KIS LÍRAI ANTOLÓGIA
A poézis valósága: Vörösmarty
Olyan kívánt lenni, mint Teslér László, a bonyhádi káplán: Shakespeare-rel és a parasztmesék garabonciásaival barátkozó, ideákba szerelmesedő, férfimagányra berendezkedett magyar. Mégis torkon-derékon ragadták elkerülhetetlen szerelmek. Végigszorongta kései házasságát. Lefordította és megkívánta az Ezeregyéjszaka meséit. Csoda-e, ha nem lett prókátor a lassan polgárosodó, de parlaginak érzett honban?
Olyan kívánt lenni, mint az Énéisz-fordító Baróti Szabó Dávid: remete, aki derűsen szemléli a teremtett világ változatosságát, a hexameter dús medrébe temetkezik, hogy otthon érezze magát; nem sérti sztoikus békességét semmi. Valóban adódtak versíró alkalmak; így született a bordal Fáy András fóti szőlejében, a Kis gyermek halálára megálmodott naenia a Perczel család gyászában: de meg kellett érnie, hogy valamikori versével az ő kisfiát temessék (vagy őt magát a kis Mihályban?), hogy átélje és örökségül hagyja az árva fiú szerepét, hogy ne csak szemlélője, hanem szereplője, szenvedője legyen viszálynak és küzdelemnek; s hogy a szabadságharcból lelkileg már ne is térjen magához.
Olyan kívánt lenni, mint pedáns barátja, Stettner (Zádor) György. Ő is a Komárom megyei Csépen nősült, magyar nyelvkönyvet írt német használatra, foglalkozott Kant és Jacobi morálfilozófiájával, a magyar színpadnak és közönségnek vadonatúj jelenségével, a poézis mibenlétével és a valóság gubancaival. Mégsem tudott szenvtelen maradni a (publicisztikai) kihívásokra, mint Stettner. Még a fenegyerekké lett hálátlan Petőfi babérszaggató versére is keserű józansággal válaszolt, vagy a levitézlett primadonna, Komlóssyné hisztérikus cikkére... („Az embereket a szép vers el szokta kábítani..., ha költőnek tartatom is, de az élet dolgaiban nem szeretek ábrándozó lenni”; „Hova lettek a szegény költőnek büszke álmai? Mi lett belőled, szép remény? Egy pár kötet vers, melyet már csak nevéről ismernek, melyet mindenki megdicsér inkább, mint elolvasson. Keserű jutalom! És mégis így kell lenni.”) Amúgy is igaz, hogy „amit egyszer jól lát az ember (kicsinyben vagy nagyban), azt nem szereti középszerűleg látni”. És a Tündérvölgy e földre vetett Csabája a hamis pátosz és prózaiság ellenében életet, könnyűséget, fesztelenséget, természetességet keresett – tiszta, erős, érthető hangot mindenütt.
Még a zajtalanságban is: ámulatot, az érzelem mélységét – egyénként is „egy magát becsülő népnek méltóságát”.
Végtére olyan kívánt lenni, mint Kisfaludy Károly; látványt írt és a szellem világával nézett a teremtésbe. Létrehozta a Mesterről elnevezett Társaságot, továbbgondolta a (költőileg létrehívott) magyar ősidőket, firtatta férfi és nő titokzatos vonzódását és különbözőségét, kutatta a Törvényt. Fejére idézte a megváltó halált negyedszázaddal Kisfaludy elnyugovása után, évfordulós precizitással, ugyanabban a Váci utcai házban (pedig hely és idő egységére drámáiban szinte programszerűen hányt fittyet). Olyan kívánt lenni, mint a Mester, aki, mert hinni akart, hitt a boldogságban, a magyarságban, általában: az emberek jövendőjében.
Vörösmarty hinni akart és belebolondult. Nincsen remény – zokogta 1846-ban, nem Kossuth: Lear király vonzásában.
Már látott mindent.
(A szövegben idézett részek mind Vörösmartytól valók.)
EGYED EMESE