A helytĂĄllĂĄstĂłl a desirabilitĂĄsig

Nagy GyĂśrgy: EszmĂŠk, intĂŠzmĂŠnyek, ideolĂłgiĂĄk ErdĂŠlyben.
Komp-Press-Polis, KolozsvĂĄr, 1999.

Amikor megpróbáljuk indokolni, hogy miért tartjuk fontosnak ezt a könyvet, az indoklás során az is megfogalmazódik, miért okozott csalódást. Azokat a dolgokat, amelyeket annak idején, a húszas, a negyvenes, az ötvenes, a hetvenes, a nyolcvanas években reménytelen és szőrszálhasogató vitákban sem lehetett megfogalmazni, ma magától értetődően félre lehet tenni, vagy alkalmasint egyszerűen meg lehet oldani. A tárgyalt kérdések alapvetően nem relatív fogalmak, s nem egyik vagy másik csoportnak a tulajdona valamely másik rovására, hanem abszolút értékek. A csoportérdekeket kiszolgáló ideológiák álságos kérdéstisztázást szülnek. Erről tudósít ez a könyv, amely azonban végül a saját maga felkutatta kelepcéket nem mindig tudja elkerülni. De menjünk sorjában.
A transzszilvanizmus megítélése sokat változott az idők folyamán (akárcsak a szó helyesírása), hol ennek, hol annak (ideológiának, művészeti irányzatnak) tekintették, akárcsak azokat, akik valamilyen szerepet játszottak genezisénél. Nagy György ideológiáról beszél, miközben már az elején kijelenti, hogy kidolgozói művészemberek voltak, akik még a közvetlen politizálásukban is esztétikai alapelvekhez igazodtak. "A költészet csillámló logikája lengte körül a transzilvanizmust", írja. És mintha ettől a pillanattól kezdve nem volna elegendő elhivatottság benne, hogy a maga teljességében bemutassa, miről van szó. Nem tudjuk meg, mi is a transzszilvanizmus, hol áll a század eleji ideológiák nemzetközi mezőnyében, mit tartalmaz azokból, hogyan kötődik hozzájuk, mi az, ami sajátosan és kizárólagosan az övé, holott valószínűleg sokkal fontosabb ez a kötődés, mint ahogy mi tudni véljük. A kötetbeli elemzés kitér ugyan a vágyakra (innen való a desirabilitás nyelvtörő szava is, mint a desir, a vágy származéka ), de ennek ellenére mégiscsak történelmi szükségszerűségről beszél. A konfúzzá elcsúszó dolgozat végül valamiféle szenvedélyes védőbeszéddé válik, megkérdőjelezi a kurtán bemutatott ellenvélemények minden alapját és érvelésük logikáját. Konkrétan: a történetisége felől védekezik, miközben a historizálást veti a transzszilvanizmust valamilyen módon megkérdőjelezők szemére.
A kötet legterjedelmesebb fejezete Kós Károlyról íródott, valószínűleg egy nagyobb monográfia terve lehetett az ihletője ezeknek az írásoknak. Megint bekövetkezik az alapzavar, mintha szemiotikai köd ülne a mondatokra, az írás belső logikája összekuszálódik. Talán valóban a mondatokkal van a legnagyobb baj. "A szülőföld melletti döntés nagy egyszerűsége és evidenciája a tudati-morális és gyakorlati-közügyi helytállásban bonyolult viszonyulás- és törekvésrendszerrel párosult" - bonyolult mondat ahhoz képes, amit valójában mond. Túlbonyolítottság a megfogalmazásban, ellentmondás az érvelésben. Kós esetében ugyan számba veszi a külföldi irányzatokat, különösen a Arts and Carafts-mozgalom ideológiáját, azonban a későbbiek során nem talál szerves kapcsolatot, nem viszi tovább a szálakat. Akárcsak a Kiáltó szó elemzése során, ahol igyekszik bemutatni az önálltatás és csodavárás légkörét (literátorok nyúlnak a politikához, akiknek belső szükségletük az álmodozás hosszú ideig való fenntartása), de mindezt csak azért teszi, hogy kiemelje a Kiáltó szó elsődleges fontosságát, "életteremtő" jellegét, egyben mindentől való elemelkedését. Nem elemzés, hanem apoteózis ismét. Vagyis az érvekkel együtt bekerül a szövegbe az a fajta ideológia, amelynek elsődlegessége, túlhajtott szerepvállalása alkalmatlanná tette az életteremtésre. Az erőltetett megoldáskísérletek kudarca, erről beszél voltaképpen ez a könyv. A későbbiekben is számtalanszor tetten lehet érni, hogy a kifogásolt szerzők, alkotók, a kifogásolt jelenségek, tettek, gondolatmenetek, épp a kifogásolás aktusa által nyernek életet: megelevenednek a hibák, föltárulnak a kelepcék, és azokba szépen belehajtja magát a szöveg is. Nagyon nehéz olyan szövegrészeket találni, ahol nincs meg az így keletkezett öncsapda. Kijelenti, és ebben teljesen egyet is lehet vele érteni, hogy "demográfiát és statisztikát, statisztikai elemzést és jogtudományi rigurozitást kell a közélet hisztérikusaival szemben felvonultatnunk" miközben ezen a téren marad alul, mert nem tud meggyőzően elvégezni sem elemzést, sem pedig a kért rigurozitással kezelni eseményeket és jelenségeket. Ezért egy felettébb szubjektív könyvet olvashatunk, fáradt és elavult eszmerendszerbe kapunk betekintést.

HOLL ILDIKÓ