Lakatos Mihály
MENEKÜLÉS
Már nem emlékszem, mikor tűnt fel mellettem a kísértetvonaton. Elnyűtt télikabát fényesre kopott gallérjai közül, borostaszürke homályból érkezett a hang, és bátortalanul cigarettát kért. Nem tagadtam meg tőle ilyen kora hajnalban ezt a csekélységet, de én magam választottam ki azt a szálat, melyről hajlandó voltam lemondani az ő kedvéért. Nem mutatta, hogy esetleg rossz néven veszi mozdulatomat, sőt: úgy rémlik, rám se nézett.
A lány a bokor zsenge hajtásai közül izgatottan figyelte a tisztáson ide-oda rohangáló „hunyót”, s úgy érezte: a szavanna forró lehelete a füvek közé préseli. Egy pillanatig arra gondolt, hogy feladja magát, s elmegy fürdeni. Aztán mégis a helyén maradt. Ekkor, mintha a bokor megszánta volna, a levelek közül hűvös légáramlat csapott ki (távoli, eljövendő évszakok Orbit-szagú lehelete), végigsöpört rajta a sarkától a tarkójáig, és rögtön utána furcsa bizsergést érzett az ágyéka táján. A kínzó fájás olyan hirtelen érkezett és illant el, hogy ideje sem volt felsikítani. Csak az arcizmok nevetséges rángása jelezte a röpke látogatást. Kezét ösztönösen a lába közé kapta, s fekete arcára, összes kellékeivel együtt rátelepedett a rémület.
A hajnali köd elárasztotta a fülkék belsejét, és komótosan elterpeszkedve az üres székeken, útnak indult egy szebb, újabb világ felé.
– Hová a francba utaznak maguk újév hajnalán? – böffent ránk a kék egyenruhás pálinkásüveg, közönséges nevén Lord Control.
Felpattantam, pukedliztem, majd így szóltam:
– Szíves engedelmével és ha Ön is úgy akarja, mylord, a b.-i állomást céloztuk volna meg...
– Áá... – pukkant ismét, s megvakarta gyér hajú dugóját. Kövér, párnás ujjaival felém nyúlt, s közöttünk örökre eltűntek azok a friss, ép, talán még nyomdaszagú jegyek, melyeket az állomás szendergő pénztárosa pöccintett ki nekünk az ablakán. A pislákoló lángnyelvet a borosta irányába nyújtotta, s rövidesen szabályos időközönként felbukkanó füstcsomók jelezték, hogy az érintetlen, fehér cigaretta útra kelt. Bíborszín üstöke – mint valami lidércfény – hol közeledett, hol távolodott a félhomályban.
Ég vele! – fújtam utána a füstöt, s a haloványarcúra gondoltam, aki ebben az órában valószínűleg még javában húzza (ide-oda tántorogva) a mámoros lóbőrt. Mélabús hangulat vert fészket a lelkemben. „Én, ha egyszer elmegyek, többé gondolatban sem jövök feléd” – zokogta a fülembe a sláger, s férfias, rogermoore-i szenvedéssel a tekintetemben meredtem magam elé, és az járt az eszemben, hogy mennyivel jobban illene a helyzethez egy magányos, szélcibálta séta a téli dühében acsargó tenger partján. A sötét, zavarosszürke hullámok elnyelnék a tükörképem, örvények tennék a magukévá, s mohon hurcolnák magukkal mélytengeri háremükbe, hogy az őselem rövid időn belül a maga tökéletességére formálja át.
– Én nem öltem meg, becsületemre nem – mondta a férfi, amikor már a szűrő közelében járt. – Megszúrtam, de nem öltem meg. Elhiszi, ugye elhiszi? – emelte rám először a tekintetét, s kiloccsant belőle a félelem.
Bólintottam, de nem lehettem túl meggyőző, mert megragadta a kezem, s izgatottan szorongatni kezdte:
– Maga jó ember, ugye nem zárhatnak be ezért?!
– Hát, ha nem halt meg...
Az undorítóan nedves, dohány- és pálinkaszagú ujjak tovább markolászták a csuklóm:
– Már rég a begyemben volt, soha nem köszönt... mások is hallották... nem hitte, hogy elég erős vagyok...
Riadtan nézett a kezére: csupa vér. Maga sem tudta, miként trappolt végig a több kilométeres ösvényen, egyszer csak ott találta magát a nádkunyhók között. Naplopó suhancok vihorásztak mellette, s kavicsaikkal a futóvadra való lövést gyakorolták rajta, de ő se nem látott, se nem hallott. Anyját kereste az ismerős arcok közt, hogy az ölébe meneküljön, s ott teljesüljön be rajta a végzet, mely ilyen szörnyű formában csapott le rá. Mikor az anyja nagy sokára kihámozta az összefüggéstelen dadogásból, hogy mi is történt valójában, lefogta a vértől mocskos, hadonászó kezeket, s kissé riadtan bár, de távolról sem annyira elborzadva, mint várható lett volna, a nagyanyjához szaladt vele. Kevésfogú először csak nevetett rajtuk, de úgy, hogy a térdét csapkodta jókedvében, majd kézen fogta véres lábú unokáját, s kivonszolta a faluból. Egy olyan helyen állapodtak meg, ahol két különböző irányból érkező elefántcsapás egy közös ösvényben folytatódott, míg bele nem veszett a szavanna zöld hullámaiba.
– Látod? – mondta Kevésfogú a minden ízében reszkető lánynak, s ráállt a egyik csapásra. – Ezen a csapáson jön a férfi!
– Ezen pedig – folytatta, miután szertartásos lassúsággal átsétált a másikra – érkezik a nő!
Erika már várt rám a s.-i állomáson, és negédesen mosolygott, mintha mi sem történt volna. Elismerem (így utólag is): amint megpillantottam, belsőségeim vad táncba kezdtek, a szívem pedig rapet járt.
– Úgy döntöttem, hogy együtt szilveszterezünk... – nézett rám mosolyogva, s ennyi kacérság láttán a térdem megroggyant. – Örülsz?
Még hogy örülök-e?! Elomoltam a lábai előtt, s nem rajtam múlt, hogy nem sikálta tisztára velem az állomás szivarcsikkel, tökmaghéjjal és garatváladékkal felcicomázott padlózatát. A palotapincsi már akkor ott lapult a hátizsákjában az élelmiszerek között, s egy kolbász nélküli kolbászhüvelyen át szívta be a létfenntartáshoz szükséges gázokat, de ez – balszerencsémre – csak jóval később került napvilági a. S akkor – balszerencséjére – már semmit sem tehettem érte. Mert én szeretem a kutyákat. Tisza – noha ritkán voltam otthon – érkezéseimkor mindig viharos örömmel fogadott, pedig a mindennapit nem tőlem kapta. De volt egy közös titkunk, ami minden Pedigreenél többet ért: soha nem emeltem rá kezet. A kutya pedig nem felejt. Ha meg fehér is, akkor pláné.
Vonatra szálltunk. A galuskák lassan oldódtak nyelőberendezésemben, s a b.-i állomáson már viccet is tudtam mondani, anélkül, hogy nevetőizmaim vigyorgó görcsbe torzuljanak a végén. Négy lába van, és elől-hátul vérzik. Mi az? – szögeztem neki a találós kérdést. Vállat vont. Hát mi lenne? – segítettem ki – Kicsi kutya tarka, se füle, se farka... Meglepetten nézett rám (szinte dühösen), aztán legyintett, és biztatott, hogy gyorsítsuk a lépteinket, hogy még sötétedés előtt stopot kapjunk. A december végi napsütés kezdetben piknikhangulatot teremtett, ám egy órai ácsorgás után úgy éreztük, mintha lábaink kilógnának a világűrbe.
– Kinyissam? – húztam elő gyanútlanul egy likőrösüveget a hátizsákomból.
Habozott. Megfogtam a kezét. Az ujjai jéghidegek voltak.
Amikor a falu asszonyai hírül vették, hogy mi történt, abbahagytak minden más foglalatosságot (egyébként sem végeztek soha olyan munkát, amelyet éppen ne lehetett volna félbehagyni egy-két, sőt, több napra is), s kicsődültek a háromágú keresztúthoz, ahol a családtagok már minden előkészületet megtettek a szertartás megkezdésére. A legidősebb asszony európai fül számára idegesítően rikácsoló hangon rákezdett a dalra, s az asszonysereg rövidesen ott tombolt az utak metszéspontján lehajtott fejjel kuporgó áldozat körül. A kezükben szorongatott zöld ággal időnként (a nagyanya óvó mozdulatait kijátszva) le-lesújtottak a lányra, aki – a rítus szabályaihoz híven – megadással tűrte a csapásokat. Ketten-hárman az asszonyok közül azt a feladatot kapták, hogy távol tartsák a nem mindennapos eseményt meglesni akaró sihedereket, és szabályos közelharcok után ez sikerült is nekik. Aztán, amint várható volt, egyszer a strófákból is kifogytak az extázisba esett asszonyavatók, s a testileg-lelkileg gyúrmává tett áldozatot, a kölykök csúfolódása közepette a nádkunyhójába kísérték. Ezzel kezdetét vette a hat hónapon át tartó felkészítés az új életre.
– Csakhogy megjöttetek! – nyitott ajtót örömtől sugárzó arccal Vince, s meggémberedett ujjaink közé beékelte az első pohár vodkákat. Koccintottunk, és fenékig hajtottuk a poharakat. Erika sápadt arcára visszatért a fény, és repetát kért. Azt is „ledobta”.
– Hát szilveszter van, vagy mi?! – csettintett elégedetten a nyelvével, s olyan kacéran pillantott felém, hogy nem tudtam megharagudni rá. Egy megkésett munkásszállítóval érkeztünk a városba, s ruháink a fél órai út alatt átvették a gázolaj szagát.
– Látnotok kellett volna, hogyan kucorogtunk a hatalmas pótkeréken, amely az ülést pótolta – nevetett Erika –, az utastérben pedig hideg, por és... vanilialikőr...
– Tényleg... – mosolyodtam el kényszeredetten, s óvatosan a vállára tettem a kezem. Hagyta. Vince a szeme villanásával jelezte, hogy témában van.
– Hogy az ördögben sikerült? – kérdezte súgva, amikor egy pillanatra tête-à-tête maradtunk.
– Ugyan – vontam fel a vállam nagyképűen. – Nekem ne sikerülne? A tegnap délben hívott fel, hogy mégis...
Ekkor visszajöttek a lányok, s Vincének már csak annyi ideje maradt, hogy odasúgja nekem: – Reggel egy ágyba fektetlek...
Nem ért váratlanul a dolog, mégis megdöbbentem. Valami ismeretlen félelem ereszkedett alá az ágyékomra, s alig tudtam leplezni, hogy a fogaim összekoccannak. Az asztal túlsó végéről Erika csúfondáros nevetése hallatszott, hogy: „Nahát, ez tök jó...” – s hirtelen zsebre vágtam a kezem.
– Tölts még egy pohárral – intettem Vincének, s olyan piros lettem, mint a bazsarózsa.
– Nekem is, nekem is – csattogott a fülemülém, és nem töltötte a füle mögé. Az órára néztem. Tíz óra.
Úgy kb. négy óra felé valószínűleg már ágyban leszünk. Tehát van még hat órám...
– Férjed édesapja lesz a te édesapád, az ő anyja a te anyád. Férjeddel soha nem feleselsz, nem grimaszkodsz neki, és parancsait mindig teljesíted. Kötelességed mindig előtte felébredni, de csak az ő engedélyével hagyhatod el a gyékényt. Megértetted? Mindent megértettél? – tette fel a végső kérdést az öregasszony, s a lány bólintott.
Ekkor az asszonyok egy csoportja lépett a kunyhóba, hogy – ártatlansága jeléül – pirosra mázolja a menyasszony testét. A falu népe kinn várakozott a jövendőbeli férjjel egyetemben, akinek nem kis erőfeszítésébe került, hogy az élcek céltáblájaként megőrizze méltóságát. Mezítelen lábával türelmetlenül topogott a gyékény szélén, s csak akkor vigyorodott el elégedetten, amikor menyasszonyát végre-valahára elővezették a kunyhóból. A szertartás rövid volt, s az új asszony néhány perc múlva férje kunyhójának az ajtajából nézhetett játszani viharzó egykori pajtásai után.
– Pezsgőt, pezsgőt! – kiáltották mámorosan a társaság tagjai, s az éjféli nedű nemsokára belehabzott a versenyt tátongó poharakba.
– Menjünk le a térre! – indítványozta Vince. – Köszöntsük a hőst!
– Úgy van! Éljenek a negyvennyolcasok! – visszhangozta a társaság, s hamarosan mindenki ott tolongott a főtéri szobor előtt. Petárdák robbantak, emberek ölelkeztek, de a téli fagy nem sokáig tűrte a csendháborítást. Lassan mindenki visszaszállingózott a szobába, csak Erika hevert mozdulatlanul a szobor előtt.
– Gyere már! – tettem a vállára a kezem mosolyogva. – A forradalmat leverték, kár feláldoznod magad!
Zavaros szemekkel nézett rám.
– Te!... a harang... miért nem harangoznak?! – dadogta, amikor nagy kínok közepette felállítottam. – Gyere, keltsük fel a harangozót!... Mi az, hogy alszik?! Ilyenkor!
Erőszakkal a templom bejáratáig vonszolt, s két kézzel döngetni kezdte a hatalmas ajtót. Nehezen tudtam rávenni, hogy hagyjon fel az erődemonstrációval, s végül csak akkor állt el a szándékától, amikor megígértem neki, hogy holnap – amint kivirrad – visszajövünk, s egész álló nap két váltásban fogunk harangozni, ötperces szivarszünetekkel.
A lakásba érve rögtön a pohár után nyúlt.
– Talán nem kellene... – próbálkoztam bátortalanul.
– Mit?! Mit nem kellene? – csattant a hangja fenyegetően, s többen ránk figyeltek. Elpirultam.
– Ugyan... – mondtam halkan, s cigarettával kínáltam, az ő doboza ugyanis már üresen tátongott az asztalon.
A görcs eltűnt a gyomromból. Már nem féltem.
– Megöltem... – szólalt meg kis idő múlva, s diadalittasan nézett rám. – Megfojtottam a nyavalyást. Hát nem láttad?
Csak később értettem meg, hogy a palotapincsiről beszél. Vince borzadva mutatta meg felpuffadt, kiguvadt szemű tetemét a borral telt lavórban. Furcsa mód, megkönnyebbülést éreztem, és akkor sem jöttem ki a sodromból, amikor a poharakkal a kezünkben végigtáncolt blues végén Erika a fehér ingemre löttyintette a vörösbort.
– Ugyan – szakítottam félbe a sajnálkozását. – Kimosom és kész. Az ingeknek ez a sorsa.
Amikor az óra négyet ütött, szedelőzködni kezdtem. Erika a részegek álmát aludta, félrebillent fejjel a fotelban, tőle néhány lépésnyire frissen vasalt ágyneműjével virított a franciaágy.
– Mit tanácsol, mitévő legyek? – szólalt meg a férfi a szemközti ülésen, s a hosszú hallgatás után olyan váratlanul ért, hogy összerezzentem. – Hova menjek? Hiszen nem öltem meg!
„Mit nyaggat folyton ez is itt?! – futott el a méreg. – Mit tudom én, hogy mit kell tennie?! Ne szúrta volna le és kész! Ha pedig megtette, menjen a börtönbe! Nem elég nekem a magam baja, még az övét is vegyem a nyakamba! Hát mi vagyok én, Krisztus?!”
A vonat befutott az állomásra. Leszálltunk.
– Nem jönne el hozzám? Itt lakom a közelben. Van borom is, koccintsunk az új évre...
Nem válaszoltam. Elővettem a cigarettásdobozt, és feléje nyújtottam. Ő kivette az egyik szálat, én a másikat. Tüzet akartam adni, de legyintett. Morogva zsebre vágta a cigarettát, s mocskos gallérját a nyakán összehúzva, köszönés nélkül elment.