Szász János
A TIZENHARMADIK HÓNAP AVAGY A SZIGET KIRÁLYNŐJE
Regényrészlet
 
I.
1962 Szilveszterére Román Viktorékhoz voltam meghíva, aki a műtermében (az ő udvarhelyi tárgyszerűségével szólva: műhelyében) csődítette össze barátait, képzőművész pályatársait, ismerőseit, s így engem is meghívott, újabb szerzeményként, annak az évnek kora nyarán ismerkedtünk össze, Szobotka András, nekem még Temesvárról barátom, neki tanára a Képzőművészeti Főiskola szobrászati szakán, felhívott telefonon, te, gyere el az Unióba (Képzőművészeti Szövetségbe, gyönyörű, múlt századi épületét azóta lebontották), van itt egy srác, harmadéves tanítványom, kiállítása nyílt, nézd már meg, leteszem a főesküt, hogy írni fogsz róla; elmentem, megérte, írtam is a szobrokról, valamit a művészről is, a szöghajú székely gyerekről, aki Maikol formaérzékével újrateremti a női testet, de elegánsabb és légiesebb is (akkori) mesterénél, és egyébként másként stilizálja műve a körülötte forgó tárgyi világot, valami efféléket írtam, de már ott a helyszínen összebarátkoztunk Viktorral, aki a maga vállvonogató módján hallgatta dicsérgető szavaimat, de azért el-elmosolyodva jelezte, jól esik neki, amit mondok, s attól kezdve sokszor fordultam meg – maradjunk ennél – a műhelyben és náluk otthon, vagyis S.-éknél, akik egy régi bukaresti, az Eminescu utcában laktak, és párizsi nonsalansszal tűrték, hogy Simona lányuk vadházasságban éljen Viktorral, akinek a törvényes felesége – szintén szobrász – ugyanabban az utcában, vagy tíz háznyira lakott tőlük, nos hát így kerültem én Viktor szilveszteri vendégei közé, mint immár jóbarát, s noha nem mentem egyedül, magányosan éreztem magam, mert D.-hez, egyébként kedves és csinos, nem is szabványosan szép táncoslányhoz, akit alig egy hónapja ismertem, nem fűzött se érzelem, se barátság, csak annyi hozott össze bennünket, hogy mindketten éppen egyedül voltunk, de kettesben sem mentünk sokra; D.-vel N. és M. hozott össze (szintén vadházasságban éltek): M. egy görög vezéremigráns felesége volt, aki többször fordult meg a görögországi földalatti mozgalom alagútjaiban, mint bukaresti otthonában, úgyhogy M. valójában egyedül élt a nagy, fényűzően berendezett lakásban, ahová N. (Nuszinak becéztük), dokumentumfilm-rendező soha be nem tette a lábát; M. írónak hitte magát, de soha senki egy sorát nem olvasta, bár különféle bulikon vagy a Katangának csúfnevezett kávézóban – egyik főhadiszállásunkon – váltig novelláit adta elő, amelyeket fárasztó szószaporasággal rögtönzött, de azért mégse volt tehetségtelen kékharisnya, mert amikor a görög végre hazamehetett és elvitte magával M.-et is, majd ott elváltak, kisegítette Nyugat-Németországba, ahol M.-ből néhény év múlva jónevű festő lett, noha azelőtt efféle képességeiről senki sem tudott, alighanem ő maga sem, egyébként soványka, nyúlánk, pillogó szemű, rebbenő kezű fehérnép volt, sokáig súlyosan tüdőbajos, de a görögnek hála, aki a mozgalom nyugati ágazatai révén, a világ minden gyógyszerét beszerezte, hosszú szanatóriumi kezelés után M. kigyógyult a sorvasztó betegségből, s már csak nem múló sápadtsága hirdette, hogy a gümőkor szinte-szinte végzett vele, nos, ők jóba voltak D.-vel, s egy este elhozták a Katangába, azzal a feltett szándékkal, hogy... – én akkor többszörösen egyedül voltam, hát legyen, mondtam, bár még mindig szerelmes voltam Emőbe, egy pesti lányba, aki a kelet-berlini Friedrichstadtpalast varietészínházába szerződött táncosnőnek, a társulat 1963 kora nyarán vendégszerepelt három hétig Bukarestben, mindjárt az első előadás után megismerkedtünk. Erik ugyanis a tengerparton összeismerkedett egy lengyel újságíróval, aki tudogatott magyarul, néhány szemesztert végzett magyar szakon Budapesten: Bolek, aki a tengeri fövényről Bukarestbe jött volt, az Astoria szállóban szállt meg, ahol a németül csak dadogó, de magyarul csiripelő Emőt franciául kisegítette a portánál, s ennek övén Emőt meghívta az első előadás utánra a Berlinnek nevezett, akkoriban legelőkelőbb kocsmába; Bolek aznap estére Erikhez volt hivatalos, telefonált, hogy korán jön, mert később valami dolga van, de mire megérkezett, meggondolta magát, és azt javasolta, menjünk mi is vele a Berlinbe, taxiba ültünk, előbb az Astoriába hajtattunk, ott felvettük Emőt, aki elhozta magával egy szintén magyar barátnőjét a tánckarból, aztán nem történt semmi, vacsoráztunk, illogattunk, hazakísértük a lányokat és Boleket, s azzal hazamentünk; én akkor már a Floreascában laktam egy kétemeletes típusházban, egyetlen, de nagy, harminc négyzetméteres garzonban: fáradt voltam, gyorsan-elaludtam, reggel úgy nyolc óra tájt felvert álmomból a csörgő telefon: Itt Emő, jó reggelt, nem jönnétek el ma este megnézni az előadást? Két jegyet letesz a portára, az előadás után elmehetünk együtt vacsorázni; olyan szabvány varieté vagy revűelőadás volt, de nálunk nyitásszámba ment a felszabadultsága, hiszen még egy meztelen láb mutogatása is megszegte a proletárerkölcs szabályait, amúgy, jószerével már csak Emőre emlékszem, mert valójában csak a tánckar számaira figyeltem oda, és csak Emőt láttam a csinosnál csinosabb félmeztelen lányokkal ördögi vagy tündén ritmusokban táncolni; attól kezdve estéről estére megnéztem az előadást, nem kellett volna, mert utána amúgyis találkoztunk, együtt vacsoráztunk, kószáltunk a városban, úgy éjjel kettő tájt hazakísértem, sohase jött el hozzám, annál komolyabb ügy ez, hogy csak úgy lefeküdjünk, mondta és megcsókolt, egy reggel aztán áttelefonált Miriam Răducanu, becenevén Papa, a szomszédomban laktak, jöjjek el este Perahimékhoz, bemutatja néhány új kompozícióját, mert Papa ugyan színművészetit végzett, de valójában mozgásművész volt, csak éppen tiltott módon táncolt, nem állt lábujjhegyre, csak járt-kelt a színpadon, kettőt fordult, és máris koldust vagy királyfit perdített a színpadra, vagy történelmi pillanatképet, röpke drámákat vagy komédiákat, és évekig instált, kilincselt, kérvényezett és könyörgött, hogy másfél évnyi bürokratikus vesszőfutás után végre bemutathassa első előadását, azt mondtam, szívesen eljövök, de nem egyedül, hanem a konkurenciával, Papa nevetett, egy táncosnővel, remek, mondta, tudod, hol laknak Perahimék, nem tudtam, felírtam, előadás után elmentünk hozzájuk; Perahim festő volt, a román avantgárd első nagy nemzedékével indult, a falakon Brauner, Marcel Iancu és saját képei, nagy társaság, képzőművészek, balettáncosnők, színészek, de pontosan már nem emlékszem, ki mindenki ülte körül a nagy szobát, mert fütyültem a művészetre és a művészekre, csak Emő érdekelt, fülig szerelmes voltam, mind ülhetett ott nekem Bukarest színe-java, én csak Emőt néztem és láttam; Papa később táncolt, azután Emő is, a sűrű, kékes cigarettafüst fátyla körülölelte nádszál testét, de elmúlt a három hét, még felhívott a reptérről, hogy azután évek múltán találkozzunk Berlinben, megvolt a telefonszáma, este elmentem hozzá, az Unter der Lindenen lakott, és akkor este, amikor már csak emlék volt szerelmünk, megtörtént, aminek évekkel ezelőtt kellett volna megesnie, de azért érdemes volt néhány esztendőt várni arra az éjszakára; akkor Emő huszonhétéves korában a televízió balett mestere volt, ma is ott dolgozik; szóval ott Viktor műhelyében unatkoztam Szilveszter éjszakáján, Viktor, aki már ivott jó néhány pohár bort, a vállamra tette fejét, és könnyes hangon aszonta, hogy az a kurva asszony nem akar elválni tőlem, add meg a telefonszámát és a címét, mit akarsz tőle? a többit bízd tatára, és felhívtam másnap a szobrásznőt, hogy interjút akarok készíteni vele, de ő rettenetesen náthás, no, de mindegy, jöjjek délután ötkor, vettem egy csokor virágot, hálóingben nyitott ajtót, és bocsánatomat kérve visszafeküdt a vetett ágyba, valóban kérdeztem ezt-azt, jegyezgettem is, ő meg tüsszentett, köhögött, harákolt, dohányosok, ha meghűlnek, megkért, vegyek ki három friss zsebkendőt a szekrényből, kiküldött kávét főzni a konyhába, csevegtünk, pletykáltunk, de aztán csak kirukkoltam, hogy nekem Viktor jó barátom, és sajnálom, mert boldogtalan, ő meg rám förmedt, ott egye meg a fene, eszi is, mondtam, miért nem akar elválni, Viktort úgy se kapja vissza soha, így akar élni szál egyedül egy szép fiatal asszony, gyerekük sincs, így tehát, mondta, az interjú csak ürügy, maga ezért jött, szégyellje magát, szégyellem is, de attól még igazam van, mire bólintott, és elsírta magát, elhüppögött egy kis ideig, de éreztem már, valami megcsendült benne, a büszkeséget és hiúságot elseprő ráció, így hát nem mentem el addig, amíg fel nem hívta Viktort, beleegyezik a válásba, és Simona és Viktor három hónap múlva férj és feleség voltak, amíg csak el nem váltak, de az már Párizsban történt, mert elnyert egy féléves angliai ösztöndíjat, onnan Párizsba mentek, ottfeledkeztek, de egy szép nap megjelent Dana, aki már Bukarestben titokban szerelmes volt Viktorba, és amikor meghallotta, hogy Párizsban maradt, utánaszökött; egyszer a bécsi pályaudvaron megszólít románul egy nő, én ismerem magát, a legjobb barátja Román Viktor, most megyek hozzá Párizsba: ő volt, Dana; Simona aztán takarítónő lett egy külvárosi szállodában, addig súrolta a parkettát, amíg elvette feleségül egy holland újságíró, jártunk náluk Utrechttől húsz kilométerre, amikor Apáczai nyomába eredtünk; odajött hozzám Simona a műteremben, miért vagy olyan savanyú uborka, nem tudom, gyere, bemutatom neked a barátnőmet, Anemone, mondtad, egy suszterszéken ücsörögtél, füstölgött a cigarettád, hosszú lábadba állandóan belebotlottak a táncoló vendégek, és másnap reggel, amikor felhívtál telefonon, aszontad, találkozzunk, oké, mondtam, kis plüssmedvédet szorongattad a kezedben, valahol megebédeltünk, de én húst nem eszem, azért vagy olyan slank, ugrattam, na, gyere, igyunk meg otthon nálam egy kávét, és amikor otthon letetted asztalomra azt a vacak kis mackót, aszontad, hanem innen el nem megyek, nem is mentél csak harminckét év múlva, de akkor örökre.
II.
A színek szerint kötött kockákból takarókká nemesített, műszálmentes gyapjú teremtményeid az államilag biztosított központi hidegszolgáltatás ellen alighanem már nem kerülnek az Antitotalitárius Múzeum tárlóiba, hanem megmaradnak magánkézen, minthogy az egy főre-vesére-lábra jutó történelmi hidegek demokratikus változatai egyelőre, bár feltehetően átmenetileg, épp oly fagylaló hatásúak, mint a diktatúrák mélyhűtői, bár azok olykor-olykor funkciózavarokban szenvedtek a feszültségingadozások és az áramkiesések miatt, és ilyenkor a takaróid kockái alatt elviselhetőbbé vált a didergés, és bizonyossággá az a tudat, hogy végül is az erőszakos népboldogítás rendszerével saját működésképtelensége fog végezni, noha neked erről egészen más volt a hőerőtani felfedezésed, miszerint „addig kell a hideg vasat szorítani, amíg forró lesz”, amiből kitetszik, az erőszakmentesség híve voltál, s öreg-fokos könyveket idézve bizonygattam neked, hogy a királygyilkosságot már az újkor madárdalmentes pittymallatától kezdődően jogerőre emelték az akkor ugyan még csak földrajzilag feltérképezhető Európa legszelídebb lelkű bölcsei is, ám neked lett igazad, mert bár a Kárpátok Sólymát ugyancsak meggyilkolták, de a vas (nem csak fűtőtest alakjában) jobbadára hideg maradt, noha te igazándiból szorongattad, még akkor is, amikor kötőtűidet forgattad-villogtattad, vagy amikor öngyújtódat szorongattad az egyetlen pusztítást megengedőn, a cigaretták nikotinmérgével véghezvitt önmagadét, minthogy nem akartál nekik életben maradni, s mire élni érdemesnek kezdett mutatkozni egy s más, te már szövetséget kötöttél a halállal, annál ugyanis többre becsülted az életedet, hogy amennyiben a magad által kivívott értelmére törnek, ne a halált válasszad, nem mint megoldást, de mint lehetőséget, ha nyilván semmibe vétetett, sőt ellenséges minősítést nyert minden törekvésed arra nézvést, hogy házasságunk harminc esztendeje alatt három ízben belakott három lakásunkban széthessentsd a wilhelminizmus, bizmarckizmus és hitlerizmus, az erdélyi szász önkényűség és kiváltságigény akár leghalványabb árnyékait, és megalakítsd a Büchner-Petőfi féle német-magyar respublikát, lerakd egy új dunai konföderáció baráti szövetségének alapjait, hogy a német-szláv megbékélés hiteles hirdetése végett áttérj a vodkafogyasztásra, hogy a német és nemzetközi újfasizmus hőzöngéseire fel Dávid-csillagos nyakláncot viseljél, miközben minden nemzeti fölényérzettől csalánkiütésed lett, és váltig vitatkoztál a hol szerb Slavomirral, hol Sanduval (több közül, hol az egyikkel, hol egy másikkal), a bécsi Hertával, a prágai Jure szlávval, a pozsonyi Marekkal, a kolozsvári Pistával, a pesti Bandival, megsúgván nekik a másságot porlasztó titkot, miszerint nincs unalmasabb, s ezért veszélyesebb társasjáték a nacionalizmusnál, még akkor is, ha az csak egy vállrándítással vagy egy kézlegyintéssel helyettesíti a manapság jobbadára szalonképtelen népböcsmölést, akár önmegvetésük, akár önbálványozásuk árán, csak részben színlelt cinizmussal érvelőn azzal, hogy legkevesebb egyformán galádok vagyunk, minekutána képesek lehetünk egyformán erényesek is lenni, ami szerinted annyit tenne: megtűrni egymás egy s más hibáit, tévedéseit, ballépéseit, útvesztéseit, ízléstelenségét, lakáskultúráját, divatérzékük torzulásait, vicceik kétes poénkulturáltságát, meg azután miként fűzik be cipőiket, hogy szurkolnak a focimérkőzéseken, nem szólva arról, miként esznek és hogyan főznek, hogyan takarékoskodnak vagy költik el pénzüket, milyen illatokat kedvelnek és milyeneket rühellnek, szapora beszédűek-e vagy szűkszavúak, nyájasak vagy morcosak, mert ha mindezeket a valójában megmosolyogtatóan nyárspolgári önfegyelem ellenére kidagadtak a nyakerek, következésképpen a csevegés művészetét, nem játszva szívta magába, mint süldő lányok a hajdanvolt szalonokban, hanem... folytatólagosan tehát: máig átvilágíthatatlan talány számomra, hol, mikor és miként tanulhattál meg oly felszabadultan csevegni, hogy legszurka-piszkásabban, de mindig némi bájjal odavetett szavaidtól vagy akár a célzáshoz szükséges kissé összehúzott szemmel kilőtt nyílaid telitalálataitól a partnerek sohasem sértődtek meg, hanem elfogadták, betartották a csevelygés íratlan szabályait, a szópárbaj sportszerűségét, a mintegy olimpiai szellemet, miszerint a győzelemnél többet számít a részvétel, az öröm elvét, hogy egyáltalán vállaljuk az érveink erejét összemérő csörtéket, ámbár neked két előnyöd is volt versenytársaiddal szemben, az egyik, hogy valamikor vívtál, a másik, hogy a kegyetlenségig menően tudtál hallgatni is, fortélyosan arra késztetted, akár több támadódat is, hogy belefáradjanak érveik sorjáztatásába, hogy aztán annál védhetetlenebb legyen ellentámadásod, s bár nem mindig fölénnyel vetted fel a láthatatlan rostélyt, somolyogva vetetted hátadat a karosszék támlájának, készen az újabb csevelycsörtére, tudva tudván, hogy a nők szellemesebbek a férfiaknál, mert az apajogú társadalom időtlen idejének végtelennek tetsző másodrendűsége ellen váltig védekezniük kellett a férfiak bugrissága ellen, ámbár nem voltál feminista, főleg annak a tagadhatatlan ténynek tudatában, hogy a férfiak és a nők között felszámolhatatlan ama kis különbség, ami ellen az önfertőzés, a lesbiánus „melegség” vagy akár a mesterséges megtermékenyítés valójában csak japán sztrájk, s így ha nem is voltál büszke arra, amiért nőnek születtél, de átoknak sem tartottad, inkább lehetőségnek többféle játékra, volt idő, hogy körmödet feketére festetted, szemhéjadat zöldre, kucifántos gyűrűkkel sokkoltad szerkesztőségi kolléganőidet, Cic-mac nevű zöld macskáddal, vagy állatkerted éjjeli-nappali őrével, az Alpár névre hallgató kócbohóccal, oly kolontosnak tetsző szenvedéllyel, hogy az még a legszimatosabb titkosrendőrséget is megtévesztette volna, ha nem lett volna mindenki gyanús számukra, aki él, főként azután, hogy Gusztival, és persze velem, a nyolcvanas évek dereka táján egy szép (mert verőfényes) napon a Trabival az Intercontinental elé hajtottál, ahonnan elszállítottuk a Nemzetközi Emberjogi Szervezet, a New Yorkból diszpécselt Helsinki Watch ügyvezető titkárnőjét, aki persze „rangrejtve” érkezett Bukarestbe, alighanem mint egy tengerentúli turistacsoport tagja, G. lakására, ahol vagy két bő órán át az amúgy véglegesen megoldott nemzeti kérdés mértani haladványként gyarapodó – hogy finom legyek – visszásságait vettük számba, annak tudatában is, hogy szólj csak szám, hadd fájjon majd a fejem, s mivel alighogy kifordultunk az Interconti parkolójából, máris utánunk eredt egy persze külföldi rendszámú BMW, amelyet még a kedves, bennünket mindegyre bátorító, következésképpen nálunknál is jobban félő H.-asszony is, bár a te figyelmeztetésedre észrevett, te, aki angolul is tudtál csevegni, nem csak beszélni, azzal nyugtattad a riadt hölgyet, hogy Guszti amúgy is közel lakik a Cirkuszhoz, és köztudott, hogy a lehallgatás leghatékonyabb ellenszere az oroszlánordítás, mire H.-asszony elnevette magát, s ezzel mintegy félelme is felengedett, s így már a kocsiban a legmeredekebb kérdésekkel kezdett ostromolni bennünket, olyannyira, hogy amint leültünk G. könyvekkel zsúfolt amúgy tisztességes szerénységgel berendezett dolgozószobájában, már oly nyíltan és már-már felszabadultan váltottunk szót, mintha – amikor végül is H.-asszony megkérdezte, egyetértünk-e azzal, hogy jelentésében nevünkre is hivatkozik, hármunk közül te voltál az egyetlen, aki, magadra vonatkozóan nyilván ezt is vállaltad, hozzáfűzve, hogy a BMW-ben ülők ugyanis jól ismernek, hiszen többször is megpróbáltak rávenni arra, hogy a német és osztrák követségen gyakran előfordulván, vállalkozz a hírszerzés hazafias munkájára, de mert nem álltál kötélnek, alig várják, fuss végre csőbe, hadd higgyék, markukban vagy, hiszen e két követség segítségével szaporítani lehetne kapcsolatainkat a Helsinki Watch-csal, amelyhez eddigelé csak a budapesti szamizdat-ellenzékhez vezető szálaink útján juttattad el információinkat, H.-asszony kérdésére, vajon nem félsz-e, ó, dehogynem, válaszoltad égő cigarettád füstfelhője mögül, főleg attól, hogy oly keveset tehetünk e szabadságnak álcázott börtönben azért, hogy rácsait rázva felébredjen végre a nyugati közvélemény, mely – amint amerikai és egyben napnyugati útjainkon is tapasztalhattuk – bedőlt Ceauşescu szovjetellenes táncmutatványainak, ha ugyanis – tetted hozzá – a romániai németséget busás fejpénzért eladták Bonnak, kell maradnia Romániában egy németnek, aki nem hagyja magát megvesztegetni, ha nem egyébért, hát azért, hogy valamikor majd formalinban és alkoholban tartósított holttestedet kiállíthassák a bukaresti antropológiai múzeumban; ezzel vissza az Intercontiba, a BMW-vel nyomunkban, Gusztit elvittük a kiadóba, mi meg hazagurultunk, hogy azután másnap úgy délelőtt tizenegy tájt – te már a szerkben voltál – egy csengetésre ajtót nyissak, ahol is egy forgalmi hekus egyenruhájába öltözött szekus mosolyogjon rám, udvariasan érdeklődve afelől, hogy birtokosa vagyok-e egy ilyen és ilyen rendszámú zöld Trabantnak, legyek oly szíves jelentkezni a rendőrkapitányság közlekedési osztályán, mert egy hasonló színű Trabi cserbenhagyásos gázolást elkövető tulajdonosa, és így tovább, és így tovább pergett ajkáról a rabló-, illetve rendőrmese, mire mondtam, nekem nincs jogsim, nem tudok vezetni, majd a feleségem délután beviszi a kocsit, amit huszonnégy óra múlva már ismét rendelkezésére bocsátottak, persze teledugdosták „poloskákkal”, amiket ezermester Mitica barátunk néhány nap múlva lelkiismeretesen kiszerelt, s a csizmáskandúrok egyhamar rájöttek, hogy megszabadultunk lehallgatóiktól, attól kezdve távlehallgatáshoz folyamodtak, házunktól vagy tíz méterre, főként a délutáni és az esti órákban egy ütött-kopott Dacia vesztegelt, amelynek sofőrje és egy mellette ülő csinos fiatalasszony, valahányszor kiléptünk a kapun vagy elsétáltunk a kocsi mellett, vadul elkezdtek csókolózni, olyannyira elveszve egymás parancsra végrehajtott felfalásában, hogy minden gépkocsitulajdonos tiltakozási reflexet elnyomva, szótlanul eltűrték, hogy amennyiben éppen kutyánkat sétáltattuk, Rexi mindvalahányszor tüzetesen lepisilje a kocsi járda felé eső jobb hátsó kerekét, lelkiismeretesen rongálva az államvédelmi közvagyont, minek révén teljes jogú tagjává vált annak a barátokkal bővített családi szabadcsapatnak, amelynek bandamelegében egyáltalán kutyává nemesedett, de egy dologra semmiképpen nem tudtuk rávenni, arra jelesen, hogy megugassa a kék egyenruhásokat vagy társaikat, az egyenesőkabátosokat, csak éppen szemügyre vette őket bizalmatlan és megvető pillantással, de még egy vakkantásra se méltatta őket – halálod után két hónappal Rexi elpusztult, én kórházban voltam, és ő magányát – az enyémet is – éjjel-nappal vonyítva tengette napjait – és éhen halt. Egy vadrózsabokor alá temettük, a végjáték kissé giccsesre sikerült, de te már füstté váltál, s nem mondhattuk meg, hogy mily méltóbb nyugvóhelyet válasszak egy kutyának, aki a gyűlölet évadaiban is emberszámba vett bennünket, és három nyelven – magyarul, németül és románul – tudott akadémiai szinten, bámulatos szókincsre szert téve beszédesen hallgatni, senkinek sem árulva el titkainkat, amiket én most locskaszájúan kifecsegek.