Pusztai János
ÖNÉLETRAJZ
Részlet a harmadik kötetből.
 
1.
Az író ma, ezerkilencszázkilencvenhárom március elsején, Budapesten, a tizenkettedik kerületben, a Kútvölgyi út negyvennégy szám alatt, özvegy Kézdi-Kovács Sándorné, a nyolcvanegy éves, kedves, türelmes Juci néni második, félpince lakásában mint albérlő, Ciceró nevű, szürke, sötétszürke-fekete csíkos, a fényes nappal is természetszerűleg homályos hálószoba szintén szürke, ócska, bolyhosságát vesztett pokrócszőnyegén szundikáló kandúrja bávatag „részvétele” mellett, az Önéletrajz harmadik (Férfikor. Öregedés) kötetének legelején elengedi az oly huzamosan két terjedelmes könyven (Gyermekkor. Ifjúság. Férfikor) keresztül dédelgetett, kedvenc „főhőse”, a Jani kezét, menjen Isten hírével, ezentúl neki már csupán a felelős férfivé érett, érlelődött Jánossal lesz, lehet dolga, őt kell istápolnia, kísérgetnie, követnie, akár az árnyék, végül egybe kell olvadnia vele, bele kell mosódnia, méghozzá olyan „pontosan, szépen”, hogy azt János észre se vegye, ne is érzékelje, csak lépkedjen, poroszkáljon, kutyagoljon, haladjon az ő páratlan, egyedül való, feltehetően porosnak, latyakosnak, sárosnak, jegesnek, kátyusnak, nyaktörőnek ígérkező útján, amilyennek ezerkilencszázhatvannégy őszén, harmincévesen, háromhónaposan, valahány naposan, pár órás kirúgott újságíróként a nagybányai „üveg-beton sajátpalota” széles, recézett felületű lépcsőiről, az új főtér irányából a Hagymásláposnak, Hosszúfalunak, Nagysomkútnak, Zsibónak, Désnek futó, a város területén áttekinthetetlenül zűrzavaros háztömb-építkezésekkel szegélyezett, kietlen országutat látta.
Vele szemben, tőle körülbelül huszonöt lépésnyire, rögtön az út másik oldalán kezdődő, a jórészt még mindig szabályozatlan, sekély, de a zöld hínárnyálkás, hízott disznó-termésköveken lármásan átkotyogó, áttüremlő, rezesen-aranyosan csillámló fémszemcséktől érdekes, változatos, vasszín iszapot, tájszóval: sajámot felkavaró, magával ragadó, majd a csendesebb szakaszokon tessék-lássék leülepítő, a felsőbányai, nagybányai bányavállalatok, ércfeldolgozó üzemek, gép- és vegyigyárak, kohók, öntödék, bőrcserző műhelyek, vágóhidak, pálinkafőzdék, háztartások, marhaistállók, kecskeólak, juhhodályok, pöcegödrök által orrfacsaróan, könnyeztetően, fullasztóan büdössé szennyezett, időnként kénesen, sósavasan, jódosan, cefrésen savanykás párát lehelő Zazar folyóig, valamint az éppen megrozsdásodott, elvörösödött, fokozatosan gyérülő lombozatú tölgyekkel, bükkökkel, szelíd gesztenyefákkal benőtt, titokzatos messzeségekbe, a ködpamacsos látóhatár mögé, a románcok és szovjetek megszállta történelmi Máramaros belsejébe hullámzó hegyekig merészkedő, lankás területen, a többnyire kukacos szilván, almán, körtén, cseresznyén, savanyú szőlőn kívül elsősorban kákát, sást, drótfüvet, katángkórót, lósóskát, keserűlaput, vadmurkot, egérfarkot, galambsalátát termő, szemétdomboktól fertőzött, penészes, „szamárfüles” cementzsákmaradványhoz hasonlító földdarabon idomtalan betonépítmények (holmi őslénycsont-alakzatok) alapjai bukkantak elő, emelkedtek ki a vulkanikus eredetű ragacsos agyag, szúrós homok, leveles palamorzsalék összetételű talajból. Az építkezések, építőtelepek trágyalében pácolt kökényostornyéllel, hántott fűzhusánggal, akác-bunkósbottal szétfeszegetett, széthányt, szétkotort óriás hangyabolyok voltak, de a vájatokban, járatokban, horpadásokban, netalán: víz alá került „tojáskamrákban” nem ilyen-olyan fajta hangyák, hanem orosz bundasapkás, vattaruhás, gumicsizmás férfiak, nők, sihederek, bakfisok tébláboltak, tapicskoltak; dagasztották a sarat, miközben folyamatosan, gyűlölettel hangoskodtak: egymás anyját, apját, teljes rokonságát, a világot és annak teremtőjét válogatott, hibátlanná csiszolt, fénylő-gömbölyű szidalmakkal illették, árasztották el, „tüntették ki”. A magyar és román szavak éhes szárnyasseregekként röppentek fel, csapódtak az ólmos-nyirkos levegőbe, huzamosan surrogtak, cikáztak, keringtek János feje fölött, különösebb hatást, borzongást, viszolygást, ijedelmet azonban nem keltettek benne, mert azokban a másodpercekben „véletlenül” visszafelé, a múltjába, gyermekkorába figyelt, hallgatózott. Ezt, mi tagadás, határozottan helyesen cselekedte, hiszen a Szatmárnémetihez közeli Szőkemocsár gulyalegelőjén a szarvasmarhák, igavonásból kiöregedett ökrök, meddő tehenek, növendék bikák, kiadós ellési és tejelési haszonnal kecsegtető üszők, makrancos, farukat minduntalan felhányó borjak, magyarok, svájciak, szimentálok, borzderesek, fehérek, tarkák, zsemleszínűek, szürkék a tűzlabda-napot megcélzó gémű itatókút meg a tölgyrönkökből faragott vályúk körül váratlanul megelevenedtek, felkapták-felcsapták fejüket, farkukat, el-elbődültek, hasított patájukkal a begyepesedett vakondtúrásokat, a honcsokokat kikezdték, megsemmisítették, a kecsegtetően, kívánatosan kék szinérváraljai hegyek felé fordultak, megiramodtak, a legelő kiszáradt medrű, kígyóbőr aljzatú árkán átugráltak, tekintélyes, meghökkentő fesztávolságú, kukoricagránát-felületű, mégis bámulatosan könnyed szárnyakat eresztettek, a zab-, árpa-, búza-, rozstarlóktól, répa-, burgonya-, kukorica-, napraforgóföldektől elrugaszkodtak, a magasba kapódtak, és mire János jobban, tüzetesebben szemlélhette volna őket, Nagybányára, a Bányavidéki Fáklyának, a Pentru Socialism című román újságnak, a nyomdának, valamint a közös kiadóhivatalnak helyet adó, fedelet biztosító „sajtópalotához” érkeztek. Elsötétedett és szennyesen habzott tőlük az ég, azonkívül pedig botrányos, a „beavatatlanok” számára már-már elviselhetetlen állatisággal ürítettek, csurogtattak, trogyogtattak. Vélhetően szórakoztatási szándékkal, ritka cirkuszi mutatványnak szánva, számítva, de nem lehetetlen, hogy tiszta, ártatlan, ártalmatlan ösztönösségtől vezérelve takony- és nyálköteleket, borús időben is élénken szivárványló belső nedv-fonatokat eregettek alá. Ezekkel a lapos tetejű épületből vidáman, ez alkalomból is ragyogóan, „hiánytalanul” elvégzett pártmunka kitörő, büszke, fennkölt örömétől mámorosan elősorakozó, feltűnően jól táplált aktivistákat, szerkesztőket, János iménti vérmes kikészítőit, elparentálóit a búbjukon, arcukon, nyakukon, mellükön, köldökükön, ágyékukon, tarkójukon, gerincükön, tomporukon, a vágásban megbirizgálták, cirógatták; elkapásukra, akaszkodásukra, felkapaszkodásra ingerelték, késztették, noszogatták valamennyiüket. A jelenlévők között természetesen egyetlen rest, tétova, hamvábaholt sem akadt, egyöntetűen éltek a bizonnyal soha többé meg nem ismétlődő, kimondottan csak a szocializmus-kommunizmus által megteremthető alkalommal; kéjes lihegéssel meztelenre vetkőztek, majd a takony- és nyálköteleken az ütődötten viselkedő barmokra evickéltek. Mindannyian öntudatosan elhelyezkedtek; keményen megülték barmukat, azután veszett szövegelésbe kezdve az alant, alattuk szerénykedő, félénkeskedő, szorongó, nyakát behúzva várakozó, akár idétlennek is minősíthető Jánosra mutogattak. Luţaş Octavian, a Nagybánya tartományi pártbizottság propagandaosztálya főnökének, Roman Ioannak a helyettese bizonyult a leghangosabbnak. Verekedett a vonaton! – kiáltotta olyan szenvedéllyel, hogy szőrös hernyó-hímveszőjéből sütős húgycseppek buggyantak ki. Megütközéssel tapasztalta: kellemetlenek; háborgatják, elbizonytalanítják. „Nem hátrálhatok meg!” Ki vele a Bányavidéki Fáklya szerkesztőségéből! Ravasz mentegetőzéseit, álságos mosakodásait nem fogadjuk el! Repüljön a termelésbe! Elagyabugyálta a mi drága elvtársunkat, a szelíd, a légynek sem ártó Dézsi Gézát, a román diplomataiskola sziporkázó eszű végzettjét! Kékre-zöldre potyolta szegénykének a száját, a szeme alját! Most mondjátok meg, elvtársak, szívhat velünk egy levegőt az ilyen? A szatmárnémeti városi pártaktivistából nemrég Nagybánya tartományi pártaktivistává előléptetett Luţaş Octavian szépen fejlődő zacskójú máramarosi borzderes bikáján haraggal talpra ugrott, jobbját előre lendítette, és száraz szavalásba fogott: Román kertben magyar dudva./ Kérdem, hogy volt oda dugva?/ A rafinált irredenta/ lám, megjátssza: szelíd menta. Folytatni kívánta, de a tartományi pártbizottság másik küldönce, Dézsi Géza falubelije és barátja, annak a bizonyos újságíró-hajbakapásnak tulajdonképpeni értelmi szerzője, kirobbantója, az erzsébetbányai bányavállalat egykori csillése, a denevérfülű, birkaképű Keselyű Illés (Cheseliu Ilie) percekkel előbb „okosan” kiválasztott, megszerzett, zsemle színű szimentáli üszőjén merész, tartós tapsot kiváltó bukfencet vetett, két égre meresztett, bütykös, retkes, ürülék-csimbókos lába között a tőle magasabb rangú Luţaş Octavianra nézett, és imigyen tódított: Magyar farkas, román bárány/ összezárva – úri ármány./ Farkas üvölt, bárány béget!/ „Nem is mentem én avégett.” Híjnye, a kutyafáját! Momentán nem vagyok rímfaragásra diszponálva. Hogy a kakas rúgja meg! „Pudvás körmű jobb nagylábujját nyekegve, nyögdécselve a szájába erőltette, aztán hozzálátott, hogy slibovicától, öregpálinkától, vodkától, kisüstitől, jamajkai rumtól, kubai likőrtől bőséges, fertőtlenítő hatásúnak képzelt nyálával feloldja rajta a miért, miért nem, sós retket. Az alig remélt szünetet kihasználva a százhúsz kilós Romanné, a tartományi propagandatitkár „székely” felesége, a két „testvérlap” dokumentációs osztályának vezetőjéhez illően „szabadon választott” ökrén, a Mozsáron szakasztókosár-emlői Nivea krém illatú közéből hosszú, hegyes ollót halászott ki, megcsattogtatta, élvezettel vagdosta vele az ólmosnyirkos „ájert”, úgy nyilatkozott: Nevezett Pusztai Jánosnak akkor sem volna mit keresnie szakadatlanul párthű, nemesen elkötelezett munkakollektívánkban, ha azon a vonaton történetesen ő kapott volna ki, mivel...
János e szavak „hallatán” gúnyosan elmosolyodott, lassan lelépdelt az „üveg-beton sajtópalota” széles, recézett felületű lépcsőin, és megindult hazafelé, a Gellért utca harmincegybe.
2.
„Repülő gulya! Megáll az eszem! Honnan vehettem?” János ezen kitartóan és neki-nekividámodva ámuldozott hazáig. Otthon, a Gellért (volt 21 Decembrie, pillanatnyilag: Scînteii) utca harmincegyben, a kétemeletes, tizenkét kétszobás lakást magába foglaló „pártblokk” földszinti, egyes számú, számára ezerkilencszázötvennyolc végén, néhány nappal karácsony, azaz: a télifa ünnepe előtt kegyesen kiutalt fél-„apartmentjében” átöltözött, ócska inget és nadrágot vett fel, cipőjét papucsra cserélte, úgy vélte, megebédelhetne, mivel azonban szépséges felesége, a huszonhétéves, százhatvan centiméter magas, kerek arcú, hamvas szőke hajú, kellemetes megjelenésű, elragadó mosolyú, mellette „fantasztikusan sokat tűrő” Lázár Ilona, a szatmári Lázár János fűrészgyári segédmunkás és Princz Julianna háztartásbeli második, tűzről pattant leánya a napnak ebben a szakában, ilyen zsenge délután még javában pötyögtetett (ha ugyan nem a körmét reszelgette, agyusztálta) a bányai Nagyposta valamelyik (a „magyar érából” örökölt, elrománosított, vagyis ékezetlenített klaviatúrájú) írógépén, hagyta a táplálkozást, ledőlt az egyszemélyes konyhai heverőre, hanyatt fekve feszesen, katonásan (parancsra?) kinyújtózkodott, kezét a mellén engedékenyen, meghatódottan, a méltóságteljes testtartás megőrizhetőségében bizakodva összekulcsolta, szemét könnyed, irányítottan színészkedő-bánatos sóhajtás kíséretében lecsukta; ha így maradhatna!, ha nem romlana meg, nem kezdené ki az enyészet! Olvasta, a keresztény világban léteznek katakombák, rejtélyes földalatti járatok, üregek, amelyekben a sok évszázados hullák (naná, szentéletű szerzetesek!) még mindig egészben, mondhatni: pirospozsgásan hevernek derékaljukon, nekik nem kell légmentesen lezárt üvegkoporsó, szarkófág, mint ugye, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom Atyjának, Vlagyimir Iljics Lenin (Uljanov) Elvtársnak és mintegy tíz esztendeig az ő Leghívebb, Legrátermettebb, Legzseniálisabb Tanítványának, Joszif Visszarionovics Sztálin (Dzsugásvili) Generalisszimusznak. Őket tekintve, esetükben a muslicák, a szúnyogok, a legyek, a pőcsikek, a bögölyök, a dongók, a darazsak, a bolhák, a tetvek, a poloskák, a fülbemászók, a lóférgek, a svábbogarak, a pókok, a hernyók, a pondrók, az egerek, a patkányok, a denevérek az idők végezetéig várakozhatnak, amíg módjuk adódik hozzájuk beférkőzni. „Nemzedékek” hosszú-hosszú, végigtekinthetetlen során át ácsingózhatnak a bebocsátásra „Gheorghe Gheorghiu-Dejt, ha (minél előbb, annál jobb!) feldobja a talpát, vajon bebalzsamozzák?” Leninbe állítólag bizonyos német szakmabeliek hónapokig fecskendeztek hatékony tartósító szereket. A dicsőséges bolsevikok szájtépő román utódainak ilyesmire nemigen fogja futni, bár az avasi (pontosabban: turci) szilvapálinka minden gyógyszergyári készítménynél hatásosabb, hatékonyabb lenne; átható, a megkótyagosodott, jámbor vándort héthatáron konokan követő szagától a szakadatlanul támadó, cseles, szovjet típusú, cikcakkos csatárláncban rohamozó, „szurkospapír-csizmás, sátorlapos, vaskalapos” vírusok, mikrobák (mikroorganizmusok!) annak rendje és módja szerint megtorpannának, összecsomósodnának, végül, akár a mosogatótálban, a belül fehér, kívül piros zománcos vájlingban felejtett puliszka (mamaliga)-maradék, megzöldülnének. János lazán leeresztett, finom hajszáleres szemhéja mögött már látta is, hogy az egyre vadabb zölddé színeződő, sőt már kékbe, hupikékbe játszó mamaligafelületekből mint nőnek ki valami lajhármozdulatokkal imbolygó penészbugák. Egyiküknek-másikuknak nevük is van. Lám, lám. És van nekik beszélőkéjük, bagólesőjük, érintkeznek, értekeznek egymással, „kommunikálnak”. Lám, lám. Kommunikáló kommunisták. Lám, lám. Lám, milyen édesdeden durmol a haverod, mondta Keselyű IllésűCheseliu Ilie Nagybánya tartományi pártinstruktor Dézsi Gézának, a Bányavidéki Fáklya pártnapilap külpolitikai szerkesztőjének. Adj neki, hagy igyon. Hörböljön ő is. A kétméteres, barna, lengő sörényű, lassú, ritka szavú Dézsi Géza jobbján háromnegyedig tele, átlátszó (fehér) literes üveget, baljában bordás falú kispoharat szorongatott, egyensúlyozott, menetiránnyal szemben, a vonat ablakánál ülve szundikáló Jánosnak dőlt, töltött neki, a kisüsti azonban nem a „kupicába” csurgott, hanem János frissen varratott, világosszürke öltönyére. A közös kirándulásokkor szokásos italozást a „lehetőségekhez képest” gondosan, elővigyázatosan kerülő, a verseskönyve esetleges kiadása ügyében Szász Jánossal megbeszélt, „lelevelezett” szerzőszerkesztő találkozóra készülődő Jánosba ettől az eléggé elhúzott, kitartott locsolástól, az őt azonnal tetőtől talpig elárasztó, átjáró bráhabűztől belecsapott a mennykő; agya kigyúlt, mértéktartását, ítélőképességét elvesztette. Fejjel a különben kedvelt Géza gyomrának rontott, a szemközti, történetesen szabad ülésre dobta, döntötte és ott öklözte, ahol érte. A félrerepült pálinkásüveg a lábak alá vágódott, sebes kotyogással kiürült, „megkönnyebbült”, majd veszettül, veszedelmesen hengergeti, hengeredett ide-oda. A denevérfülű, birkaképű Cheseliu Ilie jó-ideig elégedetten vigyorogva szemlélte az „újságosok” ádáz tusakodását, majd kipattant az ajtón, és „lóhalálában” vágtatott feletteséhez, Luţaş Octavianhoz, feltételezhetően: alattomos megbízójához. Pusztai Jánost, a „renitens, magyarságát fitogtató redáktort” sikerült lehetetlen helyzetbe hoznia; éppen most agyalja azt a bunkó Dézsi Gézát, aki Erzsébetbányáért, a bányamedencéért, ha-ha!, a „szülőföldért”, no meg templombolond, ájtatoskodó, bolti eladónő-feleségéért lemondott ragyogónak ígérkező diplomata-pályájáról. „Szent Habakuk, ha nem olyan mutuj, amilyen, és elvesz holmi heverőben lévő, lógós, szélhámos külügyis regáti rányit, egy póréhagyma- és juhtúrófaló, kákabélű mustyukát, mára akár nagykövetségi tanácsos is lehetne! Kongóban, Zairében, Zambiában, Algériában, Elefántcsontparton vagy Albániában lophatná a napot, lógathatná a lábát, ronthatná a levegőt.” Az ökleivel kegyetlenül, elvakultan „dolgozó” Jánosra hátulról többen ráugrottak. Varga Mihály, Máriás József, Szabó Sándor és sejtese szerint, Gúzs Imre ficánkolt rajta. Suller Mária fordítónő a madzaghálós csomagtartóban kotkodácsolt, akár a tanyasi tyúk, amikor megtojik. A Bányavidéki Fáklyánál Varga Mihály orosztanár, a bukaresti Zsdanov (később: Ştefan Gheorghiu) pártfőiskola, „újságíró-egyetem” jeles diplomása a pártélet rovatot irányította. Habri (hadari) beszédmodora, csapongó, híg moslékészjárása cseppet sem fért össze daliás termetével és jóképűségével, mégis olyan könnyedén, elevenen mászott felfelé a ranglétrán, mintha „egyetemi tanárai” csípős paprika erősségű marxizmus-leninizmus kúpot dugtak volna a végbelébe, hogy nyugdíjaztatásáig, végső esetben: haláláig biztosítsák számára a megfelelő, az „optimális” előrejutási sebességet. Vétkezel a párt ellen!, kiáltott Jánosra. Pukkadj ki, te kispolgár!, sziszegte János. Örült a találó, sikeres sértésnek. Persze, nem sokáig, mert Máriás József hirtelen átölelte, lefogta mind a két karját, hogy Dézsi Géza „visszaadhassa a kölcsönt”. Dezső nem késlekedett. Máriás József középtermetűnél valamivel alacsonyabb, busa fejű, vöröses hajú, felsőbányai fiú volt, talán: bányászfiú. A kolozsvári „egyesített” Babeş-Bolyai Egyetemről került a szerkesztőségbe. Csellengett, téblábolt, irkált ezt azt, nyakló nélkül dicsőítgette a Román Munkáspártot, élén Gheorghe Gheorghiu-Dej elvtárssal. „Odaadása, elragadtatása” nem volt eredménytelen; kellő pillanatban Szatmáron főszerkesztővé ütötték. Mellékesen, szabadidejében, „hobbiból” tanulmányokat szerzett Németh Lászlóról. Évtizedek teltével, A sereg és a Zsé birtoka megjelenésekor Jánoshoz is „leereszkedett”. Egyébként nem lehetett rossz ember, ami abból is látszott, kiviláglott, ahogy az immár ellankadó, békülésre, bűnbánatra is hajlamos János fedetlenül maradt, hátra hanyatló fejét, vérző, sajgó arcát, orrát, száját, szemét a megtáltosodott Dézsinek kiszolgáltatta. Kész! Kvittek vagytok!, szólt aztán. A szocialista együttélés normáival, az állampolgárok ügyes-bajos dolgaival, agitációs brigádműsorok írásával foglalkozó, kerek koponyájú, cigányosan füstös képű, középmagas, gyomorbajos Szabó Sándor váratlanul levált Jánosról, hétrét görnyedt, és kiadós sugárban irtózatosat rókázott. Olyasmit motyorékolt, hogy kiugrik a száguldó vonatból. Máriásnak most már vele kellett törődnie, Gúzs Imrének, a „köpeci góbénak”, becenevén: Besenyőnek, a szerkesztőség történelemtanár-főkulturosának pedig nem maradt más hátra, mint Szabó Sanyi hányadékának az eltüntetése. Félő volt, hogy beállít Luţaş Octavian, a nagybányaiak vezetője, felelőse, felvigyázója. Gúzs Imrének hamarosan segítségére sietett Suller Marika. Ezúttal kotló gyanánt virtyogott; nem akadt elég ócska újság a megpocsékolt fülkében. János a legszívesebben a föld alá süllyedt volna. A repülő gulya már akkor megfogamzott, kialakult elméjében, „beteg agyában”, ahogy Ica szerette, szereti hangsúlyozni. Román Ioanné, a „székely” asszonyság, Szántó István főszerkesztő önzetlen-jóságos tanácsadója négykézláb ökre, a Mozsár jobb szárnyára ügetett, hosszú, hegyes ollóját, amellyel a Scînteia című központi pártújság „elévülhetetlenül értékes” cikkeit szokta a helyükből kivágni, kifaricskálni, fényes acélfaroknak tág pórusú, lúdbőrös, gödrös tomporába ütötte, nagyokat durrantott, megmegperdült, húsos, fekete pettyes (mitesszeres) orrát a belőle kipufogó, romlott tojás szagú gázfelhőkbe mártotta. Csujjogatásra készült, de még mielőtt száját szólásra nyithatta volna, a Mozsár zökkenve megbillent, szárnyával a földet súrolta, karmolta, szántotta, úgy látszott, súlyos terhe miatt kényszerleszállást kell végeznie. Ekkor Romanné beosztottja, az irulós-pirulós vénlány, Rencz Gizella a maga növendék bikájáról, a pirostarka, szarvasbogárszarvú, „kecses” apaállatról átlendült a Mozsár bal szárnyára, a szárny hegyét élvezettel meglovagolta. Most már bátran bevallhatom,/ megrepedt a szilvamagom!, jelentette be a „nagyközönségnek”. A Rencz Gizella segítségétől könnyekig meghatódott Romanné lomhán visszacammogott a Mozsár hátára, tekintetével Luţaş Octaviant ráérősen megkereste, és „mély, kommunista meggyőződéssel” kinyilvánította. Nyissunk végre minden kaput;/ Pusztainak útilaput! Luţaş Néró császártól ellesett pózba merevedett, hosszadalmas szövegelésbe kezdett, János azonban nem hallgathatta meg, mert kinyílt a szeme. Rögtön látta, jócskán eljárt az idő, Ica hamarosan megérkezik. Rohant a fürdőszobába, megmosakodott, aztán a zománcozott asztali tűzhelyen a gázt lángra lobbantotta, az aznapra főzött krumplilevest melegedni tette, megterített, kenyeret szelt, lelkifurdalását igyekezet elfojtani, semlegesíteni. Hogy állunk, úrfi?, kérdezte a betoppanó Ica. Jelenléte a konyhát valósággal megvilágította. Mint zab a zsákban, kedélyeskedett János. Kirúgtak? Ki. Azt kaptad, amit megérdemeltél. Azt. Erőlködött, ki ne jöjjön a sodrából. Felesége, Lázár Ilona kanala élével burgonyaszeleteket vágott szét a tányérban. Remegett a keze. Azt hitte, menten felrobban az idegességtől. Valameddig nem szólt, nehogy hetekre szóló kölcsönös haragot idézzen elő. „Majd csak lesz valahogy. Túléljük.” Megyek Attiláért a napközibe, mondta nagysokára, ha akarsz, elkísérhetsz. Kitelik az idődből.
3.
A ezerkilencszázötvenkilenc február elsején született és immár ötéves, nyolchónapos, örvendetesen mozgékony, ugyanakkor idegenek jelenlétében időnként bosszantóan fékezhetetlen, akaratos, önfejű, csoportjában, a nagycsoportban amolyan „bandavezér” szerepét vivő, játszó, gyakorló Attila a napköziben először anyja, azután apja nyakába ugrott. Ica hozzálátott átöltöztetéséhez. Kit szeretsz jobban?, kérdezte tőle, nehogy berozsdásodjanak a hangszálai. Apucit meg anyucit, válaszolta „okosan” Attila; szülei miatta azért sem fognak viszálykodni. Gazember apádat kihajították az újságtól, mondta Lázár Ilona teljes meggyőződéssel. Attila nem figyelt oda; távozó társaknak integetett. János ijedten érezte: elszorul a szíve. Jobbjával fekete, őszi felöltője alá nyúlt, mellkasát nyomogatta, dörzsölgette. Elvágyott valahova, új életet óhajtott kezdeni. Képzeletben nyomban világgá is indult, de nem jutott messzire; a tartományi néptanács (volt honvéd laktanya) egyemeletes, cseréptetős épületeinek, megszámozott „pavilonjainak” tájékán az éber, leleményes Luţaş Octavian propaganda titkárhelyettes szárnyas apaállatát, a máramarosi borzderes növendék bikát föléje irányította, kormányozta, és még mindig a Néró császártól ellesett testtartásban, homlokán lósóska-, farkasalma-, egérfarok-, kutyakapor-, vadmurok-, leustyán-, orosz mályva- vagy juliskalapu-koszorúval fennkölt-fenyegetőén szavalt: Csakis három színt ismerünk,/ a pirosat, sárgát, kéket./ Aki ezeket nem csípi,/ az nem nyámujunk, leléphet! A „hazafias” rigmus hallatán, „vételkor” az egyik közeli, hármas szögesdrótkerítéssel körülvett, ötven méterenként nyurga, gerendalábú őrtornyokkal ellátott, bebiztosított rab-építőtelepről vasalt csizmás, kék ruhás, kerek sapkás, vállszíjas, géppisztolyos, farkaskutyás milicisták vágtattak ki, kiabálva, rikácsolva, csaholva, ugatva János felé csörtettek, tisztán látszott, a vak is kivehette: ő kell nekik, rá vásik a foguk, rá pályáznak. Megbocsáthatatlan könnyelműség lett volna bekeríttetnie, elfogatnia, elhurcoltatnia magát, ezért villámsebesen balra kanyarodott, használaton kívüli, bürökkel, bogánccsal, szamártövissel, istennyilával, porcsinnal benőtt vasúti vágányokon rohant keresztül, alapos, vizenyős mezőre futott, töppedte avult, penész-ősz szénaboglya mögé rejtőzött. A távolban, az innen nem látható, szemmel nem követhető, szomorúfűzekkel, égerfákkal, vadrózsa-, kökény- és bodzabokrokkal, szederindával, komlóval benőtt partú Lápos folyón túl Katalin és Koltó házai sejlettek, szerénykedtek. Tekintetével önkéntelenül a Koltótól jócskán „elkülönült”, netalántán: gőgös Teleki-kastélyt kereste, akárha adott esetben abban találhatna menedéket. Eszébe jutott: a nedves-nevezetes, „halhatatlan” kastélyban jelenleg a helyi kollektív gazdaság, a „kolhoz” elnöksége grasszál. A bágyatag hangulatot árasztó égre nézett és látta: a repülő gulya fegyelmezetlenül össze-összetorlódik a magasban. A másfél mázsás, regáti üstfoltozó cigány kinézetű Román Ioan tartományi propagandatitkár százhúsz kilós, a szatmári Oncsa-telep Szegedi néni nevezetű jósnőjére, nőbizottsági tagjára ütő, „székely” felesége álláig húzott térdekkel ült ökre, a Mozsár hátán, és tömpe mutatóujjaival kosz-nudlikat sodort, „készített” puhára dagadt bokáján. A nudlikat sorra megszagolgatta. Kedvenc beosztottja, a nagykárolyi illetőségű, sváb érzelmű amazon, esetleg „szerencsés, boldog” fiatalasszony még mindig a Mozsár bal szárnyának hegyén „hőcögött” örvendezve: Most már bátran bevallhatom,/ megrepedt a szilvamagom! A mozsár csilingelő trágyakoloncos hasa, lábai, szárnyai, valamint takony- és nyálsodronyos pofája alatt, markológépek sáros gödreiben, „markolásaiban” zömök, sárga birgeli csizmás, földig érő, sárga bőrkabátot és zöld, „zergetollas” vadászkalapot hordó alak bukdácsolt, evickélt, „fitringeskedett”. Olykor megtorpant, slibovicától bepárásodott szemét az ő mujerjára (asszonyára), Ghizelára meresztette, és két ököllel fenyegette. Mássz le onnan, te vacá! (vacă = tehén) Sipítósan, félig magyarul, félig románul követelőzött. Ez Mesaros főmérnök, gyárigazgató (nem is olyan régen még: Mészáros) lehet, vélekedett János felesége és kisfia társaságában a régi (ócska) főtéren. Megrökönyödött: másodpercekig fogalma sem volt róla, hogy kerültek oda. Ica változatlanul, egyhuzamban duzzogott. Az István szálló előtt, a bányásznak elkeresztelt Nagymozi szovjet film-plakátjait bámulgatva durcásan aziránt tudakozódott, mihez akar kezdeni, mert hiszen csak nem reméli, hogy az ő fizetésére ácsingózhat. Gyárba megyek, nyugtatta meg János. Szerszám lakatosnak. Ott is a helyed!, rempelt Ica. Férje munkás mivolta előre megborzongatta. Lúdbőrös lett tetőtől talpig; hivatalában a főkönyvelő-, mérnök-, katonatiszt- és szekusfeleségek között hallgass lesz a neve. Nem elég, hogy magyarnak teremtette az Isten! Beballagtak a Híd utcába. Attila pattogtatott kukoricát majszolt. János csendesen derült: a pattogatott kukoricát a románok floricelének (virágocskának) mondják. Találó, viszont a kakas, a kokas nevezet sem rosszabb. Elgyalogoltak a Ligetig. A kerthelyiségben ittak egy-egy korsó sört, pörkölt sósmogyorót ropogtattak hozzá, elgyönyörködtek a szaporán hulló, alávitorlázó tölgylevelekben, Attilát meghintáztatták, újra megbámulták Lendvay Márton megzöldült mellszobrát, méltatlankodtak a kőből faragott, faricskált, sematikus Eminescu-, Caragiale-, Coşbuc- és Sadoveanu-arcmások miatt; mi keresnivalójuk lehet Nagybányán? Attila mindenütt elöl poroszkált. Ica a Szatmár (17 Octombrie) utcán, a bank előtt, az öregségbe már alaposan belerokkant vadgesztenyefák védelmében bal kisujját János jobb kisujjába akasztotta. Ne csüggedj el, ne keseregj, suttogta. Rendben, szólt János. Édeskés bizsergés keletkezett, áradt szét benne; átjárta minden porcikáját. Hazáig megmagyarázta: november elsejéig teljesen szabad, addig elhelyezkedik. A Bányavidéki Fáklya szerkesztőségétől semmilyen „segítséget” nem fogad el. Éjszaka három emberábrázatú kan disznóval és egy, a Fuksz Oszkár fizimiskáját, vonásait, kefefrizuráját viselő óriás pondróval tünyölődött. A disznók az új főtéren felállított Vida Géza-csinálmány, a bányászszobor Noroc bun-(Jó szerencsét)kívánsággal ékesített talapzatának tövében üldögéltek, a farkukon. Szántó István, a Bányavidéki Fáklya főszerkesztője, Gaftoane Vasile, a Pentru Socialism (A Szocializmusért) munkatársa és a két napilap egyesített pártalapszervezetének titkára, valamint Petria Ilie „pentruszocsos” újságíró, az „új típusú ember (Ember!) szocialista közérdekeinek” tántoríthatatlan bajnoka. Szántó István (szerkesztőségi okmányok aláírásakor: Santo Ştefan) pisze jorksiri orrával Gaftoane Vasile csapzott-bogáncsos szőrű mangalica-oldalába túrt: Parancsolj rá Pusztaira, hogy menjen vissza a zazari bányához. Legjobb, ha egyenesen a föld alá. La sub teran! Tanuljon emberséget. Gaftoane Vasile mohón felszimatolt Vida Géza ósdi-cájgkalapos, hasig gumicsizmás, lámpával, légkalapáccsal ellátott és bizonnyal kommunista bányászára. Ne izgulj, Ştefane, elhúzom a nótáját. A bányák mélyén fog elrohadni, mint hajdanában, a tőkés-földesúri rendszer idején a csillevontató lovak. Bízom benned, Vasilém, röfögte elégedetten Szántó István. Petria Ilie főtt marhatök- és korpamaradványos nyelvével aprólékosan körbenyalogatta. Egyetértek! Csatlakozom!, nyilatkozta aztán. Pártellenség egyenlő románellenség! Mert ugye... Szeretett fővárosunkban, a dicsőséges munkáspártunk jóvoltából pártatlanul csodás Bukarestben rendezett népgazdasági kiállításon nem verekednie, hanem himnuszt írnia kellett volna. Himnuszt a pártról, a román hazáról. Jaj, ha én verseket tudnék szerezni! Első lábaival „malmozva” mormogott: Lángoló szívek, fénylő orcák, – / Románia nagy, fájin ország!/ Utazhatunk vonaton, busszal,/ gyomrunk dugig van csirkehússal. János könnyedén nevetgélt, „göcögött”, közben észrevette: az otromba, lapos tetejű, betongerenda-koronás Bukarest Szálloda és vendéglő felől hurkás testű, ritkás drótszőrzetű, tűzvörös farkú óriás pondró araszol az új főtér cementszegény, törmelékes négyszögein. A meghitten „diskuráló” sertések félé tartott. Jön Fuksz Oszkár elvtárs!, rémült meg Szántó-Santo. Megyek moslékolni. Négylábra zökkent és sebesen elpályázott. Gaftoane Vasile és Petria Ilie undorral hátat fordítottak a módszeresen, céltudatosan közeledő Kisfuksznak. Megjátszották: még rengeteg a halaszthatatlan, kettejükön kívül senkire sem tartozó röfögnivalójuk. „Leszólításukat” kellemetlen következményekkel járható háborgatásnak minősítenék. Megfelelő alkalmakkor „igencsak” tudták, hol tartsanak be ennek az „idegen, jöttment” szerzetnek. Apró disznószemeik a Nagybánya tartományi pártbizottság első emeleti ablakaira tapadtak, Iosif Uglar-Uglár József, a pöttöm „prim” dolgozószobájába akartak mindenáron belátni, erre viszont disznókként nem voltak alkalmasak. Sajnos, a falmászás egyelőre nem kenyerük, tréfálkozott fanyarul Gaftoane Vasile. Váratlanul rájött: a pondró-Kisfuksz megszüntethetné nehéz gondjukat. Eléje trappolt és hízelkedve előadta, mi lenne a kérésük. János odáig volt a kíváncsiságtól, üde álma vad csörömpöléssel megszakadt. Fejénél, az éjjeliszekrényen „kötelességtudóan” lármázott a kerek, nikkelezett keletnémet ébresztőóra. Ideje volt szedelőzködni. Ica ragaszkodott hozzá, hogy Attilát ő vigye a napközibe. Majdnem utamba esik. Te csak heveréssz! Rád fér. Nem bírta ki gúnyolódás nélkül. János megmosakodott, reggelizett, felidézgette szélsőséges tünyölődését, majd útra kelt, ment munkát keresni. Elsődleges célja az volt, hogy jövendő állása közel legyen a lakásához, ne nyomakodjék hajnalonként a különböző járműveken; vonaton, buszon, munkásautón. A zöldségpiac mögött, tízpercnyi gyaloglásra volt egy építkezési vállalat, néhányszor írt róla a Bányavidéki Fáklyában, hát oda tartott; ott talán szükség lehet szerszámlakatosra. Ráérős haladása közben azon töprengett: most, miután első kötete anyagát, a két hosszabb elbeszélést (kisregényt?), az Ösvény a világba és a Meglesett élet címűeket a Forrás- sorozat számára a kiadónak átadta, vagyis: elküldte, mihez fogjon, milyen új műbe kapaszkodjon? Határozottan és csendesen lelkendezve érezte: képes írni, úgymond megtalálta a hangját. Kántor Lajos, támogatója és barátja a „szemébe mondta”: hallatlanul eredeti a nyelvtudása, „álljon neki”, használja ki, „éljen vele”. Még valami. A múltkoriban Nagybányán időzött Kacsir Mária az Előrétől, elolvasta az Ösvény a világbant és kijelentette: János, ez valódi esszencia. Adjon belőle részletet a Falvak Dolgozó Népe számára. Tudja, én ott is dolgozom. Persze, adott részletet. Szeretett volna bővebben eltársalogni a nála jóval idősebb, de kitűnő karban lévő, intelligens fehérnéppel, az Élőre „színházi szakemberével”, de összehúzta magát, lakatot tett a szájára.
A piachoz érkezett. Bement a kapun.
4.
Bement a négyszög alapterületű, aszfaltozott, túlnyomórészt fedett asztalokkal ellátott, „berendezett” zöldségpiac betonboltíves, sarkig tárt, zöldre festett vascsőkapuján, és belevegyült a sokaságba. Termelők, kofák, háziasszonyok, milicisták, hajléktalanok, csibészek, zsebmetszők, hulladékgyűjtők nyüzsögtek, lármáztak körülötte. Képzelete nyomban nekilódult; elragadta: a termelőket komor hollóknak, a kofákat totyakos csókáknak, a háziasszonyokat tarka mátyásmadaraknak, a milicistákat ráérős barázdabillegetőknek, a hajléktalanokat ázott varjaknak, a csibészeket sunyi héjáknak, a zsebmetszőket cserregő szarkáknak, a hulladékgyűjtőket takarékos tövisszúró gébicseknek látta. A hollók csőrükben „meglovasított” sajtot tartottak, a csókák „félpénzért” szerzett dióikat kínálták, a mátyásmadarak egymást „szajkózták”, a barázdabillegetők „óvatlan gilisztákkal” huzakodtak, a varjak „mellényük” kopottságát panaszolták, a héják karmaik „működését” ellenőrizték, a szarkák „csillogó tárgyakra” vadásztak, a tövisszúró gébicsek irdatlan kökénybokor tüskéire „tettenért pondrókat” tűzögettek. A gébicsek következetes, megszállott takarékossága, szorgalmatossága, „jövőbe látó” képessége Jánost lenyűgözte, úgyszólván meg is hatotta. Isten látta a lelkét, adott helyzetben egyáltalán nem bánta volna, ha éjszakai tünyölődését fokozva, megtoldva, kikerekítve, anekdotává gyúrva azt a hurkás testű, ritkás drótszőrzetű, száztapancsú, tűzvörös farkú óriás pondrót, Fuksz Oszkárt, a nagybányai új főtér cementszegény, törmelékes négyszögein araszoló, kefefrizurás, levedző potykaszájú, zabolásságra hajlamos Kisfukszot, a műkedvelő Kun Béla-kutatót, aranyhaltenyésztőt, sírásó-unokaöcsöt, a Bányavidéki Fáklya pártnapilap ipari rovatának munkatársát, a megátalkodott gyufaszálaprító Ráduly József-Cincogó Felicián „moszkovita neveltetésű” közgazdász beosztottját „elintéztetheti” velük, de lüktetve sajgó sajnálatára, álláshajkurászással, kenyérkeresettel kellett bíbelődnie, bajmolódnia. Tovább lépdelt tehát, és negyedóra sem telt el, máris a tartományi építkezési tröszt szocialista realista ízléssel, „puritánsággal” kialakított igazgatói irodájában, mint bajba jutott, elesett, sajnálatra méltó, jobb sorsra érdemes kérelmező, váltogathatta a lábait, rugóztathatta a térdét, tárhatta szét a karját, vonogathatta a vállát, bizonygathatta szerszámlakatosi képességeit, érdemeit. A „sokoldalúan fejlett” román szocializmus „szakadatlan tökéletesítése” során, hevében, forgatagában látványosan, „intelligensen” megkopaszodott Gheorghe Gheorghiu-Dej faragott-lakkozott rámás, beüvegezett, színes aromása alatt trónoló trösztgóré, egy mértéktelenül, a valamikori nagyvilági dámákat is megszégyenítően hosszú nyakú, fekete, hibátlanul kerek tekegolyó-fejű, „posztmodern” kivitelezésű, kénmájjal, de az is lehet: valamivel olcsóbb, hozzáférhetőbb hipermangánnal patinásított bronzszoborra ütő figura, figuráns nem mutatott helyet neki, ellenkezőleg, mihelyt kapiskálni kezdte, „politikailag, ideológiailag, a szocialista-kommunista társadalom építésének vonalán” csávába került újságíróval, fiatal íróval, méghozzá magyarral(!) van dolga, a „termelő részlegekben tevékenykedő” főmesteréhez, bizonyos Dajcs vagy Dancs elvtárshoz utasította. Bozgor impuţit! (Büdös hazátlan!), gondolhatta betanult, szokványossá laposodott, önfeledt gyűlölettel, viszont János sem volt templomajtó. Gebbedj meg, rusnya oltyán!, udvariatlankodott magában, természetes „etnikai előítélettel”, a megszállókkal szemben érzett kötelező undorral, miközben La revederét (Viszontlátásra) csicseregve visszahátrált a várószobába. Az akaratlanul, kiszámíthatatlanul múlt századivá, lúdbőröztetően avataggá formálódott, sikeredett, csicsikovi hajlongásokkal is kísért, aláfestett, szatirikus filmekből elleshetett, lepárlott kihátrálás ellensúlyozására eszébe idézte a viccet: Miért hosszú az oltyánok nyaka? Azért, hogy átláthassanak a Kárpátokon, hol található Erdélyben megüresedett igazgatói állás. Azelőtt, nemrég holmi Adler nevezetű, „magyar ajkú”, rozsdás üstökű, a munkaszolgálatból „érdemdúsán” hazaszabadult zsidó rázta az építkezési tröszt élén a rongyot. Igazgatói ténykedése, hősködése, vitézkedése („Jaj, ne, csak ezt a kifejezést ne, továrisok, kamerádok, elvtársak!”) végső hónapjaiban, heteiben, napjaiban ő is csupán románul, az állam és „felülmúlhatatlan bátorságú, kikezdhetetlen erkölcsű dák-római őseink csodálatosan, utolérhetetlenül gördülékeny, dallamos, bennünket biztonságosan megtartó nyelvén” mutatkozott hajlandónak interjúkat adogatni a helyi, esetleg bukaresti magyar „újságosoknak”. Hadarva, de csattogósan beszélt; úgy hullott belőle a szó, mint kendertörőből, tilolóból a pozdorja, sztalinosan, térden alul érő kezét pedig könnyű szívvel, sikeresen kölcsönadhatta volna motollának. Na jó. Sietett János a „termelő részlegekbe”, Dajcs-Dancshoz. Izmos, acélos inú kőszáli kecskebakként, gyakorlottan, ugyanakkor könnyed-játszin ugrálta át a behemót, otromba tehergépkocsik, földgyaluk, markológépek, daruk, villamostargoncák által felvágott, megpocsékolt trösztudvar öblös gödreit, kiterjedt tócsáit. Az egyik egyenlőtlenül cikcakkos, sártüremléses peremű tócsa pillanatnyilag nem háborgatott, fenékig tiszta vadvizében ismerős emberábrázatot vett észre. Nézz oda, Csokotyisán Karcsi!, kiáltott fel őszintén örvendezve, szökkenés közben, jóformán a levegőben. Csokotyisán Károllyal együtt járt Szatmáron a kettes számú, vegyes fémipari szakiskolába, mindközönségesen: „Mixtá”-ba, és meglehet, ugyanabba az osztályba. A sudár, jó megjelenésű, „fejlődőképes IMSz-tag” Csokotyisán Károlyra kedvvel emlékezett, mert „szervezőképességgel megáldott aktivista társait” az iskola ifjúmunkás Szervezetében folyton, kötelességszerűen, olykor egyenesen tolakodóan a helyes, a szép magyar beszédre okítgatta. Vastag, tanulságos, látókör bővítő szovjet és magyar regényekről volt tudomása. Mihail Solohov Csendes Donjáról meg Aczél Tamás A szabadság árnyékában című könyvéről, például. A Csendes Dontól el volt „ájulva”. „Nem egyéb.” Ce e, haver? (Mi van?...?), kérdezte Csokotyisán Károly, esetleg inkább már: Ciocotişan Carol, úriasabban: Carol Ciocotişan egyszerre a mélyből és a magasból. Mit máj keresel minálunk, ahol a madár se jár? (mai = még). Villany-hegesztőpisztolyt és nyeles, sötétüveg-betétes, keménypapír-védőmaszkot tartott a kezében. Fatalpú szolgálati vagyis munkavédelmi bakancsot, perzselésfoltos bőr lábfej- és lábszárvédőt, valamint pléhmerev bőrkötényt viselt. „Román” szamurájnak, netalán: kamikádzénak látszott. Csoportvezető (Şef de echipă) adta a János tudtára. Fémiparista korszakukra fintorogva legyintgetett: Vai (jaj), hun van a mán! Tizenkét éve abszolváltuhk, végeztünk. Azóta sok víz lefolyt a Szamoson, a Láposon, a Zazaron. Abbion, apám, bólogatott „malagambistás hányavetiséggel” János, azóta ló döglött, hám ürült, akkoriban még a kő is lágy volt, elröpült fölöttünk az idő, fejünket belepte a dér, „galambőszek” lettünk. „Állj elő, vén Márkust, vedd le a süveget,/ Hadd süsse a napfény galambősz fejedet.” (Arany János: A hamis tanú) Látta: ez az idézet immár „falra hányt borsó”. Sietett hát Dajcs-Dancshoz, el ne szalassza. „Valószínűleg sváb. Lehet, magyarul is megszólíthatom.” Keskeny, raktárszerű, szemetes, túlfűtött, tömény bagószagú helyiségben bukkant rá. Alacsony volt, vöröses lapótyaarcú, vizenyős-kék szemű. Lehetett vagy negyvenéves. Ormótlan, nagyhengerű írógépnél kotló, szalmaszőke, melles-faros fehércseléd, a titkárnője kiadós szöszgöngyöleg-kontyában a hajtűket rendezgette. Néhány hajtűt szőlőzsíros, pengevékony ajka között billegtetett. János önkéntelenül is szerénykedő megjelenése fikarcnyit sem zavarta. Végighallgatta mondókáját, majd felszólította: Jöjjön vissza egy hét múlva. Finoman kituszakolta az ajtón. Odabenn, az írógép előtt a csatakanca messzehangzóan felnyerített. János hökkenten fülelt, és miközben úgy döntött, lemond a tartományi építkezési trösztről, helyette a vásártér közelében, a kenyérgyár tőszomszédságában található helyi ipari vállalatnál próbál kenyérbe esni, azon morfondírozott: „írói látásmódja” nem valósághű. Mind Csokotyisán csoportvezető, mind Dajcs-Dancs főmester esetében elvetette a sulykot, átlépte a határt; kifigurázta őket. Méghogy a valamikor ügyes, mozgékony, felvilágosult, a művelődésre fogékony Csokotyisán bugyuta, ügyefogyott, „bedugult” személyiség és renegát magyar! Méghogy Dajcs-Dancs „vöröses lapótyaképű, vizenyős-kék szemű, szőlőzsírt használó, pengevékony ajkú”, aki munkaidőben a titkárnője kontyával foglalatoskodik! Az ilyen „reakciós ferdítésekért” a szocializmusban bíróság elé idézhetik az írót. Idézzék is, adjanak a pofájára, kapják le a tíz körméről, tanítsák meg kesztyűbe dudálni, húzzák rá a vizes lepedőt! Tov. Luţaş (Luţaş elv.), nekem az a véleményem, hogy nevezett Pusztaira, amiért nem kommunistra, rá kell húzni a vizes lepedőt!, harsogta Vajda Ferenc, a Bányavidéki Fáklya mezőgazdasági rovatának vezetője. Helyettesével, Sepa Józseffel közösen ült meg egy máramarosi borczderes bikát. A repülő gulya; szélén, „peremén” köröztek, afféle Szaturnuszgyűrűt alakítottak; roppant élvezték, helyzetüket. Az öklelő fejtartású-fejhordozású orosztanár-mezőgazdász szavai nem jutottak el a repülő gulya középpontjában hetvenkedő, fenekedő Luţaş Octavianhoz, ezért (elvégre, töltő volt) versbe rántotta, tömörítette, gyömöszölte, „csömöszölte” követelését: Ó, pártom, te igazságos,/ bűnhődjön meg Pászkán János!/ Költhetek rád időt, rímet,/ csak utálja verseimet! Sepa József (Szepá Joszif) főnöke mögött, a bika farán kuporgott. Gratulálok, Vajdám,/ lakat vagy a Pajtán;/ acélos szerkezet,/ mint a pártszervezet!, lelkendezett suttogva. „Azért evvel a forrófejű Pusztai Jánossal sem kell összerúgni a patkót. A szerencse forgandó. Hol talp, hol kerék. Ne szólj szám, nem fáj fejem.” Szepá Joszif megalkuvó gondolatai indázásnak, burjánzásnak kezdtek indulni, de feleslegesen, mert János húszperces gyaloglás után megérkezett a Băimăreanába (valamikor Cloşca, majd Ferometal). Kiderült: vesznek fel lakatosokat. Írjon kérvényt, és adja be a titkárságra. Kiengesztelődve, megkönnyebbülve került vissza az utcára. Gondolta, ha már úgyis erre „csámborog”, bekanyarodik a Hatvanba, lássa, mit csinál, hogy van az ő Mátis Béla barátja, az ólommérgezéssel betegállományba küldött „munkáslevelező”? Mátis persze, az állam számára nevelt tyúkokat és nyulakat „tojtorozta”. Jánosnak szűnni nem akaró, felesleges hangoskodások közepette az ujjain kiszámolta, mekkora jövedelemre számíthat ezerkilencszázhatvannégyben, azután bejelentette: nyolcszáz oldalt gépelt „legújabb” regényéből. Mihelyt elkészül, átadja, olvassa el, okuljon belőle. Azt se bánja, ha belejavít; több szem többet lát. Elkeserítő, trombitálta, hogy a „romániai magyar irodalomból” teljességgel hiányzik a detektívregény. Ő most pótolja. Pótold, hékás, biztatta János, szemesnek áll a világ. Aki mer, az nyer. Béla harákolt, ugráltatta borostás ádámcsutkáját, vert falú háza végébe sietett, köpött, az orrát fújogatta. Erőlködéstől könnyes szemmel jött elő. Gyűrött levélborítékot szorongatott a markában. Brassóban adták fel, magyarázkodott. Fenyegetnek. Az a bajuk, hogy Kolozsváron egy társaságban bírálni mertem Majtényi Erik pártverseit. János nézegette a postai pecséteket. A durva, szálkás, zöld színű „kopertán” csupán a nagybányai bélyegzőt volt képes azonosítani. A brassói sehogy sem akart mutatkozni, de hát Istenem... „Az akadékoskodás, szőrszálhasogatás nem méltó hozzám.” Bizalomkeltően mosolygott Mátisra.
5.
Ezerkilencszázhatvannégy októberében, a kirúgását követő, többnyire borús, csapadékos napokban János véglegesen felismerte: prózaírásra termett. Miután reggelenként szeretett felesége, a türelmetlen, házsártos, a kákán is szakadatlanul csomót kereső, emiatt aztán rendszerint időhiánnyal küszködő Ica és kisfia, a szép, okos, egészséges, örvendetesen cseperedő Attila kézen fogva, viszonylagos békében, esetleg egymás mögött, durcás libasorban, könnyed, mégis légkörmérgező csihéskedések közepette elhagyták a lakást, szobájuk asztalához telepedett. Karcolaton, novellán, elbeszélésen, regényen törte a fejét. Akár befogott, oktondi vad ketrece rácsozata mentén, úgy rohangált ő élete, emlékezete átléphetetlen határain belül. Sóváran szomjúhozta a szabadságot. Ezúttal természetesen: az alkotás szabadságát. Gördülékenyen, szemléletesen, érdekfeszítően, mellbevágóan, újszerűen előadható történetekre, a kitapinthatóságig, a megszólalásig pontosan ábrázolható, ízigvérig magyar szereplőkre, hősökre vadászott. Harminc évét olykor harminc alföldi (mit mondjon: nagyréti) kaszáló-csíknak látta; lustán, elpilledten, de nincs kizárva: alamuszin pezsegtek holmi szocialista realizmusnak nevezett délibábban. Ebben az egyenletesen csillogó, elandalító, álmosító környezetben nem léteztek botladozó, kaszatörő honcsokok, nem szúrtak a szúrókák, a szederindák, a szamártövisek, nem csíptek a bogarak, ugyanakkor kellemesen édes volt a kígyóhagyma, a csorbóka, a farkasalma, a keserűlapu, a keserű szájíz. Tökéletesen igaza van Icának: amilyen meggondolatlan és pláné, érzéketlen, nem elég, hogy verekedésbe bocsátkozik a bukaresti gyorsvonaton, de még Szász Jánoshoz is ellátogat; mutogatja magát sült padlizsánná öklözött ábrázatával. Ahelyett, hogy szégyenében a föld fenekére süllyedne! A csupa szakáll Szász János falatnyi, becsben tartott, csupán mezítláb „használható” garzonjában ott ült a szinte kopaszra nyírt, barna, nagy fejű költőnő-feleség, Anemone Latzina. János már látta néhány németből magyarított verselményét. Nyúlfarknyiak voltak, esetenként egy szótagos sorokkal. Vlagyimir Majakovszkijtól és annak hálás, alázatos tanítványától, Majtényi Eriktől eltérően, Anemone Latzina nem kedvelte a széles, merészen felfelé tartó verssor-grádicsokat, megelégedett a féltéglákként, macskakövekként latyakba, sárba, láb (olvasóláb) alá pottyantható, dobálható szótag-sorokkal, elvégre az arra érdemesek leleményesen egyensúlyozva azokon is eljuthatnak a „romániai német költészet” forrásaihoz, kútjaihoz. A buzgó, bugyborékoló forrásokhoz, a bővizű kutakhoz! Ábervájsz, ahogy Illés János első világháborús veterán mondaná. Ez Pusztai János, mutatta be Szász értelmes arcú, barna szemű élete párjának. Anemone nem állt fel megkopott lakkozású tonet-székéről, csak biccentett. Hirtelen felbukkanó, vendégek jelenlétében „mutatkozó” svábbogarat nem nézhetett volna szörnyülködőbb érdeklődéssel, mint a megpecsételt, megpocsékolt Jánost. Szász feszengve elhadarta: a Májusi eső című verseskönyv ügyében még nem „járt el”. A könyvek kiadása hosszadalmas, „emberpróbáló” feladat. Majd. Legyen türelemmel. Hát persze, szólt János. Elnézést kért a „szokatlan” megjelenésért. Nem tesz semmit, így Szász, ha jó író válik belőled, majd megírod. János távozott. Örült, hogy újra szabadban téblábolhat. „A költőséget többé nem erőltetem.” Ebben maradt. A verekedés és állásvesztés miatt kegyetlen lelkifurdalás kínozta. Valahogy: hullámokban csapott rá, árasztotta el, fuldokoltatta. Éjszakai tünyölődéseit is befolyásolta. Valakik új munkahelyén, a Băimăreana (tükörfordításban: Nagybányai) helyi ipari vállalatnál nem és nem akarták befogadni. Lépten-nyomon kizárták abból az álombeli, sötét, dohos, gépolajtól, kenőcstől ragacsos lakatosműhelyből, amelyben dolgozott. Leghevesebb ellenségét Kotecz Jóskának hívták. Még a zazari bányaüzemből ismerte, inaskorából. Jó fiúcska volt, erzsébetbányai születésű, tisztelettudó, itt meg nyomta belülről az ajtót, és lihegve riasztgatta: Coki, mars! Coki, mars! János savanykás képet vágott; mikkel bíbelődik!, aztán sebes körmölésbe fogott. Órákig körmölt. Délfelé rájött: egészen használható elbeszélésvázlat került ki ceruzája alól. Mindjárt címet is adott neki: Nyitva van az aranykapu. Hamarosan kidolgozta. Ica az ebédnél megkérdezte: Hobbiztál? Igen, és képzeld, sikeresen, válaszolta. Éppen nem volt sértődékeny. Szívesen legépelem, mosolygott rá kedvesen Ica gőzölgő tojáslevese fölött. Szüret, elevenedett meg János. November elsejéig, kényszerű szabadsága végéig három prózai munkával készült el: Nyitva van az aranykapu, Fogadás, Hazafelé. Mindháromnak volt „valóságmagva”. A Nyitva van az aranykapu és a Fogadás témáját a zazari bányaüzemből „eredeztette”, a Hazafelében pedig nagybátyja, Illés János halálát „villantotta fel”. Írásait elküldte az Utunknak Kolozsvárra. Termékenyítő magabiztosságot érzett. Regénytéma motoszkált a fejében. Újságírói korszakának különböző eseményei tolakodtak minduntalan előtérbe. Adva lenne a főhős, aki valahol, tegyük fel, strandidőben a Lápos homokján heverészve végiggondolná az életét. Éjjel-nappal erre összpontosított. Éjjel, álmatlan óráiban meg „el-elnézte” a repülő gulyát. A gulya természetesen változatlan kitartással körözött a magasban. Időnként, akárha hatalmas lélegzetet venne, kitágult, megnagyobbodott. Ilyenkor az agyaggalamb-lövészeteken használatos szurkoskréta-korong gyanánt átméretével elérte a bútor- és épületanyagraktárat, a Hatvan cigánynegyedet, a Főnix vegyigyárat, valamint a Zazar lakótelepet. Érdekes, itt-ott becsorbult élével akár a Kereszthegy és a Morgó „homlokát” is súrolhatta. János ezt a Gellért utca harmincegy szám alatti lakás zajosabb szobájából, az Ica hozományának számító olcsó, dísztelen, szalmazsákbetétes hitvesi ágyban heverve nem állapíthatta meg, azt viszont aprólékosan, hiánytalanul látta, hogy a markológép sáros gödreiben a feleségét, Rencz Gizellát ócsároló, fenyegető, zömök, sárga birgeli csizmás, földig érő, sárga bőrkabátos, zöld, „zergetollas” vadászkalapot viselő Mesaros-Mészáros főmérnök-gyárigazgató meglepetésszerűen a levegőbe lendül, azaz: kukra ugrik, majd fejjel a csatakos talajba fúródik. Azonnal mozdulatlanná merevedett, később pedig piros-sárga-kék szalaggal átkötött, vörös szegfűcsokor nőtt ki ráérősen a fenekéből. Kirívó, kuncogtató és egyúttal politikailag elítélhető látvány volt ez, besúgó, titkosrendőr (szekus) után kiáltó, ezért Andor Zoltán, a Disznó, Jánosék lakótársa mélyen kihajolt a „nyeregből”, a csokrot magához ragadta, ráült, mintha puhítani akarná, azután előre dőlve választott tehenének sugdosott valamiket a fülébe. Zsemleszínű, csonka szarvú, meddő barmát Erdőközinének szólította, amivel a feszülten figyelő Jánost jókedvre derítette. A gulya keltette zaj; a surrogás, zakatolás, csörömpölés, csikorgás miatt a sugdosás fel-felerősödött, hallhatóvá vált: Szabad vagyok és bonviván, ennél többet vaj ki kíván?/ A lakásunkból - rum-rum-rum -/ Pusztaiékat kitúrom / Kártyát és italt keverek,/ rájuk mennek a haverek./ Kifüstölik onnan végképp/ a román nép ellenségét. Hi-hi, hö-hö, ha-ha, he-he, örvendezett Erdőköziné, majd ő is rigmusokra fakadt: Egyem meg a bokrétádat,/ nekünk a párt mindent – átad./ Surgyéd van, meg bögyörőd,/ egyebekkel én törőd. Khe-khe-khe, szénamurva ment a gégémbe. Hátulról tarka, kezes növendék bikán Bányai Judit, a bukaresti Előre Szerkesztője, a nagybányai Bányavidéki Fáklya külső munkatársa közeledett. Követelőzve kiabált: Ej, mi a kő, rontom-bontom,/ van igazság, én azt mondom./ Verjék őkelmét laposra,/ nem jött velem a Láposra! Judit szikár volt, vedlő paszulykaró, szoláriumban ápolt, karbantartott bőre selejtes vörösrézlemezként feszült rajta. Mindennel, még vörösrézlemezzel is dolgoztunk, mondta, magyarázta, ecsetelte János első munkanapjának kedvetlen, majdnem zimankós reggelén Krisztya János (hivatalosan: Cristea Ioan), a nagybányai helyi ipari vállalat fémmegmunkáló részlegének főnöke. Egyenes tartású, kosárlabdázó termetű, jóarcú, jóindulatúnak tűnő, negyven körüli férfiú volt. Tisztán, nyugodt hangon beszélt magyarul. Messziről érződött, látszott: magyar neveltetésű. Jöjjön, keressünk magának helyet, fogta vállon Jánost az irodaépület emeleti folyosóján, hordókban növő, tenyésző zöldnövények között. Akkor már tudta, János honnan került a vállalathoz. Jöjjön, kellenek nekünk a művelt emberek. Legelőször a szerszámkészítőkhöz, a présosztály egyik félreeső, sötét odújába vezette. Apró, bokáig köpenyes, ajkait rágó, zavaros-kék szemű emberke volt ott a mester: Martin György. Végignézett a kis cókmókját (munkaruhát, inget, cipőt) szorongató jövevényen, és ellenségesen kijelentette: Nincs helyem. János nem szokott hozzá az ilyen magatartáshoz, legalábbis vele szemben, ezért azonnal elfásult. Szerszámlakatos nem lehet, akkor meg minek szegődött ide? Krisztya nem volt ilyen borúlátó. Miután még vagy négy műhelyben próbálkozott az „eladásával”, visszakeveredtek a présosztályra. Ott szerszámszerelőt kerestek. Sosem csináltam ilyesmit, jegyezte meg János óvatosan. Ezután fog, nyújtotta a kezét Krisztya és elsietett. János topogott valamicskét az olajos betonon, nézte, kereste, hol válthatna ruhát. Váratlanul egy füstös képű, fatalpú bakancsos, trottyos nadrágot hordó fickó perdült mellé, bemutatkozott: Lakatos Sanyi anyagleszabó. Ismeri. Emlékezzen csak vissza, gyermekkorukban a Zazaron át kővel hajigálták egymást. Én voltam a cigány!, csapott a János karjára Sanyi, azután felkísérte a félemeleti öltözőbe, és kijelölt neki egy üres szekrényt. Végre, nemcsak koszos surmók között leszek ebben a kuplerájban. Bagózol?, tért át a tegeződésre. János megkínálta, rágyújtottak. Próbált emlékezni Sanyira. Sehonnan sem tudta „előkaparni”. Cigányokkal sosem játszott, sosem verekedett. Irtózott tőlük, éppen úgy, mint a zsidóktól. Mit csináljon? Ilyennek született. Tudod, komám, világosította fel Lakatos Sanyi, nem vagyok én móré, még az anyám szerint sem. Pedig ha valaki, ő tudná. Senki sem tartotta neki a gyertyát, nincs igazam?