégis? Akkor kit kell majd felpofozni és elküldeni az anyjába?
– Szűrd át kenyéren! – súgja a távolba. Messze van. Nagyon messze, nem fogja meghallani. – Szúrd át kenyérbélen! – Nem tud olyan hangosan suttogni. A lány csak ül a kád szélén. Egyet nyel, arca eltorzul, aztán kétrét görnyedve köpködi a szeszt és a szájába sisteregve gyűlő nyálat. Tüdeje gyomra ég. Még egy korty és lángra lobban. Távoli hangokat hall. Remegő kézzel visszateszi az üveget. A csapért nyúl. Víz.
Szmirnov benyit az áporodott szagú szobába. Üreg, kotorék, odú. Jegor az ágy alatt keres valamit. Sok érdekes hulladék van ott. Póker lesz este, jut eszébe. Kártyalapon, csikken, szemüvegen kívül ritkán kell valamit keresni. Borzgödör, görénytanya. És erős a gravitáció. Minden az ágy alá költözik, idővel. Hull a szivacs megint. Odvasodik a panellház.
Póker, hogyne, hajnalig. Jegor holnapi vizsgája, mint a háttérsugárzás. Kit érdekel? Pénz van, idő van. Nyugtalan éjszaka lesz. Aztán sorra jönnek a cimborák, csupa kemény fickó, sovány és okos valamennyi. Félálomban köszönti őket, holnap úgyis minden szavukra emlékszik. Néha, mikor fölérez, üveget tolnak az orra alá. Meghúzza; jószívvel adják, átfordul a másik oldalára, hallja még a zagyva szöveget, messziről csörög az aprópénz, egy-egy hangosabb kacaj. És a szakállas pofa; néz a könyvborítóról, néz a semmiből.
– Súgtál, te disznó! – ordítja egy egyenruhás ember. – Mit súgtál, te nyomorult! – ordítják többen, akik nem is látszanak. Nincs ideje válaszolni. Az egyenruhás torkon ragadja. Ez csak félreértés lehet, de marokra fogja a gégéjét. Egy szót sem tud kinyögni. Perzselő pillantások nézik. Túl fáradt ahhoz, hogy védekezzen.
– Mit súgtál! Mit súgtál! – ordít újra az egyenruhás egy pulpitus mögül. Már nem szorongatja senki a torkát. Nagy tál ázott kenyér van előtte. Az egyenruhás int, hogy egyen. Szmirnov eszik, megpróbálja lenyelni, majd kiköpi. Az egyenruhás botot ragad és elindul feléje. Szmirnov újra magába tömi a pépet. Ehető. Az egyenruhás visszaül. Később erősen fáj a feje. Már elviselhetetlen. Felordít.
– Megmérgeztek!!!
Az egyenruhás elindul feléje.
Nedves helyen fekszik. Hideg, mint a moha. Sötét van, és valaki suttog. Nevén szólítja. Feltápászkodik. Nyaka, mellkasa csurom víz.
– Szmir – suttogja a hang –, Szmir, adj kölcsön valami pénzt. Zsibbadtan keresgéli a nadrágját. Tapintásra nem tud párnát, pokrócot, ruhát megkülönböztetni. Végre valami kemény vászon. Farmer. Kisiklik a kezéből. Puffan. Megcsörren benne az aprópénz. Erre felül az ágyban. Csupasz lábfeje lelóg a sötétbe. A falon foltokban játszó neonfény. Torz világításban egy lányarc. Nézi, többre nem telik.
– Ella – nyögi ki végül.
– Vesztettem. Póker. Taxira kell.
– Igen, taxi.
Tovább tapogatja az ágyneműt. Már elfelejtette, hogy a nadrág leesett. Csupasz lábfejére pillant; belelóg egy sápadt fénypászmába. Elhúzná, de nem tudja, merre. Nézi a lányt. Ella, taxi, pénz... Sok idő telhet közben. Valakik hortyognak, nyöszörögnek. Tele van a szoba. A lány az ajtó felé mozdul. Szmirnov összerezzen.
– Ella, ne menj el!
Dél tájban fukar téli nap. Hamarosan újra beborul. A nehéz pára az ablakig ereszkedik. Szmirnov az asztalnál ül. Előtte jegyzetek. Táblázat, amit úgysem ért. Arrébb tucatnyi csikk. Nagyságrendben. A kártyások néha még félig sem szívják a cigarettát. Ennyi haszon van belőlük. Aztán a lány haját nézi. Hosszan lóg az ágyról. Be fogja lepni a por. Összecsukja a jegyzetet. Újabb érthetetlen táblázatnál nyitja ki. Meggyújtja a legrövidebb csikket. Savanyú. Szellőztetni is kell. Nyitná az ablakot, de Ella felköhög. Megébred. Előbb nem tudja, hol van, felül az ágyban.
– Tériszonyom van – mondja, és visszahanyatlik. Szmirnov kinyitja az ablakot. Beáramlik a köd.
– A többiek – mondja a lány, nem is kérdésként, csak úgy megjegyezve a hiányt. Szmirnov tág mozdulatot tesz a karjával. A többiek. Szorgalmas nép. Korán kelnek. Aztán Ellát nézi. Körülményesen lekecmereg az emeletes ágyról. Nincs szokva hozzá. Ügyel, nehogy terpeszkedő csikkre, almacsutkára, egyéb maradványra lépjen. Fél lábon egyensúlyozva húz harisnyát. Miért, hogy így szebbek a lábai – gondolja Szmirnov. Frivolabb – javítja ki magát. Vékony, szürke harisnya. Régi varrógépek lábán volt ilyen minta. Fátyol mögött. Nem szebb, sejtelmes. Aztán felöltözik. A fátyol megmutat valamit. A ruha eltakarja. A meztelenség megszünteti.
Később kikötői hangulat. Kávézó. Diákok. Bagófüst, gőz, tolongás. A presszóslánynak tíz keze, ha volna. Sorba kell állni. Tolongásban kilötykölődik a kávé. Végül a magas asztal mellett. Mintha beszélgetni kellene. Szmirnov valami szénsavasra gondol, meg a cigarettára, és hogy most kellen-e megadni a pénzt. De nem tudja miként. Kár lenne megint szóba hozni. Tartozni sem szeret. Többek közt ezt sem tudta megszokni. – És még mit nem? Akár Ella is kérdezhette volna. Keleti zsivaj; minden előfordulhat.
– A csontszilánkot az ételben, a felvizezett sört, a politikát, a festett nőket, a nyüzsgést, a zaccos kávét, a számítógépet, a vécészagot, a vizsgákat. Semmit se szoktam meg.
– Ez biztos?
– De megszoktam az esőt, a gyaloglást, a vodkát, a tömeget, az oktalan ácsorgást, a dohányfüstöt, az ázott kenyeret, a vitatkozást. Mindent megszoktam. Majdnem mindent.
Később odaküldi Ellát egy csikkel a szimpatikus busmanhoz. Hátha ad egy cigarettát vagy kettőt. Erre a négerre lehet számítani. Mosolyogva nyújtja a dobozt, majd kíváncsian nézi, hogy merre megy a lány. Tetszenek a lábai, mi – így Szmirnov magában. De a néger csak mosolyog, egyre szélesebben, ahogy őt is meglátja, nagyokat bólogat hozzá: – Harmadik világba lakni jó ember – mondja ez a fekete vigyor. Szmirnov visszainteget: – Bizony, bizony, hetedik mennyország lakni rossz, sok rossz ember.
– How are you? – ordít bele a néger a zsivajba
– Tenk jú, gó bjúdöpeszt – kiált vissza Szmirnov.
– Well, well...
Délután van az odúban. Mennyivel jobban hangzik románul: scorbura, szkorbura. Az odúban mindenféle csúnya állat lakik, borz, görény, kígyó. A szkorburában mókus, pele, harkály. Egész más. Jegor már otthon van. Elegáns, mint aki lánykérőbe megy. Spicces. Szíverősítő nélkül nem lehet elindulni. Szemüveg nélkül olyan az arca, mint aki egyszerre több irányba is néz, azaz minden irányba egyszerre. És ez a veszélyesen tágra nőtt mező hol teljesen elnéptelenedik, hol delíriumosan megtelik látnivalóval.
– Öregem – szakad ki Jegorból a viszontlátás öröme. – El kell menni Berlinbe. Nem most, majd a húszas évek végén. Vesszük a nagyi repülőbőröndjét, váltó ruha, puha kalap, táskaírógép, esernyő, egy üveg kisüsti. Pilótasapka, motorszemüveg, lódenkabát; beszállunk egy kétfedelű sportgépbe, amilyet még balsafából kötöztek, zongorahúrral. Irány Berlin. Pesten tankolunk. Két hamburger, egy kóla. És tovább. Kimegyünk az Alexanderplatzra – gondolom, van ilyen –, beülünk egy közepesen elegáns kávéházba. Látják, hogy keleti utazók vagyunk. Abszint, Artemisia absintium. És a nők: Marlene, Helga, Ingrid? De mi csak egy Adolf nevű emberrel akarunk pókerezni. Sajnos, ő már tud érkezésünkről, és azt hiszi, hogy az NKDV ügynökei vagyunk. Így kénytelenek leszünk Zürichen és Marseille-en keresztül Párizsba menekülni...
– Apropó. Hallottad? Leaszfaltozták a Szajnát.
– Nincs kegyelem.
– A szűzmáriáját!!!
– Igen.
Szmirnov arra gondol, hogy az a lovagias búcsú, az valami elegáns helyen történik. Nem Váci utca, nem is Halászbástya. Branderburgi kapu. Nem. Genfi tó. Nem. Escorial nem. Nyevszkij Proszpekt nem. Hát akkor? Majd csak lesz egy kapu. Harmincnégyes. Vagy ötvenkettő. Tizenhat. Az összeg legyen hét. Jelent ez valamit? És a negyvenhárom? Sarkon fordul, már elmondott mindent. Nem katonás, csak kemény fordulat. A lódenkabát se lebben. A pilótasapka kemény szíja verdesi a vállát. Nem néz hátra. Soha többet hátra. Köd van, messze tenger is lehet. Pedig ha visszafordulna, még egyszer, utoljára, látná, amint a nő, akit szeret, aki nem érti, akit ő sem ért, aki más korban él, a nő zavarodottan szalad fel a bizonytalan körvonalú villa lépcsőjén. Fürdőszobában, díszes csempék alatt zöld üvegcsét markolász a lilás, reszkető, fehér kéz. – Mit súgjak neki? Mivel lehet a morfiumot leszűrni? Errefelé nem esznek kenyeret. Vegyél tiszta fecskendőt! Mindig tiszta fecskendőt.
Reggel van. Másik nap. Egy nagyobb nap. Elővesz egy inget. Csak nagyobb napokon visel ilyet. Elég lenne egy gallér. Mindegy. Nyolc óra. Elég, ha tízre bemegy. Hadd tülekedjenek a csajok előre. Ő ráér. Addig még egyszer elolvassa, a nehezebb részeket kétszer. Joghurt, kifli, kávé, cigaretta. Jó volna találkozni a busmannal. Hiába, Allahnál más a lapjárás – a Hodzsra 1371. évében.
Van már tizenegy is, mire az árnyékos, mogorva folyosón megtalálja a társait. Ronda egy épület. Nem szereti senki. Sehol egy kellemes beugró, egy pad... Csak a sorukra váró lányok mindenütt. Iszonyú sok lány. Ötszáz? Ezer? Csák a komputer, ha tudja. Állnak, állingálnak engedelmesen. Reggeltől estig, ha kell. Nagy úr a vizsga, nagy úr a tanár. Legnagyobb a félelem. Állnak a lányok, a nők, maholnap anyányi mind. Így álltak nemrég kenyérért, cukorért. Most vizsgáznak. Van, aki bifláz, van, aki sétál, van, aki reszket. Sokan vannak, együtt vannak. Nyílik az ajtó; valaki kijön, valaki bemegy. Rövid nyüzsgés. Állnak tovább. Álldogálnak. Cigaretta, cigaretta. Kövér csikkek, rúzsos csikkek. Szakállas emberek néznek a falról, üveg mögül. A semmiből. Mit látnak?
Ella nincs. Egy séta jobbra, egy séta balra. Folyosó, lépcső, vécé, folyosó, lépcső, büfé. Ella. Szem kisírva, rúzs lenyalva, kisujj reszket, csizma topog.
– Megvágott a szemét.
– Az ajándék?
– Ott az asztalán.
– Miért nem tanultál, te kurva?!
– …
Múlik a sírás, fogy a konyak, telik az idő. Ella föleszmél, hogy mielőtt berúgna, mondani akar valamit. Sok mindent. Vigasztalódni. Például: ez se rosszabb, mint más. Vigasztalódj mindenért. Nem is jobb. Mégse buktak el olyan sokan. Ugye? Nem lehet egy embert egészen megvásárolni. Eladni se. Vannak határok. Valahol. Nincs mindennek határa. Ez biztos. De van valahol valami. Állandóan néz egy szakállas pofa. Valahol mindig van egy szakállas pofa. Suttog. Csak suttog. Miért? Nincs hangja?
– Menj vizsgázni, Szmirnov!
– Hozhatok még konyakot, és már a pultnál van. Tükör felpattogva. Márkás üvegek. Közöttük. – Nekem is szakállam van.
– Menj vizsgázni, hülye vagy, Szmirnov, én szeretlek, menj...
... És mennek, ketten, támolyogva, egymást támogatva, mennek a lucskos délutánban, valahonnan, valahova, haza, mennek az odúba, a szkorburába, velük megy a harkály, a pele, a mókus és a csúnya állatok is, együtt, egyszerre, a mókus, a harkály, a pele, mennek a ködben, a lucsokban, kopog a sok cipő, kopog hazafelé, kopog a fa, odú van benne, szkorbura, jó nagy, azért kopog ilyen nagyon, megy az a sok cipő, egyszerre kopog és különkülön, mennek sorban, kip-kop, cipő, facipő, elöl kenyeret majszol valaki, hull a morzsa, szárazkenyér, felszedi harkály, mókus, pele, csúnya állatoknak is jut, mennek, messze az odú, apró a morzsa, csak a sár nő, egyre halkul a kopogás, süllyed a facipő, egyre bennebb a világban, hazafelé, csak a sár nő, csak a morzsa fogy.
– Na, megjöttünk – lökte be az ajtót Szmirnov. Erősen karolta Ella derekát. A lány csak motyogni tudott. Néha felkacagott, ki tudja, miért.
– Azt ugyan jól tettétek – bólogatott Jegor. – És a többiek?
– Elmentek. Pestre.
– Kik?
– A mókus, a harkály, a pele. És a többiek.
– Vagy úgy... És mi? Mikor megyünk?
– Holnap.
– Februárban?
– Februárban.