Lászlóffy Csaba
A BAJKEVERŐ
Folytatás előző számunkból.
 
A viszontlátás zavartalan öröme. Alig egy-két délután; ölelkező árnyékuk a régi szalonban és a Holdfényszonáta, mely látszólag beragyogta az ablakon túli tisztátalan tereket is.
A duhajkodó gyászban elsüllyedt lovasszán miatt a kisváros kollektív öngyilkosságról harsogott apám temetése után. Keveset törődtem vele; később sem a halála fájt nekem a legjobban. Inkább az, ami megelőzte.
(Most már biztosan tudom: aznap, amikor GÉ temetéséről elzavartak, s én iszkoltam az állomásra, hogy elérjem a legközelebbi vonatot, már zsebemben volt a jegy, de egyszer csak megindultam makacsul keresztül a síneken, vissza a temető felé... Minden azért történt, mert hirtelen eszembe jutott apám öngyilkossága.)
Egyszer megjelent előtte álmában, és kérte, hogy kísérje el a nyári kertbe. Keskeny ösvényen indultak meg a kaptatón, kétfelől mind több művirágkoszorút lehetett látni s egyre elviselhetetlenebbnek tűnt a rothadó szemét szaga. „Csak egy baj van. Pocsék a kiszolgálás – súgta a fülébe apja. – Minden pincérből kriptaszökevény lesz.”
A felesége közönye tette beteggé. Anyja, aki kihunyt tűzként is maga volt a szenvedés, undok komédiásnak tartotta férjét. Apja olyankor erőszakosan jajveszékelt. „A kedélybetegség talán nem betegség?” – szerette volna megkérdezni Sabinától. De mondhatott-e neki ilyeneket? Azt, hogy: „Az ő egész kései kapcsolatuk tébolyig vivő rejtély maradt” (?)
Az asztalkendőn lecsorgó, céklalének csúfolt piros bor, melynek szagától anyja ki tudta volna hányni a belét. A konyhai sarokpad előtt a padlónyikorgással kísért dadogás: „Imádlak!” S a kijózanító válasz: „Előbb húzd jól a szőnyeget.”
Apja eleinte látszólag gondtalanul mulatozott, kávéházban töltötte az estéket. Egyszer egy padon aludt el a ligetben. Anyja száraz, szemrehányó tekintetével, szótlan mártírtermészetével tüntetett. Ám ahhoz, hogy elhihető legyen mindaz, amit magára kényszerített, rútnak kellett volna születnie. Azt vallotta: a kielégülés hajszolása nemcsak lealacsonyítja az embert, de hivatásától, a rá mért kötelesség vállalásától is eltéríti.
Apjában kezdett kisebbrendűségi érzés kifejlődni. Sérelmeivel serkentette magát. „Ha már a lágerben nem tudtam megdögleni, most kifekszem a hóba!” – kiabálta egyik éjjel. Anyja, szemében üveges fénnyel, bámult maga elé; mintha kihalt volna belőle minden gyöngédség. Az élet.
Sokáig nem tudta, mi történt köztük? Merre keresse a titkot? Egy ismeretlen égtájról, kelet felől közeledett folyton álruhában. Végül valóságosan tört rá a felismerés.
Lehetetlen újrajátszatni az emlékezettel azt az éjszakát (tulajdonképpen akkor kezdte megszokni, hogy van apja), amelyiken anyját utoljára látta sírni, s apjának sikerült megsajnáltatnia vele magát. Azután minden szándék hasztalan volt. Anyja nem tudta többé kicsalni szeméből a szánalom könnycseppjeit; lehet, hogy nem is akarta. Apja pedig ezer különböző változatban igyekezett újraélni s előadni egy szerencsétlenséget... Árokszélen vacogva, kiéhezve, durva parancsra várva, hogy feltuszkolják őket a nyöszörgő vonatra... A rácsokkal ellátott marhavagonba olykor betévedt egy illatfoszlány, hogy eszükbe juttassa: otthon most van a szénahordás vagy a búzaszentelés ünnepe... Csatakosan ássák az árkot, szél sújt esőkorbáccsal arcukba. Egy halott mellé zuhan az állati kimerültségtől. Irtózva eszmél, kúszni kezd szénporban, száraz, szomjúhoztató pusztán, de pisztolyt fognak rá, még mielőtt a dögevő természet prédájává válna.
Anyja vőlegényideálját – a mindig frissen borotvált, jól fésült, kölnizett ifjút várta vissza a lágerből. Az ijesztő, félszeg, falánk félig-embertől azonban, érdekes módon, nem borzad el, az anyai ösztön támad fel benne újra, mintha utólag sajnálná, hogy egyetlen gyermekét nem becézte eleget. De az meg sem fordul a fejében, hogy ez a megalázott, meggyötört férfi veszélyeztetettségén kívül más szorongást is átélhetett, amelynek kilátástalan kényszerképzetei elől menekülve, életösztöne éppolyan kétségbeesett lépésre szánja el magát, mint amikor a szökésre gondolt. Ezúttal meg is valósítja tervét. A láger női személyzetéből kiválasztja a legigénytelenebb nőt, s elkezdi vele gyógyíttatni képzelt impotenciáját. „Az számít, hogy legyen rámenős, és legyen mit fogni rajta”, oktatják ki a fogolytársak. A ragaszkodó kozák fehérnép aztán a maga elképzelése szerint fordított egyet a „fogni rajtá”-n: mielőtt a foglyot hazaengedték volna, erőszakkal ígéretet csalt ki tőle. S midőn apja itthon már úgy képzelte, hogy végre túlvan az egész rémálmon, a postás levelet hozott.
Ki is mondta, hogy az ember a halottjaival is olyan viszonyba kerülhet, mint az élőkkel: néha hidegen hagyják, vagy legalábbis képes megfeledkezni róluk, máskor pedig kiborul tőlük; lehet, hogy minden ok nélkül. Így történt velem is.
Tekintve, hogy egy idő óta nem volt lehetőségem elmerülni a művészetben s munkába temetkezni, a saját életem helyett a holtak élettere és az egykori konfliktusok kezdtek magukhoz vonzani, lefele, befelé húzni.
Érdekes módon, épp akkor fogott el utánuk a „honvágy”, midőn Sabinának az elmúlt esti kimaradását szépítendő, eszébe jutott, hogy tulajdonképpen miattam töltött el annyi időt és késte le a buszt a városban, ugyanis barátnőivel, barátaival, hogy a kedvemben járjanak, kisütöttek valamit. „Szerencsére meggyógyultál – mondta. – Már anyámmal is megbeszéltem (az ő szenesvize is segített kiűzni belőled a rosszat!), szóval holnap estére meghívtam egy nagyobb társaságot. Ide hozzánk. Nem fogsz unatkozni, remélem? Ezekkel már mind találkoztál... – Udvarias vigyorgásom meglehetősen fanyarra sikeredett. – Nem is örülsz. Mi van veled?!” – meredt rám Sabina értetlenül.
Éreztem, hogy rémes vagyok. Rémesebb, mint amikor az Orsón Welles-termetű, csak éppen néhány árnyalattal sötétebb bőrű calafati bárpincérrel, aki a két ujja közé fogott fasírtot egy fogpiszkálóra szúrva, rokonszenvtől sugárzó képpel nyújtotta át nekem, fagyos hangon közöltem, hogy meggondoltam magam, és mást fogok enni.
„Úgy néztél rám, mint aki fejre esett” – karolt belém Sabina engesztelően, s én mint egy részeg, fejemet jobbra, balra ejtve követtem, mintha csak a forró, ganészagú levegőben zümmögő, pimasz bögölyraj jelentette volna számomra az egyedüli veszélyt.
Folyékonyan beszéltem a Sabináék nyelvét, nyelvtanilag egy fokkal talán helyesebben is, mint környezetem. Ennek a lánynak a szerelem kábulatában nem jutott eszébe kijavítani a szót, ha beszéd közben elvétettem; noha egyszer-egyszer – mikor elkapott a szenvedély – nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjék egyik-másik mondatom sajátos szerkezetén.
Nem az egyik nyelv hiányos ismerete, hanem a másik nyelvi közeg hiánya volt e különös állapot s kedvetlenségem előidézője. Hisz nem csupán ismerős arcokra, hangokra vágyom, hanem a bennem élő nyelv szavait kimondva egy kultúra jelenlétére, valóságára. De nem először támadtak kétségeim: vajon a türelmes anyanyelvi táj üzenetével – a türelmetlen történelmi idők újabb tanúsága szerint – nem szolgáltatok-e okot a meg nem értésre közöttünk?
Én, akinek az élete itt „ég és föld között lóg”, hogyan figyelmeztethetném a ránk leselkedő veszélyre őt, aki jóhiszeműen azt képzeli, elég egy szál zsineg – a szerelemé, hogy mint egy kényes papírsárkányt, magához kötözzön vele.
Anyám és apám egyazon nyelven sem értették meg egymást, többé soha, azok után... Mit akarok hát én, akit, lám, ide is elkísértek kiáltásai és elnémított kétségei annak a rettegésekkel teli időnek?!
– Tegnap nyomott hangulatom volt, ne haragudj – költötte másnap reggel csókkal a lányt. – Meglátod, ma még táncolni is fogok.
– Csak egytől félek, hogy megunsz – nyomta pisze orrát a lány a széles mellkashoz. – Mint anyád az öregedet. Hányszor hangsúlyoztad, hogy anyádhoz hasonlítasz inkább.
Elhúzódva Sabinától, komor képpel fölállt, s megindult a kúthoz derékig meztelen testtel, ahogy itt szokás, mosakodni. – Azt mondtad, ma délelőtt megnézhetjük a fatornyos kápolnát – szólt vissza alig hallhatóan.
– Mondd meg, hogyha haragszol valamiért. – A lány hangjából áradó szemrehányás egyelőre elmosta benne a sárga kápolnához vezető képzelt ösvényt. – Az este is vacakoltál az evéssel. Pedig ha tudnád, hogyan szerezte a sógorom azt a húst!
Sajnos, tudta. A kis öreg, a hetedik vagy nyolcadik pohárkoccintás után, mikor kiment vele a hátsó udvaron kihajtott sövényre egyet pisálni, kifejtette neki, hogy az ő veje a mai viszonyokat figyelembe véve, szobrot érdemelne, vagy legalább rámába kéne foglalni. „Most, amikor a faluban egyesek már arra sem emlékeznek, hogy milyen egy becsületes fatányéros íze – jött tűzbe a Sabina apja –, a mi Tódorunknak még nyáron is sikerül farkon ragadnia egy-egy jó formájú süldőt. Nem is malacot, pedig, aj, aj, hol van még az óévi mulatság! Persze, nem közönségesen fagyasztva hozza haza őket, hanem holtra hűtve! – Fogínye fénylett, a csorba szájat vinnyogó nevetés rázta.– Mikor férjhez adtuk hozzá a leányunkat, nem képzeltük még mi se, barátom, hogy annyi jó tulajdonságot rejteget magában. Hárman-négyen, volt katonacimborák, mutyiban összeálltak ezt-azt beszerezni, ami hiányzik ugyebár; a butéliás gázt meg a benzint például nem árt tartalékolni. Van nekik egy dughelyük; magam is jártam ott egyszer, ha látnád, mi minden van ott felhalmozva. Elneveztük Bőséglyuknak; élt ebben a faluban egy festett nagysága, annak a lábaközét csúfolták így, még az én legénykoromban. Na, elég az hozzá, hogy a disznónak van füle is meg farka is, ezért olyan kockázatos a szállítása egyik helyiségből a másikba – függ a benzintől, az időjárástól; tudod, errefelé a milicisták nagyon kíváncsi természetűek! Ám éppolyan kockázattal jár a húst állni hagyni. Különösen ilyenkor kánikulában kényes dolog a többi holmi között abban a dohos szagú, sötét pincében tartani. A léghuzat mégsem pótol egy frigidert. – Megindult a kapu felé, nyákig sáros tornacipőjével lökött egyet rajta, majd kilépett az utcára, és lehuppant a kis padra. – Jó ülés esik rajta – szólt oda feléje a sötétben. – Gyere, átengedem a felét neked. – Míg le nem ült melléje, a kis öreg csak magában nevetgélt, a fejét vakargatva. – Mit gondolsz, mit eszelt ki Todor? – folytatta, könyökével gyengéden megbökdösve padtársa oldalát tán azért, hogy most minden szóra jól figyeljen. – Csináltatott egy koporsót. Azzal szállítja haza a disznóhúst, kifogástalan állapotban. Mindig akad valaki a faluban, aki besegít neki. Egyszer egy mámi, máskor a bolond Vaszi... Az is jólfogott nekünk, ne búsulj! Ha tányérsapkával találkozik hazafelé jövet a koporsóval: persze, megkérték rá, az ángyok, a komák!... Ehhez szólj hozzá, az ángyóját! A szükség felpezsdítette a képzelőerejét. – Kacagást, mimikát, könnyet, mindent beleadott az izgáza kis öreg a színpadra kívánkozó csattanóba. Annál jobban elámult rajta meg a feleségén később, amikor egy disznófejjel és kövér szalonnájú hasrésszel megrakott, kétfülű tálat cipelve caplattak a sárban az árnyékszékre. „A budideszkáról letörölted a vért?” – kérdezte jövet, fojtott vacogással az ember. „Na, szedd össze már magadat – karolt beléje az asszony. – Inkább imádkoztál volna te is, hogy az Úristen ne kelesse nagyobbra, mint amekkora eddig volt, a zsaruk képzeletét. Már a házban sem lehet nyugta tőlük az embernek. Ha csak nem fogad háromszázhatvanöt napos böjtöt egy esztendőben.”
– Az este nem volt étvágyam – válaszolta, mindezt tudván, Sabinának; aki viszont nem tudhatta nyilván (csak felületesen vádaskodott), hogy milyen változás állt be annak idején az ő kamaszlelkében. A sivár napok sejtelmeiből szeszélyes szálakká sodort bizonyosságot olyan tartós ellenszenvvé szőtte anyjával szemben az idő, amit csak anyja elvesztése szakított benne szét. Vajon ezen ment keresztül férje halála után ő is?
–A feleségét nem érdekelte, hogy mit gondol és mit csinál; de legalább a fiát ha maga mellett érezte volna... talán nem következik be a tragédia apáddal – érvelt Sabina, anélkül, hogy megsejtette volna: ezzel önkéntelenül is jogot formált az ő titkait nemcsak megismerni, de ki is forgatni, ami által benne is megerősítette a tűnődéssel járó kételkedés jogát.
– Anyámat a nagyon is konkrét csalódással járó fájdalom távolította el apámtól. Eszébe sem jutott bosszút állni rajta – mondta zaklatottan, a szendergő, alacsony viskók mellett elhaladva, majd átugorva az árokban csordogáló erecskét, idegesen folytatta: – Hát akiket alattomos gyűlölet vagy mesterségesen szított bosszúvágy igyekszik elszakítani egymástól, azok számára milyen megoldást tartogat az idő?
Sietni kezdett, pedig nem várta senki. Mintha GÉ halálával a vereségek, kudarcok elviseléséhez szükséges fölényérzet is végképp kiveszett volna belőle. „Csak fut a víz míg fogaskerekek/ ujjak fogságában a lét fojtogatottan/ felnyikkan: rosszul fogták a nyakát!...” Bosszús volt, hogy nem tudja folytatni barátja kedvenc idézetét.
Egy lecsapó vércse az alkonyuló égen. Az áldozata nem is viaskodik nézett utána hosszan.
Észre sem vette, mikor maradt le tőle a lány.
Mintha nem is én szórnám el a térben, amiket mostanában rajzolok, hanem az idő robbanásai nyomán sodródnának elém. Akárcsak ez a halálfej!
Vajon akkor – apám halála előtt egy héttel – álmodtam-e azt, vagy a véletlenre félelmetes szerepet osztó képzelet ijesztő játéka volt csak az egész?
Az iskolából rohantam haza – aznap kaptuk ki a vakációt –; felrántottam a szoba ajtaját, de ahogy beléptem, megtorpantam. Apám ünnepi ruhában ült az egyik fotelban; csak kifeslett félcipőjét igyekezett a szőnyeg alá rejteni szégyenkezve. Engem a cipők szánalmas látványa tartott fogva, hogy be sincsenek fűzve. Ezért aztán későre vettem észre, hogy apám kikeményített gallérja felett egy halálfej forog. Ahogy ivott, abba csorgatta poharából a sört; mikor meg fölállt, hallatszott, amint lötyög a sör a halálfejben, s a sötét száj- és orrüreg szélén meg-megremegett a vastag hab.
Attól a naptól fogva mind nagyobb rokonszenvet éreztem az önsajnáltatás nevetséges pózában szélmalomharcot vívó, szenvedő apám iránt. Egyszer, emlékszem, náthásan, mezítláb állt a konyha cementjén, s várta, hogy anyám, akinek arca hidegen fénylett a krémtől, válaszoljon neki valamire. Valósággal fulladoztam tehetetlenségemben, amiért képtelen vagyok megakadályozni, hogy szüleim végképp elidegenedjenek egymástól.
Az öngyilkosságát megelőző estén apám órákig állt egy kapualjban a kenyérgyár utcájában; a szemközti ház ablakát figyelte lódenkabátja feltűrt gallérja mögül. Időnként, fogával húzva ki a rumos üveg dugóját, kortyolt egyet, hogy a csikorgó fagyban tartsa benne a meleget. Tizenegy óra körül végre feltűnt a sarkon egy nő meg egy férfi alakja. Imbolygó léptekkel indult meg eléjük. A kucsmás férfi döbbent tekintettel állt meg; a nő (anyám volt) nyugodtan ment tovább, mintha a férje nem is létezett volna számára. Magas sarkú cipője egyenletesen kopogott hazáig. Apám, fölismervén az utazótáskás férfiban anyám szigeti rokonát, a nagyothalló Józsi bácsit, mint aki más valakit várt, kiejtette kezéből az üveget, és futásnak eredt. Az ellenkező irányba, nem anyám után hazafelé.
A szobában az ablakredőny örökre lehúzva. Apám még mélyen beszívja a levegőt, és lábujjhegyre állva, nyitott szájjal fújja ki, mint aki légzési gyakorlatot végez. A fekete öltönyét választotta mára; gondosan igazít még egyet sötét nyakkendőjén. Hónapok óta nem lehetett tetten érni ilyen piperkőc mozdulaton.
„Későn jössz haza? – szólal meg váratlanul anyám. (Ma minden olyan különös.) – Ne várjunk haza ma se ebédre?”
„Se ma, se holnap.” – Udvarias kalapemelés, mielőtt fejébe csapná.
Húgyszagú, szennyes kapualjban találtak rá. Nem derült ki, hogy a legóvatosabb, legfélénkebb lágerlakónak honnan volt pisztolya.
4.
Álmosító idő. Reggel rosszkedvűen keresi papucsát, míg lassan rá nem jön, hogy nem a hálószobában van otthon. Egyszerűen nincs papucs. Kábultan száll le a matracról, talán észre se venné, hogy lelépett (itt mindenki mezítláb jár a csupasz padlón s a cementen), csakhogy az ő talpa most nedves lett. Lepillant. Sör vagy pisi; nem olyan sok, hogy tapicskolni lehetne benne. De épp elég a mulatsághoz. Hogy kikacagják.
Felnéz. A szinte kamaszosan mutáló, idegen hang gazdája uniformist hord. Hízásnak induló, pelyhes állú kölyök, itt-ott még pattanásos is. Gumibotjával paskolva tenyerét élvezettel figyeli, amint ő kínos fintorgassál hol egyik, hol másik lábát emelgeti.
Aztán kiderül, hogy „ez a mi Ionelünk jámbor ember” (így a kis öreg), „csendes, jóravaló, nemhiába hívő keresztény lélek az apja, a Teofil” (ez az asszony volt), „de a rossz emberek, azok reszkethetnek, igaz-e, hamarabb utoléred a tolvajokat, mint a sánta kutyát!” – licitál rá egy utolsót a férj; s felváltva töltögetnek neki az estéről megmaradt Ecuador likőrből, mert hát Ionel „azért nem veti meg az itókát”.
A milicista már kint van a házból, ahová csak éppen bekukkantott, a csatorna alá tett vedret nézi, amelyikben meggyűlt az esővíz.
– Nagyidő volt a tegnap – jegyzi meg.
– Nálunk igen – feleli a Sabina apja. – Ott a szomszédban is?
– Folyt itt bőségesen – folytatja válasz helyett a tányérsapkás. – Nemcsak a csatornából.
– Az este? – sandít rá a kis öreg. – Tán erre jártál?
A pelyhes állú bizonytalanul bólint. De még mindig nem tágít.
– Nagy társaság volt – szólal meg kínos csend után az ember. – Jutott volna hely azért neked is, ha bejösz. – Újabb csend. – A mi Sabinánkat sokan szeretik.
– Sokan – ismételi meg a milicista, s tekintetével őt keresi megint.
A háziaktól utólag megtudja, hogy érdeklődött felőle (csak úgy mellékesen), hogy foglalkoztatja-e valami… „Már úgy értve, Sabinán kívül – válik beszédessé a kis öreg. – A lányom már kerített is neki munkát, ne félj semmit! mondtam Ionelnek. Amit itthon végezhet, afféle bedolgozást. – Látva, hogy neki eszébe se jut neheztelni a füllentés miatt, inkább mulattatja a dolog, a Sabina apja megkönnyebbülten fejezi be mondókáját: – Valamit kellett hogy mondjak neki, nehogy azt higgyék, mármint ott, ahonnan küldték, hogy elhatalmasodott rajtad a kényelemszeretet.”
„Melegíthetem a paszulylevest?” – szólt ki a Sabina anyja, aki minden harmadik nap főzött egy fazék lóbabot.
„Előbb intézzem el a tyúkólat – felelt vissza neki, fontosságának teljes tudatában a férfi, és gesztikulálva kezdte fejtegetni az odacseppent városinak: – Szétverem fejszével. Nincs többé szükség rája. Nutriát fogunk tenyészteni. Kapjuk a ketreceket, a fürdetőket; szabványra készül minden. Az lesz ám az üzlet, barátom. Az állam leszerződte már velünk.”
Két karját széttárva, szemöldökéig behúzott szalmakalapjával úgy festett, mint egy madárijesztő; pedig csak azt akarta kifejezni, hogy mennyire szép itt náluk minden. A lelkendező mozdulat azonban gyanúsan sokáig tartott. A hang is meglehetősen későn jött ki a megmerevedett emberből.
„Az isiászom. Megint belém állt...”
Ő előbb gyengéden – „Dögönyözd csak, ne sajnálj!” –, majd erősebben megnyomogatva-ütögetve a kis öreg hátát, derekát, buzgón kezdte bizonygatni, hogy milyen takaros, szép ez a falucska, és minden olyan megnyugtató itt... Hirtelen behunyta szemét, hogy ne lássa a behajlított, fekete ujjakat: azt a négy-öt serénykedő vénasszonyt a répasorok között.
Így viszont könnyebben tolakodtak elő emlékezetéből a nem kívánatos momentumok – képek és szavak –, amiket a tegnap este összegyűlt társaságban átélt. Miközben a rádió gombját csavargatták, vagy a tévékészülék meg-megszaladó képernyőjén mutogatott vakarózó, öreg páviánpárban gyönyörködtek, amelyet gyermekek és kiabáló, gyermeteg tömeg vett körül, mindenféle nyalánkságot és fénylő piculákat, tán még ezüstpénzt is hajigálva eléjük, miközben szállóigékkel fejezték ki magukat, szavakkal szépítgetve helyzetüket, el-elsütve egy-egy viccet is, de inkább csak úgy „szőrmentén”, neki mindvégig az volt az érzése, hogy nem azt mondják, amit akarnak, hanem legtöbbször nyelvi sémákat puffogtatnak. Nem sok értelmét látta annak, hogy ott ül köztük, és minden percben koccintania kell poharával, még ha nem is akar inni. Legszívesebben elmenekült volna az émelyítő szagokkal átitatott levegőből. (Sabina, az ő el-eltűnődő tekintetét és tartózkodó viselkedését látva, talán megsejtett valamit, s azért neheztelt rá a reggel?)
Egyszer, amint kiállt a verandára – még pirkadat előtt volt, s a brancsból, akik el nem szállingóztak addig, kuncogva bújtak össze bent a sötétben –, a lány karját érezte a dereka köré fonódni. „Nem élvezed őket? – kérdezte Sabina cseppet sem számon kérő hangon. – Szerintem jópofák.” „Persze – sietett a válasszal. – Főleg az a nagy ádámcsutkájú (Cucunak hívják?), aki elmesélte, hogyan járt pórul egyszer a falutokban egy újságírócska!...”
Nem sok minden maradt meg benne utólag, de annak az idetévedt kezdő újságírónak rokonszenvet ébresztő, ügyefogyott figurája igen. Miután az asszonyok kiteregették előtte sokak szennyesét, s a legfőbb bajt, azt, hogy munkaképes férfi jóformán nincs itthon, mind elszerződtek, ha máshova nem tudtak, hát a nádirtáshoz – a lelkesen naiv széplélek a falu ellentmondásoktól vajúdó világáról kezdett szavalni az újságban, ami miatt – noha úgy hírlett utólag, hogy sietve önkritikát gyakoroltattak vele egy nagyobb gyűlésen – végül is menesztették állásából.
„Nincsenek, nem is lehetnek itt ellentmondások – őszintén sajnálta magában, hogy nem veheti védelmébe, bár utólag, a jóhiszemű ifjú tollnokot. – Mindaddig, amíg minden és szinte mindenki egyforma, és senkinek nem jut eszébe valamiben is ellentmondani. Legfeljebb a világ, a természet változatosságához viszonyított ellentmondást lehetne (s kellene) megpiszkálni egy kicsit.”
Most kelletlenül gondol vissza arra, hogy az éjszaka még történt valami, amit Sabina rögtön lereagált, csak éppen rossz következtetést vont le belőle. A lány a konyhából jött be, és tapogatózva jutott el hozzá a koromsötétségben. A szájat kereste a szakálla felett, hogy megcsókolja, vagy megint megharapja, úgy mint akkor, amikor kihívóan, büszkén súgta a fülébe: „A legparáznább párnak számítunk!” De ő ez egyszer elhúzódott tőle.
„Van valakid? Otthon!...” – kérdezett rá Sabina tipikus női logikával. Nem visszhangzott benne azonnal kellő erővel a kérdés. Túl elevenen égették belülről Todor bántó szavai; a lánynak persze meg se fordult a fejében, hogy behallatszott a vitatkozás. Rajta kívül más is érthette a lényeget, bárki.
„Mi az, zsidó könyvet tartsz a házadban?” – kérdezte Todor csúfondárosan apósától a konyhában.
„Vigyázz, el ne szakítsd. Az egy nagyon régi könyv” – hallatszott a kis öreg válasza.
„Miféle szerzet ez... a te latrod, sógorasszony?” – folytatta kötekedve Todor.
Ez a szúrás a nővére miatt szólt Sabinának, amiért nehezményezte, hogy Todor otthon hagyta a feleségét, tisztán a családban is szégyelli már, amióta fűvel-fával megcsalja!
„Magyarnak mondta magát, nekem legalábbis.”
Az após adta meg a választ, megint óvatosan, ügyelve, hogy a penészízű almabortól megrészegült ember még jobban fel ne hergelődjék.
„Jó lesz vigyázni rá. Ezzel, látom, már átvert... Ez zsidó írás!” – jelentette ki Todor bennfentes hangon.
„Gót írás” – kacagta ki Sabina. Mesélte neki, hogy apja megtanított a gótbetűs könyveket olvasni.
„Régi könyv az. Úgy mondta, nem sok híján kétszáz éves – tette hozzá a kis öreg. – Verseket olvas belőle, nem igaz, Sabina?”
„Magyarul?” – vakkantotta Todor.
„Nekem lefordítja románra.”
„Magyar könyv? Kötve hiszem. – A hang után bent a sötétben maga elé képzelte a Todor feszes pofazacskóját a duplán tűrődő tokával, mely mintha marcipánból lett volna. – A magyarok latin betűket használnak, akárcsak mi. Tőlünk tanultak meg írni, ennyit se tudtok?!”
Az öreg hümmögött.
„Képzeld, Goethéből olvasott nekem! – szólalt meg Sabina. – Ha egyáltalán mond ez neked valamit.”
„Ghete vagy nem Ghete... – kiejtve, a költő neve cipőnek hangzott. –Azt mondjátok, megvan kétszáz éves...”
„Tedd már le azt a könyvet!” – kiáltotta Sabina.
A csuklások némileg enyhítették Todor hangjában az indulatot: „Ahonnét a te védenced jött, ott száz esztendővel ezelőtt még betyárvilág volt. Rablás! Nem ismertek azok se törvényt, se emberséget. Éppeg versek nyomtatásán járt volna az eszük?!... S hol volt a nyomdájuk, kérdem én? A pusztában vagy a nyereg alatt?”
Mondhatom, tapintatos „figyelmeztetés” volt ez számomra, kilétemet illetően. Itt (legalábbis a Todorok – vajon hányan vannak?) mindig kinéznének maguk közül. Vagy nem csak itt tekintenek jövevénynek? Hiába is fogadnám meg anyám tanácsát, hogy: „Légy engedékeny, alkalmazkodó, hogy mindenki szeressen.”
Most már világos előttem – miután átvettem az otthoni telefonüzenetet, Sabina is tud róla, hogy a főiskola utolsó évéről kizártak, csak azt nem árultam el neki, kivel beszéltem –, szóval most már tudom, hogy a társadalomnak nincs rám szüksége, nem tart igényt a tehetségemre. Azt képzeli, hogy művészi alkotás helyett, amit szívből, képességeim kiaknázásával végezhetnék, gépies, unott munkára, gyötrődésre fog tudni kényszeríteni.
Még végiggondolni is kimerítő, hogy mi vár rám, ha önként el nem személytelenedem.
Egy repülő gólya tükröződik egy foltnyi tócsában.
Mintha e pillanatban jutott volna el tudatomig a Sabina kérdése, hogy: „Van valakid? Otthon?!”
A Réka hangját hallom (most nem a telefonban); az ő hangja – a vele való párbeszéd – értette meg velem igazán, hogy tulajdonképpen ki vagyok.
Rékával, aki már akkor ugyanannyit tudott, mint én most, a reménytelenről, bőrig ázva kószáltunk az ismerős fák alatt, a részeg magányában tántorgó tömeggel mit sem törődve.
„Mind megfoghatatlanabbá válik a haza, ahol nincs otthonod” – mondja a tizennyolc éves, áttetsző halántékú lány, mintha előre megsejtett volna valamit az én mostani bolyongásomból.
Kézen fogva járunk a ligetben, a csontból faragott sakkfigurákkal kedélyesen támadó, curikkoló, kopasz, hernyóbajuszú bácsikák padjai előtt lépeget mellettem: maga a csalhatatlan női ösztön és a koraérett (koravén?) értelem! – itt, Sabinát ölelve, az érzékiség tűzijátékától elvakítva is tisztán áll előttem „eljátszott szerencsém”. A lány, aki soha nem ébresztett bennem élvezetet követelő falánkságot, csak gyöngédség utáni vágyakozást. „Rossz bőrben vagy, lefogytál” – fogadott az apja műterme fölötti manzárd-szobában, eloltva a villanyt, s vállamra hajtva fejét, az ablakon keresztül bámultuk a havazást. Sokáig, szótlanul. „Velem meg lehet tanulni – mondta– hallgatni is, nemcsak nézni a hulló pelyheket.” Meztelenül állt a tükör előtt, anélkül, hogy kéjvágy homályosította volna el tekintetét. Hagyta, hogy azt tegyek vele, ami nekem jól esik, de éreztem – s persze bosszantott is nagyon –, hogy nem ez az ő valódi énje. Ott feküdt a szeretkezés heves rohamai után álomba szenderülve, törékeny eleganciával, látszólag szinte érintetlenül; sohasem buján. Térdepelve néztem, felülről, mint egy idegen, aki azon tűnődik, hogy mit követett el. S lehorgasztott fejjel, félénken (olykor már-már iszonyodva) kezdtem hátrálni. Ilyenkor, mintha csak megérezte volna magányomat, kezével visszatartott.
„Ti, férfiak, túljátsszátok magatokban a magányt, szükségét érzitek annak, hogy megnyugtasson valaki – mondta; majd mosolyogva hozzátette: – De ne hidd, hogy csak ennyi értelme lenne az én életemnek.”
Hogyan is gondolhattam volna ilyesmire, hisz világot faggató tekintete olyan volt, mint a port s áporodottságot lemosó vízsugár. „Ki mondta – kérdezte egyszer –, hogy a lustaság csaknem ugyanolyan erős, mint az élet? ... Én nem hiszem; bár – húzta el ajkát gúnyosan – még sose láttam ennyi, a tehetetlenségig megszelídített lelket. Mintha mindenki hülye vagy szenilis volna, veszed észre? Pedig nem hittől részegültek búcsújában vagyunk, s nem a középkorban.”
Számít-e valakinek még a hiányom?
Gondolatban ott járok veled, elidegenedett utcák kihűlő nyelvemlékeivel számban, ott, ahol egy fa árnyéka is kétes, gyanús lehet (akár ez az alvajáró tömeg ártatlansága a jövő előtt), ott járok veled, Réka, képzeletem legféltettebb, kiforgathatatlan világában, és kezdem hinni újra, hogy egy ember hiánya is számíthat valahol.
Pont olyan zavartalanul szeretkeztek Sabinával aznap is, mint azelőtt, a céltalan kószálást elunva a szabadban. Nem hiányoztak a megszokott kellékek, a fű selymes fészke, a bodza és a dús, meleg avar szaga, s a közeli tavacska felszínén futkározó vízibolhák. Amennyire mulatságosnak találta őket Sabina, épp annyira bosszantotta a sok kuruttyolás. „Ma tűrhetőbbek voltak” – nevetett a lány; ő viszont könnyebben fogva fel a kettőjük ügyét, kielégülésében a békák koncertje cseppet sem zavarta.
Igazság szerint különösen békés, nyugodt volt a lelke, mintha ma este tényleg hazafelé indulna végre egy kiadós séta után. Talán egy titkos elhatározásnak köszönthetően érezte olyan remekül magát.
– Tudom, hogy valaki hívott haza. De én erősebb vagyok, meglátod, a múltadnál. Eltépek minden szálat, ami odaköt még – törte meg a csendet Sabina, kedvesének mind a tíz ujját végigcsókolva, simogatni kezdte haját a kiugró halánték fölött.
Az égen felhőfoszlányok lebegtek ezüstös, fémes csillogással, mint valami léghajóroncsok. Elnézte őket s csak úgy fölötlött benne, amit a Réka apja mondott egyszer, mikor hármasban vitatkoztak. „Az eleve kudarcra ítéltek szokása céltalanul, passzívan várni valamire, ami nem következik be soha.” A Mester mély zengésű hangján tértek vissza hozzá a szavak. Törjék Zoltán festőművész neki csak tanára volt a főiskolán, no meg bevallottan „atyai barátja”; mesterének azonban nem merte volna nevezni. Különösen itt, ahol – egyre több futtában készült, néhány rutinos vonallal papírra vetett vázlat került ki a keze alól – mind elérhetetlenebbnek tűnt számára a lelki renyheséget megvető, konok tehetség. Megjelenésében és életmódjában nem talált semmi rendkívülit. Fürge járású, vasszorgalmú ember, ráncos szemgödrében eleven, kék szempár. Minden nap ugyanazzal az energikus mozdulattal, szinte ingerülten taszít egyet a festőállványon, és húzza maga alá a kerek széket. Rendszerint csak egy-egy korty bort tölt poharába, s mielőtt lenyelné, élvezettel ízlelgeti. Sokszor kifakad s szapulja környezetét: „Egy zsákutcába jutott művész nem több, mint egy csontváz a múzeumban, mely okos töprengésre késztethet bennünket: Nem erre vágytam!” Sokan valóságos gyűlölettel beszéltek róla, főképp makacs természete és céltudatossága miatt. Hajszolta magát otthon és a főiskolán, de megfáradtnak soha senki nem látta.
„Könnyebb lemondani a küzdelemről, és adni a meg nem értett zsenit” – mosolygott rá, mint minden vendégére a Mester gunyorosan. Hangjában, akkor úgy tűnt neki, kihívás van. – A kíméletlen, értékromboló és zavaros világban csupa sápadt, sovány, koravén arc vesz körül. Gondolj Hieronymus Bosch ijesztő pofáira a keresztet vivő Krisztus körül, és igazat adsz nekem!
Azóta tudom már, hogy a meggyőződés szenvedélyében van a te erőd, Zoltán bátyám. Előbb a színek – vagy a színtelenség – virtuózitása egész falakat betöltő, hatalmas kompozícióidon váltott ki belőlem zavart és már-már kétségbeesést. Lesújtottan álltam (mint aki kívülállónak született) az űrkopárságban kiapadt, fonnyadt tőggyel vánszorgó tehened láttán. Nem hiszem, hogy festett még valaki ennyire meggyötört (ember)arcú jószágot. A gyermekkor tehenére ismertem benne mégis; a nyomasztó szürkeségben mágikus fénnyel izzottak foltjai. Még nagyobb zavarba hoztál, amikor a hideg műteremfényben – miközben Rékával mi, inkább csak a szavakon lovagolva, azon vitáztunk, hogy miben érdemesebb hinni: a jóságban vagy az együgyűségben, nem mulasztván el ítélkezni elkorcsosult korosztályunkról, akik már az önvédelemről is leszoktunk –, te mindennaposnak mondható luciferi vigyoroddal szegezted nekem a kérdést: „Na, és azt elképzelted-e már valaha, mit kezdtél volna az életeddel, ha egy másik korban születsz? Lelkiismereted szerint melyik lett volna a legüdvösebb, legbecsületesebb megoldás: győzni, legyőzetni vagy egyenesen a fűbe harapni – mondjuk ötszáz évvel ezelőtt a sötét középkor hatalmi érdekei és hitvitái közepette?” – Mintha a fény is gúnyosan villant volna meg szemüvegén.
A XV. század vége? Mielőtt beleveszve a történelmi homályba, kapiskálni kezdtem volna valamit, elém rakott egy színes Bosch-albumot.
„Megtalálod benne a kaján boszorkapofáktól körüludvarolt, köszvényes és ingerlékeny császárt – folytatta kedélyesen a Mester. – Bruges és Grand városok felkelnek, Habsburg Miksa fogságba kerül idézte kapásból a bevezető tanulmányból. – Mond ez neked valamit?
Ahogy lapozgatni kezdtem az albumot, felém sütött Bosch egének gunyoros sárgája, a hanyatlás hátborzongatóan vigyorgó jelképei felett.
„Ki tud az alnémet tájszólásban meggyónó, böjtöt fogadó együgyűekről, élveteg, képmutató bugrisokról? – csaptak le rám a Mester szavai. – A készülődő újkort köszönti talán az eszeveszetten farsangolva dolce vita szó, állatokkal közösülő csőcselék? Ez a máglya körül tolongó, tapsoló tömeg mintha ismerős volna, nem? És Ausztriai Miksa céklavörös arca, s a torz képű, páncélos zsoldosok hátba hatoló lándzsái és karói a szétfeszített női combok között? Az idők gonoszságát és nyomorúságát felmutató festőn kívül, hatalomból és kínból, áldozatokból s eltipróikból mi maradt? Még azt sem tudjuk, hogy Bosch, a polgár, az alattvaló melyik győztest szolgálta, és győzte-e méltósággal a vereségeket?”
Tulajdonképpen akkor vesztettem el végleg gyermeki látásomat, és hatolt át gyanakvó tekintetem az emberi arcokat és letűnt harcokat belepő, felszínes párán.
– A szüleim kezdettől fogva megértést mutattak veled szemben – csacsogja Sabina –, és egy csomó jó tulajdonsággal ruháztak fel; igaz, a nővéreméknél, ha szóba kerültünk, kezdettől fogva az a lemez járta, hogy ne legyek bolond, minek kötöm le magam, úgyis el fogsz hagyni. „Nem lehet olyan háládatlan – torkolta le őket apám. – Persze hogy vágyakozik, hisz azért férfi: oda is, ahol egyszer jól érezte magát, oda is, ahol még nem járt. De ha van egy csepp sütnivalója, megérti, hogy az embernek néha az a dolga, hogy felejtsen.” – Szemét lesütve (sose láttam még szemérmesnek) rebegi még: – Én mindehhez hozzátehetem, hogy olyannak ismertelek meg, aki ha elkövet valamit, a lelkiismerete nem hagyja nyugodni. Nem tudnál vétekkel élni a lelkedben. Ezt azért mondom most neked...
„Amióta megértettem, hogy a művész semmit nem jelent – s nem is tartozik – azoknak, akiknek az élete csak mulatság vagy kínos helyezkedés – folytatja képzeletbeli párbeszédét a Mesterrel –, mint aki a saját drámáját keresi minden veszélyeztetett élőlénnyel vagy kallódó tárgyban, nem találom a világban nyugtomat. Aki túl kevés önbizalommal és több éves késéssel vág neki valaminek, annak sokkal nehezebb. Néha úgy feküdtem itt órákon át virrasztva, akár egy összeszáradt dinnyehéj. Most éget a szégyen az elpazarolt idő miatt.”
– Mi az, nem is figyelsz rám?! – jut el tudatáig a lány szemrehányó hangja. – Amikor beszélsz hozzám, akkor sem vagy valóságosan mellettem. Gondolatban messze jársz, valahol idegenben. Én már nem is számítok neked.
Tudta, hogy el fognak jutni idáig. Sabinából a józan életerő egyszer csak kihozza a vádaskodást. Ő pedig hallgat, s keze élettelenül pihen a lány kezében. Hol van már a magabiztos, az érzékiséget ösztönösen fitogtató Sabina, aki ártatlan játékossággal fenyegette volt meg: „Lefoglaltalak magamnak egészen. Vigyázz – nevetett –, mert nemcsak a tested az enyém, de az agysejtjeid is. Minden gondolatod, a vágyad, ami elmúlt, s az is, ami jönni fog!”
Nézi a felindultságtól tüzelő arcot, s eszébe jut, amit Réka (hogy is volt képes akkora nyugalmat erőltetnie magára?) önzetlen tisztasággal mondott ki elválásuk előtt: „Úgy látszik, nem én voltam számodra a nagy szenvedély. Amely, ha beteljesedik, bátorítást, erőt, mindent megkapsz tőle, s megszabadít a magányérzettől.”
Ő viszont most csak a földre tett matracig kicsapó spirituszfőző-lángra és a petróleumos rongyra képes gondolni, amit a lábszárára tapasztottak, hogy kicsalják vele bőre alól a kullancsot, meg a piszkos veder zörgésére, amin keresztülesett, s a vízbe fojtani vitt kutyakölykökre a ruháskosárban. Sabina is úgy él most benne, mint felhevült, izzadt test, akit önkívületbe taszított az álom. S ebben a kezdetleges kapcsolatokat tartósító, riasztó környezetben minden fehérnép cselédként lesi, hogy, ha a házigazda vagy bárki (vele is előfordult már, sajnos) leitta magát, mint egy disznó, mikor szorul ápolásra; bíztatják, hogy okádja csak ki magát nyugodtan, a gyenge gyomrot, epét szidják, arra kennek mindent, és kezükben egy ronggyal – a szörnyű bűzzel nem törődve – várják, hogy feltörülhessék utána a mocskot. A Sabina anyja azt is természetesnek veszi, hogy az ura, mikor „megbolondul az italtól”, üvöltözve nekiesik és – „Nesze, te bulándra!” – üti, ahol éri. Az asszony az első nyaklevest rendszerint nyugodtan várja, arca nem torzul el, legfeljebb a vigyortól; aztán hátrahanyatlik, s karjával, könyökével igyekszik kivédeni a mind szaporább és hevesebb ütéseket. A kékséget másnap nem szokás takargatni, s nem illik nyavalyogni mások előtt, hogy fájt a verés.
Ilyen hangulatban vitatkozni tudna a Mesterrel, hogy mi a fontosabb: amit a művészet a gürcölő, robotoló embereknek tud egyáltalán adni, vagy amit a múltat értő, rajongó keveseknek megőriz? Mert a többség számára a művészet korántsem olyan fontos, mint nekik.
Odaképzelem magam a hűvös szalon szögletébe: a képes világtörténelmet forgatom. „Olvasd hangosan” – kér anyám, s én biztatására belekezdek: „A rettentő vaslovasoknál is maradandóbbnak bizonyult a megfeketült, ódon tornyok, a csonkult szobrok élete. Az igazi hatalom.” (Ez talán nem is onnan s akkor, máshonnan őrződött meg bennem.) Anyám gobelint varrva, fel-felpillant a megfakult olajfestményeken a késő délutáni fényben elmosódva kéklő hegyekre, a hullámzó tengeröblök szikláira, és sóhajt. Később sajnálni fogja nemcsak ezt, az apámért feláldozott, gyászos délutánt, de valamennyi tétlenül eltöltött óráját.
A fantáziátlan vagy koplaláshoz szokott jövőnek vajon hány költőre és festőre lesz majd szüksége? – teszi fel gondolatban a Mesternek a kérdést. De már tudja is, milyen feleletet kapna rá: „Ezen évtizedekkel ezelőtt már együtt gyötrődtem Máraival. Azt írta, csak órák kérdése, hogy eldőljön: lesz-e még egyáltalán művészet(!)... Amióta meghúzta a vészharangot, gondolom, jó néhány óra eltelt már.”
Jól fog egy kis optimizmus, ami nagyjából összecseng azzal a rímes helyzetjelentéssel, melyet Rékával rögtönöztek valamikor:
Ha valamiben bizakodni érdemes,
csak ennyi – bár ez még nem ok az ünneplésre –:
E szűkösen magas ég alatt, szerencsére,
az utolsó mondat sem
(A poén előtt kivártak egy kicsit): VÉGLEGES!
Jó érzés elbágyadni a napnyugtával lassan hűlő verandán. Még a pacsuliszag sem bántja; a Sabina apja borotválkozás után bőségesen meg szokta locsolni képes felét.
Azon veszi észre magát, hogy dudorászik. A Káka tövén költ a ruca... dallamát. „Ki gondolta volna – mosolyog magában –, hogy megfeneklett magányomban még kántálni is fogok?”
Otthon Rékával elég volt egymásra nézni, s a másik szeméből tükröződő riadtságból rögtön kiolvasták, hogy mi az, amit félteniük kell megint.
Akkor még nem gondolta volna, hogy egy ilyen kaland szellemileg sem haszontalan; hozzásegítheti ahhoz, hogy megőrizze személyiségét.
Nem árt, ha az ember pontosan tudja: mi nem vagyok.
„Mindenütt szép – gondoltam –, ahol még tetten érhető a leáldozó nap”; akkor bújt mellém Sabina, s percek múlva, a könnyektől elmaszatolódott kormos festékkel szeme alatt, elszenderült.
Most, hogy nem kellett behunyt szemmel, védekezve, metsző fénybe állítanom ezt, az éjfekete tekintetében félelmetes naivságot és féktelen indulatokat rejtegető lányt s számomra megszokhatatlan környezetét, józanabbul ítéltem meg, szelídebbnek láttam mindent. Egyszerű karton ruhájában, védtelenül pihegve, könnyes ártatlansággal feküdt mellettem egy lány. Természetes szépségében, amellyel a teremtés megajándékozta. Ha megörökíthetném olyannak, amilyen most!... Több kedvem lett volna hozzá, mint a kihívó pucérságú Sabinához, aki önként ajánlkozott, hogy modellt áll nekem. Mielőtt őt megismertem volna, nem hittem, hogy egyáltalán létezik a testi gyönyörnek ez a foka. Az ajka, a melle, a tompora és minden hajlata lángolt szeretkezés közben. De most kedvemre tanulmányozhattam külön-külön a nyak- és combhajlat, a boka, a lábikra szépségét. Már éppen fel akartam állni, hogy kerítsek egy rajzlapot s egy ceruzát, amikor engem is elnyomott az álom.
Arra riadt föl, hogy nyikorog a verandalépcső, s alsószoknyák suhognak, Sabina eltűnt mellőle. Rögtön megérezte, hogy történt valami.
Kinn is sötétedett. A Sabina anyja és egy másik, idősebb asszony mintha vérről pusmogtak volna, ahogy a házba besiettek, magukra csapva az ajtót. Felállt és a szobaablak elé sétált. Imbolygó árnyékok a gyönge gyertyafényben. Sejtette, hogy megint elvették az áramot.
Egy ideig a verandán ácsorgott zavartan, majd belopakodott (igen, úgy érezte, lopakodik) a házba. A konyha üres volt. A kis öreg, úgy látszik, még nem jött haza a kocsmából.
Elfojtott suttogást hallott bentről, s a szavak értelmét nehezen lehetett kivenni. A csukott ajtóhoz lépett, s előbb a kulcslyukon, aztán egy nagyobb résen át belesett a szobába. A két asszony háttal állt neki, és eltakarta Sabinát. Lelógó ujjai villantak meg csak a felszított gyertyalángnál, mikor anyja kibontotta az összehajtogatott, patyolatfehér bulyavászon inget. A lakkozott körmök a padlót súrolták. A lány hangját csak egyszer hallotta; tiltakozott, hogy kár az ingért, marad a rövid kartonruhában.
Csupasz lába világított az ágy végében.
– Iszol? – nyújtotta felém nyers mozdulattal a Sabina apja az üveget. A sör nemcsak meleg, de poshadt, romlott szagú is volt; nemet intettem. A kis öreg egy hajtásra kiitta a zavaros löttyöt.
A konyhában égett a tűz. A gazda vérmes szeme, ahogy a kemence lángja fölé hajolt, mint a ketrecbe zárt, fehér szőrű nyulaké, piroslott.
Néztem, s előbb a Sabina vérére gondoltam, majd egészen más pirosra.
A verandán muskátlipiros álmom volt.
5.
Folytatódtak a hosszú nappalok, telve világossággal.
Sabina mosakodás előtt épp úgy rázta meg hosszú, fekete haját, mint addig; csak járása nem tűnt már olyan tüzesnek, s nem ült ki szemébe a mohó vágyakozás.
Vaklárma volt! Örülnie kellett volna, mégis bosszankodott. Sabinának kimaradt (vagy egyszerűen késett) a menstruációja. Nem tudta az okát s azért ijedt meg? Vagy szándékosan akarta elhitetni vele, hogy veszítése van? Így próbálta talán megzsarolni?
A lány anyja azonban, úgy látszik, sietett tiszta vizet önteni a pohárba: se szó, se beszéd, hívta a bábaasszonyt. Azt, amelyik házhoz szokott járni, hogyha baj van; nem a hivatásost.
Véletlenül szembefutott Sabinával. Elgyötört, bánattól megnyúlt arcot várt, de tévedett. A lány hűvösen rámosolygott. Csak egy ellesett, gonosz szemvillanás árulta el, hogy valamit tervel.
– Az igazi szerelem szívós, mint a fa. Ott az a láda: mióta eszi belülről a fabogár! – mondta példálózgatva az asszony, miközben „a vendég” tányérjába kitette a maradék paszulylevest. A főtt hagymát a kezével kapta ki s hajította oda a majorságnak.
Csak a kis öreg változott meg, nemcsak vele szemben, de mintha egy-két nap alatt összement volna. Elborult tekintettel, mint akivel égbekiáltó igazságtalanság történt, gázolt bele elnyűtt tornacipőjével a ganélébe. Csak amikor őt látta közeledni, kapta fel ragadozó madárra emlékeztető fejét, hogy megvetéssel mérje végig.
Az idő is megváltozott. Szél pofozta a napraforgótányérokat, s föl-fölkapott egy-egy lehulló barna levelet, mint amikor valaki szórakozottan elejt valamit és utánakap.
Hét végére aztán – ha az idő nem is – a kis öreg megenyhülni látszott. Akkor ő már nem titkolta, hogy útra készen áll. Egy-két portré rajzáért ígérték, hogy pénzt kap; legfeljebb azt még megvárja.
– Ha éhes vagy, ott a zsírosbödön.
Mostanában elmaradt a közös teríték az asztalról, s a poharazgatás is. De a házigazda, lám, kurtán-furcsán ugyan, de csak kínálja.
Egyik este – a kútból vizet mert éppen – az utcáról behallatszott, amint a kis öreg pityókosan, fennhangon szerepel valakinek:
– Megjárja magát a világban és visszajön – próbálkozott előbb vigasztaló hangon a másik.
– Annál többet és szebbet, mint amit a lányomtól kaphat– a Sabina apja itt valamit mutathatott is, mert felnyikkantottak mind a ketten –, sehol se adnak neki... De mind jöhet aztán nekem ide! Még a fajtáját se lássam többet!
– Ne biza.
– Köpj szembe, hogyha még beeresztem!
A halotti tort megelőző estén történt. Akkor már Sabinából is kicsapott a gőgös indulat. Amiért ők falun élnek, mondta – ő persze hajlandó lett volna meghozni jövendőbelijéért az áldozatot, visszamehettek volna városra –, amiért a szülei egyszerű emberek, mégis csak az övék ez az ország. Ők nem kérdezték, ki fia-borja, de azt joggal képzelhették, hogy – ha már a lányuk nem közülük valót választott magának – az illető hálás lesz nekik, amiért szemet hunytak a származása miatt, és minden további nélkül befogadták.
„Ha képes volnál feltétel nélkül viszonozni ezt a köldöknézésből fakadó – látszólag önzetlen – szeretetet, tán még az éjszakai lopások és nyugalom barna ruhás őrének is megtétetnének idővel – gondolja keserű öngúnnyal. – Akik nem ismerik a nyelvedben, nevedben és hitedben őrzött világot, vagy nem akarnak tudomást venni másról, csak saját nemzetük hagyományairól és elhivatottságáról, azok előbb csodálkozva, majd mind ingerültebben szólnak rád, azzal vádolnak meg, hogy felforgató vagy, aki mesterségesen szítva ösztönt és indulatot, egy elvont, képtelen világot szeretne föltámasztani. Holott elég lenne elfojtania hiúságát (hát nekik?!), és megnyugodva beletörődnie a legkézenfekvőbb megoldásba.”
Egész éjjel képtelen voltam elaludni. Képzeletem vacogtató vermében hánykolódtam. Sötét volt még, amikor sietve felöltöztem, s a kapun kilépve – mintha valamilyen láthatatlan veszély leselkedne rám – futni kezdtem. „Volt, aki ennél többet is átélt – csillapítottam magam. – De nem mindegy, hogy önmagát megőrző méltósággal, vagy végül csak füst alakban.” Ahogy szaladtam, szavak zakatoltak agyamban, amelyeket egy régi naplóban olvastam, bár a kor falára illettek volna: „Szerencsém, hogy nem születtem árjának, hogy nem eshetem abba a kísértésbe, hogy üldöző legyek. Nem, nem; inkább vagyok üldözött.”
Megindultam, amerre a Sabináék háza rejtőzködött még, kelet felé. Már sejteni lehetett a pirkadatot. Egyszer csak amint hátrapillantottam, a mind szürkébbé fakuló nyugati horizont fölött megint megpillantottam a messzeségben a lován ügető bujdosó fejedelmet. „Ilyenkor délibáb?” – gondoltam csodálkozva. Az fel se tűnt, hogy ló és lovas nem állt a feje tetején.
A reggelinél Sabina kikacagott.
– Biztosan a körzeti orvost láttad; a községközpontban lakik. Szerzett magának egy pejcsikót. Azt beszélik, hogy újabban lóháton jár a súlyos betegekhez.
– Újabban? Mióta?
– Várj csak? ... Amikor te beteg lettél, nem volt lova, amit a bricska elé fogjon. Azért nem tudott kijönni hozzád. Azelőtt a kétkerekűvel járt; de a vén gebe kimúlni készült éppen, sietett a vágóhídra küldeni.
A halott megnyúlt arca és száraz agyagos földhöz hasonlatos, itt-ott repedezett bőre nem keltett benne különösebb viszolygást vagy undort. Sem a szoba kámforosszesz szaggal keveredő, édeskés levegője, ahol a vénembert felravatalozták. Most mégis úgy érezte, képtelen volna lenyelni egy kortyot is ebből a – cukor híján – répalével vagy Isten tudja, mivel édesített vegyespálinkából, melyet az állami lerakatban előzőleg már „megszenteltek”. Noha a dús olajban úszkáló meg kisütött halféléknek már a közelsége is megkívánta volna, hogy – ahogyan itt hajtogatták – „egy kicsit meglocsolja a bűnét”, vagy legalább a kedélyét. De neki az asztalnál is folyton az eszében volt, hogy ugyanezek az üvegek jártak kézről kézre szinte végig a faluhosszán, miközben a szánalmas cigánylovacska (hámlásoktól kikezdett bőrén átütöttek a bordák) kínos poroszkálással húzta, rázta maga után a szekéren a két deszkára emelt, nyitott koporsót (benne a szentelt borral megöntözött halottal, akinek nejloncsipkés párnáján, amit a feje alá tettek, mint bolhák szökdöstek a kalácsmorzsák), s a talpig feketébe öltözött, pállott arcukat a kánikulában is kendőbe bugyolált asszonyok elváltoztatott magas hangon sikítozva kiáltozták, sírták világgá gyászukat. Olyan, évszázados hagyományra visszatekintő szerep volt ez, amelyet aligha lehetett elrontani. Egy ennyitől nem lesz úrrá a fizikai félelemérzés egy idetévedt fiatalemberen – különösen, hogyha már látott, hallott életében siratóasszonyokat –; ám a halotti menet körül pálinkás és boros üvegekkel szaladgáló nők, férfiak kínálgatása – amint valósággal kihívóan állták útját mindenkinek, aki szembe jött velük (szabadságra hazatért katonának, a postásnak, „vándorablakosnak”) vagy az ablakon kihajló gyermekeknek, ragacsos kenyértésztát dagasztó fehérnépnek, rángatózó fejű aggastyánnak – váratlanul érte, s az üvegek száját időnként befaló részvétnyilvánítók mosolygó vagy legtöbbször mohó cuppogtatásai, amiket a „Nyugodjék békében”-nek a „Jó napot” monotóniájával ismételgetett szavai kísértek, ezúttal egyenesen ijesztően hatottak rá.
– Egyszóval abban az omlófélben lévő kriptában volt egy nyílás: oda bement egy nagy sárga kutya és megfialt, s a kölykei mintha emberi hangon gagyogtak volna. „Méghogy ilyet!”, nevetett ki mindenkit egy merész legény, és bement megnézni, mi van ott. Valami vasajtóféle volt, aztán az szépen becsapódott mögötte... Na, hát így valahogy: akkor lássak én úri kriptát, amikor a hátam közepét látom!
A vasutas sapkás kitörli szeméből a csipát, a körülötte ülők könnyeznek a kacagástól, vagy fejüket csóválják.
– Nem kell beszarni. Máma már oda is be lehet vezetni egy villanyzsinórt – lódítja más irányba a kedélyeket a pattanásos képű milicista.
Nyoma sincs itt nyomott kedélynek, a temetést, halált emlegetők szava is könnyű cigarettafüstbe, nehéz ételszagba vegyül.
Ez lett volna a föld megnyitott szívébe (esetleg önnönmagába?) sandító vagy megzavarodottan pislogó gyülekezet, mely alig egy órával korábban hol imára kulcsolt kézzel, hol szaporán hányva magára a keresztet hallgatta a pópa álmosítóan tekervényes körmondatait, és áhítattal kapcsolódott be az orrhangú kántálásba? Ámulatában, akaratlanul, mégis felhajtott egy pohárkával, s megborzongott. A halottat (a Sabina nagyapját) különben nem ismerte.
A háznép az enni- meg innivalóval volt elfoglalva. A Sabina anyja egy mázas cseréptálba, közkívánatra, no meg pótlás gyanánt, puliszkát rakott ki; a kevés túrót jól megzsírozva rétegesen.
– Még kövérséget sem tudtunk szerezni, igaz, Todor? – szabadkozott a kipirult asszony. – Hogy az a csorba legalább becsületes kinézésű legyen!
A józannak már nem mondható vő belenyúlt a forró puliszkába s felsziszszent. Mártír arccal ült, felváltva kortyolgatva bort és káposztalevet, s közben rucanyak-merev hüvelykujját szopogatta.
A preszkura hamar elfogyott; lángost szolgáltak fel. Ahogy közönyös, beletörődő tekintettel gyúrták magukba a hideg prézlis hallal vagy anélkül, öregek és fiatalok rágástól rengő, rángatózó ábrázata egyformán közönségesnek, durvának tetszett. Csak a harapástól elferdülő, táguló, zsíros szájak uralták az arcvonásokat, noha egy idő után már nemigen fejezhettek ki falánkságot. A legtöbben városiasán puccba vágták magukat az alkalomra, a nők különösen, aranygyűrűkkel és lecsüngő fülbevalókkal teleaggatva. Vastagon rúzsozott ajakkal, kifestett arccal forgolódtak a tálalásban segédkező bakfis lányok is. S nem hiányzott a gyászoló társaságból az ép fogsorát meg-megvillantó, madonnaszépségű menyecske sem, aki zsebkendőjét megnyálazva buzgón törülgette cserebogárszemekkel bandzsalító fiacskája pracliját, miután a dundi csöppség anyja öléből lecsúszva a padok között hajkurászni kezdett és kézbe kaparintott egy tollát hullató, bicegő csirkét, s addig szorongatta, míg szerencsésen meg nem nyuvadt.
E legkeményebb darócposztóból és szőttes holmiból kivetkőzött népség megjelenésében, viselkedésében mégis volt valami durva és kezdetleges, ami a néhai viseleten is túltett. Pedig a mendemondák a régi babonák penészszagát őrizték ma is, akár a halott a feketeséget körme alatt, amit az öltöztetésében buzgólkodó vénasszonyoknak nem jutott eszükbe onnan kikaparni.
– Hasnyálmirigy így, meg úgy, mesebeszéd! – vitte a szót egy hegyes orrú, kék szemével ártatlanul hunyorgó emberke. – Nekem húsz esztendeje van daganatom. Itt ni! – S mintha egy kitüntetést mutogatott volna, büszkén bökött az oldalára. – De megrágom én a követ is, ha kell, mint régen. Csakhogy nem vagyok bolond a szájamon keresztül magamba venni a rosszat. A megboldogult Ionuţ szokása szerint bezabált, ivott rá jó sok vizet, s ott aludt el a kútnál. Mire magához térve felocsúdott, késő volt. A kígyó már a farkát csapta a szájpadlásához.
– Ne bolondozz. Egy kígyó volt?! – ámuldozott egy köcsögkeblű aszszonyság.
– Nem volt az mérges kígyó, csak amolyan kisebb fajta. Mondta is szegény Ionuţ, mikor a gyomrát fogva hazavánszorgott, hogy mintha mászna benne valami.
– Miért nem forraltak tejet? Azzal ki lehetett volna csalni.
– Vagy lúggal!
– Most már fújhatjátok a magatokét – hunyorgott fennsőbbséges vigyorral az emberke. – Eltátotta a száját, s a rossz belebújt. – Akkurátusan piszkálta ki fogai közül a főtt szalonnahéjat, s gyér hajába törölte ujjait.
A petróleumlámpa világánál maga elé nézve, érezte, hogy mind nehézkesebben, lehetetlenebbül viselkedik a patkó alakban felállított asztalnál. Már szórakozott bólintgatásai is elmaradtak; az elidegenítő csendbe burkolózva ült, és azon tűnődött, hogy ha az évek során nem vált volna annyira városivá, ezek a történetek talán könnyebben el tudnák kábítani, mint a párolgó testek szaga és a ruhákba beülő ételbűz. S főleg az erős, maró íz szájában, mihelyt a cuppogtató gyászkíséretet idézi maga elé.
Már a fehér patyolat ruhában suhogó lélekről folyt a szó, a tőlük a harmadik faluban eltemetett hajadon leányról, akinek nedves testén (mivel a nyitott koporsóban bőrig ázott) kihajtott a rozmaring, s míg ki nem bontották a sírt, és el nem pusztítottak a virágot, a leány minden éjszaka hazajárt. Hát a Dunába fúlt vőlegényről ki ne hallott volna, aki megkocogtatta búslakodó arája ablakát, és elcsalta magával sétálni. Szíve választottja csak a temetőkapunál vette észre, hogy a fiúnak lópatája van. Szerencsére arra ment haza a vincellér; a lólábú kísértet elvágtatott, s a hiszékeny lányt ájultan szedte össze.
– Engem egyszer olyan magas árnyék kísért el, egész hazáig, mint egy sürgönyoszlop – mondja a fagylaltot kiporciózó háziasszony, s az emberek csámcsogva bólogatnak neki. A Sabina tekintete egzaltált fényvillanást küld feléje, s mivel ő közönyösen bámészkodik tovább, a lány bosszús fintorral üzen neki hadat. Talán csak amiatt, hogy az ő arca végig nyugodt volt; nem mutatott megrendülést, sem félelmet? A tor kellős közepén, amikor a daganatával hivalkodó, szemében a zavartalan kékséggel, immár harmadszor nyilatkozta a halottról, hogy: „Hagyta, hogy belebújjon a rossz”, Sabina nem állta meg, hogy oda ne súgja neki: „Te barbár vagy; nem érted, hogy ez gyász! Nektek az ilyen bánatra tán nincsenek is szavaitok.”
Vagy inkább azt vette zokon a lány, hogy süket fülekre talált nála minden tréfás vagy otromba célzás, amely a donjuankodás kockázataira, valamint a csábító felelősségére figyelmeztette a ki-tudja-honnan-jöttet?
Kedve lett volna egyet csavarogni még kinn a mezőben, mielőtt végképp elszakította volna magát most már untig ismert környezetétől. A készülődés utolsó pillanataiban, érdekes módon, az volt az érzése, hogy az a másik égtáj (pedig hogy vágyott már a távoli nagyváros antikváriumainak hűvös csendjére!), melynek ege alá a zsíros tapintású ujjak s tekintetek elől rég elrajzottak-tünedeztek a bibliofil-szárnyú remények, mintha a jelenen kívül esne, valahol a történelmi időben.
A Sabina fehér ruhája libbent el előttem; egy barna képű, hullámos hajú srácot húzva maga után a kert irányába, eltűntek a sötétben. S én már tisztában voltam vele, hogy büszkesége erősebbnek bizonyult, mint a fájdalom amiatt, hogy – így fejezte ki magát – „első bozgor szerelmétől” el kellett válnia.
Kinéztem a nyitott ablakon – nem utána. Az éjszaka nedves, ürmös illatával, mint keserű gyógyteával, hátha ki tudom hajtani magamból a terhes kábulatot, amellyel bent egészen megteltem. Próbálkozásom kudarccal járt. Az álmosság szinte észrevétlenül bekerített már.
„Jó lesz odébb állni, mielőtt te maradnál egy váratlan csalódással!” – súgta egy hang, valahonnan az eszmélet beomló partján túlról; s hátradőlve a párnákkal felpúposított ágyon, már behunyt szemmel úsztam.
Üres táskával álldogált a sötét verandán, de torkig volt mindennel és mindenkivel, saját magát is beleértve. A Sabina anyját, akárhogy is, volt amiért becsülnie. Mégis kölcsönös sértegetéssel váltak el egymástól.
– Tisztán féltékeny az úrfi? – csúfolódott vele az asszony, maga is becsiccsentve egy kicsit, amikor látta, hogy ő zavaros, égő tekintettel néz be a fénybe, a szobába. Nagy elégtétel volt számára, hogy az a tipp-topp fiú, az újonnan kihelyezett agrármérnök, akit a Sabina divatlapba illő alakja egészen megbűvölt, a hálátlan idegen szeme láttára húzza le a lánya lábáról a fémszálú harisnyát, és érzékeny csókokat lehel térdére, lábikrájára, bokájára.
– Azt képzeled, hogy ezt is álmodtad? – folytatta élesebb hangnemben az asszony. – Ne félj semmit, ez nemcsak az ágyban férfi, mint te! Mikor a fóliaházaknál őrködött a viharban, azt láttad volna!... A te fejed felől egykettőre elfújta volna a szél a tetőt.
„Jó kedvem van. Hazamegyek! – igyekezett csillapítani magát. – Még kalapom sincs, mint a torozóknak, akik le se vették a fejükről evés közben az asztalnál, sem amikor egymás nyakába fogózkodva fölálltak, és lábukkal dobbantva lassú táncba fogtak. Úgyhogy még annyit sem kell mondanom, hogy veszem a kalapom.”
Dühösen tépte össze néhány portréját, s közben maga elé képzelte a gyászban mulatozókat; az arcok, mint valami mállott téglák, el-elváltak egymástól.
– Mikor akarsz indulni? – hallatszott a háta mögül Sabina suttogása.
– A hajnali vonattal – fordult szembe a lánnyal, s kísértést érzett, hogy homályban felsejlő alakját hirtelen magához szorítsa.
– Meg se várod, hogy az eljegyzésemet bejelentsük? – kérdezte a lány, és csilingelt a nevetése.
– Jól van, győztél – hárította el magától könnyedén a kihívást. – Kívánom, hogy gazdag is légy vele, hisz mindig arra vágytál. János jelenéseiben meg vagyon írva: „A győzedelmesnek enni adok az elrejtett mannából.”
– Legyek boldog az elrejtett vőlegénnyel? Ezt akartad mondani?! – hajolt közel hozzá Sabina. – Én csak egy vőlegényt dugdostam előled, nem az egész frincfrancos életemet, mint te! – mondta fojtott indulattal.
– Mindenáron bántani akarsz.
– Te talán nem azt tetted? Habár sejthetted, hogy zavar, egyvégtében más nyelven gondolkoztál mégis.
– Észrevetted rajtam?
– Nem érdekes, hogy észrevettem, vagy sem. Tudom, hogy máshova szokott elkalandozni a gondolatod. Te se tagadtad soha. – Szárazon csattant minden szó, mint egy-egy arculcsapás. – Lehet, hogy azoknak a lehetetlen kiejthetetlen hangoknak is tulajdonítható...
– Micsoda?
– Az, hogy más szemmel...
– Nem szemvágást akartál mondani? – szólt közbe ő.
Sabina rosszalló pillantással utasította el az iróniát.
– Mindenesetre – jegyezte meg halkan –, másnak látsz bennünket, mint amilyennek mi magunkat látjuk és becsüljük.
– Lehet, hogy így van – kezdte kis idő múlva türelmesen, de hiába próbálta elérni a lány tekintetét. – Mert van viszonyítási alapom hozzá. De még inkább így van, így lehet ez mással, aki többet utazik, mint te meg én együttvéve – mert megteheti –, és persze igyekszik közelről megismerni minél több nációt.
A lány, mintha ott sem lett volna, hallgatott. Talán, ha nevén szólítja, akkor sem felel. Csak a hajából áradó zsírszagról lehetett biztosan tudni, hogy ő az, akivel a halotti toron együtt volt.
Nem akart beletörődni abba, hogy ez a csend közöttük végérvényes.
– Az is ér valamit – fejezte be az előbbi gondolatot –, ha minél több nyelven olvasol. Egy idő után őrizkedni fogsz attól, hogy mindenhatónak kiálts ki egyetlen kultúrát.
Kész. Szavakból nincs tovább. Indulni kell. Hirtelen csípést érzett a lábszárán. Odakapott. Most feljebb, belül a combján érezte, csak úgy, mintha megcsiklintották volna. Csak bolha lehet. „Visszakaptam a bolhát!”– gondolta.
Holnap ilyenkor hol lesz vajon? Akárhol is, de odább. Ez a perc élni fog benne mégis, akarva, akaratlanul is gondolni fog rá. Arra, hogy bántott, arra, hogy bántották.
A többi mellé még egy nem kívánt, kényszerű kötés. Mindegy, hogy ragaszkodik-e hozzájuk, vagy menekül előlük. Fogva tartják menthetetlenül.
1986. március 24. – április 28.