Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1994. augusztus, V. évfolyam, 8. szám »
DOKUMENTUM
Marosvásárhelyi humanista költők
Egy embernek vagy egy emberközösségnek a fejlődéséről manapság úgy szoktak
szólni, hogy az előzményeket és a fejlődés irányát meghatározó erővonalakat
mindig tekintetbe veszik. Mert minden fejlődési folyamat csakis a különböző
alkotóelemek közötti átmenetek figyelembevételével válhat igazán érthetővé.
Jelen esetben a reformáció, a humanizmus, a reneszánsz költői fejlődésével,
kibontakozásával szeretnénk megismerkedni egy tájegység keretében. E három
alapfogalom közül a reneszánsz jelenti a legszélesebb tartalmi szintézist. A
reneszánsz fogalmában szükségszerűen benne foglaltatik a humanizmus (vagyis az
ókor emberközpontú kultúrája) és az egyházszakadást okozó reformáció (vagyis a
Luther által elindított, Kálvin és Dávid Ferenc által továbbfejlesztett
hitújítás), sőt a belső hitújítás alapfogalma is. A reneszánsz gyűjtőfogalma
azonban szélesebb a humanizmus és a reformáció egyszerű összegénél, még új és
eredeti alkotótehetséget is feltételez. Janus Pannonius, Balassi Bálint és
Shakespeare például reneszánsz költők, nem csak humanisták. Luther, Kálvin,
Erazmus és Dávid Ferenc nemcsak humanista műveltségű lelkészek, de kiváló
stílusú írók, reneszánsz gondolkodók és moralisták is, különösen
erkölcsi-lélektani és hittudományi téren alkottak újat és maradandót. Mind a
szellemi, mind a lelki élet az öntudatra ébredt személyiséghez igazítja a
mércéjét.
E három alapfogalmat tehát – eltérően a régebbi irodalmárok szemléletétől –
csakis együtt és ebben a rangsorban tárgyalhatjuk. A pogány ókor humanizmusa
már a XVI. században kezd kirajzolódni szellemi életünkben, éspedig azzal, hogy
egyes történészek az isteni gondviselés (a providentia) helyett a
fátumot, a sorsot tartják a történelem legfőbb formáló erejének a laikus
gondolkodásnak megfelelően. Az újító szellem azonban az egyháziak tudatában is
megindul. A reformáció már a XVI. század első negyedében ismertté válik nálunk
is, de csak az 1550-es években szerveződik a polgárosodás felé mutató szélesebb
társadalmi mozgalommá. A reneszánsz műveltség meghonosodása közvetlen
kapcsolatban áll az oktatás fejlődésével.
Tonk Sándor felmérése szerint a százas számrenddel mérhető Székelyvásárhely
(Forum Siculorum) mezőváros bizonyíthatóan 10 diákot küldött külföldi egyetemre
a középkor folyamán. Ezek döntő többsége a XV. században végzett a krakkói
egyetemen. Vásárhely lakossága arányszáma szerint tehát viszonylag fokozott
érdeklődést mutat a külföldi kultúra iránt. (Tonk Sándor: Erdélyiek
egyetemjárása a középkorban. Kriterion, 1980.) Feltehetőleg a ferencesek
tevékenysége segítette elő mindezt. Minden valószínűség szerint ugyanis még a
folyamatgyorsító reformáció előtt megérintette az új szellem Vásárhelyet is,
hiszen a ferencesek rendje, amelynek kolostori iskolája volt itt –
természetszeretete révén –, közel állt a reneszánsz gondolkodáshoz. A rend
alapítója, Assisi Szent Ferenc naphimnuszt írt, madaraknak prédikált, farkast
szelídített meg, mivel a teremtő Isten szeretetét élte át az újra felfedezett
természet világában is, nemcsak a lélek elvontabb megnyilvánulásaiban, ahogyan
a középkor embere tette volt. Amint első kéziratos könyvünkből: a Jókai-kódexből
ismeretes, igen népszerű volt Szent Ferenc természetszeretete még a
világiak körében is. Elolvashatná az ugyancsak Ferenc-rendi Teleki-kódexet is,
kézzelfoghatót azonban ebből a korból édeskeveset találna a városunk múltját
kutató irodalomtörténész. Az ugyancsak ferences eredetű Kájoni-cantionale sem
kecsegtet többel. A humanizmus – legalábbis bizonyíthatóan – a református
iskolaalapítással, Kálvin szellemével egy időben érkezik el városunkba. Furcsa
képzettársításnak tűnhet ez a két fogalom: az erkölcsszigorító kálvinizmus és a
pogánykor humanizmusa. Mindenesetre a XV. században Janus Pannonius még úgy
vélte, hogy „nemo religiosus et poeta” (vagyis nem lehet valaki hívő és költő
egy személyben). Azonban ekkorára már elsősorban Erazmus és Melanchton az új
vallásosság (a devotio moderna) és a hitújítás szolgálatába állította
az eredendően pogány kultúra évezredes eredményeit, konstruktív elemeit. Mind
Erazmusnak, mint Melanchtonnak voltak hazai tanítványai. Erazmus (1469-1537) és
tanítványai, barátai, mint Oláh Miklós és Sylvester János belülről, igyekeztek
megújítani a katolikus egyházat, másrészt össze tudták egyeztetni ókori
műveltségüket a katolicizmussal. Melanchton Fülöp (1497-1560), Philippus
doktor, mint a wittenbergi egyetem retorika és humanista forráskritika tanára,
valamint a nevelés megújítója (főként a De corrigendis adolescentiae
studiis, 1518-as művében lefektetett elveivel) nemcsak Honterus és az
evangélikusok nevelésére, de a reformátusokra (Thúry Farkas Pál és Károlyi
Péter körére), sőt közvetve Sylvester János és Zsámboki János görög
műveltségére is nagy hatással volt. Még Verancsics Antal esztergomi érsek is
igen nemes szellemi rajzot fest a nagy reformátorról.
Amikor 1580-ban Marosvásárhelyre érkezett Laskai Csókás Péter, az első európai
műveltségű rektor és prédikátor, Melanchton már húsz éve, Janus Pannonius már
több mint száz éve halott volt, Balassi Bálint pedig huszárhadnagyként Egerben
írta feledhetetlen vitézi énekeit. Váradon már a XV. század közepén,
Gyulafehérvárt már 1500 körül, Brassóban és Szebenben a XVI. század második
negyedében, Kolozsvárt a XVI. század harmadik negyedében, Marosvásárhelyt a
XVI. század negyedik negyedében találni reneszánsz szellemet, kört, iskolát.
Nem túl korai tehát ennek az újkori szellemnek a meghonosodása nálunk, de ez az
első kitapintható bizonyítéka a város újkori európaiságának, humanista
szemléletének. Laskai Csókás Péter latin verseiben nyomon követhetjük az európai
reneszánsz költészet keleti fénytöréseit. Ezért ezek a legérdekesebbek
számunkra.
A reneszánsz őszi fényei ezek, de a lényeg az, hogy hazai közegben villannak
fel: Erdély „nagyjaihoz” szólnak, itthoni sorsdöntő kérdéseket feszegetnek,
méghozzá manierista stílusban. Egyik ilyen jellegzetes verse, amely éppen rövid
vásárhelyi tartózkodása idején keletkezett, Geszti Ferenchez írt ódája. A
törökverő dévai kapitánynak – aki Báthori Zsigmond tanácsosa és a Palia de
la Orăştie mecénása is volt, egy középkori himnuszban rajzolódik ki lelki
ábrázata:
Clarum decus Pannoniae,
Francisce laus Ausoniae,
Fortunae robur bellicae,
Virtutis author inclytae,
Victor Leonum fervide,
Roboris tortor Turcicae,
Vindex sagax et patriae
Turbae magister inclytae...
(Ad magnificum D. Franciscum Gezti)
A manierizmusra, vagyis a reneszánsz és barokk közötti átmenetre utaló
virtuozitás jellemzi a nyolc sornyi azonos rímet, valamint a középkori
versforma felújítását, illetve annak elegyítését a klasszikus ókori formákkal,
mert inkább ezek az utóbbi metrumok jellemzik többi, kizárólag latin és görög
nyelvű verseit.
Te diszíted Pannóniát;
Az olasz föld is büszke rád;
Harcos szerencsénk legjavát
Teszed, s erényed csúcsra hág;
Csapásod oroszlánt levág;
Gyötrőd rabló török hadát,
Megbosszulván e bús hazát,
S a nép tőled nyer oktatást.
Tűrvén a fáradságokat,
Vigyázva igazságodat,
Ügyes kezed fegyvert ragad,
Nem hagyván bent, se kint magad,
Dolgod bölcs módon rendezed;
Méltán érsz el győzelmeket.
Vezessen hit s az akarat,
Jól fontolgasd a dolgokat.
S te, győzedelmes jó Atyánk,
Az égi trónról nézz le ránk;
A földön s égben egyaránt
Uralkodj mindig, jó Atyánk!
Nemcsak az ókori és középkori versformák keverése és rímelés virtuozitása, de a
prédikátor-költő és a gyűjtögető méh analógiája is Laskai környezetében jelenik
meg először. Ez a stílusjegy szintén a barokkba vezető manierizmusra utal.
Brassai Flechner Gáspár éppen Laskairól rajzolja meg irodalmunknak első ilyen
portréját, amikor szerzőnk Speculum exilii et indigentiae (Száműzetésünk
és nyomorúságunk tükre) című teológiai enciklopédiáját köszönti.
Mint a serény méhecske repülget a tiszta időben,
S tarka virágokról gyűjti az ennivalót,
Hogy eledel híján ne gyötörje halálra az éhség,
Majd ha fagyos széltől hullik a sárga levél,
S messzire űzi a káros mérget a mézteli kastól,
Hogy a fiókáknak életet adjon a méz:
Laskai Péter is így szedi versbe a múzsacsapatnak,
Amit a szent Helikon habjaiból kimerít.
Míg a törékeny testében csak senyved a lélek,
Sok szava s írása vallja az üdvös igét,
Hogy ne zavarja fagyasztó lélegzettel a Sátán
Emberi szív igazát, s el ne rabolja hitét.
Rég meghozta az istenimádás égbeli fényét
Luther Márton, akin díszlik az égi erény.
S szétzúz ördögi főt, mit szörnyetegek hada kísér,
És csak igaz hittel tiszteli ő az Urat.
Fussatok innen, csalfa tanítók, mert leomolnak
A hazug oltárok Isten igéje előtt.
S ti igazak, kik az Úrnak pásztori vagytok,
Őt szolgálva csupán, jöjjetek így közelebb.
S te, aki másutt gyötrelmek közepette találnád,
Fáradozás nélkül megleled itt az igét.
(Laskai Csókás Péterhez – Ad Petrum Lascovium de Barovia)
A Speculum – amelyet Laskai „ludirector scholae Vasarhelinae”-ként
adott ki – rangos könyv volt, Flechner mellett még hatan látták el ajánló
versekkel. Közülük Herceg Jánost szeretném megemlíteni, aki már Laskai Csókás
kijelölt utóda („ludirector successor”-a) volt. Laskai költészete – amely
szenvedélyesen vitázik a jezsuitákkal – a belső képződésű manierizmus első
határozott jelentkezését is jelenti költészetünkben; egyfajta tudós magatartás
és az önként vállalt formai nehézségek legyőzéséből adódó élmény jellemzi ezt a
XVI. század utolsó és XVII. század első negyedét magába foglaló átmeneti
korszakot.
Ugyancsak a reneszánsz és a barokk közötti átmenet – vagyis a manierizmus –
egyik fontos jegyét: a túlzott moralizálást látjuk több versében, így például
abban az eléggé terjedelmes alkaioszi ódájában, amelyet a református hitű
Ecsedi Báthori István országbíróhoz írt. Nem ő volt irodalmunk első manierista
költője, hanem Zsámboki János (az Emblemata szerzője, Shakespeare
egyik kedvenc költője), aki azonban az olasz manierizmust honosította meg
nálunk. És nem Laskai volt az erdélyi, többnyire belső képződésű manierizmus
legjobb költője sem, hanem Hunyadi Ferenc, a Báthoriak humanista háziorvosa, és
főszereplője a kor egyik legrangosabb versgyűjteményének, a Viridarium
poetarum (Költők virágoskertje. Velence, 1583) című görög-olasz-latin
antológiának, amellyel mintegy ötven olasz, lengyel és magyar költő tisztelgett
István király előtt. A kötet főhelyén Hunyadi Somlyai Báthori Istvánról szóló
panegirikusa áll. És mivel mellette csak Laskai szerepel a hazaiak közül, talán
nem lesz érdektelen bemutatnunk Hunyadi elbeszélő dicsverséből azt az ürügyes
erotikára vonatkozó részletet, amely a Janustól Szenci Molnárig, Petki Jánosig
és Pápai Borsátiig oly gyakori herkulesi válaszút keretében bontakozik ki Virtus
és Voluptás (az Erény és a Gyönyör) újsztoikus constantiát, vagyis
állhatatosságot sugalló párbeszédéből:
Míg töprengve az életen és nem tudva bajokról
Gyötri a lelkét, szembeszegezve a lándzsa
hegyével,
Íme az ifjú látja, amint más-más utakon jön
Mind közelebb a két istennő: súlytalan egyik,
Férfitekintetű majdnem a másik, felfele fésült
Hajzata kurta, beszéde magasztos: a Virtus ez; annak
Neve Voluptás, csintalan, annyira kellemes; ám a
Virtus szigorú, egyszerű, önmaga; szép nővérei rendre
Körbeveszik hősnőnket; elől megy a szűzi Szemérem
– Virtus kardviselője – meg a konok Állhatatosság
És a tisztesen ősz Hűség, Becsület s a Dicsőség
Balján, míg jobbján az Igazság és a Kegyesség,
A sosem ingadozó Mérséklet, a tiszta Okosság,
S végül a Tisztesség a becsület hű társa; közöttük
Lép el a szűzi Erény, aki mindet uralja szemével.
S leheveredve henyén a gömbölyű mellű Voluptás,
Telt mellét kitakarja, lebontott vénuszi hajjal
Illatot áraszt, s hattyúfehér szép ágyra feküdve,
Pár szál rózsát tűz aranyos, dús fürtjei közé;
Hívja kacsintva buján csókokra, ezernyi fogással.
Csábítgatja enyelgésekkel, vágyakozással,
És ezer óhajtás nyilazása eléri az Úrnőt.
Nagy buja gerjedelemmel korbácsolja, s az ágyán
Ott van az Álom kéje, s a keble körül heverészik
Bacchánsnők szilaj Öröme; kísérői vonulnak:
Igy a Civódás, Féltékenység képmutatása,
Részeg párzás Mámora, ostoba Vágyakozás meg
Bősz Epedés, szarvas Gőg, törvénykívüli Verseny
És a Csalás látványa, amely felszít buja vágyat.
Az erkölcsi érvelés inkább kötelességszerű, nem őszinte, s így nem
kétséges, hogy az ellentétes előjelű következtetés ellenére is vonzóbb a
Voluptás gömbölyűsége, mint a Virtus szögletes szikársága. Emellett szerénynek
tűnik ugyan Laskai Báthori Istvánhoz írt monumentális hangvételű epigrammája,
de maga a szereplés így is feltétlen bizonyítéka szerzőnk megbecsülésének:
Néked a Szmirna szülötte Homér dala sem elegendő,
Féltett Báthori-sarj, büszke királyok ura.
Szüntelenül nagy a hírneved, és diadalmas erényed
Emberi sorból már isteni rangra emel.
(Epigramma in laudes serenissimi
atoque potentissimi
D. D. Stephani Regis Poloniae etc.
ac principis Transilvaniae)
Ha csak a korabeli kimaradt legjelesebb erdélyi humanista költőkre is
gondolunk: a Báthori-udvar másik humanistájára, Gyulafi Lestárra vagy a váradi
Beregszászi Lőrincz Péterre, a medgyesi és az országos hírű Christian
Schesaeusra (aki Ruinae Pannonicae című hőskölteményét már Báthori Istvánnak
ajánlotta), és Kassai Zsigmond Dávidra, aki pedig a váradi és a gyulafehérvári
iskola rektoraként is ismert volt... Felmérhetjük tehát, hogy mindenképpen
Laskai kitüntető megbecsülésére vall a Viridarium poëtarumban való
szereplése. Sokkalta egyszerűbb, tömörebb – s talán Laskai Csókás Péter
legszebb írása – saját sírfelirata, amely mérsékelten újplatonista színezetű,
és Janus Pannoniusra emlékeztet:
Pannón voltál, tölgye e földnek, győztes a vészben;
Lelked aléltan is él, nyugszik örökre a test.
(Epitaphium Petri monedulati Lascovii)
Laskai – akiben Szenci Miklós és Apácai előképét látjuk – elsősorban mint
európai rangú tudós, az 1585-ös tíznyelvű Calepinus-szótár magyar részének
készítőjeként jelentős. De homine című
természettudományi-orvosi-vallási értekezését Veszprémi István Succintája, vagyis
orvosi életrajzgyűjteménye szerint pedig forrásmunkaként használták a
német és a svájci orvosok. Spielmann József nagy érdemének tartom, hogy a
legmostohább körülmények között is igyekezett felszínre hozni Laskai De
homine című kétkötetes könyvének anatómiai leírásait, azok úttörő
értékét a hazai orvostudomány történetében. (Spielmann József: A közjó
szolgálatában. Kriterion, 1976.) Laskai természettudományos szemléletében az az
igazán újszerű, hogy újplatonista szellemben értekezik az emberi test
tökéletességéről, szépségéről és részei arányáról, valamint a test és a lélek
szerves összetartozásáról. Ebben annyira az újkor gondolkodójának bizonyul,
akárcsak Marsiglio Ficino és Pico della Mirandola, akiknek tanait olasz
egyetemeken ismerhette meg. Janus Pannonius neoplatonizmusát pedig első nagy
költőnk életművéből és Plótinosz-fordításaiból sajátította el. Különösen
figyelemre méltó ebből a szempontból Laskai könyvének a De perfectione et
pulchritudine humani corporis című fejezete (De Homine,
Wittebergae. 1585. Liber secundus). Ezen munkáját is többen üdvözölték ajánló
versekkel, így az újplatonista Némethi János azt a humanista következtetést
vonja le, hogy:
Mert mindazt, ami létezik égben, a föld kerekén, így
Hozza ragyogva elénk nyíltan a csillagos ég.
Ámde az emberi testnél nincsen semmi kiválóbb;
Biztosíték, hogy az Úr létezik, élve teremt.
Föld pora teszi az embert, ámde csak azzal a céllal,
Hogy az egek közepén leljen örökre lakást.
Ez tehát az ember rangja, lelki és testi egységének a végső értelme Laskai
költészetében, amely egy jókora kötetre terjed. Laskait kétévi itt-tartózkodása
után tovább űzte tudásszomja, főként Fogaras, Genf és Gyulafehérvár felé, ahol
mint a város első papja, 1587-ben hunyt el, mielőtt elérte volna negyvenedik
évét. Mind az 1585-ös bázeli kiadású tíznyelvű Calepinus-szótár, mind az
1590-es Calepinus-Onomasticon tanúsága szerint ő írta le először Európa számára
anyanyelvünkön pl. a tudós, a versíró, a prédikátor és a Gyulafehérvár
szavainkat. Aki tőle tanulta meg ezeket a neveket – miképpen Béza Tódor is –,
biztosan megbecsüléssel gondolt egész életében e szavak tartalmi fedezetére...
(Folytatása következő számunkban)
TÓTH ISTVÁN