FÓRUM

Archeológia és prímszám-technika a Tizenhét hattyúkban

Gyáva agáda

Aki miben tudós, abban gyanós. (Pázmány)

Csokonai Lili: Tizenhét hattyúk mint könyvtárgy sok mindent elkövet, hogy félrevezesse olvasóját. A félrevezetés részint az olvasást nehezíti, azáltal, hogy látszólag megkönnyíti, részint meg fölkelti a gyanút saját vezetői képessége iránt.
Ha viszont műfaji szempontból vizsgáljuk a félrevezetést, akkor utalást vélünk fölfedezni a bevezetés műfajára, melynek végletekig felfokozott megjelenése a Bevezetés a szépirodalomba című könyv. Ez a cím a tudományos munkák műfaját idézi - pl. Bevezetés a komplex számok algebrájába -, melyeknél a bevezetés terminus szintén félrevezető, hiszen korántsem bevezetésről volt szó, mondja egy interjúban Esterházy, hanem, példánkra hivatkozva, magáról a komplex számok algebrájáról (illetve szépirodalomról).
A könyvtárgy - egy lány arcképe a védőborító hátán - megerősíti a szerzői név által már beindított szavatolási folyamatát a szerzői identitásnak: arc, melyhez bízvást tartozhat a Csokonai Lili név. Megerősítvén egy szerzői identitást, az olvasás művelete egyszerűsödik, a mű a dokumentaritás felé tart, ezáltal pedig a lehetséges kérdések a referencialitásra vonatkoznak: igazat mond-e, vagy nem mond igazat. Olvashattunk is néhány kritikát, mely azt taglalta, egy hiányos műveltségű nő, mint amilyen Lili, tudhat-e az Appendixről¹, vagy azt, hogy lehet-e nő egyáltalán, ha semmit nem ír vasalásról, effélékről². Ezeket az olvasatokat tehát a könyvtárgy nagyban elősegíti: név, arckép, fülszöveg. Ha most ez utóbbit figyeljük, anélkül, hogy tekintetbe vennénk a könyvnek az Esterházy névvel jelezhető kontextusát, elsősorban a Tizenhét kitömött hattyúk című írást, de ugyancsak elsősorban a többi Esterházy-könyv fülszövegét, ha tehát létrehozunk a természetes, elemi nem-tudásunk mellé egy elvonatkoztatott nem-tudást is, akkor ez a fülszöveg fölerősíti az úgynevezett valóságra vonatkoztatottságot, mintha a regény a valóság dokumentuma volna, mintha volna egy valóság, melyet a regény ábrázol: "Regény és önéletrajz, látomás és valóság. Egy árván maradt lány sivár, profán kálváriája a mai ember számára szakrális nyelven." Oppozíciók sorakoznak: regény és önéletrajz, látomás és valóság, profán és szakrális, sorakoznak, és az olvasást megkönnyítik azáltal, hogy generálják a többi jól ismert oppozíciót is: férfi és nő, jelölő és jelölt, tartalom és forma, test és lélek, múlt és jelen, archaizmus és neologizmus, nyelv és világ stb. (Miért könnyítik az oppozíciók az olvasást? Mert általuk válaszokhoz juthatni. Az az olvasó, aki tudni véli, hogy Lilinek kell hogy legyen vasalással kapcsolatos élménye, hogy Lili nem ismerheti Bolyai János nem-euklidészi geometriáját, vagy akár az az olvasó, aki tudni véli, hogy Pázmány korában a hit milyen magától értetődő harmonikus dolog volt³, nem kell vesződnie azzal, hogy mi is lehet azokkal a párhuzamosokkal ebben a szövegkörnyezetben, nem kell értelmeznie azt a beszédhelyzetet, amelyben a Lili azt írja: "HOC EST ENIM CORPUS MEUM", s azt sem kell kérdeznie, hogy milyen viszonyban van Lili szövege például Az ördögi kísértetekrűl című Pázmányprédikációval.)
Ha a könnyebb olvasási mód fel van ajánlva, ki választaná a nehezebbet? És ha már egyszer beindult az oppozíciók gépezete, még akkor is, ha a szöveg látványosan építi le ezeket, ki fordulna vissza? (Eddig tartott a könyvtárgynak az olvasást könnyítve megnehezítő félrevezető voltának argumentálása.)
A regény a fülszöveg oppozícióinak inga-mozgását összezavarja, felőle nézve a fülszöveg félrevezetés volt, de mit vártál, kérdezi, azt, hogy vezessen? Honnan, hova? Próbáld meg hát a lehető legpontosabban megfogalmazni kérdéseidet, ahhoz, hogy a válaszokat a lehető legpontosabban ne találd meg.

Archeológia

Az archaizálás azt a műveletet jelenti, melynek során egy adott szöveget lefordítanak régi, archaikus nyelvre. Olyasmi, mint amikor kiteszünk egy képeslapot, bélyeget a napra, hogy színét veszítve kellőképpen régi darabbá váljék. Mint a hasonlat is mutatja, ehhez a művelethez elengedhetetlenül szükség van egy "darabra", amit archaizálunk. Mondat esetén: az archaizált mondat feltételez egy archaizálandó mondatot. (Képeslapot, bélyeget stb.) Ehhez a mondathoz úgy lehetne eljutni, hogy az archaikusat visszafordítanánk. A Csokonai Lili-könyv esetén volna egy "Uhrfaust", egy első változat, ami "rendesen", "mai" nyelven volna írva. Például: Én, Csokonai Lili, 1965. Szeptember 17.-én születtem - és itt elakad a visszafordítás, mert sehogy nem illeszthető ebbe a szerkezetbe a világ minősítése, az már más mondat volna. Vagy mi volna az eredetije a "tiszta, mai grammatikája torzítatlan mondatoknak", mely jelenségre Forgách András hívta fel a figyelmet?⁴ Mi volna az eredetije annak, hogy: "Minden szürke, dermedt";vagy: "Hangosan kimondok egy (semleges) szót"; vagy: "És mi a létezés?"; vagy: "Szeretem a fiúkat, édesem, azért."?
Az az olvasó, aki még mindig nem bizonytalanodott el olyannyira, hogy értelmetlennek gondolja a szerzőség kifürkészhetőségének kérdését, az archaizálás műveletét alátámasztva láthatja a Tizenhét kitömött hattyú című Esterházy-írásban: "Megyek haza archaizálni", olvassa mint szerzői vallomást a Csokonai Lili-könyv "munkabeszámolójában".⁵ Csakhogy nem pusztán munkabeszámoló ez, hanem, mint alcímében áll, "fontoskodás" is, vagy, a korábban leírt műfaji megjelölésünket használva: félrevezetés, mely fölhívja az olvasó figyelmét arra, hogy ne vezettesse magát a szerzővel, mert a szerző fontoskodik, az olvasó viszonyul hozzá (bámulja meg szidja), a regény meg ott áll olvasatlanul.
Az archaizálás vélelme azért csapda, mert a jelöltet feltételezte maga mögött: azt például, hogy az "ennenmozgó ördeghintaja", a "varázsdoboz", a "hófejér mobil", a "bogár", a "bogárhátú", "a jó VW" tulajdonképpen - valójában - mind a Volkswagent jelölik. A szövegben viszont a felsorolt szavak, szókapcsolatok más-más helyzetben jelennek meg, különböző pozíciójuk pedig bennük is különbségeket okoz. Bár fölismeri a hangját Lili, a "bogár", melybe "K. felese béadja két kölykét" (Csokonai Lili: Tizenhét hattyúk. Magvető, 1987. 157. o. - A továbbiakban Th.), nem azonos a "Volkswagen"nel, melynek falával az elbeszélő egyes szám első személy "egyesüle" - máshonnan van tekintve, másnak látszik tehát, s ha nem szándékszunk a különbséget lelátszatozni valóság és látszat újabb oppozíciója alapján, akkor a különbség természetét vizsgáljuk: azt figyeljük, hol és miért bogár, hol és miért hintó. (A szeretkezésnél hintó - Kh. 57. o., meg "ördeghintó" a Curriculumvitaehattyúban, amikor "nekicsapódék egy felette zömök tölgynek" - Kh. 7. o.)
Az archaizálás művelete nagyon hasonlít a "tavaszításhoz" a Kis Magyar Pornográfiából: "Tavaszodik. Megállapította, tavaszodik. Ettől olyan hajmeresztő ujjongás fogta el, mintha ő tehetne erről. Mintha: ő tavaszítana!"⁶ És miként a tavasz nem egy olyan állapot, melynek elérése, egy tavasz nélküli pozícióból indulva, törekvés kérdése volna, az archaikus nyelvnek sem kiindulópontja a nem archaikus nyelv. Az nyilván fontos, amit a Jastrzebskatanulmány kibont, hogy mely kifejezésekkel élt Pázmány Péter, és hol, melyekkel Bethlen Kata, és hol, pusztán a szövegek közti viszonyt nem látom leírhatónak a mai történet-archaikus nyelv párossal. Nyelv és történet nem játszható ki egymással szemben, a történetnek nem mindegy, hogyan, milyen szavakkal van elmondva, ha megkíséreljük, mint fennebb, "visszafordítani" a Tizenhét hattyúkat, a történet változik meg. A könyvben Pázmány Péter-, Bethlen Kata- stb. szavak történnek. A nyelv története, a nyelvi múlt nem ragadható meg önmagában, semmi nem derül ki róla, csak ha az írás, olvasás, olvasás-írás pillanatában történni kezd.
Heidegger Arisztotelész-interpretációjában az archét via negativa közelíti meg, mint az elrejtetlent, időhöz való viszonyának tekintetében pedig ezt írja: "Az α&tho;χη mindig csak a pillanatra való konkrét vonatkozottságban az, ami; annyiban van, amennyiben meglátják és megragadják, a pillanatban és a pillanat számára."⁷
Az archénak ez az aszketikus megközelítése a referenciális olvasat képzelgése ellen hat: nem hagyatkozhatunk így a meglévő jelentésekre, mert ezek a jelentések nem is léteznek a "pillanatra való konkrét vonatkoztatottság", az adott helyzetben: a szöveg mozgásának figyelembevétele nélkül. Amikor Kulcsár Szabó Ernő az elemzésében "referenciális beszédmódról"⁸ ír, kétféle "szöveg előtti" tudást működtet: az archéról való tudást, és az adott kontextus jelenéről való tudást, külön-külön. Ennek az olvasásmódnak egyik lehetséges próbája annak vizsgálata, hogy mi történik a szöveggel, ha felfüggesztjük előzetes tudásainkat. Mi történik akkor, ha a "ruhamegmutató leán" szókapcsolatot nem azonosítjuk a manöken szóval? Vagy akkor, ha a Volkswagen olvastán nem képzeljük azonnal magunk elé az autót? Összeroskad a szöveg, követhetetlenné, olvashatatlanná válik?
A szöveg gondos önellentmondásai, az egymásratevődő elbeszélések a referenciális olvasatot lehetetlenítik el. Olyanokra gondolhatunk, mint az Édesapámhattyú és az Édesanyámhattyú felvázolt élettörténete, majd ezek visszavonása: "Lator hazudság, hát hiszem meghótt nyűvek prédája négy esztendős ha ki mikor valék." (Th. 9. o.) A visszavonás nem jelent megsemmisítést, a "lator hazudság" nem egyenértékű azzal, hogy "a történet nincs is": azt jelzi, hogy "igazságának" nincs kapcsolata a valóságra vonatkoztathatósággal, "hitele" nem a megfeleltethetőségen múlik, hanem azon, hogy a szövegen belül milyen viszonyok keletkeznek a mondatok között. Vagy gondoljunk arra, hogy a szöveg alapján nem tudható, az autóbalesetkor ott volt-e és éppen akkor halt meg, vagy nem volt ott Kéri Márton apja. (A Halálhattyúban azt olvassuk: igen, a Curriculumvitaehattyú-ban pedig nem olvashatunk semmi erre vonatkozót.) És, hogy azt is kipróbáljuk, mi következik az olvasásra vonatkozóan a szöveg ellentmondásaiból, azt tapasztalhatjuk, egy kérdés következik: Kéri Márton apjának jelenléte csak a megszűnésében ragadható meg? Ha ott van, akkor azért van ott, hogy belehaljon - a Volkswagenbe, a Halálhattyúba, a regénybe? "A nyelv, pontosabban a retorikus nyelv a halál megformálódása a nyelvben, de szerepe a halál távol tartása is, vallomás és hazugság egyszerre... A nyelv ebben a helyzetben nem is annyira a dolgot, a halált magát mutatja meg, hanem folyamatosan értelemkonstrukciókat vetít rá a halál által adott űrre"9 , olvassuk Foucault-nál, amitől az történik olvasatunkban, hogy az apa halálának írása és nem-írása a nyelv történésére allegorizál, arra, hogy a kimondhatatlanra irányul, az emlékezésre, mely színtiszta lehetetlenség, de ez a lehetetlenség történik itt.
A fentebb megkísérelt olvasási módot nevezi Michel Foucault "archeológiai módszernek": a történelem a rendelkezésére álló forrásokat nem "dokumentumokként" kezeli, vagyis nem használja a szövegeket arra, hogy rekonstruálja általuk a múltat, ehelyett pusztán arra szorítkozik, hogy az adott szövegben próbálja megfigyelni a viszonyokat, rendszereket, halmazokat.¹⁰ Ez az olvasási mód a diskurzus "materialitására" figyel: a szavakra, azok viszonyaira - nem engedi meg a maga számára, hogy elvonatkoztasson tőlük, hogy általuk adott szemléletmódot rekonstruáljon. Aszketikusan materiális: ez a szókapcsolat, ha Foucault szexualitástörténetét olvassuk, korántsem paradoxális, a testiséget viszonyok alapján vizsgálva arra a konklúzióra jut, hogy a görög szexualitás legmagasabb foka, közelítsük akár a dietetika, akár a gazdálkodástan (szexualitás a házasságban), akár az erotika (ott: a fiúszerelem) felől, a görög szexualitás legmagasabb foka az aszkézis. Gondolatmenete szerint az az indoklás, hogy a testiségben való tobzódás a dominancia-kiszolgáltatottság oppozíció gépezetének a beindulását jelentené, ezáltal pedig a testiség meghaladását, elvonatkoztatást, absztrakciót. "Az aphrodisziából származó veszély sokkal inkább a szolgaságé, mint a beszennyeződésé" - írja.¹¹
"Szeretek egy férfit. Nem enyim, soha nem es lössz. Ez ebbe még belebékülnék. De el fog árulni. Meg fog tagadni. Le fog mondani róllam. Elteként tűllem, ha heába nyüszítene ez okbúl." (Th. 89. o.) Az, hogy "elteként", az, hogy elárul - figyeljük meg az elárulásos mondat tiszta, mai grammatikáját! -, azt jelentheti ebben az összefüggésben, hogy kilép a szavak által képzett térből, elvonatkoztat, ideologikussá válik. Az ideologikus olvasat így, a görög szexualitás-koncepció terminusaiban, a mértéktelen, a buja, a passzív olvasási mód, mely vezetteti magát a kínálkozó oppozíciók által. Ideologikus minden olvasat, mely "elteként" a szövegtől és a szöveg által bevezetett más szövegektől, akár pusztán azáltal is, hogy a múltat ismertnek tételezi - a "régvolt világ hitben realizálódó egységéről" beszél, mint Nagy Sz. Péter¹², vagy "joggal felértékelt hagyományba" való "beleköltözésről", mint Kulcsár Szabó Ernő.¹³ Ez utóbbi értelmezés szerint a szöveg a jelent "nyívvel tellyesnek" mondja (nem a "jelent", hanem a "világot", s ez elég látványos különbség, de legalább alkalmat ad az a fortiori érvelésre: ha a "jelenre" érvényes a következő okfejtés, mennyivel inkább a "világra"), csakhogy ha ebből arra a következtetésre jutunk, hogy ezáltal a jelen szembe van állítva egy értéktelített múlttal, akkor eltekintettünk attól, hogy csupán a referenciális olvasat alapján azonosítható a "nyívvel tellyes" az értéktelennel, a keveset érővel stb. Ha megmaradunk - hűségesen?, aszketikusan? - a szöveg szókapcsolatánál, azt látjuk, hogy a jelen erős kapcsolatba került egy múltként tételezett nyelvi állapottal: "nyívvel tellyes". Akárcsak az a mondat, hogy: "Mind mastan estenek." Ez a "mastan" nem ekvivalens a mosttal. A különbözés tovább fokozódik az ige múltidejűsége által: olyan mastanról van szó, mely a múltban történt.
Sokféleképpen lehet viszonyulni az időben távoli szövegekhez, mint amilyenek a Pázmany Péterei is. Ha Jan Assmann¹⁴ könnyen áttekinthető rendszerezését alkalmazzuk, a következő lehetőségekkel számolhatunk: kanonikus-integratív viszonyulás (ez jellemzi az egyiptomi kulturális emlékezetet, mely alapvetően szimbólumokban gondolkodik, az írásokat nem interpretálják, az emlékezés a megőrzésre irányul, muzeális jellegű) és hüpoléptikus viszonyulás, mely azt feltételezi, hogy az igazság mindig csak közelíthető, "mindig a távol eső megismerés tudatából nyeri lendületét"¹⁵ (ilyen a szövegeket újra meg újra kommentáló zsidó kulturális emlékezet, mely a mostot a múlttal, a múltat a mosttal relativizálja, ilyen a hettita történelem-felfogás, mely a szerződés-szegés bűnével értelmezi és magára vonatkoztatja a múltat, és ilyen a görög kulturális emlékezet is, ahonnan a megnevezés is származik: hüpolépszisz, fölvenni a fonalat, belépni a már zajló kommunikációba - a görög emlékezés semmiképpen nem előíró emlékezés, hiszen, idézi Assmann Rudolf Borchardt-ot, alapító okirata a poézis, mely nyilvánvalóan megenged egymásnak ellentmondó interpretációkat).
Az Esterházy- és a Pázmány-szövegeknek egymáshoz való viszonyáról akár mindhárom kulturális emlékezésmód alapján állíthatjuk a hüpoléptikus jelleget. A görög, "poétikus" viszonyulás lehetősége nem igényel különösebb argumentációt, az ellenkezője, a kanonicitásra törés igényelne.
Múlt és jelen egymást relativizáló volta a Tizenhét hattyúkban: Esterházy felől olvasva Pázmány imáit, prédikációit, vitairatait fölerősödik bennünk a kétely lehetőségének a szólama, fölfedődnek az igazság birtokolhatatlansága tudatának nyomai.¹⁶ Az "archaikus hit" problémátlanságának tételezése ilyenformán nem tartható fenn, a Pázmány-szöveg elveszíti muzeális (merev, a kritikai viszonyulást visszautasító) voltát. És fordítva: Pázmány szövegei megbontják azt a maga során ugyancsak merev tézist, hogy Esterházynál a mai, "profán" sztori volna elmondva egy szakralizált nyelven, mert ez a nyelv amellett, hogy nem választható le, Pázmánynál sem, a sztoriról, nem is "szakralizált" a szó kánoni - merev, nem kommentálható - értelmében.
Harmadjára, ha a hettita történelem-értelmezés olvasás-technikáját próbáljuk ellesni, azt az elvet, hogy "a történelem a bűn jegyében olvashatóvá válik, vagyis értelemmel telítődik, elveszti trivialitását, szemiotizálódik"¹⁷, akkor az Inventárhattyú (pázmány péter) című tételében a viszony "boszszantásként" van leírva, úgy, hogy a teológiai nyelvhasználatot egy immanens-érzéki felé csúsztatja. Erről az érzékiről viszont az derül ki, mennyire erős rezonanciája van a teológiai diskurzusban, következésképpen a visszavonás ahelyett, hogy semlegesítené, megnöveli a szituáció jelentőségét: "Nem gyónásra gyöttem. Nem alitom, hogy gonoszságban förtőznék vagy bűnt cselekesznék, ugyan csak rosszat. Bizon viszont talám a rossz az méretesb, hogy a bűn..." Lili elhatárolja magát az egyszerre intézményes és személyes egyházi viszonytól, a gyónástól, és a maga részéről egyedül a nem-tudást és "vastag setétet" állítva, olyan viszony létrehozására tesz kísérletet, mely megvonja a saját maga és a "kardinális Péter" viszonyát, a másiknak a másik másikához fűződő megismerhetetlen viszonyáért: "járj közben érettem erősen Istenednél". (Kh. 89. o.)

17

"A TESTEM - már a kifejezés önmagában is pontatlan, de legalábbis félrevezető, mintha volna egy "én", akié ez a "test". Olyan ez, mint amikor az irodalmárok tartalomról és formáról beszélnek...¹⁸
Tertullianus a következőképpen érvel amellett, hogy test és lélek ugyanabban a pillanatban volt teremtve: "a teljes emberi váz megremeg és ondótól habzik, ahogy a test hűvös nedve a szellem forró szubsztanciájához kapcsolódik. És akkor (talán illetlennek tűnik beszédem, de nem szeretnék lemondani tételem bizonyításáról), a gyönyör hullámának utolsó áttörésekor, nem érezzük-e, hogy valami a lelkünkből eltávozik?"¹⁹ Az oppozíciók megbontása, látjuk Tertullianusnál, nem a kortárs, 20. század végi elméletek szándéka, hiszen ha ezt állítanánk, tévedésünk mellett az archaikus-kortárs oppozíciót is megerősítenénk.
A prímszám nem egy, mindazonáltal oszthatatlan. Az oszthatatlan azt jelenti, hogy nem bontható tényezőkre: tartalomra és formára, testre és lélekre, múltra és jelenre, archaizmusra és neologizmusra stb.
A Lili 17 fejezete olyan regényt konstruál, mely ha már nem bír egységes, egy lenni, próbálkozik az oszthatatlansággal. Megkíséreli szétválaszthatatlanná tenni a szöveget. Nem megoldás, bár annak tűnik, a folyamatos történetmondás, mert a történetmondás már egy osztás jele (történet és elbeszélése szétválásáé), mely újabb tényezőkre bontási folyamatokat indít el: arra csábít, hogy referenciálisan olvassunk, következésképpen a nyelvet alárendelt, passzív helyzetbe, "szolgává" tegyük. A Lili esetén sem könnyű ezt elkerülni. Hiába, hogy a könyv erre a prímszám-technikára van építve, ahelyett, hogy egységes volna: töredékes és ellentmondásos. (Szemben a matematikai rendszer-kritériummal, ott ugyanis a teljességet és az ellentmondásmentességet kellene - hasztalan! (Gödel) - teljesíteni.) A töredékességnek az olvasás folyamatára nézve az felel meg, hogy nem tudható a történet, nem ismerhetőek a figurák, nem, hogy mit tesz két fejezet között, az ellentmondások pedig elállják a spekuláció útját, visszakergetik az olvasót a szöveghez, újabb olvasásra késztetik. Nem engedik meg az olvasónak, hogy többet tudjon a szövegről, mint ami írva van, ami részint restrikció, tiltás, részint - éppen az ellentmondások generálta szövegmozgás végtelen lehetőségei miatt - végtelen megengedés.
A prímszám-technika a szabad akarat felfüggesztett megértés-opciójával van összefüggésben?
A Lili töredékes története ellenáll annak, hogy vallomásként olvassuk - a vallomás műfaja a személyességet feltételezné úgy, hogy felhasználja az intézményesség által fölajánlott garanciákat. A Lili nem vallomás, mert nem tételez egy ént az "én" szó mögött (vagy Lilit a Lili név mögött²⁰), és nem vallomás azért sem, mert nem kíván intézményesen szavatolt párbeszédhelyzetbe kerülni. Ha innen közelítjük a Vágyhattyút, Kéri Mártonnak az a vágya, hogy a két nő²¹ - Lili és a felesége - "ösmerné és szeretné egymást" (Th. 69. o.) azért vált ki az elbeszélésből olyan heves kifejezéseket, mert olyan kommentár - agáda - vágyát jelzi, mely együtt akarja látni a dolgokat, de ezt az együttet saját látásmódja hozza létre, nem a dolgok váltják ki belőle. Ez a látásmód adott szubjektumra (a látóra) mint meglévőre van alapozva, nem viszony-fogalom. Lili tehát erről a vágyról írja: "te maszatos, gyáva agádám [...] hát jó! Szeress, szeress, szeress! - kettőnket!, szeress, de egyszerre, ne egymás után, páros és páratlan, jó, belenyugszom: töltsd bé szavad, és szeress kettenket, úgy külön-külön és úgy egyszerre, ugyan ne merészeld a mondatot mondani nékem, az mit néki ..." (Th. 72-73. o.)
A Lili (mint mindannyiszor, most is a szövegről van szó) vágya az, hogy az egyszerre különbözést, az oszthatatlan pluralitást, a prímszámot hozza létre: a Történelemhattyúban az oszthatatlanság folyamata íródik azáltal, hogy a Lili "lefekvék a magyari történelem nagyjaival" (Th. 49. o.). A nyelv nem egy, vannak Pázmány-szavak és Esterházy-szavak, és Arany Jánosszavak és Zrínyi-szavak stb., mindegyik másféleképpen olvasható, és fontos is, hogy másféleképpen olvassuk - "erre súlyt vöttem" (uo.) - , mégis itt egyszerre történnek. Különböznek, de nincsenek külön.
A szöveg az illuzórikus ("gyáva") szubjektum-felfogástól az individuumkoncepció felé mozdul el. In-dividuum: ez csupán oszthatatlan, de nem áll szándékában egy-gyé fejlődni/ nem őriz semmiféle képzelt egy-séget.²²
Az oszthatatlan pluralitás összetevőit azért nem lehet meghatározni, mert különféle szituációk szerint különféleképpen nyilvánulnak meg. S ehhez a különféle megnyilvánuláshoz hozzá kell tennünk, hogy nincs egy közép, egy viszonyítási pont, amihez képest volnának különfélék.
A 17 szótagból álló haikut is ez teszi olyan megfoghatatlanná: banálisnak tűnő tájleírás, természeti kép, ami valamiképpen meg van csavarva - csakhogy a csavarás és a kép nincsenek külön, a kép a szavak egymáshoz való viszonya által csavarodik.
A Lili teste a 17 fejezetből összerakott könyv. A könyv: tizenhét hattyú. Az utolsó előtti, a 16.: Inventárhattyú, benne 17 tétel. Az utolsó előtti tétel az Inventárhattyúban, a 16.: tizenhét hattyúk. A könyv tehát. Ebben az Inventárhattyúbeli tizenhét hattyúkban újra 17 címszó van. Ha folytatjuk az eddigi szerkezetet a 16. címszónál kell megállnunk, az bomlana tizenhétfelé, és így tovább a végtelenségig.
A 16. címszó: HOC EST ENIM CORPUS MEUM. A címszó nem bomlik további 17 részre, pusztán egy gondolatjel, de gondolatjellel zárul minden címszó. A legpontosabb, ha azt mondjuk, hogy ez a címszó semmit nem tartalmaz. A címszó tartalmának hiánya visszautal a címszóra, a szavakra. Hoc est enim corpus meum: az utolsó vacsorára való emlékezés szavai. Ezek a szavak - mivel deiktikusak: "hoc", "íme" - értelmezhetetlenek a hozzájuk tartozó mozdulat nélkül: "vévé Jézus a kenyeret és hálákat adván, megtöré és adá a tanítványoknak: Vegyétek, egyétek; ez az én testem" - olvassuk Máté evangéliumában (26, 26). A Vulgata szerint: "accepit Iesus panem et benedixit ac fregit deditque discipulis suis et comedite hoc est corpus meum". A 16. címszó - az enim (valóban) beékelésével - nem az utolsó vacsorát, hanem a rá való prezentáló emlékezést idézi a katolikus liturgia alapján.
Az "én testem" valami más: a kenyér, az "ént" mondó mozdulata elmutat magától. Emlékszünk, a Lili Pázmányhoz való viszonya egy olyan viszony-visszavonással volt leírható, mely a másiknak a másik másikához fűződő viszonyában jelent meg. Az utolsó vacsora szituációjában ennek a tükör-folyamata játszódik le: én-visszavonás - parafrazálva: nem én vagyok az én testem, hanem ez a kenyér az én testem - , hogy a kapcsolat az átadott én és a tanítványok, melyek közül egyik áruló, között létrejöjjön.
A könyv szerkezetét leírva megfigyelhetjük, hogy egy 17 tagú számsor 17 részre bomlásának végtelen folyamata. Ha az utolsó elem bomlana mindig tovább, akkor egy extenzív végtelen sorhoz jutnánk - egy ilyen könyv mellől vagy "elhalni"²³ lehet, vagy "a posztmodern kelgyó enfarkába harap"²⁴. Ha viszont mindig az utolsó előtti elem bomlik tovább, akkor a sor befelé végtelenedik, intenzív végtelen. A "hoc est enim corpus meum"-mal hirtelen megszakadó sor, az őt követő semmi a szavak és a szavak hiányának kapcsolatát teremti meg.
És az intenzív végtelen minden második alkalommal tükrözi a könyvet: a Tizenhét hattyúk Inventárhattyú című 16. fejezetében az egyik tétel újra: tizenhét hattyúk. Próbáljuk meg lépésről lépésre követni: a könyvben utolsóelőtti, utolsóelőttiben a könyv: benne címszavak, ennek utolsó előttije a "hoc est enim corpus meum": ebben a címszóban minek kellene lennie? Tizenhét hattyúnak, melynek utolsóelőttije a könyv. Még egyszer: könyvben utolsóelőtti (Inventárhattyú), ennek utolsóelőttijében a könyv (Tizenhét hattyúk). Benne utolsóelőtti (hoc est ...), ennek utolsóelőttijében - ez már nincs - a könyv. A mise en abyme-ot figyelve a könyv tükörképe a könyv-hiány.
És még egyszer az utolsó vacsorára emlékezés szituációjáról ebben az utolsó előtti pozícióban. Az utolsó vacsorával, a halál előestéjén az interiorizáció kezdődik el, a szónak testi értelmében is. Az emlékezés így nem pusztán egy mentális folyamat, hanem test-lélek-szellem oszthatatlan pluralitásának eseménye. Ezt az oszthatatlan pluralitást írja Derrida a Paul de Man emlékezetére írott szövegében: "Egy olyan mozgásfolyamatról lenne szó, melynek során egy interiorizáló idealizáció bekebelezi vagy felölti a másik testét és hangját, arcát és személyét, képletes és mintegy szó szerinti felfalásukkal."²⁵ Az így megközelített emlékezet nem a múltra irányul, amit meg nem ragadhat, hanem a múlt nyomaira, "olyan nyomok mentén, melyek sosem mutatkoznak a jelenlét formájában és valami módon mindig eljövendők maradnak ..."²⁶

SELYEM ZSUZSA

1. Jolanta Jastrzebska: Archaizálás és intertextualitás. In: ItK 1991. 1. 50. o.
2. Ineke Molenkamp-Wiltink: A női perspektíva szerepe Weöres Sándor Psyché és Esterházy Péter Tizenhét hattyúk című művében. In: Jelenkor. 1994. 6.
3. Nagy Sz. Péter: Legenda a szerelemről. In: Új Irás, 1988. 3. 122. o.
4. Forgách András: Esterházyról. In: Nappali ház, 1994. 4. 103. o.
5. Esterházy Péter: A kitömött hattyú. Magvető, Bp., 1988.137. o.
6. Esterházy Péter: Bevezetés a szépirodalomba. Magvető, Bp., 1986. 534. o.
7. Martin Heidegger: Fenomenológiai Aristotelés-interpretációk. (Fordította: Ferge Gábor) In: Existentia. 1996-1997, Vol. VI-VII. 37. o.
8. Kulcsár Szabó Ernő: Esterházy Péter. Kalligram, Pozsony, 1996. 210. o.
9. Michel Foucault: Language, Counter Memory and Practice. Cornell University Press, Ithaca, 1977. 54. o. - idézi Bókay Antal: Irodalomtudomány a modern és posztmodern korban. Osiris, Bp., 1997. 392. o.
10. Michel Foucault: A tudás archeológiája. (Fordította: Gángó Gábor.) In: Pompeji, 1992. 4. 147- 148. o.
11. Michel Foucault: A szexualitás története. A gyönyörök gyakorlása. (Fordította: Albert Sándor, Szántó István, Somlyó Bálint.) Atlantisz, Bp., 1999. 85. o.
12. Nagy Sz. Péter, i. m. 122. o.
13. Kulcsár Szabó Ernő, i. m. 212-213. o.
14. Jan Assmann: A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. (Fordította: Hidas Zoltán) Atlantisz, Bp., 1999.
15. Jan Assmann, i. m. 280. o.
16. "heában őrizzük szívünk rejtekét, ha Istennek hatalmas ereje azt nem őrzi" - olvassuk Pázmánynál, az Esterházy-szövegben oly gyakori "heában" kiemeli a mondatban rejtőző bizonytalanságot, a mondat feltételes módját. - Pázmány Péter művei. Szépirodalmi, Bp., 1983. 770. o.
17. Jan Assmann, i. m. 238. o.
18. Esterházy Péter: A rózsa. In: A kitömött hattyú. 158. o.
19. Tertullianus: De anima. 27. 5. - idézi Péter Brown: The Body and Society. Faber and Faber, London, 1989. 17. o.
20. Az álnév kérdését így nem a "filosztréfa" (Jolanta Jastrzebska, i. m. 61. o.) felől érdemes megközelíteni, hanem a nem-név felől.
21. "(!!!!)" - kommentálja a szöveg a "két nő" kifejezést. Figyeljünk a felkiáltójelek figyelmeztető funkciójára: sem az, hogy nők, sem a számuk nem magától értetődő. És arra, hogy a felkiáltójelek száma a nők számához képest exponenciálisan nőtt.
22. Kulcsár Szabó Ernő olvasatában a Lili a modernitás szubjektum-őrzésében érdekelt. Ezt az értelmezést a prímszám pluralitás-tényezőjének a felcserélhetetlenség-tényezővel való felcserélése teszi lehetővé. (Kulcsár Szabó Ernő, i. m. 215. o.)
23. "elegánsan", mint Musil - Esterházy-kalauz. Marianna D. Birnbaum beszélget Esterházy Péterrel. Magvető, Bp., 1991. 26. o.
24. Lásd a Bevezetés a szépirodalomba fülszövegét.
25. Jacques Derrida: Mémoires, Paul de Man számára. (Fordította Simon Vanda) Jószöveg Könyvek, Bp., 1998. 54. o.
26. i. m. 73. o.