Emberarcok az Előszóban
pályázatunkon dicséretben részesült elemzés.
 
– Figyelem az arcotokat, emberek. De ne féljetek tőlem, nem vagyok kém. Figyellek, mert szeretlek. Ti pedig éljetek és haljatok meg, legyetek jók és legyetek rosszak, féljetek és higgyetek, énekeljetek és káromkodjatok úgy, ahogy eddig. Én csak figyellek, amíg élek. Talán nektek is megmutatom arcotokat.
Miután elolvastam az Előszót, annyira tisztán hallottam ezeket a szavakat, hogy be kellett pillantanom a könyv háta mögé. De senki nem volt ott. Mégis egy új látószög nőtt a szememből. A vers szerkezetét ezután is érzékeltem, éreztem, de lankadtak az addig feszülő határvonalak. A békét, a nyomort, a vészt, ezeket az állapotokat már csak emberarcokban láttam. Nem voltak ezek jól kitapinthatóak, mert maga a költő sem rögzített egész, részletekben is leírt arcokat. Inkább egy-egy vonás erősebb, biztosabb, a többi odaképzelhető; és ezek a vonások nem véletlenül vannak élesebben kihúzva. A „tiszta ég” alatt a békének csak a homloka hajlik dombhátba. Békével betakarni a földet – gondolatok kellenek hozzá, a homlok mögött élő gondolatok. Nem ráncos a homlok őrjítő töprengésektől és főleg nem a gyűlölettől. Derűs, megnyugtat, de ő maga nem nyugszik. A nyugodtsággal a hangyaszorgalom, a működő szellem és a remélő szív frigyében áldatunk meg. Millió a mozgás, de jól megszervezett, ezért biztonság és remény kél belőle. Gyöngyös a homlok, hullámos ingujj törli le. Van ebben valami legényes, és van egy jel is, hogy mennek még hullámok és fúj még a szél az emberüdv felé. Béke a földön, a homlok rásüt az égre is. Onnan visszasüt a nap egy vidám isten fiatal tenyeréből. Így teljes a kép: lombzöld és égi kék.
Egy kis várakozást is érezni lehet. „Reszket” a lég. Jóra is, rosszra is gondolunk. A várt szó bárka az emberüdvre, minden zászlójára ráírták majdani süllyedését, mégis sokan beleülnek.
„Mély csend lőn, mint szokott a vész előtt.” Ebből a csendből egy szörnyeteg állt fel. De nem a béke arca torzult el. Ebből az új lényből elég volt kezeket és lábakat megmutatni. Pusztítani ez is elég. Milyen fájdalmas, hogy nekünk is ilyen kezeink és lábaink vannak. Cafatokban lóg a béke arca, a dús földből tojáshéj lett. A rémnek gondja van mindent – szíveket, fejeket, homlokot és gondolatot is – eltaposni. Ebben a végítéletszerű pusztulásban könnyen néz az ember az égre. Onnan most az ellenséges istenek újonnan hódított tartománya dörög rá, villámharaggal. Hát akkor hová nézzen? A földön vég és halál a „veszetté bőszült” szörny nyomában. „Szétszaggatott népek”, „csonthalmok”, „elhamvadt városok”... egy örvényben minden, amit meghozott a béke.
A tombolás után nyöszörgések és egy új arc. „A nyomor gyámoltalan fejét/ Elhamvadt városokra fekteti.” Egy kimerült, védtelen ember hanyatlása ez. Lehunyt szemek, mintha haldokolna. Ez a mozdulat is ránk mutat, csak éppen mi süppedős párnákra dőlünk, és a világvégét saját parányi fáradtságunkkal mérjük.
Mit lehet tenni ennyi fájdalom után? Megőszülni lehet a nehéz csendben. Megőszült a föld is, egyszerre. Megőszült, mert hazug a csend és hazug a nyugalom. Megőszült, mert túl sokat temetett. Az egekben is fehér a fiatal isten haja, mert lenézett az istenállatai otthonára. Ég és föld nem sokat segít most egymáson.
De menjünk a tavasz elé, ő jön mindig a tél után. Ennyi sok, súlyos valóság után a földnek még cicomázkodni van kedve. Nemrég még öregember volt, most már valami asszonyi is kacsint belőle. Nevetséges, ahogy mindenáron fiatalnak próbál látszani. De ez nem csak azért nem sikerül neki, mert haja csupán „vendéghaj” és arca „elkendőzött”. A gúny mellett a fájdalom is hozzánk bújik.
Fájdalom a béna tavaszért, a tavaszt megbénító sebekért. Hogy is lenne legényes – leányos újra a föld, mikor annyi halottat és árvát hordoz?
Fájdalom, hogy ezekből az arcokból visszanézünk magunkra. Fájdalom, hogy vissza-visszahúz az állati ösztön. Fájdalom, hogy miattunk zokog a nyomor, és visít a vész.
De egy mosolynyi remény is megcsillan. Remény, mert mégiscsak istenállatok vagyunk. Remény, mert ha rombolunk, utána újra építünk, hogy utána újra romboljunk és teremtsünk. Remény, mert időtlen ez a váltakozás.
Remény, mert másképp nem lehet.
SÁNDOR KATALIN