FÓRUM
Arany fordĂ­tĂłi fortĂŠlyai
Elhangzott április 24-én Árkoson, a Shakespeare Kingdom House Arany János–Shakespeare szemináriumán.
 
Amikor Arany János Shakespeare fordításához kezdett, a magyar műfordítás még gyermekcipőben sem igen járt, Shakespeare magyarra átültetésének munkája pedig, amire már a 18. század vége felé megtörténtek az első kísérletek (németből), sokáig jó szándékú dilettánsok kezén tengődött; ez idő tájt Lemouton Emmike próbálgatta rajta gyarló képességeit, akinek bukdácsolása inkább elriasztó hatással volt a számba jöhető komoly vállalkozókra, amint éppen Arany leveleiből tudjuk.
Igaz, a 40-es években már Petőfit is megkísértette Shakespeare; ha 1849-ben másképpen alakulnak az események, a Coriolanuson kívül még jó néhány drámafordítást köszönhetnénk ma neki, mivel levelei szerint nagy kedvet érzett a dologhoz. És jóval előtte, már 1840-ban közreadta Vörösmarty a Julius Caesart, az első maradandó értékű, művészi magyar Shakespeare-fordítást. Már ennek megjelenése után kezdett hozzá Arany, angol nyelvtanulmányai kapcsán, a János király, majd – ekkor még ezt a címet szánta neki – a Nyáréji álom fordítgatásához; amikor ezt be is fejezte és 1844-ben elküldte Szilágyi Istvánnak, egykori tanulótársának, immár az Akadémia levelező tagjának, így írt saját munkájáról: „… csalatkoznék ön, ha benne egyebet, mint nyelvgyakorlati próbafordítást képzelne. És darabos az is...”
Nem áll módunkban ellenőrizni e szigorú önértékelés jogosságát: a Szentivánéji álom fordításának ez az első, kísérleti változata nem maradt ránk: a költő oly kevésre becsülte, hogy nem tartotta érdemesnek megőrizni, vagy talán szándékosan semmisítette meg a második változat elkészültével. Mert ez a második, végleges szöveg nem csak Shakespeare-tolmácsolásunk mindmáig nagyszerű mintaképe: általában a magyar műfordítás első igazi gyöngyszeme, és – mai szemmel, igényekkel visszanézve – mondhatni megalapozója, lehetőségeinek első pompás felmutatása.
A zseni csodája ez. Mert a közben eltelt csaknem húsz esztendő nem vitte előbbre az irodalom ügyét. A forradalom bukása után a szellemi élet minden fronton elakadt; amikor az 50-es évek végén az újjáéledő Kisfaludy Társaság Tomori Anasztáz lelkes áldozatkészségének jóvoltából tervbe veheti Shakespeare összes drámáinak lefordíttatását és sorozatos kiadását, jószerével mindent elölről kell kezdeni. Petőfi eltűnt, néhány éve meghalt Vörösmarty is, egy – Gyulai szavaival – „lélekben, testben megtörve” készített, „végső kisimítást” igénylő Lear király-fordítást hagyva hátra; Arany mögé csak olyan harmad-, negyedrangú rímfaragók és fél-dilettánsok állhattak, akiknek már születésekor elavult munkáját hamar elsöpörte az idő, új és újabb fordítások parancsát szögezve a következő nemzedékek elé. A legmagasabb költői színvonalat köztük Szász Károly jelentette, a későbbi püspök, aki ha nyolc Shakespeare-fordításával nem is, de Nibelung-énekével ma is elolvasható emléket hagyott maga után.
Ilyen körülmények között nőtt Arany János – mindenkori érvénnyel – a világ legkiválóbb műfordítóinak sorába, amint ezt már századunk elején kimondták róla, és indította el azt a bámulatos folyamatot, amely a magyar műfordítást – főleg német példák ösztönzésével is – világviszonylatban élvonalba lendítette.
Arany rendkívül tudatos, megfontolt, elemző és rendszerező hajlammal megáldott alkotó volt. Némiképpen meglepő, hogy magafajta ember, aki oly alapossággal boncolgatta a magyar verselés, naiv eposz, irodalmi népiesség kérdéseit, sohasem érezte szükségesnek rendszerbe foglalni a magyar műfordítás problémáit, a műfordításét, amely a három Shakespeare-dráma és a teljes Arisztophanész révén életművének tetemes részét teszi ki. Műfordítói elveit, elképzeléseit, törekvéseit – azon kívül, amit költői munkáiból kiolvashatunk és kikövetkeztethetünk – egyes leveleiből, néhány bírálatból és abból a programféléből ismerhetjük meg, amelyet a Kisfaludy Társaságban olvasott fel „a magyar Shakspeare (sic) megindítása” alkalmából, s amelyben – a Shakespeare-bizottság nevében – összefoglalta a fordítókkal szemben támasztható követelményeket.
„Körülményes utasítások” helyett útmutatásul elegendőnek véli „annyit mondani, hogy az áttevők alak- és anyag- vagy tartalomhű fordításra törekedjenek; jambust jambussal, lyrai alakot lyraival adjanak vissza: de úgy, hogy az eszmét, az erőt, a nyelv (különösen szavalati) gördülékenységét apró formai bíbelésnek sehol föl ne áldozzák. E szerint nem követelné a társaság, hogy a magán- vagy párbeszédek vége – hol Shakspearenál a jambus rímekbe csap – okvetlenül rímelve adassék; nem, hogy a fordító mindig és mindenütt sort sorral adjon vissza; nem hogy a lantos idomú részeket épp azon idomban ugyanannyi szótag- s rímmel fordítsa. (...) Óhajtja a bizottság, hogy az áttétel ne annyira azt az olvasót igyekezzék kielégíteni, ki az eredeti Shakspeare-el (sic) kezében szót szóval összehasonlít s inkább nehézkes fordítással is beéri, csakhogy egy jota se vesszen el az eredetiből, mint inkább azt, ki az angolhoz nem férhetvén, szépségeit a nagy költőnek magyarban kívánja élvezni; s a színpadot, mely nagy hiányt szenved jó fordításokban.”
Lehető hűséggel Shakespeare-hez méltó, élvezetes, szép magyar szöveget kíván Arany a fordítótól. Különös tekintettel a papírnál érzékenyebb és türelmetlenebb színpad igényeire, a szöveg „mondhatóságára” is, amit – hadd jegyezzem meg közbevetőleg – sokan szem elől tévesztenek még ma is. Hűségen nem az eredeti betűjéhez, hanem a költő szelleméhez való ragaszkodást érti; ennek érdekében hajlandó a fordítónak annyi szabadságot engedélyezni, amennyi itt-ott meg is haladja hallgatólagos konszenzussal kialakított mai gyakorlatunkat. „Erő és báj”: ez az eszménye, ezt ítéli legfontosabbnak a költőben... és tolmácsában, és „épp ezek indultak veszendőbe a magyar költői nyelvből” – panaszolja fel Remete József Aeneis-fordítása kapcsán. A régi klasszikusokat állítja példaképül: „Valamint ők lelkét, legfinomabb árnyalatait bírják nyelvöknek: oda [kell] törekedni saját nyelvünk használatában. Nincs nagy költő enélkül...” És – tegyem hozzá – méltó fordítója sem. Vergiliusról mondja Arany, de legalább ugyanannyira érvényes Shakespeare-re – és voltaképpen minden valamirevaló költőre: „Nem elég azt mondani el, amit ő: törekedni kell úgy mondani el, mint ő. (...) Egy-két szó, ha elmarad, nem a világ: de baj, ha az elmondott nem teszi azt a hatást, mint az eredeti. S költői műben nem a puszta értelem a fődolog, hanem a benyomás, melyet tesz az olvasóra. Ez utóbbit olykor némi hűtlenséggel lehet elérni.” Esetenként kell elbírálni, szögezi le az előbb idézeti programfélében, „vajon a fordítás bír-e annyi benső jelességgel, hogy ezért az alakban némi elnézésre számolhat; vagy szoros ragaszkodással a formához, a szellemet nyomorította meg, mely esetben elvetendő.” (De minden belső értéktől függetlenül, bizonyára elvetendőnek ítélné azt a szabadosságot, amellyel egy nem régen megjelent román Aeneis fordítója Vergilius hexamétereit jambusokba tette át – amúgy román módra, az igazi időmértéket hangsúllyal keverve.)
Ha valaki csak valamelyest ismeri Arany gondolkodását, emberi-költői jellemét, eszébe sem juthat, hogy Arany nem tartotta minden esetben nagyon fontosnak a mondanivaló – nem a prózában, hanem csakis költői eszközökkel kifejezhető gondolat – pontos és lényegében csorbítatlan visszaadását. Ő maga mintaszerű alapossággal, körültekintéssel igyekezett munkájában ennek az igénynek eleget tenni. Az egész Szentivánéji álomban – Arany három Shakespeare-fordítása közül most csak ezzel kívánok közelebbről foglalkozni – nincs, nem is volt egyetlen félreértett hely, semmi félrefordítás, vagy akár csak bizonytalanság, homály. Radó Antal, aki Arannyal ellentétben könyvet is írt „a fordítás művészetéről”, és a századfordulón fáradhatatlan buzgalommal, de inkább csak tájékoztató, mint valódi művészi értékkel fordított mindenféle nyelvből, s akit a nyilas rasszizmus hajszolt öngyilkosságba végül, szinte nyolc évtizeddel ezelőtt kimondta már Arany három fordítását értékelő, hosszabb dolgozatában: „... kimutathatóan igen sokszor olyan interpretációt bírt adni eredetijének, melyet a Shakespeare-búvárlat csak jóval ő utána állapított meg. Filológiai és költői érzéke együtt munkálva, eltalálták a helyes utat.”
Ha néhány sornyi távolságra egymástól (II/1) ugyanazt a szót (cowslip) egyszer (helyesen) kankalinnak, másod ízben kikericsnek (nála: kikircs) fordítja, ez nyilván a verszenének tett engedmény, semmi jelentősége sincs. Amikor a mesteremberek színjátékában Thisbe „juhbél”-nek becézi Pyramust (III/1), ez ugyan csak hangzásban emlékeztet némiképpen az eredeti „lovely Jew”-ra, de a szó értelme itt közömbös, vaskos bumfordiságának komikuma a lényeges, ami ebben a formában magyarul meggyőzőbb a faragatlan „fúvó-foldozó” szájából. Ha „Karthágó királynője” helyett „Didó”-t mondat Hermiával (I/1), ez nagyon is érthető takarékoskodás a szótagokkal; közhely már, hogy az angol – és kiváltképpen a régebbi angol – nyelv zömükben egytagú szavai a szöveg folytonos „szűrésére”, állandó kihagyásokra kényszerítik a jórészt többtagú szavakra utalt magyar versfordítót. De azt, hogy a szamárfejes Zubollyal való jelenetében (III/1) Titánia szövegéből miért hiányzik egy teljes sor (valahogy így hangzana magyarul: „tekintetemet elbűvöli képed”), azt nehéz volna megmagyaráznunk: értelmezése csöppet sem problematikus, s az eredeti következő két sorát háromra nyújtja Arany, hogy a sorok száma változatlan maradjon. Nyújtja, mondom, mert e három sorban:
S erőltet szép erényid ereje
Első látásra már bevallanom,
EskĂźdve, hogy szeretlek, angyalom!
nincs semmi olyan, ami ne fért volna el két sorban. Nem jellemző ez az eljárás Aranyra, aki művészi alkatánál fogva a velős, tömör formálásra hajlik; Oberon ráolvasó mondókáját, Titánia elbűvölését (II/2) az utolsó előtti két sor összevonásával nyolcról hétre csökkenti. Azzal, hogy a tündér-kórus altatódalának negyedik sorát (uo.) kettévágja, csak a dal írásképén változtat, hangzásán, zenéjén nem; a Pyramus és Thisbe Prológusának második megszólalása csupán azért tett rövidebb egy sorral, mert a kézműves-komédia magyar változatának műformájául választott Toldi-vers párrímes rendje kényszerűvé teszi ezt.
1858 végén írta a költő Gyulai Pálnak: „Most a Nyáréji álmot nézegetem, de veszett nehéz munka. Majd fele rímelt jambus, nem is számítva a rövid dalokat, amelyek még foglyosabbak.”
De nem a temérdek rím jelentette az igazi nehézséget, Arany számára semmi esetre sem. Ő könnyedén bánt, ha úgy tetszett, játszadozott a rímekkel. Nem esik nehezére tíz sort is egyazon rímre járatni (Titánia és Zuboly jelenetében), úgy hogy amikor kevéssel utóbb (III/2) Puck öt dalszerű sorát a komikus hatás fokozása végett egyetlen rímben csendíti össze, az eredeti kettő helyett, már nem is csodálkozunk. Ha a rímek rendjét nem egyszer megváltoztatja, nem azért teszi, mintha így könnyebb volna számára, hanem, hogy az angol színpadi verselésben uralkodó párrímek egyhangúságát megbontsa, keresztrímekkel variálja. Igaz, ennek a fordítottjára is van példa, Pyramus és Thisbe komédiájában: itt a Toldi-vers természete hozza magával – és ehhez a színjátékhoz talán inkább illik a suta kézműves-rímeket jobban kiemelő párrím, mint ez például:
Ó, éj! iszonyú éj! Ó, ja-ja-jaj! Héj, be
FĂŠlek, hogy ThisbĂŠnek nem jutok eszĂŠbe!
Igazából nem jelentett súlyos problémát számára az angol szavak többségének annyiszor felpanaszolt rövidsége sem. Tudott ő rövid szavakat halmozni magyarul is, ha a szöveghelyzet úgy kívánta, mint Puck e soraiban (III/1), amelyekben találóan összeválogatott egy- és kéttagú szavak áradatával máris fülünkbe dobolja a készülő hajsza ütemét:
Kergetlek, Ĺązlek, fel s alĂĄ vezetve,
SĂĄron-vizen, tĂźskĂŠn-bokron, gazon,
Majd lĂł leszek, majd kan, majd szĂśrnyĹą medve,
Majd meg kutyĂĄvĂĄ, tĹązzĂŠ vĂĄltozom:
S nyerĂ­t, ugat, rĂśfĂśg, dĂśrmĂśg, lobog
LĂł, eb, kan, medve, tĹąz, utĂĄnatok.
Tudjuk Arany saját költészetéből, milyen fölényes mestere mindenfajta versritmusnak; csodálatos művészi érzékenységgel és hajlékonysággal variálja itt is a szöveg tartalmának, hangulatának felerősítésére, mint Titánia szavaiban (II/1) a tündértánc lejtésének érzékeltetésére:
S azon nyĂĄrkezdet Ăłta nem jĂśvĂŠnk
Mi össze halmon, völgyön, síkon, erdőn,
KĂśves patak, vagy szittyĂłs ĂŠr kĂśrĂźl_t
Vagy szirtszegĂŠlyĹą tengerpartokon
SzĂŠl fĂźttye mellett kĂśrben lejteni...
De ezen is túltesz Pyramus és Thisbe halálának Arany János-i megoldása: a szöveg műkedvelő pátoszán és ügyetlen rímein kívül, a Toldi-versről hirtelen az eredeti rövid jambikus soraira váltva át, pattogó indulóritmus fojtja ellenállhatatlan komikumba a kézművesek színjátékának „véres” befejezését:
Hullj kĂśnny! szakadj!
S te kard, akadj
Pyram’ keblébe, így!
Itt balra, hol
A szĂ­v dobol.
Meghalok: Ă­gy, Ă­gy, Ă­gy.
És így tovább.
Ez a Szentivánéji álom – az Arany fordította három Shakespeare-darab közül kiváltképpen a Szentivánéji álom – átültetésének fő problémája: a mű kivételesen széles és gazdag költői skálájának maradéktalan átmentése. Arany bámulatos beleérzéssel és művészi képlékenységgel oldotta meg ezt. Már a szöveg írásképével és hangzásával is. Vessük össze például Hermia és Helén első felvonásbeli párbeszédének játékosan könnyed rímeit, az ilyen sorpárokat:
Ha megszidom, szerelme a viszonzĂĄs.
Ó, bár imámban volna ennyi vonzás!
Pyramus és Thisbe komédiájának fancsali, sőt nem egyszer ritmushibás rímeivel. Mert Arany felfogásában – noha tételesen nem fogalmazta meg, munkáiból egyértelműen kiviláglik – a rím nem egyszerűen díszítő elem. Amikor Nagy Istvánnak felrója, hogy Faust-fordításában „Goethe szép rímei helyett többnyire bágyadt sorvégeket kapunk”, meggyőződésem szerint nem a rímek csengését, hanem – Goethe-versben különösen kirívó – afunkcionalitását kifogásolja elsősorban.
Láttuk, hogyan formálja a ritmust a jellemzés és hangulatteremtés szolgálatában, ha szükségesnek érzi, akár az uralkodó jambikus verselés önkényes módosításával is. Legjobb példa erre Pyramus és Thisbe komédiájának Toldi-versekbe való átültetése. Ő, aki abban a bizonyos programfélében megkívánta a Shakespeare-fordítótól, hogy „az ötös jambus, lehetőleg szabályosan kezelve, megtartassák”, nem riadt vissza attól, hogy ezt az ötös jambust itt 6 + 6 szótagos, magyaros, tehát trochaikus lejtésű verssel cserélje fel. A tündérek második felvonásbeli altatódalának négyes jambusait hasonló módon 4 + 4 szótagos, ereszkedő sorokkal helyettesíti. Nem az az eset ez, amelyről 1858 novemberében írta Tomori Anasztáznak, hogy ahol a fordító „a formai hűséget csak azon az áron tudná elérni, hogy merész poétikai licentiával torzítsa munkáját, homályossá tegye a szöveget, ott habozás nélkül bontsa meg az eredeti rithmust”. Aranynak nem lett volna nehéz az eredeti emelkedő lejtéséhez ragaszkodnia, de nyilván – nem alaptalanul – úgy vélte, hogy magyarul a trochaikus verszene jobban talál egy ilyen dalhoz. Mai műfordító talán nem merné megtenni, Arany merte – és az eredmény; elbűvölő. Mint Puck harmadik felvonásbeli ráolvasó mondókájának ez az két sora is:
Jancsi Pannit nyerje meg,
ZsĂĄk a foltjĂĄt lelje meg...
 
ami ugyan elĂŠggĂŠ szabados fordĂ­tĂĄsa az eredetinek, de Ă­zes magyarsĂĄggal pontosan a kĂ­vĂĄnt hatĂĄst kelti.
Lehetetlen volna felsorolni Aranynak mindazokat a nyelvi leleményeit, amelyek a magyar Szentivánéji álom költői skáláját – nyugodtan mondhatjuk – a shakespeare-i eredeti valamennyi hangulati árnyalatéval gazdagítják. Számtalan példát hozhatnék fel, az olyan ragyogó szójátéktól, mint a kedveséhez kérezkedő Lysanderé (II/2): „S bár helyet adsz, nem leszek helytelen” (ami ötletesebb a „lie” ige kettős – heverni, hazudni – értelmére épülő eredetinél), olyan mulatságos szóalkotásokon keresztül, mint a Pucké (II/1): „ha tütüzget holmi vén anyó”, Heléna, Hermia és Lysander harmadik felvonásbeli civódásának remekül megválasztott szitkaiig, amelyek komikus furaságukkal eleve elhárítják a durvaság veszélyét, ami egy ilyen jelenetben könnyen előadódhat, a darab egésze szempontjából azonban semmiképpen sem kívánatos. Nem akarok ezekre bővebben kitérni; egyetlen apró, konkrét példával kívánom szemléltetni Arany fordításának nyelvi konzsenialitását.
Gyorsan kĂśzelget, szĂŠp HippolytĂĄm,
A nĂĄszi Ăłra; nĂŠgy boldog nap Ăşj
Holdat derĂ­t fĂśl; ah, de mily sokĂĄ
Fogy e vĂŠn hold nekem!
Ezekkel a szavakkal nyitja meg Theseus a darabot. „Négy boldog nap új holdat hoz” – így az eredeti: azzal, hogy a tárgyilagos „hoz” helyébe „derít föl” került, a szöveg erősebb érzelmi töltést kap, az újholddal várható örömre utal, aminek a „mily soká fogy e vén hold” után beszúrt „nekem” mindjárt nyomatékos személyes jelleget is ad, szinte követelve a folytatást: „s epeszti vágyam”.
Arany Szentivánéji álom fordítása kétségtelenül legméltóbb nyitánya volt 1864-ben a Kisfaludy Társaság magyar Shakespeare-sorozatának. Amelyből nem is maradt meg több napjainkra, mint Arany három, Vörösmarty két fordítása és Petőfi Coriolanusa. Az utóbbiak már első megjelenésükkor is Arany javításaival. Arany szövegeit mindmáig változatlanul teszi át egyik kiadásból a másikba a kegyelet és a tisztelet – amelyet nagy költőnk mindenképpen meg is érdemel. De miért jobban Vörösmartynál vagy Petőfinél?
Ide érkezve, nem kerülhetjük meg a talán kényelmetlen, de kötelező kérdést: vajon Arany fordításaiban – minden elévülhetetlen becsük mellett – nincs-e semmi elavult; nem tenne-e jót nekik egy-egy tapintatos igazítás itt-ott? Említett, messzemenően elismerő értékelésében Radó Antal már századunk elején, alig negyed századdal a költő halála után felvetette ezt a kérdést – és igennel válaszolt.
Arany, aki nemcsak nagy költő volt, de kiváló nyelvművelő is, minden korabeli költőnknél jobban ráérzett nyelvünk fejlődésének irányára, a legkevesebb tapadt hozzá kora modorosságaiból, a nyelvújítás hordalékából, de valamicske mégis csak tapadt. Közelebb volt még hozzá a virány, emlény típusú mesterkélt szóképzések divatja, a szavakat elmetsző Helmeczy Mihály példája, semhogy ne hagyott volna némi nyomot költői nyelvében. És e nyomok tagadhatatlanul szeplői ennek a költői nyelvnek. Maga Arany is megengedhetőnek, sőt szükségesnek vélte, hogy olyan elsőrangú költők, mint Vörösmarty és Petőfi munkájába belejavítson. S az ő keze után még olyan rangos újabb költőink simítgattak ezeken a fordításokon, mint Szabó Lőrinc és Illyés Gyula. A magyar
Shakespeare-kiadások, hogy a kegyelet jogos igényének is eleget tegyenek, jegyzetben, függelékben közlik a módosított helyek eredeti változatát. Nem volna célszerű megoldás ez Arany esetében is? Színpad és olvasó egyaránt nyerne vele. Csak hálásak lehetnénk annak, aki értő kézzel, kellő tehetséggel és tisztelettel elvégzi ezt a munkát – mint a restaurátornak, aki a megkopott, kifakult vagy megsötétedett helyek gondos átfestésével visszaadja a képnek eredeti ragyogását.
JÁNOSHÁZY GYÖRGY