Bogdán László

Képek és tükörképek*

12. A feldobott ütők

De mindez szökésük után lesz majd, mert jól sejtitek, véreim, hogy megszöknek. De még nem tartunk itt, még a vasárnap délelőttöknél tartunk. Leányfejek helyett képzeljetek el egy hegedűt! Képzeljétek nyugodtan, bátran, semmitől vissza nem rettenve - a nehézségek azért nehézségek, hogy legyűrjük őket! - magatok elé. Megvan? Nos, ehhez a hegedűhöz szorítja érzelmesen arcát az életeiről képzelgő Ninó, ez a titkos költő, csalfa szemét lehunyva. Nem csodálom, hogy a lehetséges jelenlévő "szerelmei", jó emlékezőtehetséggel megáldott, érte rajongó lánypajtásai egyszerű, de ideülő szóval "vesznek meg" érte. Ha mondjuk rájuk nézne, persze talán veszíthetne is valamit a varázsából. No, azért nem sokat: titkok és kérdések rejtőznek Ninó koromfekete, kancsal szemében. De nem néz rájuk! "Ha néha ki is nyitja szemét, kizárólag a nevelőtanárukra néz. A kopasz s vendéghaját hanyag fensőbbséggel viselő Balambér oldalt ül, kinyitható botszékén. Atyjától, egy azóta az új világban elhalálozó báró hajdani intézőjétől örökölte eme széket, a századforduló ipari fejlődésének, meg-megakadó modernizációjának letagadhatatlan bizonyítékaként. A jó úr úgyszólván mindenhová magával hurcolta ezt a széket, hiszen, ha úgy esett, elüldögélhetett rajta pecázás közben is, stadionban is, de akár a mezőn is, hogy közben lusta, munkakerülő beosztottjait szigorral ellenőrizhesse, s miközben a botszékén üldögélve, rátörő álmával küszködik, rajtuk tarthassa el-elpilledő, konok szemét.
Nos, ezen a széken ült Balambér, s mint a kígyó a madarakat, figyelte zenélő növendékeit. Akkoriban már a verebek is csiripolták Ninó róla költött versikéjét:
"Balambér
Meghal egy kis kalander'..."
A botszékkel együtt a vendéghajat viselő, kövér, veres arcú, gyanakvó nevelőtanár atyja természetét is örökölte, s ahogy az öreg béreseit, úgy figyelte a hálátlan "növendékeit". Közben tökmagot vagy szotyolát rágva, időnként a zenélést is megzavarta, és a közönség körében nyugtalanságot keltve, nagyokat harákolt s egyfolytában - ahogy a hölgyek megjegyezték: jó családból való férfiember számára elfogadhatatlan módon, "neveletlenül" - köpködte szét a magokat a földön, s a hallott zenével és "növendékeivel" örökösen elégedetlenül, farkasfejű sétabotjával - szintén apai örökség - a pádimentumot meg-megütögette, figyelmeztetően s vészjóslóan: "Na ebből elég, fiaim! Kezdjétek csak nyugodtan elölről!..." Ilyenkor a nyúlszívű Kázmérka szinte belebújt a nagybőgőbe, Ninó szemérmes gyöngédséggel simítva végig kedvenc hangszerén, mint a kőszent előtt a lányok combjain, csodálkozva nyitotta ki csalfa szemét, míg Filcsik, ez a taplófejű örökös rebellis, fuvolását, oboáját, szaxofonját, furulyáját, mikor-mijét lengetve vadul meredt Balambérra, Xavér finom úri arcán pedig - miközben hetykén, majdnem kihívóan dobta fel ütőit, amíg a gumiszál el nem szakad, úgyis hűségesen csusszannak vissza kezébe - kéjesen eltorzuló arccal várta, hogy mi lesz, és azt képzelte, hogy dob helyett utált nevelőtanárát ütögeti...
Nem, akkor még nem lett botrány.
A fiúk engedelmesen újrakezdik, megadóan zenélnek tovább, Balambér pedig megnyugodva harákol, és jobb ügyhöz méltó buzgalommal köpdösi tele maga körül a földet tökmag- és szotyola-héjakkal.
Talán a következő vasárnapon, reménykednek körülöttünk a kedvenc zenészeikkel együttérző, értük rajongó nézők, akik már nagyon szeretnének egy jó kis botrányt, persze olyat, ahol majd győzni fog az igazság, akárcsak a minden esti mesében.
Elárulhatom, akkor sem lesz botrány, nem, mert ők hét közben, jelesen csütörtök este szöknek meg majd!...
Ha a rendező utazása előtt nem kezdi el jövendő chicagói élményeit tervezgetni, talán neki meséltem volna el szökésük hiteles történetét. De nem jutottam szóhoz, s nyomasztott később, a kocsmakertben, az utcaszínházi jelenet félbemaradottsága is, a niggerek utcai balhéi, amelyekről már elutazása előtt fölösen sokat tudott az én nagy barátom, éppen úgy idegesítettek, mint az állítólag tizennyolc sávos autópályák, melyeken az elérhető jövőbe suhannak az amerikai meseautók.
Nem, mindez valahogy nem keltette fel az érdeklődésemet akkor, s ha a felső sétatéri búcsúzó sétánkon nem jutottam szóhoz (ez is aránylag ritkán esik meg velem), évekkel később, a kocsmakertben már egyszerűen nem volt kedvem részletezni a szökés történetét, inkább otthagytam magunkat, elhagytam darab időre a vadászt, a rendezőt s a saját alteregómat, hadd bámulják poharukban a kevélyen megvillanó, álnok lengyel vodkát, s töprengjenek szomorú, elhibázott életükön...
De hát miféle történet ez? - háborodhat fel az örökösen elégedetlen, ideges olvasó. Semmi sem fejeződik be, minden félbe-szerbe marad, mint a megbukó szocialista építkezések, míg azután tolvaj kezek szét nem hordják az egészet, mint a fővárosban a szocializmus sugárútja végén torzan és fensőbbségesen magasba emelkedő nép házát...
Mindegy, reméljük, még maradt hozott anyag elég, ahhoz, hogy valami rögbilabda alakú történet kikerekedjék. Reménykedjünk!...

13. A nagy utazás
- Milyen nap van ma? - emeli fel ujját a sötét hálóban Ninó. A többiek már alszanak, csak ők négyen, az elválaszthatatlanok ülnek a Kázmérka ágyán.
- Csütörtök - válaszol ragyogva Xavér.
- Ez azt jelenti - emeli fel ujját figyelmeztetően Ninó, mint egy ifjú tanító Az új ember kovácsa című szovjet könyvben, amelyből Balambér akadozva, a szavakat gondosan megrágva olvas fel fragmentumokat tanítványainak.
- Mit jelent? - okvetetlenkedik a kissé lassú felfogású Filcsik.
- Holnap ünnep van, azt jelenti - vigyorog beavatottan Xavér. - Május elseje! És másodika is hivatalos ünnep és azután...
- Na mi lesz azután? - értetlenkedik Filcsik.
- Vasárnap - ujjong Xavér diadalittasan.
- És mi van akkor, ha vasárnap lesz?
- Három napunk, te őstulok - löki játékosan mellbe Xavér. - Három egész napunk van eltűnni, felszívódni, mert ahogyan én ismerem ezeket, hétfőig nem keresnek, vagy ha igen, akadozni fog az országos körözés, hiszen a körzeti zsarvak is ünnepelnek, s kedves szép szokásuk szerint be is rugdosnak majd. Az egyik harcias őrsparancsnok a kocsmában tart majd ügyeletet, a másik a babája combjai között keresi a jövőbe vezető rést. Érted már, hájfej?... S hétfőtől...
- Hétfőtől? - bámul rá idegesen Filcsik.
- ... már mind kereshetnek. Addig az a bot is el fog veszni, amivel a nyomunkat üthetnék. Érted már? Érted már végre?
- S ha igen? - ingatja busa fejét Filcsik. - Mit érünk vele? Ehhez később mégiscsak meg kellett szökni, nem? S utána jöhetnének az ünnepek, a vasárnapok s a bot, amivel a nyomunkat üthetnék.
- Vasárnap előtt semmiképpen sem adhatnak ki országos körözést - állítja Ninó határozottan. - Addig persze úgy eltűnünk, mint a piacról idény után a rókagomba. Meg van értve?
Kázmérka kérne, de nem kap szót. Ninó utólag beismeri, itt valóban hibát követett el, de nem gondolta, hogy pontosan ez a kettéfűrészelt óriás, ez az ijedős tökmag fog valami okosat mondani. S amellett erősen mehetnékje is volt, már unta a szőrözést, pedig akkor, ha még rászán néhány percet, s türelemmel hallgatja végig a törpike nagybőgőst s a reménybeli basszusgitárost - talán másképp alakulnak a dolgok. Bár ki tudja? A "leosztás" megvan mindig, s ezen aligha lehet változtatni.
- Hány óra? - kérdezi akkor ott, a hálóban türelmetlenül Ninó.
- Fél tizenegy - súgja Filcsik, óvatosan eresztve vissza szakosába vekkerét.
- Akkor lóra! - vezényel Ninó.
Mindezt a kútkáván üldögélve meséli el, ahol én várom őket a kis mezőváros sötét állomásán. (Figyelem, miközben egyik énem, egyik alteregóm egy kocsmakertben darvadozva az időből kiesve, felfüggesztve vár sorára, s egy másik ezt a történetet írja, a harmadik pedig közvetlenül is belép a történetbe, mint csendestárs!...)
Együtt várjuk a módosuló terv értelmében tehát a soron következő vonatot, amelyik remélhetőleg eldöcög velünk egy isten háta mögötti hegyi fürdőhelyre. Mi persze nem oda igyekszünk, hanem a fürdőhely mögött komoran magasló hegyet megmászva, egy tópartra, ahol sátrakkal, hangszerekkel barátaink várnak ránk. Itt a fiúk kipihenhetik a javítóintézet fáradalmait, s közben együtt próbálunk majd. Zenekarunk neve Vikingek lesz. Mindennek a megvalósulásához persze sok minden kell még, mindenekelőtt iratok, hogy zavartalanul beilleszkedhessenek új életükbe, s ne szúrja ki őket az első razziázó rendőr. Reménykedek: hiszem, valami mindenképpen öszszejön majd, s a tengerpartra terveink szerint amúgy is csak június elején ugrunk le, addig már remélhetőleg megfeledkeznek a srácokról, a kutya sem fogja keresni őket a balkáni nyüzsgésben.
Most felemelkedek, török a kenyérből, amit Filcsik nyújt felém, parizert is harapok hozzá s bütykösömből jófajta veresborral kínálom őket, isznak, krákognak, amennyire a holdfényben egyáltalán meg tudom ítélni, kipirosodik az arcuk. Én közben, baljós előérzettől gyötörten, gondterhelten pislantok körbe. Aggodalmasan nézelődök. Xavér csomagjára borulva szunyókál a lábunknál. Kázmérka eltűnt, még nem sejtem, hogy hová? Önhibámon kívül fél óra késéssel érkeztem a találkára, akkor már nem volt ott.
- Még negyvenhét perc a vonatig - súgom Ninónak.
- Te nem jössz? - bámul rám megütődve.
- A vonatunkig - javítom ki magam nevetve.
- Hova megyünk? - kérdezi türelmetlenül Filcsik, s újra meg újra ellenőrzi az időt, ki-kihúzva szákosából a piros vekkert. Láthatólag zavarja új helyzete, nem tud mihez kezdeni szabadságával?
Néhány órája - rekonstruálom elbeszélésükből -, libasorban vonultak végig a hídon, ezt megelőzően percekkel a hálótermen, majd a kerten. Xavér, Ninó, Kázmérka, Filcsik. A sötét kertben, a süket fák között elveszetten imbolyogtak, Balambér ablakát figyelték. Joli, a cigánylány, Ninó rajongója negyedórája léphetett be a szigorú nevelőtanár ajtaján. "Ha megy a dolog, leoltom a villanyt - ígérte. - És amúgy megjátszom annak a bűzlő baromnak a szemérmetes szüzet. Jó sokáig elbíbelődik majd velem, fiúk, ígérem. Csak semmi pánik." Jolinak, suttogja Ninó, hogy lelket öntsön elkámpicsorodott híveibe, hinni lehet, már a nagyanyjának is kajtár volt az eleje, náluk ez családi örökség. De a rejtélyes nevelőtanári ablakszem sárgán, bizalmatlanul világít, a smucig Balambér saját szobájába is huszonötös égőket szerel, s a légyszaros körték sehogyan sem akarnak elaludni! A szökevények bizalmatlanul, idegesen merevednek meg a kertben, még tíz perc és az őr elengedi a kutyákat - súgja Kázmérka, az örök aggodalmaskodó -, s mint aki mindenre gondol, győzedelmes vigyorral emeli fel a csontokkal teli zsákot. Az arca elszánt. Helyesebb lett volna macskákat összefogdosni, Kazikám, röhög Ninó, az mégis biztosabb módszer. A cigánylány nesztelenül jelenik meg a hátuk mögött.
- Nem akar megkúrni az a vén idióta - vakarózik -, egy könyvből olvasott fel marhaságokat, hogy járjon úgy a szeme, mint az asztalfiók ki s bé, hogy ő jó ember, egy szent és...
- Miért? Ezt ki mondotta neki? - érdeklődik kedvesen Xavér.
- Ő mondotta magáról - legyint a lány, s bugyijából kibújva, egy fa mellé lekuporodva kisdolgát végzi. - No, mi lesz? - fordul feléjük. - Nektek sincsen kedvetek, csávók?...
Xavér odalép melléje, éppenséggel lenne - simít végig tenyérrel a lány combjának belső felén, de Ninó odalép melléje, s határozott nemtetszéssel ingatja fejét.
- Csak időnk nincs!
- Mért, nem tart az olyan sokáig - vigyorog Xavér.
- Aki marad, az nem jön velem - sziszegi végső érvként a vezér, és határozottan indul el a kerítés felé. Kázmérka habozás nélkül követi, néhány másodperc töprengés után, a várakozó cigánylányt sóváran figyelve, Filcsik is.
Xavér még mindig nem mozdul, vágyakozva nézi a lányt, aki tétován megfordulva simul egy fához, s szótlanul kínálja lecsupaszított altestét.
- No, mi lesz? - böki meg az őket bámuló, lelassuló Filcsiket Kázmérka, és vigyorogva kezdenek rohanni Ninó után. Filcsik felsegíti aprócska társát a kerítésre, maga is fellendül, egyszerre ugranak a kert melletti fűbe. Akkor kezdenek ugatni, mintha bekapcsolnák őket, az őr kutyái is.
- A csontokat otthagytam nekik - vigyorog Kázmérka, és máris loholnak tovább. Ninó fehér inge már messzire elöl világít, a sínek között. Nemsokára feltűnik a kiszemelt vonat is.
- Itt a kanyarban - súgja Ninó, mégiscsak bevárva őket - majd lassítani fog, s amikor intek, akkor ugrotok, stimmel?
Mindketten bólintanak, s még ki sem liheghetik magukat, máris megérkezik a vonat, már-már meg is áll, Ninó jelez, simán ugranak fel, s amikor kievickélve a tűkanyarból felgyorsulna, ugrik melléjük a lihegő Xavér is. A cigánylány a sínek mellett áll és integet.
- Isten véled, szeretőm - kiabálja.
Egy üres vagon ajtaját nyitják ki, tehéntrágyán, mocskos szalmán csúsznak el a sötétben. Bűz, csap az, orrukba. Felváltva fintorognak és lihegnek - Itten marhákat szállítottak - füttyent Xavér.
- Mért beszélsz múlt időben, pici pofám? - kérdezi gúnyosan Ninó, már a sarokban, tiszta helyen ül le, rágyújt, szembefújja velük a füstöt.
- Mért? - kérdezi fejét rázva Filcsik, aki megint nem ért semmit. - Hát mostan éppeghogy nem marhákat szállítanak.
- Miért? Te mi vagy? - löki oldalba megvetően Xavér.
Csak néhány végtelennek tűnő másodperc után kezdenek felszabadultan röhögni. Már egymás mellett ülnek, a cigaretta, akárha az indiánoknál a békepipa, körbejár.
- Hunyhattok egy rövidet - mondja Ninó biztatóan. - Én majd őrködöm...

14. Az ok és az okozatok

Igen, ha akkor a felső sétatéren szóhoz enged jutni, ha egyáltalán szóhoz jutok, és elkezdem mesélni mindezt a rendezőnek, mondhattam volna akár végre kedvenc fordulatommal, hogy csak most kezdődik a történet.
Noha erről nyilván szó sincsen! Ez egyszerűen nem igaz!... Nem itt kezdődik, nem most kezdődik, ezt a figyelmes olvasó ugyanolyan jól tudja, mint mi. Itt csak folytatódik, ki tudja - ki tudhatja? -, hol bandukol vagy éppen vesztegel, bujkál az eleje? Hogy elszöktek, nos ez nyilván következménye valaminek, bár az én lázító aknamunkámat sem lehet figyelmen kívül hagyni. Erről később... Mint ahogyan az is következménye valaminek, hogy éppen ott voltak és nem másutt, ahonnan elszöktek végül, ti. a házban, amelynek falában rothad a hulla, az egykori féltékeny kereskedő, akit a hiedelem szerint felesége és annak szeretője tett el láb alól... És lényegében azt hiszem, az okok is következmények, az okok, amiért például odakerültek!... Filcsik ugyan csak "visszaütött" földrészeg apjának, és az sem elhanyagolható, hogy édesanyját védelmezve ütött vissza, nem bírta elviselni, hogy brutális apja századszor, ezredszer veri előtte véresre imádott édesanyját, ezt a földön járó mártírt... Az már más lapra tartozik és lényegiekben véletlen, hogy a részeg atya estében olyan szerencsétlenül veri bele fejét az ágy sarkába, hogy csak rövid, átmeneti időre a tartományi székhely kórházának sürgősségi osztályán tér magához. Annyi ideje van, hogy megátkozza hálátlan fiúgyermekét, majd máris sürgősen szólítja magához a teremtő. Azóta az elágazó ösvények kertjében bolyong, és onnét üzenget hálátlan fiának, aki álmában állandóan találkozik vele, és újra meg újra leüti... Nem minden eset végződik olyan szerencsétlenül, van, amikor az atya feje elkerüli az ágytámlát, ilyenkor elnyúlik a földön, és békétlenül hortyog reggelig... Xavér ugyan tényleg többszörösen tetten ért állomási tolvaj - kedvenc és szép szavával "zsebvágó" -, de arra már senki se gondol, hogy minderre elsősorban éhező kishúgai puszta látványa ösztönzi. Akkoriban kikapós természetű szülőatyjuk már nem is ír egy másik városból, ahová egy rüfkéért költözik, anyjuk pedig bánatában egyre többször részeg, s napokig nem is jár haza, alkalmi szeretőinél alszik, velük kóborol, a város széljárta sikátoraiban fosztogatva a gyanútlan idegeneket. Ő a "csalétek", szakadt ruhában, amelyik féligmeddig mellét is látni engedi - s Xavér édesanyjának három gyermeke ellenére is szép, formás, telt körtemellei vannak -, borul az idegenek nyakába, s védelmet kér tőlük, mondván, rossz fiúk üldözik, el akarják venni tőle megmaradt pénzét, s tisztességére is törnek, noha ő példás életű, istenhívő, háromgyermekes családanya. Az idegeneknek legtöbbször megtetszik a szép asszony, remélik, csak lehet még az ismeretségből valami, és ráállnak arra, hogy hazakísérjék ezt a védtelen teremtést, aztán a néptelen sikátorban rajtuk ütnek a fiúk, leütik és kirabolják az óvatlan idegent... Ezenközben Xavér és két kishúga, Lili és Marion éheznek. A két kislányról egy idő után a fiú gondoskodik. Akkor tizennégy esztendős, s amikor elfogy az ennivaló, a puliszkalisztes bödönt is kirázzák, s már csak alma és szilva van a háznál, Lili és Marion pedig kétségbeesetten sírnak az éhségtől, Xavér számot vet önmagával, és először nyúl be egy idegen hölgy retiküljébe az állomási zsibvásár forgatagában. Miután a pénz elfogy, elég húgai kétségbeesett arcára pillantania, s újra elindul "zsebvágni"... Vele született tehetsége van ehhez, nem is bukna le, ha az állomási bűnbanda főnöke le nem buktatná. Xavér ugyanis nem akar "adót" fizetni, mindég megneszeli, mikor jönnek a koldusmaffia emberei, és olajra lép. A főnök dönt, s besúgja a milícián. Így kerül Xavér javítóintézetbe, húgai pedig árvaházba. Xavér lényegében azért is dönt a kockázatos szökés mellett, hogy ha anyagilag valamiképpen lábra áll - lopni többé nem akar, reméli, zenészként is érvényesülhet, istenáldotta dobos tehetség -, magához veheti őket, hiszen egy fél esztendő s már nagykorú... Kázmérka tényleg felgyújt egy házat (ha érdekel titeket, az apja házát! Saját tulajdonát!), a dolgokat mindenesetre felismerhetetlenségig bonyolítja ama kikerülhetetlen és elhanyagolhatatlan tény, hogy ebből a házból őt szüleivel, egykori nagybirtokosokkal együtt, már hatesztendős korában kitelepítették, útra tették, atyja hamarosan elköltözött tőlük, már a bărăgani faluban sem velük lakott, s a kitelepítés idejének lejárta után nyomtalanul tűnt el Románia széljárta útjain, új kalandok csábították, s amire hazaköltözött, ismét letartóztatták, csíkos darócruhában, egy csatornázási munkálatsorozathoz vették igénybe ellenségei által is elismert vízmérnöki szakértelmét, édesanyja pedig nem bírta a nélkülözéseket s a magányt, és tüdőgyulladásban, már három évvel az istálló melletti pajtába való költözésük után elhalálozott. Korai halálában nyilván része van annak a fafejű párttitkárnak is, aki nem költöztette ki Kázmérkáék szülői házából a moldvai jegyzőt, hanem egy pajtát utalt ki az ellenségnek minősített családnak, állandó lakhelyül. Édesanyja, meséli szipogva Kázmérka a többieknek, hiába rakott orgonaszappant a feje mellé, szegény örökkétig érezte a trágyaszagot, körülbelül ilyen lehetett, mint itt a vagonban, mutat körbe Kázmérka, és ezek szerint ez a vallomás már szökésük után, a tehervonaton történik... Először a reményt veszítette el az ő szegény édesanyja, s azután meggyengült egészsége már nem állhatott ellent a betegség démonainak. Kázmérka szeme megnedvesedik, Xavér is elérzékenyül, hátba veregeti. És ezért gyújtotta fel a házat? - érdeklődik kíváncsian Ninó, bosszúból? Mért, ő mit tett volna, emeli fel a fejét Kázmérka harciasan. Meg kellett bosszulnia azokat, akik a gyűlölt rendszert testesítve meg, lényegében családja tragédiáját okozták!... Anyja halála után döntött, és felgyújtotta az egykori kúriájukat, ahol akkor már nem is a Moldvából ideszakadt dőzsölő jegyző lakott, hanem - megfelelő hivatalt a megfelelő helyre! - a városi munkaelosztó próbálta nagyvonalúan mozgatni a gyérülő számú munkaképes lakosságot. A kúria porig égett, ő nem is menekült a helyszínről, kerekre táguló szemmel nézte az égre csapó lángokat, és úgy érezte, álmodik. A zsarvak nyilván elfogták, de mivel kiskorú volt, nem börtönre, "csak" javítóra ítélték. A helyzetét bonyolíthatja ama sajnálatos tény, hogy a felgyújtott épület egyik lesötétített szobájában bizonyos Vasile, a munkaelosztó főnöke fogadta intim pásztorórán új szeretőjét, bizonyos Dóra elvtársnőt, a városi rendőrség parancsnokának kikapós feleségét. A sajnálatos esetről mindkét érdekelt fél (az őrjöngő zsaru és a féltékeny feleség) tudomást szerzett, az elmerülten édelgő párocska ugyanis csak későre vette észre, hogy ég fejük fölött a ház, így azután már nem volt mit tenni, első az élet, s csak utána a tisztesség, anyaszült meztelenül menekültek ki az utcára. Ezt a helyzetet nyilván nem lehetett félremagyarázni, kuncog Kázmérka, teljesen egyértelmű volt, de gondoljátok el, hogy mi lesz velem, ha visszakerülök városomba, a sértett parancsnok és a még sértettebb munkaelosztós elvtárs elevenen fognak széttépni... Ne félj, szorítja meg a karját elérzékenyülve Ninó. Nem kerülsz oda vissza, vigyázunk rád, mink vagyunk a te új családod...
Arról már beszéltem, hogy Ninó mindig nőpárti lévén, nem csinált tulajdonképpen semmit. Ő csak egyszerűen szerette, ha szerették, és nem tett különbséget korra, fajra, kinézésre szeretői között. S az sem érdekelte, hogy éppen hány esztendősek? Kizárólag kebel és fenékformák, szem- és hajszínek alapján szortírozta őket, és első helyre ama virtuóz szeretőit rangsorolta, akik bizonyos eltanulhatatlan vaginamozgásokkal tudták újra még újra aktivizálni lankadatlan hímtagját, vagy azokat, akik a furulya művészei voltak, ha nem is olyan értelemben, mint Filcsik, az ő nagy barátja... Na igen, és saját bevallása szerint ama hölgyeményeket is előnyben részesítette, akiknek kedvére való volt az illatuk... Hogy van az, meditál a vagonban a trágyaszagban, hogy az egyik csaj szagáért megőrülünk, míg a másikat kedvetlenül küldjük a csap alá először, ha ugyan akar tőlünk valamit, mosdana meg, másként aligha jöhet össze a dolog!...
Ezek után nem is meglepő, hogy Ninót nem szédelgésért, kiskorú lányok vagy példás családi életet élő férjes asszonyok elcsábításáért, s még csak nem is üzletszerű kéjelgésért ültették le végül ("na és ha elfogadtam egy-egy rányitól a pénzt, megdolgoztam érte, higgyétek el, számomra egyszerűen nem létezett hideg nő, én addig munkálkodtam, amíg el nem élveztek, nem volt apelláta..."), hanem egyik kitartó szeretője féltékenységi bosszújának áldozataként került javítóba. A csaj ugyanis azt állította, hogy Ninó megerőszakolta (?!). Inkább ő engem, mondja most elmélázva Ninó, és röhög, persze kissé kesernyésen. A fehérmájú ordas!... Igaz, hozzáköltöztem, és az is igaz, más lányokat is szeretgettem, de soha nem a rányi lakásán. Igaz, és ez is idegesítette az én jó Beámat, hogy elmentem időnként idősebb mámikkal is, mért, élni is kellett valamiből, nem?...
Természetesen lehetne folytatni, de azt hiszem, nem érdemes. A lényeg, hogy a fiúk most szökésben vannak, a tehervonat, ha lassan is, de mindenképpen elzötyögteti őket hajnalra annak a félreeső kis mezővároskának az állomására, ahol a kútkáván ülve én fogom várni őket, Ninóval való többszöri tárgyalásaink értelmében ugyanis segítséget nyújtok nekik, magam és a Viking-galeri nevében ahhoz, hogy újra beilleszkedhessenek abba a társadalomba, amelyből véletlenek szerencsétlen összejátszása folytán golyózták ki és száműzték esztendőkre őket... A történet tehát a kútkáva körül üldögélő fiúkra koncentrálva s a hajnali vonatot várva végre ráérősen érheti be önmagát. Akár el is hagyhatná, de minek? Hőseinken nem is akarunk átlátni, ha tükör előtt állnának esetleg, akkor ismételten csak magunkat láthatnánk rajtuk átlátva, s magunkból már, röviden szólva, kezd elegünk lenni!...
Kora reggel egy személlyel utazunk majd a nem is oly távoli fürdőhelyre, remélhetőleg még nem adták ki az országos körözést, nyugtatgatom őket kevés meggyőződéssel, ugyanis rosszat sejtek, és engem nem szoktak megcsalni az ösztöneim. Végeredményben május elseje van, az elvtársak, a rend éber őrei remélhetőleg mással vannak elfoglalva, de ha "gáz" lesz, néhány perc alatt felszívódhatunk majd a fürdőhely amúgy is forgalmas állomásának környékéről, s bevethetjük magunkat a villákat övező sűrű erdőkbe, és körülbelül kétórás erőltetett menet után már el is érhetjük első és ideiglenes célunkat, a tópartot. A parton néhány sátorban a vikingek várnak ránk, ott majd eldőlhet a többi.
- Nem értem - mered ránk Filcsik. - Mi dőlhet el?
- Az, hogy mihez kezdünk magunkkal, nagyokos! - jelenik meg a kútkáva mellett az apró termetű, kevés szavú Kázmérka is. - Írtam egy levelet Ferinek - súgja titokzatosan Ninónak. - Ő majd küld egy névtelen feljelentést onnét, ahol most meghúzza magát, Balambérnak, hogy itten és itten látott minket menekülni, hogy ezen és ezen a környéken bujkálunk. Mondjuk, a bogáti erdőben vagy a Retyezátban! Ezzel is elterelhetjük darab időre a nyomozás figyelmét...
- Ha egyáltalán lesz nyomozás - legyint Ninó. - "Ezek" biztosra veszik, hogy vagy időlegesen elhagyott otthonainkba térünk meg, mint a vándormadarak, vagy magunktól visszatérünk majd, hiszen ha hazamegyünk, világos, hogy elkapnak, s aki előtt elzárul az otthon, az csak az ő műintézetükben ülhet, nyilván, a boldogságtól kótyagosan, hogy íme pofátlan és meggondolatlan szökése ellenére is visszafogadják, s az állambácsi továbbra is hűségesen gondoskodik róla, zabálhatja, míg fel nem puffad, a kincstári bablevest és székelygulyást... A könyökemen jön már ki a balambéri logika, Makarenkóval fűszerezve. Ha én lennék az új ember kovácsa, először Makarenkót, utána pedig Balambért ütögetném meg a kalapácsommal...
- De hát végeredményben mért is ne mehetnénk néhány napra haza? - elégedetlenkedik az "anyás" Filcsik.
- Mert legelőször ottan keresnének - vigyorog Xavér, s húgaira gondolva, szemét dörzsölve néz körül a virradatban, mielőtt visszaaludna, mindenesetre még rosszkedvűen jegyzi meg. - Mit gondolsz, komám, Filcsik, ezek most estek le a falvédőről?...
- Mindenesetre néhány heti tóparti üdülés után - álmodozik tovább nyitott szemmel Ninó, s felállva tesz néhány álmatag tornamozdulatot is, tétován csapva a levegőbe - majd leugrunk a tengerre. Az lesz majd az élet, szarosok, a dolcse vita!...
- S ha elkapnak? - okvetlenkedik az anyja után vágyakozó Filcsik komoran.
- Akkor visszavisznek oda, ahonnét elszöktél, nagyokos. Ez a rizikó. De ha nem kapnak el, lehet néhány jó hónapunk a tengerparton. Napfény, víz, zene, gyönyörű lányok. Mi kell még több?
- És miből fogunk megélni?
- Amire leérünk, már beindul a szezon - magyarázza készségesen Ninó -, és kisegítő munkaerőre mindig szükség van valahol, ha minden kötél szakad, s ha zenészként nem futunk be, majd elmegyünk pikolónak, vagy alkalomadtán hűsítőt s újságot fogunk árusítani. Elszegődünk londinernek, Kázmérkát például egészen jól el tudom képzelni boy-fiúnak, vörös egyenruhában, vagy mosogatólánynak, mit tudom én, kialakul majd minden. Csak semmi pánik!

15. De ki vagyok én?

Egymás nyomában indulnak el az állomás felé. Hamarosan befut a vonatunk. Szeretettel szemlélem őket, rágyújtok egy cigarettára is, kifújom a füstöt, tűnődve, kör alakban. Ha akkor szóhoz jutva mégiscsak a rendezőnek mesélem el mindezt, úgy is mint készülő drámám vagy filmforgatókönyvem szinopszisát, még inkább "regényesítve", idáig nem is juthatnék el, máris könyörtelenül kérdezne rá a lényegre: "Mit mind handabandázok itten magamról, a galeriről, a fiúkról, az egészről?... Ez nem becsületes. A mesém tele van egy csomó szándékosan perfid csúsztatással." Miért is ne lenne "becsületes"? - ütődnék meg én, mire ő következetesen, nyílt és kérlelhetetlen proletár őszinteséggel szegezné nekem a kérdést, megállva a felső sétatéren, véletlenül épp a történetemben centrális szerepet elfoglaló ex-zene-pavilonnal szemben: "árulnám már el, kérné, hogy hogyan kerülök én ide, ebbe a balszerencsés történetbe?" Mindegy az, mondhatnám kitérőleg, mire kikerülhetetlenül kérdezhetné meg - és ebben, mi tagadás, nem én kerülnék bele a slamasztikába, ellenkezőleg, ő tévedne be végre az én utcámba! -, hogy ki az az ÉN, akiről itten szó van? "Mert, hogy nem te vagy! - szögezi le magabiztosan -, az egészen bizonyos. Már az idő miatt se lehetsz te, akkoriban, a paviloni zenészek szökése idején elemista lehettél, nem?!?
Erről van szó! - tündökölnék.
Én nem én vagyok!
Vagy mégis?!?
Kellene lennie, minden, magára valamit is adó történetben kellene lennie - fejtegetném lendületesen - rejtélynek is. Talánynak. Homálynak. Sajnos ebben a felemás (bizonyos részleteit homályban hagyó, más fragmentumaival meg direkt kérkedő) történetben már én sem tudok sokáig villogni: a pofonok időközben már elcsattantak, ugyanis a magyarázkodások miatt megint lemaradtunk valamiről (!), valaki időközben egyszer-kétszerháromszor emelt fel egy telefonkagylót, emberek pattantak ki az ágyikóikból, feleségük vagy barátnéjuk mellől, káromkodva húzták magukra utált egyenruháikat, és futva indultak ki egy fürdőhely állomására, várni egy vonatot - a parancs félreérthetetlen volt! -, és letartóztatni a javítóintézetből megszökő, elvetemült zenészeket... Amire mi eljutunk a fürdőhelyre, és leszállunk a vonatról, már árgus szemmel figyelő milicisták várnak bennünket. Razzia. Előbb Filcsik kap egy kisebb pofont, majd a szájaskodó Ninó egy nagyobbat. Meg is érdemlem, vallja be ez utóbbi később, ha akkor a kertben türelmesen meghallgatom Kázmérkát, későbben kapnak el, az is lehet, el se kapnak, elképzelni sem igen lehet, mi történhetett volna?! Hát lehet azt tudni? Egy vezér - ez tanulság! - legyen türelmes és mindenekfelett demokrata. Hallgasson meg mindenkit! Soha nem lehet tudni, kinek a tarsolyában rejtőzik a marsallbot!...
Kázmérka ugyanis arra szeretné idejekorán, még a kertben megkérni őket, hogy még az őket önzetlenül segítő Jolinak se árulják el, hogy hova, merre indulnak. Jobb, ha a kis cigánylotyó se tudja útirányukat. Jobb ugyanis félni, mint megijedni! - ez a törpike életfilozófiája, de ismert okokból szabadelőadására nem kerül sor. Ninó, mint ismeretes, megunja az áldatlan hitvitákat, s vezéri jogával visszaélve, egyszerűen nem ad szót Kázmérkának. Xavér pedig pillanatnyi fellángolásában megosztja újdonsült szerelmével sietős szeretkezésük előtt, alatt, után egyetlen titkát. Azt, hogy hová igyekeznek a javítóból.
- Így jár az - tajtékzik Ninó -, aki beszélget közben!
- Miért, te nem szoktál? - álmélkodik Xavér. - Végeredményben így sokkal humánusabb, mégiscsak emberek vagyunk, s nem bagzó állatok.
Hát ez a második hiba, de hajnalra ez is megfiall. A tomboló Balambér három óra körül rendel el riadót, miközben a szökevények a kis mezővároska állomása felé igyekeznek, a szigorú nevelőtanárnak fáj ugyanis a foga, ezért utasítja el a kis cigánylányt is, nem tud aludni, gondolja, elszórakozik egy ideig a fiúkkal, felkölti őket, s "éjszakai programot" szervez nekik, hadd tanulják meg, mi a becsület! Az álmosan támolygó fiúk között Ninót keresi, hogy bosszantsa, de nem találja. Tajtékozva kezdi keresni a többi zenészt is, s lassan jön rá, hogy ezek megszöktek. Idegességében fogfájása is megszűnik, azonnal a cigánylányt keresteti meg, ott alszik a kertben egy bokor alatt. Néhány pofon és a csukló, a síró, kétségbeesett Joli a fenyegetőzések hatására - ő is hamarosan idekerül, levágják azt a szép, hosszú, fekete haját, sőt mindenhol le is beretválják majd, mint az anyajelölteket! stb... - bevallja a mezőváros nevét, amerre Xavér szíves közlése szerint a szökevények indultak.
- Ha nem fecseged el neki, nem lett volna mit bevallania - tajtékzik Xavér. Joli mindenesetre örül, hogy ennyivel megússza, reméli, Xavér visszajön s kapcsolatuk tovább folytatódhat, hiszen olyan kedves volt hozzá ez a szép fiú. Joli okosabb, mint hinnénk, sejti, hogy a fiúk amúgy sem ott akarnak megtelepedni, abban a porfészekben, s reméli, amire a milicisták szimatolni kezdenek, barátai már messze járnak. Téved. Innen ugyanis már felgyorsulnak, pörögni kezdenek az események. Amíg mi a személyvonaton zötykölődünk - senki nem alszik, közös jövőnket tervezzük, rózsaszínben látjuk a világot, hisszük, innen már egyenesbe kerülünk, minden sikerülhet majd nekünk, amit csak eltervezünk! -, Balambér erélyes hangon telefonál a mezővároska állomására, s megtudja, hogy az öt fiú - a titokzatos ötödik, akinek kilétéről fogalma sincs, én vagyok, de erről a jeles, makarenkói elveket valló nevelőtanárnak nincsen honnan tudnia, ezért idegesen újabb névsorolvasást rendel el, de másodszor is meggyőződhet arról, hogy csupán négy "növendéke" hiányzik, s akkor váratlanul felvillannak fejében Iljics lámpái, s rájön, hogy az ötödik az csakis a cinkosuk lehet - jegyet váltott hajnalban Z. fürdővárosba. Megvagytok, jómadarak, sziszeg Balambér, s váratlanul újra megfájul a foga, de már nem ér rá betegségeivel foglalkozni, minden energiáját leköti az üldözés megszervezése.
- Megvagytok, jómadarak - mondja, mire az álmos zsaruk csodálkozva bámulnak rá, pedig Balambér nem is gondolkodik rosszul. Ahogy leszállunk a vonatról, a srácok bele is futnak a dühös milicistákba. Én megfordulok, tétován lépek vissza a mozgó szerelvényre, még látom, hogy Ninóékat a rabomobil fele rángatják a rosszarcú, ideges zsaruk, aztán felgyorsul a vonat. A munkásosztály nagy ünnepére készülő fürdőhely állomásán csattognak a vörös és a piros-sárga-kék lobogók, ezernyi madár szökésre készen...
Ez az utolsó emlékem Z. állomásáról.
Kitűnök a képből.
Igen, mondhattam volna a rendezőnek akkor a felső sétatéren, ez tényleg olyan beijedt, bumeráng-forma erdélyi történet. Arról szól, amit többnyire gondosan elhallgat. A szabadságról, ami nincsen is, aminek tudata ezért soha világosan ki nem alakulhat. A szabadság hiányáról is szólt természetesen és - a szabadság hiányának ürügyén - egy álomról, ami soha be nem teljesedhet, ezért sokak szerint nincsen is. Én is hibás vagyok persze, belehajszolom őket egy szökésbe, mert példátlan mohóságtól vezérelve, hiú, álszent és öntelt módon hírnévről és dicsőségről álmodozok. Azt persze sajnos soha nem tudhatjuk meg, milyen hírre-névre tehetett volna szert zenekarunk, a Vikingek a mi felülmúlhatatlan, csodálatos tengerpartunkon?...
De mindezt, ismétlem, sajnos akkor nem mondhattam el a sokat beszélő rendezőnek, ahelyett az amerikai színészek áldatlan versenyhelyzetéről hallgathattam formás kis rögtönzést. A rendező viszont hamarosan megírta, hogy néhány nappal később a füstölgő öbölben valamit végzetesen, megbocsáthatatlanul félreértett. Nyilván az utcaszínházi jelenetről van szó. A két öreg egyáltalán nem kergette a lányt, akit Amerikába menet látott. A játék végét persze önhibáján kívül nem is várhatta meg, hiszen esze ágában sem volt lekésni a repülőjét, később kiderült, amit látott, az nem bűnügyi paródia volt. Ellenkezőleg! Az utcaszínház két fiatal színész alakította roskatag öreg klosárja egy legendát jelenített meg, miközben ő azt hitte balga és hiszékeny módon - mert romlatlan kelet-ejrópaiként állandóan bedől első benyomásainak, és tévedhetetlennek hiszi magát, mint mindannyian! -, hogy a szép lányt kergetik, noha a fiatal színészek alakította öreg bohócok az örök fiatalságról képzelegtek, ez után vágyakoztak, eltúlzottan, izlandi módra, ami kegyetlen dolog (tudniillik az "örök fiatalság"), amíg van, ugyanis észre sem vesszük, ahogy feltartóztathatatlanul elsuhant - volt, nincs! -, s csak álmodozunk róla, sóvárogva sírjuk vissza, képzelgünk, mint beteg kutyák a csontról, ami egyszer az övék volt, el is ásták egy jó helyre, éppencsak most, amikor az éhség mardossa gyomrukat, nem találják ezt a "jó" helyet...
Persze sok mindennel így vagyunk, ő se hitte - áll meg újra a rendező a felső sétatéri parapatetikus sétánk során -, hogy ilyesfajta kétes filozófiák számára, tartalmaik kibontására és átvilágítására a színház alkalmas lehet! Nem lát előre az időben, fogalma sincs az ominózus és az őt megzavaró utcaszínházi jelenetről, egyszerűen a balladák, a legendák előadására tartja alkalmatlannak a színházat. Izlandon azonban az ismert okok miatt revideálja nézeteit, s amikor a repülőn egy ülésen felejtette Frankfurter Allgemeine Zeitungban megtalálja az utcaszínházak fesztiváljáról szóló beszámolót, ahol az imént látott izlandi társulatot első díjjal tüntetik ki az "örök fiatalság" utáni sóvárgást megjelenítő pantomimjük okán-jogán, rájön, mekkora barom is ő lényegében, de a lényeg részleteiben is!... Igenis, az utcaszínház módszerei - még ha érthető okokból, eléggé leredukáltak is - mindenre alkalmasak lehetnek, amit csak a tehetséges szereplők eljátszani s megjeleníteni képesek. Etc.!...
- Innom - válaszolok neki évekkel később a kocsmakert árnyas asztalánál, a fényfoltok népvándorlását figyelve a sokasodó vodkás poharaink között, az abroszon - túl sok volna, túl világos...
Az összefüggések körbeérnek, felszikráznak...
- Olyan keveset tudunk - mélázik rosszkedvűen a vadász, és eltolja maga elől poharát.

16. Sorsunk csillagtérképén az X

Ha mostanában a parkban sétálok, nem is kell lehunynom a szemem, simán tűnnek el a pavilon csalóka üvegfalai, semmivé esnek a szorgos kávéfőzőgépek, szertefoszlanak a trécselő, cigarettázó, kávézgató emberek, csak ők játszanak rendületlenül tovább a helyiségben, egy régi, tomboló nyári délelőttön: Ninó érzelmesen szorítja arcához hegedűjét, Filcsik vadul mered a harákoló, botszékén ülő, mindenhová tökmag- vagy szotyolahéjakat köpködő, harákoló Balambérra, Kázmérka szinte belebújik a nagybőgőbe, míg Xavér fergeteges dobszólója után szokása szerint elhajítja ütőit, mindenki felszisszen, a gumiszálak is pontosan most szakadnak el, s a kétségbeesett ütők elszállnak a meglepett, döbbent nézőközönség feje fölött, távolodnak, már csak két mozgó pontnak tűnnek az égen, repülők keresztezik az útjukat, vándormadarak kerülgetik őket, felhők és rejtelmes csészealjak és más azonosíthatatlan repülő, égi tárgyak.
Végül azonosítható jelekké állnak össze, sorsunk beláthatatlan csillagtérképén ikszet formázva!...
Igen, ez vagyok én, eme rejtélyes X, miközben a parkban állingálok, mint egy szélütött, és nézem a napsütésben némán pulzáló egykori zenepavilont.
A nap játékai?!
Nem, még nem ér véget a történet, és nem is fog véget érni soha. Folytatódik a képzelet beláthatatlan mezőin, az asszociációk sötét terein terjeszkedik.
Végtelen.

17. Tavaszi próbák

És itt jöhet megint az az árnyékos kocsmakert. 1984. augusztus 21-én délben.
Ahogy odapillantok, a három alak máris megelevenedik. Az egyik nyilván a rendező, a másik a vadász, a harmadik én vagyok. Előttünk üres poharak, egy tányéron sajt, sonka, szalámi, olajbogyó.
- Minden a tavaszi próbákon kezdődött - sóhajt a rendező. - Mert hazaugorva Amerikából - magyarázza a vadász felé fordulva -, egyre sürgetőbb volt a kihívás...
Nem tudott, de nem is akart egyébbel foglalkozni, igenis meg akarta csinálni a Zűrzavaros éjszakát.
Nem túloz, de érezni kezdte hirtelen az időt is. Az idő súlyát. A fenébe is, már negyvenkét éves!
Mire várjon?
Tudta, érezte - azt hiszi, nem túloz, ha azt mondja most, hogy teljes bizonyossággal tudta, sőt érezte: nincsen mire várni. Nincs mit remélni! Ez a rendszer, akár szalonképes, akár nem belátható időn belül nem változik. Az Elvtárs halhatatlan! S különben is addig kell az élet néző szemébe nézni, amíg még van az embernek esélye arra, hogy az vissza is néz.
- Ezt nem értem - dünnyög a vadász. - Hogy mi néz vissza, hercegem?
- Ez csak amolyan szerencsétlen szókapcsolat. Akkor mond ilyeneket valaki, ha felcsigázzák az események. S engem alaposan felcsigáztak az események Amerikába, majd hazajöttem a szennybe, curat murdar1, mondja Caragiale. A felismerés vakító. Azóta ez van. Igenis, az élet néz vissza vakítóan, keményen, csak fel kell ismerni a megfelelő pillanatot. A mi időnket.
- Tik itten mind költők vagytok - fordul el lemondóan a vadász, s rágcsálni kezd egy darab sajtot. - Vagy ő élt volna túl sokáig, mégiscsak kilenc esztendeig távol, német környezetben, és ez fertőzte volna meg? De akkor is csalánkiütést kap az élet néző szemétől, vagy attól, hogy a történelem hívni fog bennünket. Ezzel ugyan Lukács biztatta magát, de a tőle eszmeileg fényévekre lévő vasgárdista szimpatizáns Eliade is erről purpárlézik emlékiratai elején, hogy az ő áldozati nemzedéke egy olyan helyzetbe került gyanútlanul, Nagy-Romániában, amelyben minden románok álma teljesedett. Így hát nem volt apelláta, meg kellett felelni a kihívásoknak, a megnagyobbodott ország feladatainak. Érezték a történelem hívását. Baszd meg, az életnek nincs szeme, a történelem nem hív! Ezek fogalmak! Amikor ez a székelybe oltott, kurva örmény elküldte a verseit Szisznek, volt egy olyan sora, hogy könyökén jövök ki az elvtársi összejöveteleknek. Emlékszem, a költő Berlinben kifejtette: az elvtársi összejövetel fogalom, nincsen könyöke. Lehet, hogy téged felcsigáztak az események Amerikában, mert egy más életformát láttál közelről, de nem biztos, hogy az ilyen hevült líraiság alkalmas lehet bármire is. Azért mondom, ti itt mindannyian költők vagytok. Románia a költők országa. Több itt a költő, mint Brazíliában a colonel.
- Mindkettőtöknek igaza van - így én. - Mi költők vagyunk, persze amíg még lehet, mert van esély, hogy a Cântarea României2 dalnokai átveszik a helyet az országnyi stadionban. Viszont téged túlságosan is praktikussá tett a nagynémet hasznossági elv.
- Mi van, az erdélyi pragmatizmusról nem hallottál még harangozni? Jó katona legyél, baszd meg, melegszívű, könnyed léptű. Zavaros a Nyárád.
Hallgatunk, kis idő múlva a sértett, visszahúzódó rendező felé fordul. - Mondjad, hercegem. Ne gondolj a gonddal.
- Ő mondaná - így a rendező, de inkább azt mondja: amit a kandúr Bulgakov regényében.
- Igen, a műveltség. Erről megfeledkeztem. Van időtök olvasni is. De mit tegyek, baszd meg, én nem tudok idézni fejből, hogy mit mondott az elvarázsolt herceg kandúrként a Mester és Margaritában!...
- Nem tudom folytatni a játszmát irigyeim hajszája közepette. Ezt mondta, s tényleg fiatal lovag volt, akin átok ült, s ezért akart kitűnni Woland környezetéből. Ő viszont - így a rendező - nem tehetett mást, folytatta a próbákat. Először önmagát szerette volna kipróbálni, s ezért is, persze nemcsak EZÉRT újrafordította a darabot. Közben tél lett, hó nélküli, komisz tél. Lengyel vodkát ivott - mostanában már nincsen orosz - szép szeretője hatodik emeleti lakásában, s megpróbálta a konyhaasztal mellett ülve, papírlapjai fölé hajolva elképzelni az egészet, beleképzelni magát a Mester nyelvi környezetébe. Egy balkáni miliő, a múlt század végén. Caragiale a kocsmáros, aki hihetetlen érzékenységgel képes visszaadni azt a zagyva úrhatnám, primitíven összetett, dupla fedelű, szómesterkedésekkel teli nyelvet, amelyet a kocsmájában beszélnek a fogyasztók. Megannyi hős román alattvaló. A történet száz éve arról szól, lehet-e, s ha igen, hogyan az alattvalóból polgár? A szó citoyeni értelmében nyilván. Olyan, aki nemcsak magáért áll ki, hanem másokért is. A jogaikért etc... Igen, senkiháziak, szájtépő infantilis idióták, ficsúrok, lotyók, dámák, parvenük, félpolgárok - volt egy ilyen facsarintásom is - párnahajderek -, félurak, külvárosi bájgúnárok, maskarák, szűzkurvák, cigányok, oltyánok, görögök, zsidók. Levante nyughatatlan szelleme. Nyüzsgés a város peremén. Egy kisvilág tündöklése és bukása...
Nos, ezt kellett volna megcsinálni magyarul, egy olyan nyelven feltámasztani tehát eme süllyedő világot, ami magyarul nincsen meg, vagy ami van, nem olyan. Tessék összehasonlítani Mikszáthot Caragialéval, és minden világos lesz... Én nem mondom, hogy az Új Zrínyiász nem pontosan ilyen zseniális szatírája a kornak, de alapvetően más a világ, amit szatirizál. Caragiale parvenüi mindent másként tudnak, rosszul tudnak, félig tudnak. Mindent félreértenek, vagy félig sem, mert meg se tanulták. Mindent sürgősen félreértenek, félremagyaráznak. Állandóan fantáziálnak. Felületesek. Amit rosszul jegyeznek meg, rosszul is mondják. De mondják, mert sznobok. Innen jön a lefordíthatatlan szófacsarások sorozata. Felvágnak a rosszul megjegyzett, mert nem is értett, majdnem értelmüket veszítő kifejezésekkel. Szájtépő halandzsa. S mindezek ellenére van bennük valami visszafojthatatlan életerő is, valami pajzán életöröm...
Volt, amin törnie a fejét abban a hatodik emeleti konyhában, miközben szerelme éppen fürdött, vagy többnyire őt várva a családi ágyban - elvált asszony volt, a férjet elküldte, az ágy megmaradt! -, és lenn, a Brassó felé vezető úton dübörgött a forgalom. Az elején azt hitte, beleőrül ebbe az állandó zajba, de aztán megszokta. Amikor nagy teherautó-konvoj haladt el lenn az úton, poharában a vodka kevélyen megrezzent, mintha földrengés kezdődne, s ő elképzelte a nyüzsgést a színpadon. Hiszen ez a nyüzsgés nem ért véget OTT és AKKOR a város peremén. A város időközben felépült a tülekvésnek, székely vendégmunkások építették fel a húszas években a meghatározó épületeket; közben ültek a Mihai Viteazul-szobor talapzatán, elhagyott szülőföldjükre gondoltak, dinnyét ettek, és arcukról csurgott a vörös lé. A nyüzsgés viszont folytatódik azóta is. Benne vagyunk.
EZ kezdettől fogva világos volt, de a két nyelv szelleme azért eléggé távol áll egymástól. Az egyik a franciába jár át üdülni, az olaszba felfrissülni, kapcsolatban van a latinnal is, a másik századfordulós tülekedésben fölépülő Pest, nyelvét tekintve tele van germanizmusokkal. Ez sajnos nem felfrissülés, inkább ólomnehezék ama bizonyos rab gólyán. Nem volt mese. Ki kellett találni a nyelvet. "Párnahajder" jött a semmiből, a pernahajder eltorzításaként. Lent az utcán dudaszó és fékcsikorgások, kétségbeesett sikoltozás, kiabálás, rendőrautó szirénája, mentőautó szirénája...
Kiment a balkonra, és a hatodik emelet magasából nézte a véres tetemeket, az autókra már nem is emlékeztető roncsokat.
Nem, gondolta még tétován, a darab írása idején még nem rondította el benzingőz is a Mester Bukarestjének levegőjét. Legalább ennyi!... Amikor a mentőautó szirénázva elhajtott, és elvonszolták a roncsokat, ő is elvált az ablaktól, visszaült az asztalához s elképzelte, hogy nincs menekvés. Nem, ez így rossz, nem is pontos, látta, hogy összeütközött két szénásszekér a Cαrul cu bεre előtt. Leszállt a két fuvaros, szembeálltak egymással, és megkezdődött a szópárbaj. A Székelyföldön az első pillanatban egymásba szúrták volna a kést, de ezek csak hadonásztak a halefekkel, és egymást mocskolták.
Más tehát a temperamentum - jött rá lassan, s ekkor hallotta meg a szerelme türelmetlen kérdését: "mi történt", bement a hálószobába, leült az ágy szélére, és elmondta, mit látott. Szerelme ránézett, és nyaka köré fonta a karját. "Gyere" - mondta. "De hát még dolgoznom kell..." "Használjuk ki az időt, mert holnap mi jövünk", s ezzel máris magára húzta. Ebből is megértett valamit. Minden, ami azokban a hetekben történt vele, segített minél jobban, mélyebben felfogni azt az elvarázsolt kisvilágot. Ami a darab. S a mai élettel érintkező pontokat. Mert vannak ilyenek, a nemzeti jellem például, hogy is mondja az egyik hős a zseniális Az elveszett levélben? "Dacă trădare, să fie trădare, dar să ştim şi noi." Érthető, nem? Nézzétek a variációkat! Tehát először pontosan a Caragiale-szöveg: "Farfuridi: Eu merg şi mai departe şi zic: trădare să fie dacă o cer interesele partidului, dar s-o ştim şi noi!..." Nagy Elek: "No és ha árulás? Én tovább megyek, s azt mondom: legyen árulás, ha céljaink úgy kívánják, de tudjunk róla mi is!..." Suta, nem is pontos!... Deák Tamás: "Én még tovább megyek és azt mondom: hadd legyen árulás, ha a párt érdekei úgy kívánják, de tudjunk róla mi is!..." Lényegiekben ugyanaz, mint az eredeti, s mégsem! Suta. Lehetetlen, elmondhatatlan szöveg, s ráadásul nincsen benne az eredeti perfid balkáni bája sem. És ezt így egy magát drámaírónak tartó személy magyarította!... Szodoma és Gomora. De lássuk Szász Jánost: "Én még tovább megyek és azt mondom: hadd legyen árulás, ha a párt érdekei úgy kívánják, de tudjunk róla mi is!..." Itt egyetlen ellenvetésem van, a vége leesik, s mondhatatlanná teszi a briliáns replikát, talán úgy módosítanám, hogy tudjunk mi is róla!...
Mindebből talán világos, nem elég érteni a szöveget, színházul is kellene tudni!
Szeretője combja közt akkor arra gondolt: egyáltalán le lehetne-e fordítani a két vitázó fuvaros purpárléját?
Le, gondolta, de az már nem lenne ugyanaz.
Ha legalább meg akarjuk közelíteni ama egyszeri hatást, amit ez a morbid, ordénáré szcéna kivált, meg kell teremtenünk legalább hasonló nyelvi fordulatokkal.
Az őrültség, jött rá akkor, hátáról hasára fordítva a nyögdécselő nőt, s folytatva dolgát, mégiscsak szemantikai kérdés. Ha a magyar szövegben nincs benne az eredeti őrülete és balkáni bája, akkor rossz. S akkor szeretkezés közben kezdett körvonalazódni előtte az előadás is. Látta a színpadot, megképződtek előtte a díszletek és a szereplők, a színészei. Később a konyhában fel is írta a cetlire az ébren álmodott szereposztást, s ehhez azután a végsőkig ragaszkodott is. Az világos, gondolta, hogy a díszleten is nagyon sok múlik. Talán a legtöbb. Olyannak kell lennie ennek az elvarázsolt kisvilágnak, mintha a szó szoros értelmében az árvíz hozta volna. És az előadás ritmusát is fel kell gyorsítani, a magyar színházakra a századforduló óta egy viszonylagos lassúság jellemző. De ezek déli, levantei temperamentumok, gyorsabban égnek, jobban lángolnak, de legalábbis mímelik. Bármi áron fel kell gyorsítani tehát a ritmust. A magyar Caragiale-előadások többnyire lassúbbak, mint Pintilie D'ale carnavalului című előadásának ritmusa. Ez az első alapvető hibájuk...
A színház persze kollektív társasjáték is. Sőt mindenekelőtt egy megszervezett kollektív őrület. Nagyon sok múlik tehát a színészeken.

18. Őrület

Ismétli, ott, akkor a baleset után, egy szeretkezés örvényeiben látta meg a díszletet, s a színészeket is. Látta, hallotta őket, később leírta a szereposztást. Feleslegesen, megjegyezte úgyis egy életre. Hozott anyagból dolgozik ő is, mint az úri szabók, azzal kell gazdálkodni, ami van. Ha az egyik legzseniálisabb színésze a lerben ül éppen, kocsmai őrjöngések miatt, rá nem számíthat.
De ez csak a kezdet. A színészeket is át kell alakítani, nemcsak a darab nyelvét.
Szidni kell őket, dicsérni, nevelni, foglalkozni kell velük, a makacsabbakat meg kell törni, a bizalmatlanabbak bizalmát meg kell nyerni, a gyávábbakat biztatni kell, az önbizalomhiányban szenvedőket ajnározni, az erőseket kibillenteni, a gyengéket épp ellenkezőleg: erősíteni, amíg csak az egész díszes társaság lelkileg meg nem törik, míg olyanok nem lesznek, mint a viasz.
Képlékenyek, gyúrhatók.
A rendező oroszlánszelídítő és lélekidomár is egyben.
Ha eddig eljutottunk, már az édeni örömállapot előszobájában vagyunk, maga az állapot jó esetben az előadáson áll be, ha beáll, de ilyenkor már lehet, sőt kell is értelmezni a darabot. Az egyik színészt a nagy eszmékkel lehet lépre csalni. A másik előtt meg kell csillogtatni, amúgy félvállról, fél szájjal, mert így hatásosabb két fontos "ügy" között, hogy azért ez az ő élete is, sőt mi több, ígéretesen fellendülő pályája nagy, soha még egyszer el nem jövő lehetősége, ha ezt most elbaltázza, ki tudja, jön-e még hasonló? A harmadiknak egyértelműen mint magyar ügy-et kell tálalni az egészet, mint nemzetiségi leckét, a hiúságukat mindenkor fel kell piszkálni, a szűklátókörűeket a szatíra lehetősége vonzhatja, most kifigurázzuk "ezeket"; a vonalasabbakat a lehetőség, most rizikó nélkül léphetnek fel egy igazi klasszikus vígjátékban, hogy a nevetés és nevettetés eszközeivel szolgálják a "testvériség ügyét..."
És így tovább.

"Hegyek között völgyek között kis vonatunk kanyarog, kézenfogva ülnek benne románok és magyarok."

Ezt én mondom. A vadász röhög. A rendező elhúzza a száját.
- És így tovább - mondja. Amikor meg vannak dolgozva a színész urak és úrasszonyok, és az ő dolgos kezében vannak mind, külön-külön s ráadásul nem is tudnak róla, együtt sem és egymástól függetlenül sem, nos akkor jöhet a második menet, összehangolni a sok ripacskodást.
Akkor már látszik, ki mire képes, már lehet velük az együttműködés íratlan szabályait tiszteletben tartva ("én tudom, hogy te tudod!..." etc.) "keményebben" is beszélni. Nem, nem kérni kell, hanem követelni. Parancsolni. Utasítani. Kiverni belőlük a figurát, ha másképpen nem megy!...
Hogy ez durvaság?
Senki nem mondta, hogy a mai színház kislányok naiv párbeszéde az epreskertben.
S azonkívül vannak színészek, akik direkt igénylik is a letolást, vannak született "komédiások", akik szeretik, ha állandóan durván irányítják őket, ha megmondjuk nekik ápertén, miről van szó, s ők aztán konzseniálisan találják meg a megfelelő megoldásokat, de előbb ugye sínre kell tenni őket!...
A módszer nem számít.
Ha a színházban valami igaz, akkor a cél szentesíti az eszközt elv föltétlenül. S a kíméletlen kritikából a színészek olykor tanulnak is. Ez persze nem biztos, a ripacskodások egy idő után - amikor már szériában megy a darab - úgyis visszatérnek, makacsul, mint a rossz idő...
De akkor mindez már nem érdekes!...
A rendezőé a főpróbáig minden felelősség, és utána is, a bemutatón is az övé. Itt még alakul az előadás: változik. A negyedik szokott a legjobb lenni, isten tudja, miért? Utána meredeken zuhan az egész, jönnek az unalomig ismételt zsők, a kiirthatatlan sablonos megoldások, a mindég hálás, ordas ripacskodások - amelyeket a közönség "fog", a színházi uralgó babona szerint, s újra elszabadul a megfékezhetetlen dilettantizmus.
Ha viszont egy szatíra a spektákulum szintjén ki van dolgozva, "meg van oldva", mindezek már csak színezhetik. S a sodró erejű, maró, idülten "beteg" szövegek a ripacskodásokkal sem veszítenek sokat az erejükből. Ha viszont nincsen megoldva, akkor a megálmodott előadás szétesik, mint egy kártyavár, ezért talán a legfontosabb a színészek megnyerése. A színház kollektív őrület, de minden attól is függ, hogy az egyes szereplők hogyan viszonyulnak egymáshoz!... Hogy segítik-e egymást? El tudják-e felejteni a napi sértődéseket, amelyek ezen a pályán duplán fájnak? Ha valahol, hát itt állandóan érvényes, hogy háromszor veri ezt kenden Ludas Matyi vissza!... Kívül tudják-e maguk tenni civil heppjeiken? Az intrikán? A bosszún? A pletykákon? A vélt vagy valós fájdalmakon.
S ha minden oké, akkor is mi a garancia arra, hogy összejön az egész.
- Garancia, te is tudod, hercegem, soha nincs - legyint a vadász. - De ez a szép, gondolom, az egészben. Nem? A kockázat, baszd meg!...

19. Az ötlet felmerülése

A nap most éri el az asztalt. A vodka bosszúállóan csillan meg a poharakban. Egy sárguló levél - ironikus előőrs? - vitorlázva közeledik felénk. Kezemmel védem a poharamat.
- Na szóval azt mondta nekem még a próbák megkezdése előtt Minya, a jellemszínész: Írhatnál már egy regényt is a színházról, ha már köztünk fecsérled el a fél életed. - Végre elkapom a levelet, tárcámba teszem, az újságírói igazolványomba. A mai nap emblémája. El fog száradni ugyan, most még ha vigyázva is, de hozzá lehet érni, később már megérinteni sem lehet, mert szétesik.
- És írtál? - röhög a vadász. - Bembere a színházban.
- Végül miért is? - mondtam ott akkor a kedvenc színészemnek. Az öltözőben nyilván, diadalmenet előtt. Ő az arcát masszírozta. Mégis diadalmenet után lettünk volna? Magamon éreztem kérdő, gúnyos tekintetét. "Egy faszt fogsz te színházi regényt írni" - szólalt meg az ajtóban egy másik jellemszínész, aztán egy harmadik is bejött, másról kezdtünk beszélni, s az egész akkori purparlé később tért vissza. Otthon voltam, azelőtt aludhattam bele a képzelgéseimbe, csengetés ébresztett, felültem, sötét volt, pillanatokig azt se tudtam, hol vagyok? Aztán rájöttem, hogy az ágyamban. A csengetés egyre erőszakosabb lett, így tehát kitámolyogtam ajtót nyitni, bár családtagjaimat a kremli ágyúk díszlövése se ébresztené fel, nemhogy az éjszakai csengetés. Én viszont fuldokoltam a dühtől, ha valamelyik részeg haver, terveztem be, úgy kirúgom, hogy abból koldul. Ezt nem fogjuk ismét bevezetni, az éjszakai dumcsikat. Három óra lehetett, onnan tudom, mert közben ütni kezdett a közeli toronyóra. Hát mi az én házam, kupleráj, gondoltam még, és kinyitottam az ajtót.
- És ki volt? - ásít a vadász. - Az ügyfélszolgálat?
- A rendezők helyi gyöngye - vigyorgok. - Ki lehetett volna más?
- Példának okáért lehetett volna ő is - mutat magára teátrálisan a vadász -, ha már akkoriban erre barangol.
- Mi van, herceg? - kérdeztem, s akkor tudhattam meg, már a konyhában, ahová bevezettem s leültettem kései vendégemet, több más sorsdöntő információ mellett, hogy Deutsch-Német-Ghermanescu elvtárs, a színházak főosztályáról pimaszul megfúrta a Zűrzavaros éjszakát. A részletek a konyhában zuhantak rám, ráadásul váratlanul elaludt a villany is, akkoriban már megkezdődtek a kényszerű, váratlan áramszünetek, és sötétségbe borult, ha kell, ha nem az aranykorszak dicső világa. Megannyi támfal. Mozdulni se tudtam súlyuk alatt, s a gyertyafénynél reménytelennek látszott minden. Valahogy nem volt perspektíva. Viszont, mindenkinek a magáé, és soha nem mondtam hogy nem vagyok egy önző disznó (disznyó, ahogy mifelénk mondják!), épülni kezdett a regény. Ugyanazokból a rám zuhanó falakból. A reménytelenség alapvetése megkezdődött...
- Ki voltál borulva, hercegem - néz a vadász gúnyosan a hallgató rendezőre. - Nem csodálom.
- Miután elment, vodkát se ivott, a baj nagyobb, mint gondolnánk, véltem, felhívtam Minyát. Fél öt volt. A hetedik csengetésre vette fel. "Meglesz!" - mondtam sejtelmesen. "Micsoda lesz meg? - horkantott. - Ki maga? Tudja, hogy hány óra van? Szórakozzék a kedves jó édesanyjával és ne velem!"
- Te leszel a másik főszereplő - súgtam vészt, sőt vészeket jóslóan, sejtelmesen. - Tartsd a szád, és lehetőleg ne ingerelj, másként esetleg kaphatsz, kispofám, egy mázbarna árnyalatot, s aztán megnézheted magad. "Ki maga? - tajtékzott. - Inszinuáció! Pimaszság! Fél öt van, hajnalban. Tiltakozom!" Add be írásban - javasoltam szarkasztikusan -, s most pedig, ha megkérhetlek, feküdjél vissza, s próbálj hájcsikálni. Rád fér. Rossz idők jönnek, meg foglak írni, s mindez, nem biztos, hogy az előnyödre válik majd. K. Müller, a kispolgár! S azért, amért azt mondtad egyszer nekem az őskor hajnalán, egy esős éjszakai kóválygásunk során, hogy vigyázz, pocsolya, meggátolva, hogy belelépjek, nem várhatsz örökké hálát... - És álompuhán tettem le a kagylót. Kapcsolhatott, mert visszahívott. "Írod?" - kérdezte. "Máris?" - kérdezte. Sőt, már a mottója is megvan, világosítottam fel. "Mondjad - kérlelt -, mondjad a mottót, te istenátka. És én elmondtam neki:

"Hát innét beszélünk, szívből innét,
hol oly gyors a buta rothadás, hogy a szavak
eltűnnek, mint az utolsó nyári nap,

s a rothadt butaságtól termékenyek leszünk, mint a napfény az eloldott fehér fellegeken.³"
Meg kell mondanom, kölcsönösen elégedettek voltunk egymással, bár még megkockáztatta, közírói hajlamait kamatozandó, hogy ezért vagy másért, de előbb-utóbb akkorát rúgnak belém, hogy kirepülök a béketáborból.
- Hát nem egy kurva - röhög a vadász.
A rendező hallgat, s a vállunk fölött elnéz valahova.
- A többi már ment magától. A kezem alá játszottak az események, a résztvevők - megannyi hoes! -, hordták az anyagot a róluk szóló történethez, amelyik villámgyorsan alakult, versenyt futva - mit futva, rohanva! - az eseményekkel. Hol úgy volt, hogy lesz előadás, hol úgy, hogy mégsem. A libikóka mindenkit kiborított és feldühített, de ez, bizonyos szempontból, adott valami férfiasan vakmerő árnyalatot is a megszokottan dagályos, patetikus és mérsékelten liberális színészlocsogásoknak és teátrumbéli purpárléknak. Az önsajnálat váratlanul hitelessé vált, majd ugyanolyan váratlansággal megkérdőjelezte önmagát. Ha lett volna időm, tapsikolhattam volna a gyönyörűségtől, én, a zuglélekbúvár és ponyvaregényköltő. De nem volt, érzékeny membránként csodálkoztam rájuk, ittam a szavaikat, pletykáikat, mint egy puha, telhetetlen szivacs, és írtam, írtam, írtam. Magam számára például két szentenciát is megfogalmaztam. Az elsőben körülbelül ezt írhattam: "A leírt események mindenesetre megtörténtek. Ha nem éppen így, az sem véletlen. Minden megalkuvás a szerzőre száll vissza, minden szeretet, megbecsülés a szereplőket illeti, nincs olyan túlzó dicséret, amit meg ne érdemelnének, egyáltalán azért, mert vannak, és azok, amik - magyar színészek Romániában, ahogy és ameddig lehet."
- Ez hülyeség - csattan fel a rendező. - Ez...
- Túlzás - röhög a vadász. - De minden szentencia azért van, hogy meghaladják, semmissé vagy nevetségessé tegyék. És a másik? - fordul felém. - Mondjad a másikat is, baszd meg. Ismerem már a gondolkodásodat...
? És a másik - folytatom: - Ők azok, "akik nem mi vagyunk - ez ugye a közegre vonatkozik, az "elvtársakra" -, illetve ők nincsenek. Vannak persze, érezzük, nem? - de a hatalmon kívül nem jellemzi őket az ég egy világán semmi, nem testesítenek meg semmit. Következésképp mindenre érzékenyek, mert magukból indulva ki, mindenütt csalást gyanítanak. Miközben várják a selyemzsinórt..."

20. Baljós előérzet

- Időm tehát nem volt lelkiéletem bonyolult mélységeivel foglalkozni, noha nőtt bennem az űr, miközben írtam. A történet alakulni kezdett, kapott néhány rikító, bárgyúan rámenős árnyalatot, s ez némi elégtétellel, de ugyanakkor valami baljóslatú előérzettel is eltöltött. Átéreztem ama megkerülhetetlen tény súlyát, hogy íme-végre - ahogy Minya megjegyezte -, VÉGRE elkezdtem a történetet, azt, amelyikben nem szerepelek, de mindazonáltal nyakig benne vagyok, miközben hál'istennek egyáltalán nem vagyok jelen... Hát így teltek órák, napok, hetek, ha nem is hónapok, vagy pláné évek. S miközben alakult, formálódott a színházi történet, címe is volt már: VIGADJUNK TEHÁT!... - óhatatlanul is újra, "megint és újult erővel" foglalkoztatni kezdett az első személy problémája. Ki az az ÉN, aki szövegeinkben parádézik? Ki rejtőzik az egyes szám első személy mögött? Igen: az első személy karneválja? Az én hastánca. A tulajdonságok nélküli ember...⁴
- Ezt most mellőzzük, jó? - a vadász vigyorogva dől hátra székén, s behunyt szemmel tartja oda arcát a napfénynek. - Jobban érdekelnének az előadás körüli hercehurcák.
- Stimmel - így a rendező. - Sokat kalandozol, pedig nem vagy te pogány magyar.
- Vagyok, aki vagyok.
- Szilencium - így a költő, aki időközben (hogy, hogyan nem?) asztalunkhoz telepedett, s mondta, majd jönnek a többiek is, a Zsiga kémei jelentették, hogy itten vagyunk. Írtam egy verset - mondta közvetlenül, melegséggel a hangjában, a vadászon csüggve. - Néked ajánlottam, bátyám. "Anyák, lányok és lányanyák / medvét szüljetek, ne magyart!..."
- Szép vers - bólogat a vadász, de nem nyitja ki a szemét. - S különösen tetszik az a félreérthetetlen program is, amit persze az erdélyi pragmatizmus szellemében célként tűz ki a fehércselédek elé. És persze az is tetszik, hogy a medvéről is szó van benne!...

21. A menekülő férfiak

- Aztán egy verőfényes nyári délelőttön - méláz el a rendező a kocsmakertben, és helyet változtatva úgy ül, hogy ne süssön szemébe az álmosító délutáni nap -, amikor már maga előtt látta a színhelyet, a városszéli házat, az egészet egyben és külön-külön is a megejtő, felkavaró, idegesítő részleteket, megkezdődtek a próbák. Aznap jó hangulatban köszöntött rá, egy láthatóan kapatos kéményseprő, igaz, hogy anorákban lévén, nem volt gombja, hogy annak rendje és módja szerint megcsavargassa, de a fekete ruhában lévő pityókos férfi arca, járása hallucinatórikus erővel idézte fel előtte Spiridont, az egyik kulcsszereplőt. A színész, akire kezdettől fogva gondolt, akkoriban szerepelt egy filmen is: rozzant, viharvert, öregedő trombitásként jelent meg egy falusi kocsmában, a "népbüfében", kért egy féldecit, a kevert tükrében bánatos arcát hosszasan elnézegette, majd szájához emelve villogó réztrombitáját, próbaképpen belefújt, de egyelőre nem folytatta, nem szórakoztatta trombitálásával a kocsma érdeklődő vendégeit, hanem bizonyos másféle, más falvakban zajló kalandjairól kezdett purpárlézni. A megmegszakadó történet zavarosnak tűnt, de nem volt az, s valami mélabú is bujkált benne, bár a trombitás nem olyan embernek nézett ki, aki egykönynyen feladja.
Hát akkor ÍGY?!?
Hát akkor INNEN?!?
- A trombita kezdettől fogva izgatott - szólok én is bele. Sárga volt, ütöttkopott, de ha rásütött a nap, úgy villogott, mintha színaranyból lett volna. Borús időben pedig még puszta jelenlétével is elszomorított, s ha ilyenkor roskatag gazdája - Trombitás Frédi nyilván, mert egyből rágondoltam, kire is gondolhattam volna? - megszólaltatta, panaszosan szólt, bujkált benne valami balkáni vagy erdélyi mélakór. Kétségtelen, hogy ez nagy hatással volt az emberekre, a hallgatóságra, az ember legszívesebben leborult volna a kocsmaasztalra, hogy kisírja magát, sokszor persze azt sem tudta volna megmondani pontosan, miért akar sírni? de ez nem is volt fontos! Ok az azután mindég volt elég, nekünk ehhez még csak hagymát sem kellett hámozni, mint a háború után a veszteségeik felett elboruló németeknek, Grass hagymabárjában...
- Éppeg ez az, ecsém. Mindég van okunk sírni - mondja Frédi, az öreg trombitás, amikor a pulthoz lépve - valahol egy távoli felsőtábori kocsmakertben,⁵ ahol melankolikusan kerengőznek a levelek az italfoltoktól tarkított, piroskockás abroszok felett - kér egy felest, egy hajtásra gyors, szinte követhetetlen mozdulattal, nyaka gyors hátrahajtásával dönti magába, krákog, elhesseget egy feje körül kerengő falánk darazsat. - Éppeg ez az. Okuk van rá az embereknek. Mindenkinek. Együtt és külön-külön is. Micsoda világ! - süti le a szemét, a darázs most szíve fölé száll, darab ideig remegve pihen, olyan, mint egy mozgó kokárda. - Mindenkinek van oka rá, ha sírni akar, és nem is egy!...
- Magának is van ezek szerint, jóbátyám? - érdeklődik a százhúsz kilós, gyöngéd lelkű csapos.
- Akad, ecsém. Nem szerénykedek. Nincsen mire.
- Ezt még kapja-sza bé, s még mielőtt megosztaná énvelem a bajait, mert ki figyeljen ránk, egy falusiakra, ha mink nem figyelünk egymásra, fogja meg aztot a trombitát, hadd halljuk, szép-e a hangja. Jó lesz-e? - és egy újabb pohárka rumot tol eléje.
- Inkább a pálinkából innék - így Frédi ellenségesen.
- Tudja maga, hogy mi a jó - kacsint a csapos. A pult alól előhalássza a butykost, pohárka pálinkát tol a trombitás elé, ezt nem árulja, ebből csak ő iszik és a kiválasztottak, szívbéli barátai, megbecsült ismerősei. A trombita megvillan egy pillanatra a trombitás kezében, ahogy a pálinkát bekapva mindközönségesen a szájához emeli és próbaképpen belefúj.
Játszik.
Az édesbús trombitaszó ott száll az őszi, szélfújta kocsmakert felett, feltartóztathatatlanul, győzedelmesen, talán azért is hagyja abba az öreg hirtelen, minden átmenet nélkül, mert önkéntelenül ő maga is elérzékenyül?!
A csendben hallatszik, ahogy csikorog a foga.
- A kurva életbe, ecsém - néz a meghatott csaposra, aki elérti a mozdulatát, kiemeli a pult alól a családi butykost, és készségesen tölt az üres pohárba.
- Hallgatom - tolja eléje a poharat. - Csupa fül vagyok, drága Frédi bátyám.
Trombitás Frédi legyint, újra fölemeli a hangszerét, mit is tehetne mást, csak ez maradt neki, mélabúsan kezdi el a Szilencionét, hirtelen hagyja abba megint. ("Ha mégis filmet csinálnánk a jelenetből - így a rendező -, itt a kamera hosszan pihenhetne meg az öreg trombitás viharvert arcán...")
- Én istenem, mit csináljak - kezdi rekedt hangon énekét az öreg. - Elfussak-e vagy megállják? - de hamar abbahagyja ezt is, majd pohár pálinkáját fixírozva, tétován kezdi el újra. - Amikor Hutera Béla barátom Felsőtáborba került - közli közvetlenül a csapossal, mintha nem lettünk volna itten már amúgy is éppen elegen -, tudod, felajánlották szegény fejinek, hogy legyen kéményseprő, folytassa Ádám nagybátyja mesterségét, s akkor maradhat városon, érted-e? Az állatok! Így elbánni egy borbéllyal, aki mellesleg nagyravágyóan arról képzeleg, hogy egyszer, hamarosan hölgyfodrász lesz, és hajkölteményeinek a csodájára járnak majd!... Hát mit mondjak, ez akkor még nem jött be neki, mink pedig akkoriban már alaposan benne voltunk a slamasztikában, mint Pilátus a crédóba, úgy kerültünk bele, de úgy nézett ki, ebben a kurva életben ki nem keveredünk belőle, s mán én is azon gondolkoztam, hogy úgy itthagyom ezt a szaros falut, mint Szent Pál az oláhokat, amikor a legnagyobb nyomorúság közepén - olyan mélyre süllyedtünk, hogy a fülünkön érzékeltük a talaj menti fagyot -, megérkezett ez a mi szerencsétlen Bélánk, az életművész. Eléggé el volt kenődve, mit csinálhattam volna mást? Fel a fejekkel! - böktem hátba egy borosüveggel -, örvendezzél, Figaró, örülj, hogy például nem budihordónak neveztek ki, a mórék között, igaz, ami igaz, érvényesíthetted volna kiváló főnöki képességeidet. Hagyjad mán, legyintett s szinte sírt. Miért? - meredtem rá -, falun nem is lehet élni?!? Lehetni lehet, Frédikém - így ő, elszontyolodva -, de hiányzik a zene. Érted-e? Én zenekedvelő ember vagyok, nem tudom, mihez kezdek itten, az isten háta mögött, zene nélkül?
- És akkor jóbátyám elévette a trombitáját - lelkesedik a kövér csapos. - Hogy megvigasztalja?
- Hát mit tudtam volna tenni, mondjad? Mért, te nem vetted volna elé? De rögtön azért nem. Még mit nem? Csak szenvedjen a fiú, legyen neki csak minél erősebb hiányérzete!... S amikor már kóvályogni fog - vigyorodik el Frédi -, csak akkor veszem elé a trombitát, hogy szegény, szomorú, száműzött barátomat megörvendeztessem a trombitálásommal. Persze, nem egészen így történt. Isten tervez, ember végez, de a párt határoz, ahogy akkoriban mondogatta Szikszai titkár, ez az állat, ez a szarrágó műveletlen barom, aki még félig se tudott valamit, mégis állandóan felvágott. Persze mindig az országos határozatok szerint beszélt, sőt, volt, amikor egyenesen azok előtt. Megérezte, hogy mi fog jönni! Tipikusan az a zsaru volt, aki a betörők előtt érkezik a helyszínre. Készültek már akkortájt mindenféle kuláklisták is, tudod, az apád is rajta volt - néz merően a csaposra -, hát persze, hogy ő és segítői Felsőtáborban is kezdettek futószalagon kulákokat gyártani. Így történt, hogy a trombitát hamarabb elé kellett venni!...
A vadász és a rendező megint belemerevednek egy viccet törvényszerűen követő félmosolyba, és a kocsmakert, most, késő délután szerencsére még üres zenekari pódiumán megjelenik a felsőtábori népbüfé pultja. Előtte Frédi, vele szemben a csapos, hátuk mögött, féloldalt a szélfújta kocsmakert, mintegy tükörképeként a miénknek... Nincs megállás!... Mögöttük ott imbolyog az italosüvegektől roskadozó polc, a háromnegyed részt üres üvegek között, a sivár ötvenes évekre látni.
Ősz van, tél van, mindenesetre fúj az éles, könyörtelen, vetkőztető szél.
- Ez jó - hümmög a vadász -, "vetkőztető szél"! Ilyeneket írjál, baszd meg, hiszen költő vagy!
A szélben fejüket válluk közé húzó férfiak menetelnek - vagy inkább menekülnek? - az országúton. Mellettük kétoldalt a kopár mező. Fülsértően zörögnek az ördögszekerek, ide-oda gurulnak a tarlón, a villanydrótok is felfelsírnak a szélben, az egyik férfi most szembefordul velük - és a kamerával, mert film ez mindenképpen, a képzelet mozija -, arca eltorzul, mond is valamit, de nem érteni. Mindenesetre hegyeset sercint, s így már valamennyivel értelmezhetőbbek a mozdulatai, világos, hogy dühös is valamiért, undorodik is valamitől...
A szél erősödik. A férfi elfordul, társai körbefogják, nyakuk megfeszül a szélben, mint az igavonó lovaké, egyiknek sincs felnyírva a tarkóján a haj.
- Ez - magyarázom tétován - jól kivehető, pedig ez a "felnyírás" akkoriban, "paraszti körök"-ben, ahogy Hutera Béla mondogatta, "divatban volt", mindez azt jelzi, hogy HáBé tette a dolgát, nem nyugodott bele semmibe, új hajvágási szokásokat vezetett be az isten háta mögött is, ha már hóbortos sorsa átmenetileg falura vezényelte, át akarta alakítani a falusi nép hajzatát is. Nem a hajviselet, nem is a ruha teszi az embert, mondogatta, az ember teszi magát, de azért mégse teljesen mindegy, hogy hogyan néz ki az ember feje. Bizonyos adottságokkal persze számolni kell, de bizonyos vonatkozásokban igenis lehet alakítani a divatot. A haj is - hm? az egyik ilyen vonatkozás!...
A kamera, a tervek szerint hosszasan elkíséri a kétségbeesetten önmaguk körül forgó ördögszekerek és melankolikusan nyöszörgő drótjaikat keményen tartó, magányos villanyoszlopok között tétován távolodó, kisebbedő alakokat. Közöttük van természetesen Hutera Béla is, csak eltakarják társai. Frédit, a "hős" trombitást, néhány órával ezelőtt tartóztatják le, bizarr körülmények között. A letartóztatását megelőző akcióról szólna maga a film.
- Igen, én rendezném - szólal meg a rendező -, tudod - magyarázza a vigyorgó vadásznak -, hamarosan átképezem magam filmrendezővé, és az összes elmebeteg ötletét megvalósítjuk. Az első természetesen a te ötletedből a vidraszámláló lenne - az ütődött pasasért, aki össze akarja számlálni a világ vidráit -; a második a kopaszra nyírott fejű paviloni zenészek szökését mesélné el; a harmadik pedig a trombitás története lenne! A három a magyar szerencsés száma, ne felejtsétek el, három a magyar igazság, harmadik az isten igaza. Etc. Munkacíme:

22. Frédi a toronyban

lenne, ha lenne, remélhetőleg egyszer csakugyan lesz is (!), és témáját már a kezdeti képsorokban meg is világosítja, ő maga magának, hiszen még zuhog a szereplők neve, író, zeneszerző, operatőr, rendező a főcímlista még, de mi már egy öregedő, kopasz tagot látunk, amint nehézkesen mászik fölfelé egy sejthetően falusi templomtorony több helyütt foghíjas, korhadt, életveszélyesen recsegő lépcsőjén. A sötétben, zseblámpája erőtlen sárga fénykörében is a beteg lépcsőfokok, néha meg-megrebben egy-egy galamb vagy denevér (eldöntendő, mikor melyik?!): a félhomályban nem látszik az évek szennye, a felgyűlt mocsok, a por, a férfi viszont egy adott pillanatban hatalmasat tüsszent, ami arra utal, hogy amit mi nem látunk, az azért még létezik. Frédi - mert ő az! - most megáll, skót kockás zsebkendőjét előszedve komótosan törli az arcát. Sztyepánnál - néz rám - soha nincsen a megadásra utaló fehér zsebkendőről szó, nála a zsebkendők skót kockásak, mindég skót kockásak, legfeljebb gyászzsebkendők!... De vissza a trombitásra. Kifújja az arcát, kiles egy kicsi, lőrésszerű résen s megborzong. A résen keresztül mi is meglátjuk a falut. A kamera természetesem követi pillantását - a főcímlistának vége -, a sötétben lapulnak a házak. Valahol bagoly huhog - magányos vadász. A kamera megállapodik Frédi arcán. Itt jön a cím, aztán a férfi fújtatva indul meg újra, baljós huhogás kíséri, a korhadt lépcsőfokok váratlanul fogynak el, egy szintén korhadó létrán mászik tovább, fokai hatalmasat recscsennek.
Egy ilyen reccsenés annyira megijeszti a trombitást, hogy kiejti kezéből a zseblámpát.
A kamera megigézetten követi a zuhogó sárga kört, de Frédi immár megállíthatatlan. Rendületlenül mászik tovább mintha a sötétben is látna, mint az ismét huhogó bagoly.
A következő kiugróban fújtatva fékez le, újra kinéz: a falu csendes, a sötétben visszafordul, váratlanul figyel fel valamire, elképedten füttyent, zsebében tapogatózik, öngyújtót halász elő, felkattintja, most mi is döbbenten láthatjuk, amit ő már megsejtett: a harangkötél el van vágva! Világosan látszik, hogy nem a sok használattól, a létrához való állandó súrlódástól mállott el, hanem valaki előre megfontolt szándékkal, sejthetően éles szerszámmal, késsel vagy beretvával vághatta el.
Férfi újra megindul, de előzőleg egy életfogytiglani pillanatra elveszetten szorítja arcához nyakában lógó trombitáját.
A létra néhány foka most hiányzik. Frédi fogát összeszorítva, szédülését, émelygését visszafojtva, újult erővel mászik tovább. Innen már egy kis kerek ablakon keresztül látszik a sötétben kanyargó országút is, s távolabb, a feketeségbe ivódó fűzek jelenlétét is sejteni, mögöttük kanyarog a folyó. Mintha a nem is látszó folyó zúgása is hallatszana egy-egy pillanatra.
Frédi megáll a harang alatt, megsimogatja aranysárga, a holdfényben megvillanó trombitáját, s akkor távolabb az országúton észreveszi a régóta várt mozgó fénypontokat. Mintha valaki, egy óriás gyermek fényes golyókkal gurigázna...
Arca eltorzul, lehunyja szemét, és szájához emeli a trombitát.
Itt merevedik meg a kép. Kivilágosodik hirtelen, mintha minden átmenet nélkül sütne ki a nap, vagy kapcsolnák be a jupiterlámpákat, és Frédi arca kivörösödik az erőfeszítéstől.
- Ez az első trombitálása - folytatom, elragadva a szót a rágyújtó rendezőtől. - Ahogy hosszú esztendők múlva a kövér csaposnak megvallja, sokban állt neki, de nem térhetett ki, amikor Huterától meghallotta, hogy az az állat Szikszai mit tervez, azonnal elhatározta, hogy nem, ebből semmi nem lesz, ő figyelmeztetni fogja a népeket.
- Az ki volt? - kérdezi foga közt fogpiszkálót forgatva a vadász.
- Az akkori párttitkár. Egy korlátolt barom, akinek a csípős nyelvű felsőtábori Figaró szerint annyi osztálya sem volt, s ezen Frédi mindég nagyokat tudott röhögni, mint a burzsoá vonatnak. Lehet viszont, hogy pontosan az ilyesfajta áldatlan összehasonlítások miatt szüntette meg a kommunizmus a harmadik osztályt. Elvégre két osztálya minden olyan korcsiturának lehetett, akiket kineveztek elvtársnak!...
- Ez mítosz, baszd meg - a vadász eldobja a félbetört fogvájót. Vigyorog. - De miért trombitált?
A csapos az őszi mélakóros kocsmakertben - szélfútta ágon fészek - rámenősebben kérdez. - De mit hallott végeredményben Szikszai elvtársról, Hutera úr?
- Hogy ő éppeg ezt mesélné el, ha hagynák - fújtat a trombitás komoran, eltolva maga elől, ha nem is túlságosan messzire a pohár pálinkáját. - Hát mi a francot mesél ő, mint egy törvénytelen elítélt, ha nem éppen ezt?!?
A csapos elvörösödve süti le a szemét, a filmen Frédi arca is vörös! - amikor kimerevedik a kép még hallani a furcsa trombitaszót.
- Elképzeléseim szerint - veszek mély lélegzetet -, amikor már elviselhetetlenül harsány és nyomasztó ez az elkeseredett trombitaszóló, váratlanul vágás következik.
- Igen - kapcsolódik be a rendező is, elnyomva cigarettáját. - És meglátjuk a tengert. Igen, ne lepődj meg, egy néptelen partszakaszt, bármennyire is furcsán hangzik el, ki kell használni, hogy nekünk (bár magyarok vagyunk, de a szép Romániában!) mégiscsak van tengerünk. Hát nézzük! A kamera a hullámok extraszisztolés mozgására koncentrál. Hallani, ahogy a mozgó vízfalak tajtékozva törnek meg a móló ősállatokra emlékeztető szikláin. A távolban természetesen egy mélabús fehér vitorla, a levegőben néhány elszórt melankolikus sirály, élő, cikázó, nyughatatlan kérdőjelek.

(Folytatjuk)

* Folytatás előző számunkból
1. tiszta mocsok (román)
2. Megéneklünk, Románia (román)
3 Kenneth Koch: Hálaadás. Fordította: Gergely Ágnes.
4 Musil: A tulajdonságok nélküli ember.
5 Ez már hányadik kocsmakert az elmeháborodott történetünkben? Züllünk, züllünk és a temetők foglaltak... De nyilván akkor se akarózna meghalni ilyen hirtelen, ha lenne bennük hely. Akkor már inkább a hamvasztás. De az is kérdés, ha elhamvad a test, mi lesz a halhatatlan lelkünkkel?!