Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1994. augusztus, V. évfolyam, 8. szám »
Szakács István Péter
SZERTARTÁSOK
(1)
Előtte és utána hosszasan tisztálkodom. Mintha így próbálnám elkülöníteni magam
attól a művelettől, amiben részt veszek, pedig jól tudom, hogy csakis akkor és
ott nyilatkozik meg kendőzetlenül igazi énem, hiszen máskor kötelező konvenciók
mögé kell rejtőznöm, ahogyan az a hétköznapi halandóknál szokás. Csodálatosnak
tartom, hogy a sors rettenetes kegyelméből ez a kivételes lehetőség éppen nekem
adatott meg, s ha rövid időre is, de megszűnik ilyenkor a céltalanság kínzó
érzése, s megfeledkezhetem az emberi lét reménytelenségéről. Ezekben a
percekben istenekhez mérem magam, és biztos vagyok, hogy más is így cselekedne
a helyemben.
Családunkban apáról fiúra száll ez a mesterség. Őseim közül az első, aki sok
évvel ezelőtt ezt merte választani, a családi legenda szerint földönfutóként,
távoli országból érkezett ide. Arcmása, amelyet egy ismeretlen vándorpiktor
örökített meg, ott lóg a szobám falán. Babonás tisztelettel szoktam fölnézni
rá. A színek megfakultak, a festék nagy része lepattogzott a vászonról, egyedül
a szempár világít élettel telve a kámzsa redői mögül, mintha most is az előtte
sürgölődő névtelen festőre figyelne.
Emlékszem, gyermekkoromban még rettegő kíváncsisággal néztem hazatérő apámra. A
nehéz tölgyfaajtó kulcslyukán keresztül lélegzet-visszafojtva lestem, amint
vigyázva a faragott ruhásládába zárja furcsa öltözetét, s felveszi az egyszerű,
kopottas köntöst, amelyet napközben szokott viselni. Ha valaki kereste, s nem
volt otthon, anyám engem küldött utána. Ilyenkor szinte behunyt szemmel
vágtattam át a kacskaringós, macskaköves sikátorok útvesztőjén. Általában az
órások bástyájával átellenben épült kocsmában találtam rá. Ott üldögélt
törzshelyén, a sarokban, egymagában, s a semmibe bámult. Távozásunkkor a
vendégek megkönnyebbülten sóhajtottak föl a hátunk mögött. Néha a tengerparton
akadtam rá, s többször is el kellett ismételnem az üzenetet, míg végre rászánta
magát az indulásra.
Mindez már a múlté. Már rég nem rohanok át lélekszakadva a szűk utcákon, hogy a
rám bízott, homályos jelentésű szavaktól minél hamarabb megszabadulhassak.
Napközben a homorúra koptatott mellvédeken könyökölök, vagy céltalanul
bolyongok a rakparton. Néha szórakozottan megállok a falak tövében húzódó
fényes kirakatok előtt, s magam sem tudom, hogy a cifra árukat lesem-e vagy az
üveglapon földerengő arcomat. Úgy érzem ilyenkor, hogy örökre elakadt az idő
kereke.
Hajnal felé azonban, amikor még sötétségbe merül a város, s a sikátorok mélyén
felvonítanak a kutyák, végre beléphetek a belső szobába, óvatosan kinyitom a
ruhásládát, és áhítattal öltöm magamra féltett köntösömet, majd lábujjhegyen
leosonok a csigalépcsőn, és kilépek a kapun. Csak egy-két kóválygó részeggel
szoktam találkozni ilyenkor, akik bambám bámulnak rám, s mintha egy pillanatra
kijózanodnának. Megvárom, amíg elkotródnak az utamból, aztán megindulok a
hajnali derengésben fölsejlő torony felé.
Nagyjából sejtem, hogy mit gondolhatnak rólam az emberek, városom örökösen
gyanakvó polgárai. Bármi is járhat az eszükben, nem érzem magam gépnek, nem
vagyok puszta eszköz egy kiismerhetetlen s ezért rettegett hatalom kezében.
Akkor és ott valójában én döntök. Egyedül én ismerem a szerkezet rejtélyeit, én
tudom működésbe hozni és megállítani a gépezetet.
(2)
Mindössze három perc. Jó előre kiszabták, s tartják magukat a hagyományhoz.
Miért kivételeznének pontosan veled? Ennyit tart az egész. Ennyit igazán
kibírsz. Más is kibírta már előtted. Száznyolcvan másodpercet. Fölösleges
játszadoznod a számokkal. A percek törtrészeinek aprólékos számbavétele ezúttal
mellékes. Többről van szó. Összeszorul a torkod, ha csak rágondolsz is. Pedig
ismertették a részleteket. Mindent elmondtak. Mintha egy már megtörtént
eseményt zártak volna a szavak végleges kristályába. Így minden tiltakozás
eleve fölöslegessé válik. S a gondos szervezés ellenére becsúszó apróbb hibák –
a véletlen furcsa fintorai – csupán színezik a megmásíthatatlanra tervezett
történést.
Karon ragadnak és felvonszolnak a deszkából ácsolt vagy betonból öntött
lépcsőkön, de talán elégséges lesz egy energikus oldalbökés is, s előfordulhat
az is, hogy csupán kíméletlen tekintetek fognak figyelmeztetni az indulásra.
Fent a reflektorfény vagy a fáklyák füstölgő lángja elvakít majd, s beletelik
egy kis időbe, amíg visszanyered látásodat. Ezen mindenki átesik, magyarázták.
Egyesek ravaszul lesütik ilyenkor a szemüket a kopár deszkákra, mások kihívóan
a fénybe bámulnak. Bármerre is nézzenek a dobogóra föllépők,
egészen mást látnak, éreznek, mint ami körülöttük van, mondják a jól
értesültek. Múltbeli arcok derengenek föl ilyenkor az emlékezet cellányi
sötétjéből, távoli tájak lobbannak el benned bemérhetetlen pillanatok
fókuszában, s hajdan kimondott szavak tűnt íze tolakodik a
szájpadlásra, de az is megtörténhet, hogy semmire sem gondolsz ekkor. Választ
erre csak ott fent találsz.
Aztán a révedező tekintet előbb vagy utóbb a tömegre hull. Zuhanó repülőből
tekintesz így – megbabonázottan – a bukdácsoló tájra. Védtelennek, megalázóan
meztelennek érzed magad a rád szegeződő szempárok kereszttüzében, s
kiszolgáltatottságodat jelzik a tapintatosan félreforduló fejek is.
Most döbbensz rá igazából, hogy innen visszalépni már nem lehet.
Még hallod, hogy hátad mögött, az utánad következő bizonytalan lépései alatt
megkoppan a lépcső. Aztán lassan elül körülötted a moraj, s a figyelem halálos
csöndjében előbbre lépsz. Árnyék keresztezi léptedet.
Mindössze három perc. Ennyit mértek rád a sorban. S szavaid megrecscsennek, mint
csigolyacsont a zsinór rántásától.