Tamás Tímea
A madárijesztő panaszai
1.
(prelúdium)
elhagynak Uram a gesztusok
kettesben maradok Veled
mit tettél hogy segíts nekem
mit tettél hogy segítselek
akár a gyöngy pereg a könny
avar alatt avar felett
viszi a szél a felleget
s a tüzet az avar felett
2.
(pianissimo)
nincs ki bántson s ki szeressen
egyedül vagyunk már Uram
hajam vörös – a tűzcsóva
elnyeli fényesen boldogan
mindjárt a telkemnél a láng
fogom-e érezni Uram
vagy úgy múlok el ahogy születtem
csendesen szépen boldogan?
3.
a lélek: akár a tér üres
ráncos kezű szél simogat
reszketeg csúnya és öreg
–
nem hagyhattam hogy szeressen
ezerráncú vén arca van
azt mondta hogy a lelkemet
neki adhatnám hasztalan
mondtam hogy nekem
nincs olyan
hogy csupa kóc fa rongy vagyok
–
fogatlan ínyével nevetett
(s nem látta hogy bábú vagyok)
4.
(andante)
öreg arcokkal álmodom
az éjjel kócszívem kigyúlt
föltekintett és az égen
megtalálta a csillagot
a szívem egy csillagot talált
romantikus lett s elhagyott
azt mondta hogy testvére van
s rég nem érzi már a fagyot
engem az öreg szél szétcibált
ráncos arcába temetett
a szívem onnan a csillagról
gonoszul nézett s nevetett
azt mondta van egy testvére
együtt laknak a csillagon
sűrű könnycseppek peregtek
szanaszét az őszi havon
fagy volt az öreg szél halódott
s én fáztam mellette nagyon
könnyeimből szavak nőttek
s játszottunk együtt az avaron
de egy se maradt ott velem
–
kóchajam fölött egy varjú
károgott halkan kéjesen
 
5.
fáztam akkor este
–
jól jön ez kint
tél van és hideg
kilóra se méred már
szereteted
így én sem vehetek
amúgy se jutna szegény vagyok
szavak vannak körülöttem s néha
hideg éjszakákon csillagok
elmégy
s ittmaradok – hol is?
hol nem vár s nem marasztal senki
jó volna tudni lesz-e erőm
a fájdalmat kinőni s megpihenni?
tél van lassan összébb húzódzkodom
(takarót csavarok magamra)
nélküled élek majd tudom
(tél van és üres a kamra)
minden szép szavam eltékozoltam
(jégcsapok lógnak az ereszen)
minden álmomat átaludtam
(zúzmara csipkézi kezem)
citromfa illatú szobádban
(eljegesedő éjszakák)
s a mindenség pókhálós falában
(ma: egy százlábú vert tanyát)
6.
Uram itt állok – avoir
szépet és jót de – pouvoir
nélkül mit sem ér a lét
–
mellyel naponta nyakon öntenek
nem mossa semmi le csak a szeretet
utópiája ami akár a folyam
(mindennap más) s elviszi arcom boldogan
mit mondok mért mondom
hisz olyan sincs nekem
kócszívem sír néha
szeretne fájni érzelmesen
de okos se jó se szép se
Uram hát milyen vagyok
de szeretnek engem minden este
a güzük egerek s csillagok
–
valaminek mindig a közepén
szeretet nélkül pihenni
mit mondok mindig csak állni
kifeszített karral ölelni
a füstös levegő változó szagát
–
a megfeszített nevetségesség
szószátyár szobra lehetnék de
vagyok
valami amit szeretnek néha
a gyerekek és a csillagok
*
akár útjukat kereső kígyók
úgy sziszegnek a gondolatok
–
de én itt a pusztaság hegyén
nem vagyok sem élő sem halott
ezért csak mondani tudom
–
hogy kócfejemben tücsök
tanyázott s telelt
s nótájával este teleszórta
a mezőt rétet s a kerteket
de a tücsök egy téli reggel
elbúcsúzott és megfagyott
s hallottam hogy messze a faluban
becsuknak minden ablakot
jégtócsa tükrébe fagyva néz szemem
tegnap hagyott el kiesett
hisz játszottak velem mert szeretnek
a csillagok s a gyerekek
csendesen szenvedek hisz nem érzek
hangom sincs nem is szólhatok
tavasszal sátort ácsolnak lábamból
a gyerekek s nézik a csillagok
nézik unottan örökre
hogy rég elrothadt a hajam
s szívem helyén egy tócsában
kacsák fürdenek boldogan
7.
mindig fáj valami – tán lélek
vedd vissza ha adtál nekem
sosem fogom tudni éltem-e
s azt sem hogy mi történt velem
azt álmodom fal vesz körül
s bezárva végre valahova
boldogító rácsok mögül
biztosan nézhetek oda
hol kinn tudod ott a lápon
viszi a szél a felleget
s felgyújtja a láthatáron
a tüzet az avar felett
–
ég a villany a szobámban
érzelmes vagyok jól tudom
Uram add hogy egy pohár bor
enyhítsen végre sorsomon
italok mágiák telek
másnak égnek itt a szeszek
izzasztó téli hajnalon
árad a bor szívpitvaron
át hova is?
–
nem tudhatom
–
italok mágiák szeszek
nem érik el kócszívemet
mely nyáron ég télen fagyott
s mint a rozsda a lakatot
úgy nyitja lassan a halál
mi évente egyszer megtalál
*
A jövőben bizony Te vagy ott
a hegytetőn és álmodod
hogy bár fejed kóc és
seprűnyél lábad veres
szeretnek mégis néha-néha
a csillagok s a gyerekek
8.
(invokáció)
Uram segíts hogy ne kelljen
az elveszett szeretet nyomában járnom
hogy ne kelljen koldulnom s nagyon
igazán szánalmassá válnom
itt állok pórén kifosztva
ruháim letépték a szelek
két karom puszta szalmacsonkjait
szétrágcsálták az egerek
fejemre ráfagyott a haj
ritkás kóc volt de szép nagyon
lábam szétharapta a fagy
itt hever már az avaron
akárcsak én ki büszkén álltam
pislogó csillagok alatt
kit reggelente körülszaglásztak
sétálni hozott agarak
*
csitulnak bennem a fájdalmak
szeretném ha lennél Uram
hisz együtt éltünk egy életet
békésen halkan boldogan
ismétlem magam jól tudom
hold ragyog s az udvaron át
behinti hunyó fényével
az ezerfájdalmú éjszakát
fáj Uram hogy hangtalanul
sír a szám és nevet szemem
s fáj hogy ki fognak nevetni
hangosan sértőn kéjesen
tél van szeretni kellene
ilyenkor tele a kamra
a faluban szól a zene
légy velem ne hagyj magamra
Uram csak így tudok (s)írni
hisz tudod jól nem is létezem
saját hangommal tudlak dúdolni
hisz hangom sosem volt nekem
keresztrefeszített képek tövénél
meggyötört testedre borulok
és árnyékodra térdepelve
halkan még Érted dúdolok
9.
néha még látod
vernyákolok
ilyenkor még
szorul egy hurok
és úgy érzem
nélküled nem vagyok
más csak érzelmes
vacak
gyűrődő arc
fonnyadó hús
kacat
pontosan az és amolyan
milyenné formált kezed
mikor az őszi eső lemosta
a fáról a leveleket
10.
nehézszívemet vonszolom
nincs hely ahová letegyem
a kövek szólítják szegényt
tücsök dalol szerelmesen
s átfonja az álmaimat
ezért jó mikor ébredek
s a szél ráperget arcomra
egy bronzvörös falevelet
(az idő évente látogat
mint Krisztus az embereket
köténye mélyén tartogat
nem hagy el tudom hogy szeret)
közjáték
Te tudod hisz csak Te tudhatod
hogy szavam pennám sose volt nekem
kifeszített koldusként álldogáltam
erdőközeiben mezőn réteken
Te tudod hogy a könnyáztatta hűség
Pénelopének s nem nekem adatott
s a görög éjre teríti rá csendben
a nagy Zeusz az égboltozatot
tegnap egy költő hevert a lábamnál
borzas volt s filozófus nagyon
pipafüstöt teregetett széjjel
s egy lány hallgatta álmatagon
–
(mint Mestert a tanítvány
mint Hellász tündöklő bajnokát
a hetérák hófehér hada)
–
érezni véltem a leplek illatát
Ilion sugáráztatta partjain
s az asszonyok bús átható bánatát
Trójának üszkös véreres romjain
11.
Félek Uram.
A világod hatalmas s okos.
megteremted mert kellett – a szót
s hozzá a sok-sok tollnokot
így most nézd el nekik
ha kirekesztősdit játszanak
ha egymás közt nem Terád
egymásra büszkék
s elkerülik őket a madarak
míg én itt szózatok súlya alatt
néha remegve Hozzád kiáltok
s eltemetett szavak hantocskái mellett
tüzet csiholok és imádok
kigúnyolt régi szenvedélyeket
lidércfényes távoli mezőket
összegyűrt és régen elhajított
romantikus érzelmes jelzőket
én bármit tehetek Uram
hisz nem dicsőségre vágyom
úgy vagyok hogy meg se születtem
szóm nem hallható s az álom
messzire kerül éjjelente
s tücsköm ciripeli hangosan
(hogy)
úgy halok meg ahogy születtem
csendesen szépen boldogan
én bármit tehetek Uram
az ősz dere már elborít
három szóból fonok csendesen
úgyis csak Te hallhatod itt
hol sic transit gloria mundi
el nem fog érni soha
s hol csipkerózsika álmát alussza
az a buta romantika
közjáték
jó volt itt tavasszal veled
a kis gombaszemű egerek
úgy szerették a fészkeket
s ürgékkel osztoztak néha
némán kerengett a héja
s eldobott kenyerek karéja
tarkázta itt a gyepet
mit nem fésült s nem etetett
simára nem egyengetett...
(minden ősszel elér a fagy
s kioltja lassan szívemet
de Te tavasszal feltámasztasz
s rám adod piros ingemet)
a patkányfészkek családjai
huncutul cincognak jól tudom
mikor a szél végigsimít
reggelente az avaron
mert jön az ősz és behordhatják
a termésből a maguk javát
s a falut ilyenkor víg énekszó
s vasárnap áhítat futja át
12.
(tavaszra úgyis újraéledek
csak altatás hogy meghalok
hisz hozzám szóltak énekelve
a templomból az angyalok)
a fájdalom mindennél erősebb
remélem hogy hallasz Uram
szánj meg és legyél merészebb
adj nekem is hogy boldogan
virrasszak s szűköljek éjjelente
ha felvilágol a telihold
s álom ne jöjjön szememre
ha miriád csillag a holt
fényéből egy sugárnyit
nekem áldoz s az űrön át
meghallhatom ha irányit
tekinteted a kardalát
néma szívű szűz angyaloknak
kik nem tudják mi a fájdalom
s bolyhos kis szürke állatoknak
hajnalban eldalolhatom
13.
tudom ki fognak nevetni
sokan vagyunk így Uram
harangszót hallunk s vidulunk
itt fenn a dombtetőn boldogan
miénk a tavasz s az ismeretlen
és az ismerős jó halál
mi eljő értünk minden ősszel
sietve lép és megtalál
14.
(post festa)
hallottam – a világ végtelen
Te rajzoltad rá arcodat
s ezen az arcon én vagyok
a megfeszített gondolat
Istenkáromlás gyalázat
bocsásd meg hívednek Uram
nem élhet s így nem is halódhat
csupán létezik boldogan
hangja egy érző tücsöké
ki a nyárba öli magát
s fellármázza a tisztuló
érzések nyári illatát
kinevetik én jól tudom
hisz nem divat ma hallani
amit a cirpelő kis tücsök
mindig meg akar vallani
hogy nyaranta fenn a dombtetőn
madárijesztők ezrei
dúdolják vele a dallamot
s nemcsak vélni de hallani
lehet amint egy fuvallat
átzengi halkan az éjszakát
és szétteríti a réteken
a madárijesztők dalát
bár hajam kóc és szívem szalma
vagyok és mégsem létezem
és elkerül reggel és éjjelente
az álom és a szerelem