Kovács András Ferenc
Magna Hungaria
A hatvanéves Ilia Mihálynak szeretettel
Mondják a vének: megtartó erősség,
Magas mentsvár, erődítmény a nyelv!
Temérdek, mint egy csipkézett oromfal:
Félelmetes, mert égi szirten épült!
Ravasz barátok, prédikátorok
Papolnak így – nem szótlan elhagyottak.
A száj palánkja némasággal árkolt
Védelmi gyűrű jól körülkerítve:
Magába zár, bár ellenség sehol...
Tán szerteporzott, elporladt a szélben...
Már ostromzaj se döng... De megmaradtunk.
De Isten tudja, kik vonultak itt el...
Keresztesek, germán páncélosok,
Kazárok, türkök, novgorodiak,
Tatár hordák, tévedt iráni népek –
Kis cselvetők Bizáncból, Niceából...
Nem tudható... Nem érthető a csönd.
Hallgatni sem mer már a hallgatásunk.
A száj palánkja némasággal árkolt
Védelmi gyűrű, zsúfolt sírgödör...
Végül pediglen egy-két szó marad:
Makacs fogak közül majd úgy bukik ki,
Mint vár fokáról messzekémlelő,
Ki nem volt harcos népvezér, sem őrszem –
Csupán a szellem távolába nézett,
Mert látni jött, mikor találat érte...
Véletlenül, mellékesen, hiába.
Úgy hull a sajgó semmiség ölébe
A hang, a lélek ismeretlenül,
Mint elfelejtett védő, senki sarja,
Fölösleges bámész lenyilazott –
S a mindenség pusztán süvít tovább...
Bölcsek beszélik: elveszett erősség,
Lakatlan vár, panaszfal, kő a nyelv.
Tömör, kemény, miként a végítélet -
Nem érthető, mert magunkat sem értjük.