Gulyás Miklós
FINNORSZÁGI LEVÉL
Kedves Marika és Géza!
Három hónappal az erdélyi Nagyhét után új útra kerekedtem. Annyira rászoktattatok engem a levélírásra, hogy erről is beszámolok nektek, már csak azért is, mert előző levelemben Finnországot többször említettem.
Az első levelemben a címzett tudott többet a témáról, ebben bizonyára a feladó. Hosszabb is lesz, mert nektek nem kellett magyarázni Körösi Csomát vagy Bethlen Gábort. Itt egy kicsit Ádámmal és Évával kell kezdenem, mert gondolom mással is foglalkoztok ott Erdélyben, mint Finnország népeivel.
Úgy írok most is, mint akkor; hétköznapokat fogok háttérleírásokkal váltogatni, abban a reményben, hogy lassacskán otthonosan mozogtok ebben az északi világban.
Kik is ezek az északiak? A dánok, a förjszkök (Faröer szigetiek), a norvégok, az izlandiak, a finnek és a svédek?
Nagy-nagy család. Gyakori volt a perpatvar közöttük; egymás hajóit sülylyesztgették, elfoglalták egymás földjeit, falvakat égettek a másik országában, vérfürdőket rendeztek.
Ma már nagy a testvéri összetartás. A finnek 1809-ben megszabadultak a svédektől, kapták az oroszokat helyükbe, de immáron 80 éve függetlenek. Közel száz éve Norvégia is független, vége a svéd időknek szintúgy, és a még régibb dán uralomnak. Az izlandiak ötven éve szabadok, ott is véget ért a dán korszak. Még mindig Dániához tartoznak a közel 500 éve szegény rokonként élő förjszkök.
Nincs ebben semmi gúny: nagy a boldogság. A valamikori elnyomottak nyalogatják néha sebeiket, de ezt csak a nagyon odafigyelő látja.
Léteznek mostohatestvérek is, akiket, merj térben és lélekben is messze vannak, gyakran elfelejtenek: a grönlandiak és a lappok.
A legcivilizáltabb világ, amit ismerek, de ez is gonosz.
Jó érzés, hogy többet már nem fognak egymással háborúskodni.
És ha valaki a testvérre kezet emel, felháborodnak. A második világháborúig a norvégok például semmibe se vették a lappokat. De amikor a németek felégették a lapp sátrakat – a kåtákat –, vér tolult fejükbe. „Vigyázz magadra, Fritz! A lappokat csak nekünk van jogunk verni.” A háború után a lappok helyzete javult, sok téren privilégiumokat élveznek, és ma már Norvégia hivatalos nyelve a lapp is.
Negyven éve élek köztük. Elkeveredve velük és mégis kívül állva. Persze kívülállóságomban van egy jó adag odatartozás és lojalitás is. Főleg amikor innen távol vagyok.
Szeretem a sok svéd, norvég, dán és finn barátot, regényeket, szimfóniákat, ismerős utcákat és tengerpartot. Ez a negyven év közöttük sok apróságot megszerettetett velem.
Finnországban nem voltam áhítatos. Ez a világ nyári esőivel, végtelen erdőivel, több ezer tavával, faházaival olyan, legalábbis díszletként, mintha el sem utaztam volna. Alig van benne külföld. Mért is lenne? Hatszáz évig Svédország része volt, és az elválás óta még kétszáz év sem telt el. Nevezhetném akár rokonlátogatásnak is.
Senkinek sem szurkolok, de a részletekben gyakran állást foglalok.
A levélíró felesége, és miért mentünk
Erdélyben Don Quijote voltam. Finnországban assziszáltam Sancho Panzaként.
Feleségem ötéves koráig finn volt. Háborúk sanyargatták első hazáját, a férfiak a fronton, otthon meg éhínség. Több tízezernyi gyerekkel együtt hozták ide Svédországba, ún. háborús gyerekként, majd véglegesen nevelőszülőkhöz került, kis városkába, ahol nem lehetett nem elsvédesedni. Megszűnt finnek lenni, ennek gondolatát is kizárta, és ha szóba került, szégyellte.
Több mint harminc éve vagyunk együtt. Újdonsült szerelmesekként mindenről beszéltünk, de gyermekkorát, különösen a korait, szinte sohasem taglalta. Egyszer így szólt, nem tudom már, minek kapcsán: milyen csúnya a finn nyelv. És hogy ez még mindig bennem van, bizonyára akkori meglepetésemet tükrözi. Lélektani mélységét akkor nem értettem.
Feleségem, ha megértő társra vágyott, jó férjre talált. Bár nem elég jóra. Amikor finnországi útjaink, finn barátaink, esetleg egy finn film megmozgatott benne valamit, csak kósza érdeklődésnek vettem.
Mert én vagyok a világbajnok, nemde?
Persze ő is hibás; szavai homályosak voltak, az ég nem dörgött és az angyalok kara sem hallatszott.
Ma sem tudja, ki az apja. Két féltestvére van, Timo és Pekka, állt egy levélben. A hatvanas évek végén anyja haláláról érkezett hír.
A hetvenes évek közepén, forró nyári reggelen, helsinki hotelszobánkban, kimondódtak a megváltó szavak:
– Menjünk el a sírhoz!
Autóbuszút Kellokoskiba. Egy órára Helsinkitől. Anyjának csak leánykori nevét tudtuk. Felosztottuk egymás között a temetőt, és elkezdtük a sírfelirat olvasást.
A sírt, ahogy ennek lenni kell, ő találta meg. A temető egyetlen fakeresztjével a legszegényesebb volt. 52 éves korában halt meg. (Öngyilkos lett?) A kereszten, szerencsére, ott állt lánykori neve, de férjéé is.
A nevekről
A szúzai menyegzőben Ali, az őrparancsnok így beszél a nevekről: Őseink felfogása szerint, jelentem alásan, aki nevet cserél, lelket cserél, jelentem alásan.
Feleségem a kereszten találkozott újra. első vezetéknevével, a Wernnel, ami körülbelül katonai védelmet jelent. Ezeket az egytagú családneveket a földbérlő katonák kapták a történelmi Svédországban. A név svéd, de nem biztos, hogy svéd ősökre utal.
Finn családjában a szokás az volt, hogy mindenki egy finn és egy svéd keresztnevet kapott. Nem tudom, miért. Ő a finn Sinikkát és a svéd Astridot. Sinikkának hívta mindenki, az Astrid csak az anyakönyvben állt.
Svédországban új szülei nevét vette fel, a Fogelqvistet. Madárágat jelent, nem madarat az ágon, esetleg egy ágat, ahol madarak szoktak ülni. Lehetne akár japán versike, de erre csak én gondolok. Polgári név; papok, tanárok, vikingek, daliás germánok viselték. Kötelességtudó és gőgös evangélikusok. A finn neve itt helyet cserélt a svéddel, Astrid lett az első, Sinikka a második.
Harmadik neve tőlem származik. Gulyás, mert az északi szél elfújta a magyarban fontos ékezetet az á-ról. Gulyás az én svéd nevem, mert 1956-ig Gottlieb voltam, és csak a kivándorlás előtt néhány hónappal magyarosított a család. Nem beszéltünk róla, miért. Kinek az elismerése, méltánylása kellett? 56 karácsonyát már Északon töltöttem. Gyermekkori barátaimnak és ismerőseimnek Gottlieb vagyok, vagyis ez az én magyar nevem, míg a történetemnek idegen Gulyás, „a cowboy”, lett a svéd.
Miklósnak hívnak, mint a Nagybányait. Nem tudtak jobb nevet választani 1938-ban?
Két gyerekünk van. Anna Mária a lányunk. Annát, vörösvári orvosbarátom húga után választottam, akiről később kiderült, hogy nem is hívják Annának. Nagymamát nagyon meglepte ez a két újtestamentumi név.
Fiam Georg lett, munkaszolgálatban meghalt nagybátyám, Gyuri bácsi után, másik neve Martin, nem a reformátor, hanem a néger Király után, akit fiam születésének évében lőttek le.
A gyerekek újra használják az elfújt ékezetet a Gulyas á-ján.
 
A sírtól a nagynénik felé
A temetőből a helyi postára mentünk, hiszen, hála a felirat részletességének, megtudtuk testvéreinek vezetéknevét. Két falu távolságnyira, egy tömbházban lakott idősebbik öccse, Timo.
Csöngettünk az ajtón. Napsütötte, barna, előző nap tért vissza Krétáról. Nincs közös nyelv, de a Sinikka név, mint a varázspálca. Be sem enged, beszalad a lakásba, hozza a fotóalbumot, első oldalán feleségem képe. Talán hároméves, szalagcsokorral hajában. A mosoly albuma.
Másnap Helsinkiben találkoztunk Timóval. Szereztem tolmácsot. Nyilvánvaló, hogy öccse szemében én betolakodó voltam, féltékenykedett. Hogy merek én az ő nővéréhez nyúlni? Akkor még csak gyanítottam, hogy Sinikka távozása (pedig négy évvel születése előtt történt) legalább olyan nagy fájdalmat jelentett, mint a száműzetés. Az ismeretlen, messziről szakadt nővér élt bennük.
Azóta tartjuk (tartják) a kapcsolatot. A másik testvérrel is találkozott később, viszonyuk azonban nem olyan mély. Kétszer talán nem lehet először találkozni.
Most már a gyermekkor, az északi falu, a kis parasztház, a vajat köpülő és gyapjút kártoló nagynénik, a háborús hideg telek, gyermekkora foszlányos emlékei előmerészkedtek Sinikka/Astrid tetszhalott sejtjeiből.
A hagyatéki leltározás a nyolcvanas évek közepén érkezett; bölcsővel, erdővel, tyúkokkal (öregek), tehénnel (öreg). Az örökösök és a már holtak neveivel.
Egy fakanalat akarok örökölni, mondta feleségem. Ezt értettem. Ez a sárga váza Óbudáról.
Nivala – a kora gyermekkor faluja – téma lett otthon, már nem tabu, kiejthető. Jó volna meglátogatni a köpülő nagynéniket, de hát még azt hihetik, hogy az örökségért megy. Ment a levél svédül, és jött finnül a válasz. Fordították a barátok a Wern nővérek leveleit. Dolgos, egyszerű életükről, meg húsz macskájukról. Néha kaptunk egy-egy százmárkást bélyegre.
Az évek teltek. Az erdélyi Nagyhét után végre elhatároztuk, hogy elmegyünk Nivalára.
A komp
Volt nekem egy bátyám, Kiskőrösön született, és egyszer, a harmincas évek második felében – lehetett vagy ötvenéves – Pestre látogatott szüleivel, a szüleimmel. Visszatérvén a faluba, mondta pajtásainak: micsoda nagy-nagy vashajók vannak ott a Dunán. Nem hittek neki, hazugsággal vádolták, mert hiszen a vas elmerül.
A Stockholmot és Turkut összekötő komp nyolcemeletes, megtömve teherautókkal, személygépkocsikkal, több ezer utassal, bárkákkal, éttermekkel, játékkaszinókkal, kabinok százaival. Előkelő szvitekkel. A hajóvállalat célja nem az – mint annyi más kapitalista vállalkozásé sem –, hogy utasai elsőrendű szükségletét kielégítse, ami a mi esetünkben az, hogy bennünket az egyik városból a másikba szállítson, hanem, hogy a hajón hagyjuk keservesen megkeresett pénzünket. Eljátsszuk, elegyük, eligyuk, felvásároljuk.
Palota ez. Talán el se indul, csak megérkezik Turkuba tíz óra múltán.
A Keleti-tenger
A Keleti-tenger Svédországtól tényleg kelet felé van. Iskolás koromban – Óbudán – ez az északnyugatra fekvő keleti furcsának találtatott. Amikor a tenger egyik szigetén dolgoztam, mind a négy világtáj a tengerre mutatott.
Derek Walcott így ír más tengerekről:
„Hol vannak emlékműveid, csatáid, mártírjaid?
Hol van törzsi emlékezeted? – Uraim,
abban a szürke pincében. A tengerben. A tenger
zárta magába őket. A tenger – Történelem.”
Egy észt történész mondta nekem egyszer, hogy az ázsiai vándorlások nem olyan fontosak. A tenger fontos.
Ezt már én mondom: A szabadság, a természet közelsége, a tenger adta kultúra. Nincs nagyobb szabadsága egy északinak, mint egyedül hallgatni a tenger mormolását.
A tenger mélyén dán és svéd hajók. Százai? ezrei? A gazdag német Hanza-kereskedők árukkal megrakott hajói, és a Kijev Rusz felé menő vikingeké. A lett és észt menekültek bárkái.
A szigetek tízezrei. Szorgalmas és önfejű parasztjaikkal. Halászgatnak, művelik földjeiket meg fát vágnak. Gyanakodva tekintenek a szárazföldiekre, a potenciális gyarmatosítókra.
A kikötővárosok, a rigai és stockholmi óváros, Nagy Péter Szentpétervára, Gdansk, Gotland szigetének Hanza-városa, Visby, Helsinki, Vaasa, Turku levelem főhősei.
Turku
A finn nem szereti a zöngés mássalhangzót, ezért nem hívják Turgunak. Majdnem Tîrgu. Turgu vásárt jelent. Svédül Åbonak hívják. Ez a hárombetűs svéd szó, bármily hihetetlen, összetett: Patakhely.
A160 000 lakosú város 1812-ig finn tartomány fővárosa volt. Püspökséggel, királyi várral, egyetemmel, színházakkal. A katolikus idők sok-sok emlékével. Svéd főiskolával és színházzal.
A város annyira magán viseli a svéd idők bélyegét, hogy még svédek nélkül is svéd maradna. Az utcatáblák kétnyelvűek. Számomra, aki itt is csak a kisebbség nyelvét tudom, szinte egy tanuljunk könnyen, gyorsan finnül tanfolyam.
A finnországi svédek
Hosszú nevű nép, szerettem volna lerövidíteni, de mindkét összetevője fontos.
Egyes archeológiai leletek bizonyítják, hogy már a IX. században laktak svéd anyanyelvűek a mai Finnország területén, bár számuk aligha lehetett nagy. Jelentősebb svéd kolonizáció a XIII. században kezdődött. Vonultak nyugatról keletre és találkoztak a nyugatra és délre vándorló finnekkel. Azóta a nyelvhatárok eléggé stabilak, bár egyes területek elsvédesedtek, mások elfinnesedtek a történelem folyamán.
A XIII. századtól 1809-ig Finnország a svéd királyság része volt. Egyoldalúan nem lehet azt állítani, hogy a nemzetépítést tudatos és szisztematikus nyelvpolitika jellemezte volna. Egyes folyamatok és fázisok a finn nyelvnek kedveztek, mások a svédnek. A reformáció bibliafordításával, a kiskátéval, ábécéskönyvével a finn nyelv hasznára volt. Akkor még a közös vallás, doktor Luther Márton igéje volt a fontos. Az oktatás a XIX. század végéig túlnyomó részben az egyház keretén belül folyt, és a papok szembetűnően kétnyelvűek voltak.
Az adminisztráció területén már más a helyzet, bár a svéd hatóságok tudatosan nem részesítették előnyben a svéd nyelvet. A nemesség, a tisztikar, a hivatalnokok mind tudtak svédül is, finnül is. A XVII. században, az írásos dokumentumok elterjedésével a hatóságok és felsőbb társadalmi osztályok elsvédesedtek. A svéd mint iskolai nyelv előtérbe került. A papok görögösítették, latinosították vagy svédesítették finn vezetékneveiket.
A XVIII. század elején az oroszok átmenetileg elfoglalták Finnországot, a hatóságok képviselői Svédországba menekültek. Jó részük nem tért vissza, helyükbe egynyelvű svédek kerültek. Ezek alkották a finnországi svéd felső osztályt, ahogy őket később nevezték. De nemcsak ezek. Finnek is voltak közöttük, meg finnországi svéd köznép. Meg bevándoroltak a tengert körülvevő városokból, Rigából, Narvából, Revalból és Pétervárról. A második világháborúig a beköltözőnek sokkal gyakrabban lettek svéd mint finn nyelvűek. Ez nagyrészben a svédek kereskedelmi fölényével függ össze.
A svéd nyelvűek száma alig csökkent. 1610-ben 70 000-en voltak (17,5%-a az összlakosságnak), 1749-ben 87 200 (16,3%), 1815-ben 160 000 (14,6%), 1880-ban 294 000 (14,3%), 1900-ban 349 000 (12,9%), 1930-ban 343 000 (10,1%), 1950-ben 348 000 (8,6%). Most körülbelül 300 000-en (6 %). A svéd csúcskonjunktúra idején – a hatvanas években – sokan Svédországban telepedtek le. Számuk csökkenése 1970 után jelentéktelen (néhány száz évente).
A nyelvi hovatartozás megállapítása más országban általában nem könnyű. Népszámláláskor megkérdezik az állampolgár anyanyelvét és fő beszélt nyelvét is. Finnországban a választás természetes és mindenféle drámaiságtól mentes. A finnországi nyelvstatisztika nagyon pontosnak tekinthető, ami nemzetközi viszonylatban ritkaság. Finnországi svédnek csak az számít, aki a svéd nyelvet anyanyelvének vagy elsőrendű nyelvének tartja. Aki asszimilálódott, vagy asszimilálódni akar, természetesen kiesik.
A kétnyelvűség a XX. század elejéig gyakoribb volt a finnek, manapság a svédek között.
Arwidsson
Itt nincs, aki kalauzolna minket, mint te, Géza, Kolozsváron és Vásárhelyen. Sétálunk, néha egy múzeumra bukkanunk vagy Adolf Ivar Arwidsson emlékművére a turkui székesegyház mellett.
A finn nemzeti ébredés a finnországi svédek műve. Arwidsson a korai, ún. fennománia (finn nacionalizmus) reprezentatív és igen vitatott képviselője volt. 1719-ben született Finnországban, amely 1809-ig Svédország része volt, utána Oroszországé. Valaha tábla állt az emlékmű alatt: Svédek nem vagyunk, oroszok nem kívánunk lenni, legyünk tehát finnek. Ott állt finn fordításban is: svédek már nem vagyunk. A szöveg Arwidssonnál meg nem található, de elképzelhető, hogy tőle származik. A szobrász tiltakozott a tábla miatt, és azt el is távolították.
Arwidsson tulajdonképpen svéd nacionalista és romantikus volt. A népdalgyűjtés ébresztette fel a finn folklór iránti érdeklődését. A svédországi Uppsalában tanult. Hosszú ideig élt Svédországban, a Királyi Könyvtárnak lett a vezetője.
Svédország 1809-ben egy elvesztett háború folytán megszűnt nagyhatalomnak lenni. A csonka ország nemzeti romantikával és a svédség mámorával vigasztalta magát. A keleti területek elvesztek, de nagyjából homogén lett az ország. A veszteség lassacskán nyereséggé vált: egynyelvű nép lettünk! A korszellem diktálta ezt az örömöt. Arwidsson az elméletet Finnországra is alkalmazni akarta. Turkuba való visszatérte után ő lett az egyik korai fennomániás.
Turkuban megírta doktori értekezését latinul, miszerint a zord természet kölcsönözte Észak lakóinak komoly természetét, mint ahogy a germánok szabadságszeretetét a magas hegyek és mély erdők magyarázzák. És belőle lett a turkui egyetem docense!
Tudományos karriert vártak tőle, de ő az újságírást választotta. Nemzeti programot alkotott, amelyben sajnálatát fejezte ki, hogy Finnország kétnyelvű. Meg kell védeni az anyanyelvet külföldi hatásoktól! Ezt svédül írja, de a finnre vonatkoztatja. A svédországi példaképek Turkuban nyelvi előjelet cseréltek.
Fiatalkori eszméit öregségére feladta, mondván: A haza forró szeretetéből született a fennománia. Minden mánia az óvatosság engesztelhetetlen ellenlábasa.
Tampere
Turkuban, az állomáson helyjegyet kérünk. Amikor átvesszük, látjuk, hogy svédül van rajta a szöveg. Ha svédül kéred, svédül kapod. A számítógépnek ez játék.
Tampere majdnem tiszta finn város. Van azért svéd neve is. 170 000 lakosú, mint Marosvásárhely, de nincsenek évszázados hagyományai. A modern ipar tette naggyá. Kulturális intézményei a modern idők bélyegét viselik magukon.
Csigát ettünk, chilei bort ittunk. Nagyszabású akváriumot láttunk, halakkal az egész világról, talán tőletek is. A szomszédos planetáriumban nem volt se Nagymedve, se Göncöl, de UFÓk és marslakók igen. Mert ez fontos a gőzös kapitalista világban. Ám alternatíva van: a Lenin Múzeum.
A megálmodott könyvtár
Itt már megvan, A finn Makovecz rajzolta, Reima Pietilä. A vak is látja, hogy egy fából van faragva. Ilyennek képzeltem a vásárhelyi könyvtárat. Szép is, és ésszerű. Tágas kézikönyvtárosztállyal, gyönyörű gyerekosztállyal. A számítógépeknél természetesen dolgoznak a látogatók. Finn, svéd és angol újságok. Le Monde! Neue Zürcher Zeitung! Pravda!
Hát van igazság ezen a földön? Nekik van Magyar Nemzetük!
A zenei osztályon CD lemezek meg kották rogyásig. Három hangszigetelt szoba zongorával. Foglaltak.
Nyüzsög a nép. Pedig nyár van, igaz, esik. Mondják, sok munkanélküli tartózkodik itt.
Pietila halálhírét már itt Stockholmban olvasom. Születésnapján, ahol a közéleti személyiségek színe-java jelen volt, a nagy építész összeesett. Vendégei között volt a nyolcvanéves Tove Jansson is.
Tove Jansson
A Tove Jansson Múzeum a könyvtárépületben van.
Finnországi svéd írónő, ő gyerekkönyvekben, szóban és rajzban mesél a mumik különleges világáról, amely személyes és ugyanakkor mitikus, a figurák különös orraikkal fantasztikusak. Jansson humorosan és lélektani érzékenységgel ábrázolja az emberi tulajdonságokat. A mumik völgye édeni utópia, elvarázsolt és egzotikus. A finnországi szigetvilág is benne van. Védett és biztonságos ez a hely, hála muminmamának, de katasztrófák és veszélyek is fenyegetnek. A felszínes cselekmény mögött mindig ott lapulnak az egzisztenciális kérdések.
A szülök hangosan olvassák a rajzok kísérőszövegét. Ott áll eredetiben és finnül is. Svéd szót alig lehet hallani.
Mint a moszlimok Mekkába, úgy járnak ide az emberek, lehetetlen valamelyest meg nem tisztulni.
Magyarul egyetlen könyvét találtam meg. A láthatatlan kisgyereket (Móra Ferenc Könyvkiadó, 1989). Finnből fordítva. Egy alnémet nyelven írt könyv finnugor fordítását használni alapul kicsit furcsának tűnik. Bizonyára sok minden elveszett az átültetés közben.
„A közfelfogás szerint a sárkányok körülbelül hetven éve kihaltak – szólalt meg Mumipapa. – Megnéztem a lexikonban. A legtovább fennmaradt faj érzésekkel teli, mindent ki tud égetni, különben önfejű, és soha nem változtatja meg véleményét...”
„Mi az hogy ironikus? – kérdezte Mumipajti.
– Na képzeld el, hogy elcsúszol valamelyik nyálkás gombán, és a megtisztított gombák közepére zuttyansz – magyarázta Tútikki. – Persze várod, hogy a mamád megszidjon, ez volna a természetes, De azt már nem! Ő bizony nem szid meg! Csak hidegen és megsemmisítően mondja: Megértem, hogy a te fogalmaid szerint ez a tánc, de hálás lennék, ha mégsem az ételen táncolnál. Nagyjából ilyen az irónia.
– Júj! De utálatos! – sóhajtott Mumipajti.”
Tova Jansson fest, felnőtteknek is ír, sanzonjai mély emberismeretről tanúskodnak. Bár nem ő írja dallamukat, azok is szépek. Van okotok irigyelni engem azért, hogy Tove Janssont eredetiben tudok olvasni.
Jyvaskyla
Népművészeti és várostörténeti múzeum, modern, szép könyvtár (Magyar Nemzettel).
Innen származik Alvar Aalto, a híres építész. Múzeumában német műépítészhallgatók tanulmányozzák rajzait, modelljeit, a házait ábrázoló fényképeket. Svédül írt kevesen tudnak. A finnek, ha tanulták a svédet, csak úgy, mint mi az Árpád Gimnáziumban az oroszt. Persze az ilyen tiszta finn területeken furcsa is egy másik nép nyelvét tanulni, még ha történetesen honfitársaink nyelve is az.
Aki tud svédül, bizonyára könnyebben kap állást a hotelekben, múzeumokban, bankokban és éttermekben. A kisebbség egyenjogúsága bizonyos mértékig előjogokat is ad a svédeknek. De ne felejtsük el, hogy a svéd nemcsak a kisebbség nyelve, hanem ugyanakkor híd Svédország, Norvégia és Dánia felé. Az ázsiai finn nyelvi sziget a szlávok és germánok között.
A ma 65 000 lakosú Jyvaskylanek nagy szerepe volt a finn nemzeti ébredés idején. 1859-ben itt kezdte meg működését az első finn nyelvű elemi iskola. 1863-ban pedig tanárképző főiskolát alapítottak. Jogutódja, a Pedagógiai Főiskola, 1966-tól egyetem.
A rendszerváltás és a finn nemzeti ébredés
Az orosz idők szinte csak Svédországnak jelentettek traumát. Gombos József, szegedi történész ezt így elemzi: „A vallásos parasztság úgy értékelte, hogy az autoritás cseréje fölöttük Isten akarata volt. Így Finnország politikai státuszának megváltoztatása semmilyen traumát nem okozott, nem szült skrupulusokat a parasztság körében. A cár iránti lojalitást hosszú távon erősítette az is, hogy a hagyományos viszonyok érintetlenül maradnak, nem törte fel azokat az erőszakos betagolódás kényszere.”
Megmaradtak a svéd törvények, a régi szabad paraszti rendszer; megmaradtak evangélikusoknak. A polgárság is élvezhette újdonsült hatalmát; Finnország provinciális, szegény keleti tartományból egyik percről a másikra fejlettt, nyugati nagyhercegség lett, a főváros közvetlen közelében.
I. Sándor cár felvilágosult abszolutizmusa jól megfelelt a finneknek. Az oroszok „szerették” is a finneket, mert nem voltak lengyelek. Az orosz hadseregben szolgáló finnországi katonatisztek különben aktív szerepet vállaltak az 1830-as lengyel felkelés leverésében, a krími háborúban, és ezért nem zárhatjuk ki annak lehetőségét sem, hogy a magyar szabadságharc leverésében is részt vettek. Finnországnak saját bankja és pénze volt. Oroszország nagyfokú szabadságot biztosított neki. Nemzeti romantikájukat is elnézték, talán a finneket jobban támogatták, mert a svédekről nem lehet tudni, nem ébred-e fel bennük a volt anyaország iránti vágy. A nagyfokú szabadságot úgy nézték el az oroszok, mint a nős ember házasságon kívüli viszonyát: „Mindenki tud róla, mindenki elnézi és minél kevesebb szó esik róla, annál boldogabban élnek egymással az érintett felek.” Idéz Gombos egy bizonyos A. Armfeltet.
A XIX. század alkonyán már vége volt az oroszokkal szembeni lojalitásnak. A pánszlávizmus fenyegette Finnország kultúráját. Az orosz helytartó, Bobrikov ellen 1904-ben merényletet követtek el, néhány napra rá meg is halt, 1917-ben megadatott az országnak a függetlenség.
A svéd kisebbség helyzete volt az orosz idők egyik legfontosabb finn belpolitikai kérdése. Már tudjátok, hogy a finn nemzeti ébredés a svéd nyelvű osztályokon belül indult meg. Az első fennomániások nemritkán hiányos finn nyelvtudással rendelkeztek. A felsőbb osztályok két erősen elkülönülő csoportot alkottak: a már említett fennomániásokét és a svedomániásokét (svéd nacionalisták).
A XIX. század első felében a gimnáziumok oktatási nyelve a svéd volt, kivéve Viborgot, ahol a német.
1841-ben lett a finn iskolai tantárgy, és 1859-ben indult az első finn gimnázium. A nemzeti mozgalmak szinte egyik percről a másikra születnek, és tartalmukban állandóan és gyorsan változnak. 1880-ban a diákok 44 %-a volt finn, 1910-ben 70%.
A finn nemzeti mozgalomra 1860-ban a finnországi svédek saját nemzeti törekvésekkel válaszoltak. Tíz évvel később indult meg a svéd liberális mozgalom, amely pozitív beállítottságú volt a finn nyelvű kultúrával szemben, de ellenszegült a gyors változásoknak, ugyanis a svéd kultúrában látta a nyugateurópai szellemiségű kulturális élet garanciáját.
A finn és finnbarát sikerek azonban a liberálisokat állásfoglalásra kényszerítették a két irányzat között, és a párt feloszlott.
1906-ban alakult meg a Svenska Folkpartiet (Svéd Néppárt), a svéd nyelvű városi polgárság és a svéd vidék pártja, amelynek az alapelve a svéd összetartás és a finn nyelvű többséggel való egyenlőség volt.
A párt létrejöttével érdekközösség alakult ki a svéd nyelvű középosztály és a földműves lakosság között. A városi polgár érzelmi kötődése a parasztság irányában megerősödött. A politikai köztudat alapvető eleme lett a finnországi svéd vidék. Ezt tartották a svédség gerincének.
A párt sikeres és stabil lett, máig megtartotta vonzóerejét. Konzervatív és kultúrradikális személyiségek egyaránt részt vesznek munkájában. A munkások ezzel szemben ritkaságszámba mentek. Ők a szocialista pártokon belül alakítottak svéd szekciókat. Finnország Svéd Munkásszövetsége 1899-ben alakult meg. Ez a választóvonal a Svéd Néppárt és a baloldali pártok svéd szekciói között fennmaradt. A polgárság és parasztság az egyik oldalon, a munkásság a másikon.
A finnországi svédek összetétele alapjában azonos az egész társadalom összetételével. Százalékban valamivel alacsonyabb a munkások aránya és valamivel magasabb a tisztviselőké.
Az osztályellentétek dacára voltak időpontok, amikor együttműködött a Svéd Néppárt és a svéd baloldal. A nyelv és kultúra ugyanis közös ügy volt. Ha a finn nyomás nagy volt, akkor nagy volt a svéd összetartás. A független, új Finnország kormánya 1919-ben pozitív volt a két hivatalos nyelv irányában, de az országgyűlés nem. A fenyegető jövő és bizonytalanság érzése megerősítette a svéd egységet. Megalakították az önkéntes és nem hivatalos Svenska Finlands Folktinget (Svéd-Finnország Nemzetgyűlését). 60 tagját általános választáson jelölték ki.
Az 1922-es nyelvi törvény nagyjából elismerte a svéd kívánságokat, az alkotmányban megerősített nyelvi jogokat. Az önkormányzatok tisztviselőinek kétnyelvűségét. Megalapították a svéd püspökséget és a tanügyi hatóság svéd osztályát. Ezzel megszűnt a Svéd-Finnország Nemzetgyűlése. De azért később is aktualizálni kellett a svéd összetartozást.
A törvény egynyelvű finn, kétnyelvű illetve egynyelvű svéd önkormányzatot állapít meg. Kétnyelvűnek számít az az önkormányzat, ahol a kisebbségi 3000 személyen vagy az összlakosság 6 %-án felül van képviselve. A finnországi svédek 24 %-a lakott 1970-ben egynyelvű svéd, 73 %-a kétnyelvű, 3 %-a egynyelvű finn vidéken.
A harmincas években a jobboldali finn nacionalizmus erősen fenyegette a svédeket, különösen baloldali részüket. A svéd baloldal mellett nemcsak a liberálisok álltak ki, de a mérsékelt konzervatívok jó része is. A belügyminiszter, Ernst von Bohm (1930-32) erőteljesen közbelépett a félfasiszta Lappo-mozgalom (szélsőjobboldali, erősen antikommunista mozgalom; nevét Lappo helységnévből kapta, innen származott a vezetője) törvénytelenségeivel szemben.
A tiszta finn diákok küldöttsége követelte a szociáldemokrata országgyűlési képviselőcsoporttól, hogy finnesítsék a helsinki egyetemet. A szociáldemokrata képviselőcsoport vezetője, Manuo Pekkala, így válaszolt: „a szociáldemokrata országgyűlési csoport a kevésbé tehetős népet képviseli, és ezért munkájában megpróbál igazságos és objektív szempontokat tartani szem előtt... Ez többek között azt is jelenti, hogy a svéd diákoknak garantálni kell a saját nyelvükön való oktatás jogát.”
Gombos József: „A két nyelv egyenjogú alkotóelemévé vált a finn identitásnak, az egységes nemzettudatnak. A nyelvharcok ellenére egy aránylag egységes polgári-nemzeti kultúra nőtt fel, amely lefedte mindkét népcsoportot. A két irodalom kölcsönös hatással volt egymásra: a finn irodalom felvirágzásának feltétele volt a svéd kulturális örökség, a svéd irodalomra pedig inspirálólag hatott a finn népköltészet közkinccsé válása.”
Vörösmarty Szózata és a finn himnusz
A nemzeti dalok a XIX. századi nemzeti ébredések folytán szinte imákká váltak, különösen a sebzett népeknél. Nem kevés közülük a leghíresebb himnusz, a Marseillaise árnyékában vagy ellenében született. A Marseillaise-t a francia forradalom után svédre is, finnre is lefordították, nem is egy változatban. A XVIII. század végén Svédországban tiltva volt. Egyik politikai áldozata, egy uppsalai karmester és zenetanár, akit száműztek, és később rehabilitálásra nem tartott igényt.
1836-ban Finnországtól talán 3000 kilométerre írta Vörösmarty Szózatát. Svéd fordítása nem váratott magára. Egy A. H. A. Kellgren nevű, fiatalon meghalt helsinki orientalista ültette át svédre, így ismerkedett meg a verssel a híres Johan Ludvig Runeberg. Finnországnak Himnusz kell és nem Marseillaise, így tudnám leegyszerűsítve megközelíteni a runebergi konzervatív ideológiát.
Runeberg nem beszél balszerencséről, nem vágyik jobb kor után, hanem a szegénység elviselésére, a légy szabad, vidám és magabiztosra buzdít. Vörösmarty csak inspiráció. (Meg kell említenem, hogy Runeberg Kisfaludy Sándor több versét lefordította svédre.)
Voltak „konkurrens himnuszok”, de a Szózat ihlette Runeberg-szöveg győzött. Terjedt, különösen a diákok között.
Egy Pacius nevű zeneszerző 1846-ban megkomponálta a zenéjét is, a század nemzeti romantikája szellemében.
Finnország lakosságának tizenöt százaléka nyelvén íródott a finnek nemzeti dala. Persze aztán jöttek a finn fordítások. Hadd említsem meg, hogy a múlt század egyik legnagyobb regényírója, Aleksis Kivi is lefordította. Fordítása azonban sohasem lett nemzeti szimbólum, szinte alig ismert.
Sok-sok vajúdás után megszületett az örökre megváltoztathatatlan finn fordítás. Hivatalosan Paavo Cajander nevéhez fűzik, de valójában kollektív munka.
Későbbi javításokat már a finn „néplélek” nem engedett meg. Persze támadták balról, mert konzervatív, meg a finn nacionalisták, mert svéd eredetű. De győzött, és így a legszebb.
(Ne higgyétek, hogy a történetnek itt vége van. 1869-ben énekelték először a finn himnuszt észt feldolgozásban. Ez már messze van Runebergtől, tehát még messzebb Vörösmartytól. Észtország szépségéről, a szülőhaza szeretetéről szól, az Isten áldását kéri. Az észtek ezt tartják nemzeti himnuszuknak. 1922-ben, amikor a független Észtország országgyűlése a nemzeti szimbólumokat tárgyalta, a himnusz kérdése annyira nyilvánvaló volt, hogy nem is vitatták.
A finn és észt himnusznak tehát azonos a dallama. A szovjet megszállás után ez utóbbit betiltották, de azt minden este hallgatni lehetett a finn rádióból)
Ylivieska
Vasúti gócpont, a kézikönyvben nincs benne. Ha egy szép szobor nem vigasztalna, akkor az állomás körüli tervezetlenség és hagyománynélküliség teljes lenne. Persze a csúnya állomás paravánja mögött talán egy tündéri városka van, de mert a városon kívül lakunk, megtörténhet, hogy leírásom igaztalan. A motel melletti szép parkban sétálunk, csak néha-néha ejtünk ki egy-egy szót. Sancho Panza érzi, hogy jobb, ha hallgat. Astrid álmainak faluja csak néhány kilométerre innen, gondolatait ez uralja.
Gombalevest eszünk. A ház bora finn erdei bogyóból készült, de a pincérnő inkább szőlőbon ajánl. Megint chileit iszunk.
Szobánkban keressük a telefonkönyvben a Wern nővéreket. Nincsenek benne.
Naponta kétszer megy a vonat Nivalába, tehát erre az alig félórás útra jól fel kell készülni. A pénztárnál nincs közös nyelv, a kislány lehetetlen finnugor nyelvével mintha nem is akarna minket megérteni. Végül mégis kapunk jegyet, de a számítógép svéd gombját meg nem nyomja.
A kalauz a vonaton egy svédül tudó utas segítségével felvilágosít minket, hogy ez Helsinkibe megy és nem Nivalába. Szidom magamban ezt az ázsiai nyelvet, mint a svéd Székesfehérvárott a magyart. De lehet, hogy a sors keze van benne: ne űzz délibábot annyi évtized után! Lehet, hogy nincs is Nivala.
Feleségem viselkedése megmagyarázhatatlan. Míg én dramatizálok, ő kalandot lát a hibás útirányban. Az első állomáson leszállunk. Ítéletidő van, valahogy így zuhoghatott a Bibliában. Csak mi szállunk le, itt talán még soha senki nem szállt le. A fiatal vasutas megbámulja az idepottyant átázott idegeneket. Azt hiszem, örül nekünk, végre történik valami.
Közös nyelv itt sincs, de ő meg akar minket érteni. Meglátja vonatjegyünket is. Felírja egy cetlire, hogy mikor megy a busz Nivalába. Levelet ír a buszsofőrnek, és kéri, hogy vigyen el minket. Úgy kezdi, hogy Ruotsilaiset. Ez azt mondja: Svédek. De sokkalta többet. Érzem a jóindulatot: szegény, buta svédek. De a sajnálatot is: nekik nem adatott meg finnek születni.
Az állomás mellett kávézó. Itt várjuk az indulást, s írjuk Erdélybe a képeslapokat. A vendégek nagyon megnéznek minket, azt hiszem, mi vagyunk a nap eseménye.
Levelet kapunk a vasutasfiútól. Felvilágosít, hogy hibás időpontot írt fel, a busz húsz perccel később megy.
Beáll a nivalai busz, nem vár meg minket, már indul is tovább. Holnap megy a következő. De mégse, jön egy másik, és végre átadhatjuk a levelet és magunkat a sofőrnek. Most már az ő kezében vagyunk. Egyórás út innen Nivala. Ha nem téved el vagy nem lesz gumidefektje.
Erdők, tavak, gondozottságuk ellenére rendezetlenség érzetét keltő földek. Mintha mindenegyes gabonaszárat egymástól függetlenül vetettek volna, különböző magasságúak, nem olyan katonásak, mint a mi germán vidékeinken.
Ha Astrid itt maradt volna, most valószínűleg finn parasztasszony. És ha én otthon? Könyvtáros az óbudai fiókkönyvtárban? Esztergályos a Zichy Jenő utcai Óra és Műszernél? Párttitkár? Talán egyszer Északra is elkerültem volna. Valaki kalauzolt volna engem a stockholmi Városi Könyvtárban.
Ma mindenki megnézett minket, a vasutas kislány meg a fiú, a kalauz, az utasok. Tudják, hogy nem tartozunk közéjük.
Nekem sok finn barátom és ismerősöm van. Egy görög író mondta, hogy más a kedvenc étele, ha svédül beszél és más, ha görögül. A finnek általában specialisták sajátságaik megmagyarázásában. Nagy adag öngúnnyal.
A finnek
Jorma Etto a finn férfiakat egy nagyon népszerű versben így jellemzi:
A finn legény olyanfajta,
válaszol ha nem kérdezik,
kérdez ha nem válaszolnak,
nem válaszol, ha kérdezik.
Letéved az útról,
üvölt a parton
és a másik parton egy másik finn üvölt.
Az erdő harsog, visszhangzik, a fenyő suhog.
Egy ilyen finn legénynek mindig van jó cimborája,
soha sincs egyedül és a jó cimbora finn,
és szétválasztani a finnt a finntől senki nem tudja,
senki, csak a halál és a rendőr.
(Ez a vers annak idején megjelent a bukaresti Ifjúmunkásban, az olvasók pedig az utolsó sort úgy idézték: „senki, csak a határ és a rendőr.”
„Műfordításom” svédből készült. Van ennek magyar megfelelője, de Magyarországon az ilyen „másokról” szól. A rátóti legények. De ki állítaná, hogy a magyarokra a libalopás a legjellemzőbb? A finn ellenben ilyesfajtákra büszke. Sajnálja, de nem nézi le kifinomultságomat, büszke civilizálatlanságára. Finnek születni kiváltság, szerencse dolga. Keveset beszél (nem úgy, mint a vásárhelyiek vagy pestiek). Brecht mondta a finnországiakról, hogy két nyelven hallgatnak (finnül és svédül).
Irodalmuk, amikor jó, vadon nőtt, férfias, civilizálatlan, őszinte. Kalevala, Hét testvér, Ismeretlen katona. Nem hiszem, hogy a kis népek között valamelyik is adott annyit a világirodalomnak. És tegyük hozzá, hogy hiányzik belőlük a nyugathoz való felzárkózás görcse. Sorakozzon, ha akar, a nyugat hozzájuk! Zenéjük, építészetük, ha jó, akkor FINN. De tökéletesen megtanulták a szabályokat, a harmóniatant vagy a szilárdságtant.
Didaktikus okokból ismételek: a finnek a civilizálatlanságból erényt csináltak, és azzal ámították el a világot. A többiek Shakespeare-ek akartak lenni. Finnországban a jó író népies. Nem szimpatizál a néppel, hanem ő maga a nép. Kodolányí, aki többször járt Finnországban, azt írja a finnországi amatőrszínjátszásról, hogy ott, „semmi nyegleség, semmi fitogtatása a «parasztnak»”.
Amikor az arktiszi megszállotságról beszélek, ami nem ritkán hisztériával határos, aknamezőn járok; a sisu, a szaunázás, az ivás és a sport fanatizmusa.
A sisut a svéd lexikon így értelmezi: belső érzék, vérmérséklet, benne lakozó (fizikai és lelki) erő, szívós kitartás, energia. Például a munka fanatizmusa.
A szaunáról Kodolányi ezt mondja: nemzeti intézmény, amely minden parasztház mellett megvan, mint az úriházakban és mint nyilvános fürdő a városokban. Továbbá kifinomítja a nők bőrét, s tudják, miért tartják az élet nagy élvezetének: újjászületik az ember. Ez a meztelenül való együttlevés több mint életstílus. Amikor Jézus Krisztus Finnországban járt, a parasztok kapui nem nyíltak meg előtte. A gőzfürdő felelt meg a legjobban az ige hirdetésének. A meztelen megváltó együtt a meztelen, buta néppel. Eino Leino verse a Kalevalába viszi Krisztust. 1 400 000 szauna van Finnországban.
Polgárháború
Amikor az ország végre megszabadult az oroszoktól, a közös ellenség eltűnésével új ellentétek kerültek felszínre.
1918. A fehérek szabadságharcnak hívták, a vörösök osztályharcnak. Mannerheim, a cári hadsereg volt altábornagya visszatért a független Finnországba. Mint új hadseregfőparancsnok az ún. finn védelmi alakulatot hivatalos finn hadsereggé minősítette. A Finnországban tartózkodó orosz vörösgárdistákat könnyű csata után lefegyverezte. A karéliai orosz helyőrségek már korábban letették a fegyvert.
A szociáldemokraták kongresszusán, Helsinkiben Sztálin is ott volt, s a finnországi munkásokat hatalomátvételre buzdította. A szélsőjobboldal kezébe került a vezetés, a kongresszus elhatározta az egész ország feletti vörös hatalmat. Ebben Trockijnak, a szovjet kormány külpolitikai komisszárjának volt fontos szerepe. Nyilvánvaló, hogy a forradalom nem volt spontán. Kívülről diktálták. Az ún. Népi Delegációnak a később hírhedtté vált O.V. Kuusinen is tagja volt.
Sok demokratikus érzelmű szociáldemokrata felajánlotta szolgálatait a forradalomnak, így bizonyítva szolidaritásukat a munkásság ügyével. A legtöbb szociáldemokrata értelmiségi ezzel szemben nem volt hajlandó részt venni az erőszakos hatalomátvételben. Ez megbénította az államot, a pénzügyi és üzleti életet. A passzív ellenállásra a vörösgárdisták – a Népi Delegáció rosszallása ellenére – 1500 saját emberüket gyilkolták meg.
A szenátus kérésére 1918. április 3-án léptek a németek finn földre. Május 16-án lovagolt be Mannerheim Helsinkibe. A fehérek 70 000 vörösgárdistát ejtettek fogságba, ezeket egy idő múltán szabadlábra helyezték, bár késlekedve, mert egy újabb forradalomtól féltek.
A parasztpárt vezetője ezt mondta: „A vörösök azért indították felkelésüket, hogy megsemmisítsék az ország függetlenségét.” A fehérek a vöröseket árulóknak tartották. 8 000 vöröst végeztek ki, gyakran önkényes tárgyalások után. A nagy élelemhiányt a foglyok nagyon megszenvedték. 13 000-en haltak meg a fogolytáborokban.
A Népi Delegáció győzelme minden bizonnyal Finnország Szovjetunióhoz való csatolását jelentette volna. De a vörösök számára a szociális forradalom volt a fontos; a függetlenség abban a helyzetben nem volt releváns.
A béke nem jelentette a konfliktusok végét. A Szovjetunióval szembeni háborús állapot megmaradt, mert a háború a Szovjetuniótól való függetlenségért is folyt. A polgárháború két részre osztotta az országot. Sebet hagyott a nemzet testén és lelkén. Az nyilvánvaló, hogy ez a testvérgyilkosság a finnországi emberben sokáig élni fog.
A függetlenség megőrzése, a baloldal szerepe (és a svéd kisebbség jövője) voltak a polgárháború utáni idők legdrámaibb kérdései.
A kommunisták és szociáldemokraták közötti ellentétek egyre erősödtek. A Szovjetunióba menekültek bujtogatták elvtársaikat. A kommunista párt bár Finnországban tiltva volt, új nevével (Munkás és kisgazdapárt) folytatta működését. Sok finnországi kommunista megpróbált ellenállni a külső kényszernek, de végül is teljesen a szovjetunióbeliek befolyása alá kerültek.
A szakszervezetekben a kommunisták kezébe került a vezetés, de sem a kommunista Kominternbe, sem a szociáldemokrata Internacionáléba nem léptek be.
A polgárháború óta váltakozva a polgáriak (a Svéd Néppárttal) és a szociáldemokraták (svéd szekciókkal természetesen) voltak a hatalmon. Ezért mindig volt svéd a kormányban (nem túszok). (A konzervatív párt /Samlingspartiet/ az 1970-es években hivatalosan kétnyelvű lett. Ez a határozat tovább erősítette a svédek befolyását.)
1926-ban – hála Istennek – a szociáldemokraták kerültek hatalomra. A konzervatívok addig kétségbe vonták a szociáldemokraták függetlenségi szándékát. Ekkor indult meg a polgárháború feldolgozásának lassú folyamata, amely még ma is tart.
A szociáldemokrata miniszterelnök ünnepélyesen fogadta a szabadságharc (fehér) katonáinak májusi felvonulását. A vörösgárdisták visszakapták állampolgári jogaikat. A Svéd Néppárt támogatta a szociáldemokratákat. Ez volt az első lépés a közeledés felé. A legfontosabb tényező a Lappo-mozgalommal illetve a Szovjetunióval szemben létrejött nemzeti egység lett.
A félfasiszta Lappo-mozgalom követelte a kommunista szervezkedések betiltását. (A Szovjetuniót határoló országokban tiltva voltak.) Az 1930-as választások után a polgári pártok megszerezték azt a kétharmados többséget, ami a kommunista párt betiltásához szükséges volt. Ezután a szociáldemokratákat vették célba. 500 fegyveres tüntetett betiltásukért. A kormány nem attól félt, hogy a hadsereg melléjük áll, hanem hogy nem áll ellen nekik. A Lappomozgalmat ekkor betiltotta, ennek helyét egy, a fasiszta Németország ihlette párt vette át. A országgyűlési választásokon azonban alig kapott szavazatot.
1939. augusztus 23-án Molotov és Ribbentrop szerződést kötött Kelet-Európa felosztásáról. Ez Finnországot a Szovjetunió érdekszférájába utalta. A függetlenség lett az ország legfontosabb kérdése. Senki sem felejtett, csak a polgárháború sebeit a függetlenség kérdése háttérbe szorította.
Nivala
Megérkezik a busz. Helyes kis városka, 12 000 lakosú. (Különben Kodolányi is említi, mert az ország egyik köztársasági elnöke itt született.) Ízléses épületek, már mondanom sem kell, gyönyörű könyvtárral, amely a zeneiskolával van összeépítve. Nagy szállodánk majdhogynem üres. Szobánkhoz privát szauna tartozik. Ez aztán – különösen Astridnak – az Isten hozta! Az első napon szépítgetni akarja magát. Televíziót nézünk, kétszer is gőzfürdőzik. Lesétálunk a könyvtárba, térképet veszünk. A főnöknő tud svédül, megígéri, hogy szerez tolmácsot. A könyvtár a szomszéd helyiségekkel közösen gépesített. A helytörténeti anyag nagyszabású, ami különösen a parasztvidékekre jellemző. Itt már nincsenek svéd újságok, még kevésbé Le Monde vagy Magyar Nemzet. A városka legnagyobb szobra egy tehént fejő, zsámolyon ülő asszony. Valaki tréfából kendőt rakott rá. Annyira odaillett, hogy először azt hittük, odatartozik.
Másnap reggel gyalog megyünk Korpirantára. Astrid először tolmács nélkül akar a nénikkel találkozni. Egy óra után meg is érkezünk a térkép Korpirantájára, de ott nincs Korpiranta. A mi felfogásunk szerint az első nagybetűnél, vagyis a nagy K-nál kellene a nénik és Astrid falujának lennie. Ha nincs a K-nál, menjünk az utolsó kis a-hoz. Korpiranta. Most meg Astrid gyenge, hisztérikus. Tulajdonképpen már én is véget vetnék ennek a reménytelen gyökérkeresgélésnek, de egyikünknek erősnek kell lennie, és most rajtam a sor. Körös-körül építkeznek, valamiféle téli sportparadicsom készül, lesiklópályákkal, a céllövölde már megvan.
Az ilyen félkész tájak a legrondábbak, a régiből már semmi sincs, az új meg csak készülőben. Bizonyára nem ez a megálmodott bevonulás.
Így tették tönkre álmaim és (Krúdy) Óbudáját. Mit érdekli az építészeket a kivándoroltak nosztalgiája. Az lett volna a helyes, ha az otthonmaradtak – Korpirantán vagy Budapesten – sóbálvánnyá változtak volna, és mi jöttünk volna megszabadítani őket dermedtségükből. Mint Jancsi és Juliska megyünk. Astrid már feladta az egészet, hazudja. Holnap hazamegyek! Én pedig maradok! Jön utánam, mint a pincsikutya, bizonyára közel vagyunk a kis a-hoz. Itt már nincs építkezés sem, erdei ösvényen megyünk, ez már a megálmodott bevonulás. Az út kétfelé válik. Az utak alkotta háromszögben kis vityilló. Astrid beoson a kertbe, egy kismacska meg ki.
A két néni nem ölelkezős fajta. Nyilvánvaló, hogy negyvenhét éve várják ezt a percet. Egyikük beszél valamelyest svédül, valaha bizonyára jól tudhatott. Kávéval kínálnak, tesznek-vesznek a konyhában, néha-néha odadobnak egy falatkát valamelyik macskának. Jól nevelt állatok, a többi belátja, hogy nem épp ők vannak soron. Békesség uralkodik a házban.
Itt megállt az idő. Az épület fele beomlott, lakhatatlan. Az üveg nélküli ablakon két, a pókhálótól majdhogynem felismerhetetlen bölcső látszik, a rokka is megvan. A még lakható részben a villanykályha és a tetőről lógó villanykörte (ugye látjátok magatok előtt?) tanúskodnak arról, hogy Edison utáni időkben vagyunk. Árnyékszék és szauna az udvaron. Elképzeljük a hideg északi telet, amikor a nénik kötött nadrágjukban, úgyszintén kötött kabátjukban és kötött ujjatlan kesztyűikkel hozzák a valamikori istállóból a maguk által döntött, fűrészelt, felvágott és stószolt tűzifát. (Másnap tudtuk meg, hogy tavaly nyáron amerikai rokonok látogatták meg őket. A finn jenkiket megdöbbentette a nővérek szegénysége. Bizonyára a televízió nélküliség nyújtotta a legszánalmasabb benyomást. A szomszédok megmutatták a modern aggok házát bent a városkában, nehogy még azt higgyék, hogy minden finn így él, mint ezek a csodabogarak.)
Fiatal orvosuk és egy kedves szomszédasszony látogatja őket néha. Amíg csak bírják, éljenek így. Másnapra új látogatást ígérünk. Kérik, hogy tolmács nélkül jöjjünk. Astrid, pontosabban Sinikka, büszke a nénikre. A természet és az emberi élet harmóniájára. Ilyet nem lehet megtanulni.
A ház velük együtt omlik majd össze. Új ház építése megtörné a hétköznapokat, a krumpliültetést, a favágást és macskaetetést. Már csak egy változás van hátra, ami természetes folytatása dekadenciamentes életüknek. Másnap találkozunk a szomszéd családdal, egy fiatal egyetemista kislány tolmácsol. A nénik jól élnek, anyagiakban nem szűkölködnek, harmonikusak és egészségesek.
Svea, a svédül tudó nővér mutatja erdejüket, krumpliföldjüket, a lehetetlenül célszerűtlen fűrészt. Amikor segíteni akarunk, nem engedi. Csak annyit mond: ez az örömöm. Mintha a segítség beavatkozás lenne.
Ülünk a kis konyhában, régi képeslapokat nézünk. Egy húsvéti üdvözlőlapon szőke kislány báránykát simogat. Ceruzával ott áll ákombákom betűkkel a kislány neve: Sinikka. Egy unokatestvér küldte a néniknek (akik akkor még persze fiatalok voltak). Ez az ismeretlen rokon által írt 47 éves üdvözlet Sinikkaastridwernfogelqvistgulyas sorsát idézi.
Egy háború köpte ki Finnországból a kislányt, tette jólnevelt polgárlánnyá. Találkozott velem, akit egy másik ország, ha nem is kiköpött, de kivándorlásra ösztönzött. Finn parasztok és svéd polgárok kislánya találkozott a magyar zsidó órás fiával, és hogy tovább bonyolítsa életét, hozzáment. Mondtuk a monológunkat, néha-néha fel-felfigyeltünk egymásra. A svéd valóság volt a közös, bár egyikünké sem lehetett igazán. A finn-szovjet háború és az ötvenhatos forradalom hozott össze minket. Normális európai, emberi sorsok ezek. Csak a svédek, akik mindent megúsztak, látnak ebben storyt.
 
A háború
A Szovjetunió 1939 október elején követelte a Karél-félszigetet, ezenkívül néhány szigetet kölcsönbe katonai bázisok végett, esetleges nyugatról jövő támadás meggátlására, Finnország a kérést megtagadta. Az ország semlegességét, bárhonnan jövő támadással szemben, akarta ezzel biztosítani. Sztálin rámutatott a térképre: Itt fog egy nagyhatalom partra szállni. Finnország nem ok nélkül gyanította, hogy a Szovjetunió az egész országot be akarja kebelezni. Semmiféle engedményt nem volt hajlandó tenni. Ebben a nemzet majdhogynem teljesen egységes volt. A polgárháború sebei időlegesen behegedtek. Igaz, senki sem hitte, hogy a Szovjetunió megtámadja az országot.
November 30-án lépte át a Vörös Hadsereg a finn határt. Rögtön megalakult a Sztálin-hű bábkormány Ottó Kuusinen elnökségével. Kuusinen a polgárháború Népi Delegációjának tagja volt.
A finn hadsereget a polgárháború (fehér) parancsnoka vezette. Mannerheim szabadságharcnak nevezte ezt a háborút, ami a vörösök szemében csúnya szó volt, de 1939-ben lehetséges. Félre az osztályharccal, éljen a függetlenség! Kuusinen tehát saját vörös katonáival került szembe.
„Az öreg Koskela semmi meglepőt nem talált fia előrehaladásában, hiszen ő maga is századparancsnok volt a vörösgárdában, nem akármilyen, s ha utóbb megúszta, hát csak véletlenségből. Tőle örökölte a zászlós bátorságát, a határozottságát és a megfontolt gondolkodást; igen nagy hasznát vette most.
Időközben az esperes véleménye is változott. Hanem, ha hallotta volna a Koskela fiút együtt fújni Vanhalával a vörösgárdista dalt! Vörös dal egy tiszt szájában! És Koskelának még a második strófa is kellett:
„Tombol, tipor, akaszt az úri banda,
kiadja utolsó dühét.
De tudjuk a dolgunk, és indul rohamra,
s legyőzi a burzsujt most már végleg a nép.”
(Linna V.: Ismeretlen katona)
A gyengén felfegyverzett finn hadsereg két szovjet hadosztályt semmisített meg, és Sztálin kénytelen volt békefeltételekről tárgyalni. Finnország független maradt.
Röviddel ezután a Szovjetunió még nagyobb területet követelt magának, és új támadást indított Finnország ellen. Az 1940 februárjában aláírt békeszerződés délkelet Finnországot a Szovjetunióhoz csatolta, és az ország egy része „bérbe” került hozzá. Finnország lakosságának 11%-a lakott ezeken az elfoglalt területeken. A finn kormányt hatalmas feladatok elé állította a menekültek sokasága.
A Szovjetunió mást is követelt. A katonai vasúti szállítmányok átengedését az országon. Megállapította azt is, hogy milyen személyeket nem tartanak alkalmasnak köztársasági elnöknek. Az utóbbi csak mint kuriózum érdekes, mert azokat a finn választók sem tartották megfelelőnek.
Ekkor foglalta el a Szovjetunió a balti államokat, Németország Dániát meg Norvégiát. Molotov nyomására Svédország nem kötött Finnországgal katonai egyezményt, csak külpolitikait. Finnország ezzel teljesen elszigetelődött.
Molotov Hitlernél tett látogatásakor, 1940 decemberében, a vendéglátó kérdésére, hogy hogyan akarja a Szovjetunió a finn kérdést megoldani, azt válaszolta, hogy ugyanúgy, ahogy a Baltikummal és Besszarábiával tette (vagyis az ország bekebelezésével).
Németország augusztusban fordult Finnországhoz, kérvén a katonai vonatszállítmányok átengedését az általuk elfoglalt Norvégiába. A kérés megkönnyebbülést jelentett, hiszen a Szovjetunió már bírt hasonló joggal. Finnországot tehát nem lehetett a semlegesség megszegésével vádolni.
1940-41 telén a kormány és Mannerheim elkerülhetetlennek vélték a németekkel való együttműködést. Az ellenség ellensége a barátom alapon. Jutikkala és Pirinen Finnország történelmében így írnak: „Csak a minden valóságtól távol álló teoretikus teheti fel a kérdést, hogy egy nemzet, amely halálos veszélyben van, tud-e tiltakozni egy olyan nagyhatalom államformája ellen, amely segítséget nyújt neki.”
Intermezzo
1941-ben hároméves voltam, Astrid ekkor született. Még nem kellett sárga csillagot hordani, még a sárga ház és a gettó is messze volt. 1944-ben vagy 1945-ben ölték meg Auschwitzban hétéves unokatestvéremet, Évát és édesanyját, a kiskőrösieket, köztük anyai nagyszüleimet, és számtalan rokont és ismerőst. A hétéves kisfiú, a felszabadított gettónál azt hitte, hogy az oroszok az ő kedvéért jöttek. Astrid svéd kézen volt, az oroszok száműzői voltak, ismeretlen apja gyilkosai.
Háború
A németek sohasem sértették meg a finn demokráciát, sem a közös ellenséggel szembeni háború előtt, sem az alatt.
(A finn hadseregben végig szolgáltak zsidó katonatisztek és katonák, akik Hitler rosszallása ellenére is megmaradtak ott. Egyetlen finn zsidót sem adtak ki a németeknek. A Finnországba menekült 50 zsidó közül nyolcat deportált az ország rendőrfőnöke mint „bűnözőket”. Amikor ez a finn kormány tudomására jutott, megállította a további deportálást. A nyolc zsidó közül csak egy jött vissza. A hét elpusztult zsidó a finnek történelmi lelkiismeretét ma is terheli. (A háborúban összesen 85 000 finn halt meg és 50 000 lett rokkant.)
A hadiállapotot július 25-én hirdette ki a finn kormány. A németek bevonultak Észak-Finnországba, a finn Lappföldre. Mannheim állapította meg tartózkodásuk déli határát, a Lule folyót. Finnország az ország összlakosságának egyhatod részét mobilizálta, ami a történelemben egyedülálló. Hitler június 22-én nyilatkozatban jelentette ki, hogy a német csapatok finn kamarádjaikkal készen állnak az Északi-Jeges-tengernél megvédeni Finnország földjét.
A finn csapatok visszafoglalták az elveszett területeket, és a Szovjetunióhoz tartozó Dél-Karéliába is bevonultak. A területet a finn kormány zálognak tekintette, vagyis igényt nem tartott rá. A németek nyomása ellenére a finnek nem voltak hajlandók a leningrádi csatában részt venni. A menekültek visszatelepedtek otthonaikba.
A finnekkel szembeni nyilvánvaló nyugati szimpátia ellenére – szovjet nyomásra – 1941-ben az angolok hadat üzentek Finnországnak, de vérontásra nem került sor.
Sztálin 1943 novemberében tartott beszédében – a finnek nem kis meglepetésére – az első háború után kijelölt határokat követelte vissza. Továbbá a jeges-tengeri folyosó felhagyását, a hadsereg létszámának békebeli nagyságra való csökkentését, a németek kiűzését az országból és 600 millió dollár kártérítést.
Ennek elfogadása azonnali német hatalommal járt volna.
A nyugati hatalmak normandiai partraszállásakor – 1944-ben – a Szovjetunió nagyszabású támadást indított Finnország ellen. Molotov 1944-ben feltétel nélküli fegyverletételt követelt. Sztálin levelének Berlinbe érkezése napján Ribbentrop Helsinkiben követelte, hogy Finnország ne kössön különbékét a Szovjetunióval. A finn köztársasági elnök, Ryti, Hitlerrel személyes szerződésben kötelezte magát erre. Ryti röviddel ezután lemondott, és Mannheim lett a köztársasági elnök. Kijelentette, hogy elődjének Hitlerrel való szerződését nem tartja magára nézve kötelezőnek, és megkötötte Moszkvával a különbékét. A Szovjetunió követelései lesújtóak voltak, de lehetetlennek nem nevezhetőek. Követelték, hogy a németek szeptember 15-e előtt hagyják el Finnországot. A finnek először egy látszat-háborúval próbálkoztak, de később véres ütközésekre is sor került köztük és a németek között. Finnország, ha csonkán is és kompromisszumokkal, de megmaradt függetlennek.
„– Az a nyavalyás ruszki! Vagy mit is mondok: az, akitől elszenvedtem a vereséget
Dagadt ismét a tűz felé fordult, fújta a parazsat.
– A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége győzött, de a kis szívós Finnország az előkelő második helyre került.
Szállt a hamu a szemébe, rázta a nevetés.”(Linna V: Ismeretlen katona)
 
Nivala
Közel ötven év után újra itthon. Itt akarta egy finn család őt örökbe fogadni. Itt alkudoztak a feje felett, megtartsák-e vagy odaadják. Benn volt a szobában, de senki sem hederített rá.
Háncscipőjével toppantott, mutatván, hogy ő is ott van. Nicsak, a bolha köhög.
Új kép. Már kétszer járt Svédországban, amikor megint visszavitték. Több száz társával ott állt a kikötőben, nyakában spárgán lógott neve és címe. Névsorolvasás. Sinikka Wern! Hallgat. Sinikka Wern. Összeszorítja a száját. Harmadszorra már nem mer hallgatni, megszólal.
Új kép. Már örökbe fogadták. Egyszer rosszul viselkedett. Új anyjából kitört a harag: ha nem fogadsz szót, visszaküldelek Finnországba.
Kinek volt nehezebb ez? Neki vagy nekem?
Búcsúzunk a Wern nővérektől. Az egyik kezembe akar nyomni 6500 finn márkát, ami nagyon nagy pénz. Nem fogadom el, de Astrid igen.
Az elmúlt ötven év születésnapi és karácsonyi ajándékai? A vérszerződés!
Vaasa
A fehér város. A polgárháborúban Mannerheim „fővárosa” volt, a vörös Helsinki idején. A város neve a svéd királyi dinasztiát idézi. Az orosz időkben Nikolaistadnak hívták. Régi város, de mégis új, mert a múlt században leégett. A lakosságnak már csak harminc százaléka svéd, valaha bizonyára majdnem mindenki. Egy étteremmé átépített hajóban kérdezem a finn pincérnőt, aki jobban tud svédül, mint finnül, mert Svédországban nőtt fel, hogy van-e még ellentét a finnek és a svédek között. Mondja, néha megtörténik, hogy svéd öreglányok hisztérikusan ráordítanak a kiszolgálóra, ha nem tud svédül. Senki nem csinál ügyet ebből. Buta libák mindenhol vannak. (A hatvanas években Helsinkiben találkoztam két orosz úrinővel, akik egy könyvüzletben dolgoztak. Franciául, oroszul és svédül tudtak. Minek nekik a finn?)
Harry Järv
Harry Järvnek, aki Vaasában járt iskolába, képeslapot írunk. Nyugdíjas könyvtáros, évente két-három könyvet ír. A Nemzeti Enciklopédiába német filozófiát, német és finn irodalmat, könyvtártörténetet. Ő maga is élő enciklopédia. 35 éve ismerjük egymást, mindketten a Királyi Könyvtárban dolgoztunk. Közösen készítettünk egyszer egy lengyel és egy magyar különszámot egy Vaasában megjelenő svéd nyelvű irodalmi lapnak, aminek évtizedekig volt főszerkesztője.
Parasztfiú Vaasa közeléből. Mifelénk a parasztok mindig kétségbe vonták a hatalommal bírókat! Katonatisztként harcolt a finn-orosz háborúban. Hallatlan bátorsággal harcolt. Beosztottjaival demokratikusan bánt. Egy akna elvitte az egyik lábát. Kropotkint már 13 éves korában olvasott, és hozzá hű maradt. Humanista, naiv anarchista. Gyűlöli az embertelen rendszereket, a hatalomtól részegeket és a hatalom misztifikátorait, nemcsak Hitlert és Sztálint, de Platónt, Pál apostolt, Luthert, Lukács Györgyöt, Kekkonent. Szereti például Russelt.
Állandóan dolgozik, és másoktól is ezt követeli. Karácsonyi üdvözlőlapomra azt válaszolta, hogy még karácsony este is dolgozni kell. Mindig kiteszi az ékezeteket a Gulyásra és a Miklósra. Azt hiszem, hogy megalkuvásnak vagy gyáva alkalmazkodásnak, esetleg hanyagságnak tartja vesszőtlenségemet. Még sokáig akar élni, mert egy új Kafka-könyvet kell írnia, meg könyvtártörténetet és az európai parasztháborúk történetét. Meg mit tudom én, micsodát.
Helsinki felé
Három napot szándékoztunk Vaasában maradni, de Astrid Timóhoz akar menni. Sancho Panza mélyen meghajol, és megy helyjegyet venni, útközben lefényképezi a posta épületét. „Post”-tal és „posti”-val. Az állomáson helsinki svéd újságot veszünk, és robog a vonat dél felé.
Az újságban: Ismeretlenek sírköveket romboltak a turkui zsidó temetőben.
Menetelnek a feketeingesek. A Lappo-mozgalom újra megindult. A szélsőjobboldal folytatja, ami a harmincas években megszűnt. Az egyesült Európában a finn nemzet ellenségét látják, a finn határokat erősíteni kell, hogy a menekültek, akiknek – mondják – kilencven százaléka bűnöző hajlamú, ne jöhessenek az országba. Tiltakoznak a zsidó sírrombolások ellen. A zsidók a háborúban megmutatták, hogy igazi finnek. A finnországi svédek és a lappok jogait elismerik. A Magyar út és a Vatra testvérei szervezkednek itt is. De új ellenségeket találtak: az afrikaiakat és Európát.
A helsinki állomáson ismerősökkel találkozunk, mint Tóth Istvánnal nagypénteken. A feleség, Barbro, könyvtároskolléga, finnországi svéd. Talán tíz évet élt finn festőművész férjével és egyetlen fiúkkal Svédországban. A honvágy visszacsalta őket. Egy tiszta svéd községben laknak. Otthon finnül beszélnek, fiúkat a szomszéd falu finn iskolájába járatták, hiszen csak otthon hallhatott finn szót. Kétnyelvű család, kettős kultúrájukra büszkék, de a fiú a svéd statisztikából bizonyára kiesik, ha csak nem vallja szolidaritásból anyja nyelvét anyanyelvének.
Barbro regényíró, utánam küldi könyvét Stockholmba. Beszél a modern, világlátott könyvtáros szorongásáról, a hagyományokhoz kötött, szűk látókörű svéd faluról, a lakosság bizalmatlanságáról a nem megszokottal szemben: mindenki tud a másikról, az igazság az, amit az emberek annak mondanak, a másfajtaság elítélendő. Tilos a nyíltság.
Kávéra hívjuk őket a nivalai nénik pénzéből.
Astrid ugyanabban a hotelben akar lakni, ahol harminc éve. Szentimentális. Esik, de azért gyalog megyünk. Fiatal korunkban még nem volt néger a városban. A hotelszobából felhívjuk Timót.
Helsinki
Gustav Vasa 1550-ben határozta el, hogy Helsinge (továbbiakban Helsinki) kereskedelmi kikötő legyen. A Hanza-városnak, Revalnak akartak ily módon vetélytársat teremteni. Amikor a XVIII. század elején elfoglalták az oroszok Finnországot, szinte kiürült a város. A svédek visszafoglalták Finnországot, és a legoptimistábbak 1721-ben visszatértek. Megindult a városépítés. Hatalmas határerődítmény épült az esetleges orosz támadás elhárítása végett.
Az 1720-as években a helsinki papok még kétnyelvűek, az istentiszteleteket felváltva finnül és svédül tartották. A lakosság száma 1500 volt.
Megindult az elsvédesedés. Finnek, németek és oroszok is lakják a várost. A század végén a település túlnyomó többsége svéd. A beköltözöttek általában elsvédesedtek.
Három évvel Finnország Oroszországhoz való csatolása után, 1812-ben, az ország fővárosa lett, az 1827-es turkui tűzvész után az egyetem is Helsinkibe költözött. A város elfinnesedése a XIX. század második felétől felgyorsult. 1870-ben a svédnyelvűek már csak 57%-ot tettek ki, a finnek 26%-ot, az oroszok 12%-ot, 1880-ban a lakosság 35,7%-a finn, 1900-ban 52,9%, 1910-ben 63%. Ma 94%.
1917-ig az utcatáblák orosz és svéd nyelvűek voltak, utána svéd és finn, 1928-tól a finn nevek állnak felül és a svédek alul. A cárok és a pravoszláv szentek nevére keresztelt utcákat ma is ugyanúgy hívják. Nem tartozik teljesen a témához, de el kell mondanom a jószándék egyik nevetséges példáját a harmincas évekből. Az üdvhadsereg a finn gyerekeket svéd iskolába küldte, míg a svédeket finnbe. Azt hitték, hogy így lesznek majd aktívan kétnyelvűek.
A finnországi svédek az 1930-as évek végéig erőteljesen uralták a kereskedelmi és tudományos életet. 1980-ban a helsinki egyetem 200 professzora közül mindössze 25 svéd anyanyelvű. De feltételezem, hogy mind a 200 tudott svédül.
Timo
Mutatja feleségét, fiát, maga építette villáját. A nővérek pénzén étterembe hívjuk őket. A testvérek traumája mintha oldódna. Az biztos, hogy ma már egyikük sem engedné el gyerekét, mert ők tudják, hogy az rosszabb, mint a háború.
Még nincs vége a szabadságnak, de most már csak turisták lehetnénk, hazamegyünk.
Turkuba utazunk vonaton. Fel a kompra. A szépséges alandi szigetvilág a zárókép. Szigeten nyaralni édeni. Az ottlakáshoz évszázados gyakorlat kell.
Aland
Két ország között van. Finnországhoz tartozik, majdnem minden lakosa svéd nyelvű. Ők mégis alandiak! Nem finnországiak, nem svédek. Csak egy képük van a világról, és ahhoz makacsul ragaszkodnak. A szárazföldiektől nem lehet sok jót várni. Sajnos a legelkínzottabb és ráadásul izolált népek a civilizáltaknak visszatetszők. Az alandiak kollektív emlékében él a dán, svéd illetve az orosz uralom. Hogy mindig mások döntöttek a fejük felett.
1808-ban a svéd-orosz háború idején az alandi parasztok fellázadtak a szigetet elfoglaló oroszok ellen, és 400 orosz katonát ejtettek fogságba.
IV. Gusztáv Adolf svéd király 6 000 katonát küldött az alandiak támogatására. 17 000 orosz pedig a tenger jegén vonult Aland elfoglalására. A svéd király trónfosztása hírére a katonák visszatértek Svédországba és így a szigetvilág az Oroszországhoz tartozó Finn Nagyhercegség része lett, fontos katonai támaszpont.
A krími háborúban az angolok elfoglalták Alandot, és felajánlották Svédországnak, amely nemet mondott, mert nem akart háborúba keveredni. A szövetségesek ekkor felrobbantották a sziget orosz erődítményét. 1856-ban, a párizsi béketárgyaláson a svédek már szerették volna a szigetvilágot, de azt az oroszoknak/finneknek ítélték. Katonák a szigeten ezentúl nem tartózkodhattak, s a gazdasági fejlődés ekkor indult meg.
Az 1917-es orosz forradalom megadta Finnországnak a függetlenséget. Az országot a polgárháború és a bolsevizmus fenyegette. Az alandiak még az októberi forradalom előtt néhány hónappal, 7135 aláíró nevével a svéd királyhoz fordultak, kérve, hogy csatolják a szigetvilágot Svédországhoz.
Vörös katonák már voltak a szigeten, svédek érkeztek a szigetlakók megmentésére, utánuk következtek a finnországi fehérek, majd az orosz vörösgárdisták. A svédek békíteni akartak. A finn szenátus kérésére németek szálltak partra, akik az oroszokat fogságba ejtették, és a sziget finn fennhatóság alá került, amelyet az alandiak nem akartak elismerni.
Megalakult Aland Nemzetgyűlése, amelyet a finnek illegálisnak tartottak.
1919 januárjában Aland háromtagú delegációt küldött Párizsba, kérvén a szigetvilág Svédországhoz való csatolását. Időközben a finn parlament nagyfokú autonómiát szavazott meg Alandnak, de azt az ott lakók nem ismerték el. Az alandi vezetőket letartóztatták, a turkui börtönbe zárták, majd Helsinkibe vitték őket. Nagy volt a felháborodás Alandon és Svédországban egyaránt. A finn kormány nem akart belőlük mártírt csinálni, de késő volt már szabadlábra helyezni őket. Egy, illetve másfél éves börtönre és hároméves hivatásvesztésre valamint a politikai jogok felfüggesztésére ítélték őket. Fellebbeztek, de a Legfelsőbb Bíróság is bűnösnek találta őket. 1921 októberében a finn kormány megkegyelmezett nekik.
A Népszövetség Finnországnak ítélte Alandot (a lakosság 96%-a Svédországhoz akart tartozni). Finnországnak és (Svédországnak is) garantálnia kellett a svéd nyelv, kultúra és a helyi hagyományok megőrzését. A szövetséges államok, Finnország és Svédország által aláírt szerződés semlegességet biztosított, és megtiltott mindenfajta katonai aktivitást a sziget területén.
Nagy volt az alandiak fájdalma. De lassacskán belátták, hogy ez az autonómia nem is olyan rossz. Svédország felé húzó honszeretetük halványulni kezdett, és még inkább a jellegzetesen alandi lett a mérvadó.
Hetven év telt el azóta. A szigetnek saját zászlója, bélyege van. A szárazföldieknek ma sincs joguk földet vásárolni ott. Katonai kötelezettség nincs.
A svéd nyelv és kultúra a maga nagyon provinciális jellegében virágzik. Polgári kultúrára az igény korlátozott, színházuk például nincs, 1989-ben Észak egyik legszebb könyvtára épült Alandon.
A svéd televíziót nézik. Modernizálja a szárazföld őket a dilettantizmus felé.
A finn nyelv mégis kell nekik. A vállalatok szárazföldi igazgatóival tudni kell beszélni. A turizmus is finn tudást követel. A látogatók nagy többsége finn. Az iskolák felső tagozatosainak 80%-a tanul finnül, különben nem járhatnának finn gimnáziumba, még kevésbé egyetemre. Akik kizárólag svéd nyelvű gimnáziumba járnak, általában Svédországban tanulnak tovább.
De helyi állampolgársághoz csak jó svéd nyelvtudással juthatsz. Az újságokban finn nyelvű hirdetéseket nem fogadnak el. Amikor az egyik alandi újság megengedte a finn nyelvű gyászjelentéseket, özönlöttek az olvasók levelei: hogy lehet ilyen Aland-ellenest tenni? A főszerkesztő a vallásszabadságra hivatkozott.
Stockholm
A harmincezer stockholmi finn ellenére sincsenek itt kétnyelvű utcatáblák. És nem is lesznek. A svédországiak gőgös nacionalista viselkedéséről nem írok; az erdőégető, földműves Torne-völgyi finnek szomorú sorsát egyszer talán megírom. Astrid ismeretlenül is üdvözöl titeket.