SZEMLE

Tudunk-e mesélni a múltról?

Penna Historiae. Esszék. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2000.

A kötet első írása, a leütés olyan, hogy azt már a későbbiekben aligha lehet fokozni. Legalábbis hangnemét, bátorságát tekintve nem. Székely János Három kis nemzeti botránya azért bátor és manipulálatlan szöveg, mert nem tekint a botrányra, nem a botránykeltés a célja. Itt most nincs terünk arra, hogy aprólékosan elemezzük, de annyit mindenképpen el kell mondani, hiszen a kötetet, a kötet egészét érintő kérdésről van szó, hogy a szerkesztő szándék, amely a fülszövegben kap megfogalmazást abban a kérdésben, hogy lehet-e a múltról másképp beszélni, lényegében ebben az első írásban már igenlő feleletet kap. De még egyszer meg kell jegyezni, hogy nem a botránykeltés a lényeg. Kossuth Lajosról akár bizonyítékokkal vagy azok nélkül sok minden állítható, hogy sikkasztott, hogy gyáván megfutamodott, de a Székely János írásában mégiscsak az a mondanivaló lényege, hogy politikailag tájékozatlan volt. Alkalmatlan vezető. És a többi (kapkodó döntései, gyáva megfutamodása) végül is ennek volt a következménye.
A továbbiakban ez az igenlés el-elhalványul, máskor megerősödik. Talán meglepő, de a szépírók azok, akik a legkevésbé tudják itt bizonyítani a másképp való beszéd lehetőségét. Bár Lászlóffy Aladár sajátos, publicisztikusan átfűtött, szójátékokra alapozó írása látszólag megfelel az igényeknek, valójában kimerül a "múltbanéző ha-zás"-ban (amitől a szerkesztői szándék, a fülszöveg tanúsága szerint elkanyarodott volna). Bogdán László szellemes (interjú Hermányi Dienessel), de voltaképpen informális marad. A Szilágyi Júlia írása inkább irodalomtörténeti beszély; Sebestyén Mihály az egyetlen, aki profi történészként olvasmányosan tud a történelemről beszélni, aminek szép hagyománya van a magyar irodalomban, a többször idézett Szekfű Gyulától kezdve (Szamosközitől akár) Várkonyi Ágnesig. Székely János mellett voltaképpen csak Gulyás Miklósnak sikerült a formai lehetőségeket sikeresen kiaknáznia, vagyis eljutni a beszéd által oda, hogy ne csupán információkat kapjunk bizonyos történelmi esetekről, hanem szubjektív történelmet, azaz - hiszen könyvről, irodalomról van szó - történetet olvassunk. A történet létrehozása: benne, általa definiálható egy ilyen beszédforma esélye, és benne lehet megtalálni a kontrollját is a másféle beszédmódnak.
Végül egyetlen sommás mondatban az antológia egészéről. A szlogenek és közhelyek mindig is ugyanazok, bármilyen összeállításban, ami pedig izgalmas, az akkor sem lesz unalmas, ha az összeállítás során, az antológiába való bekerülésük nyomán esetleg a nevek, az egykori és jelenlegi események nem mindig hordoznak többletjelentést. Talán megszólal itt a sok között egy olyan hang, amely igazán érdekelni fogja az olvasót, mert ez a hang fogja őt valóban megszólítani. Tagadhatatlan, hogy a Mentor történelmi esszéantológiája érdekes vállalkozás, és - túl minden presztízsen - igazi leltára lehet a kiadó mögött működő lapnak, a Látónak is; mutatja a veszteséget és nyereséget, mutatja a plusszokat és mínuszokat.

ISTVÁN MIHÁLY