KIS LÍRAI ANTOLÓGIA
Kálnoky László újjászületései
Ha elolvassuk ebből az összeállításból a költő A műfordító halála című megdöbbentő és keserű vallomását – eltöprenghetünk a tehetség kiszolgáltatottságán. De a természetén is. Ez a kemény önleszámolás nem szorul magyarázatra, margójára azonban óhatatlanul is kívánkozik néhány eligazító megjegyzés.
Kálnoky – Weöres Sándor, Jékely Zoltán, Vas István vagy Radnóti Miklós nemzedéktársa – aránylag korán, még a harmincas évek végén jelentkezett első, feltűnést keltő verseskönyvével, Az árnyak kertjével, s azután már súlyos betegen, a negyvenes évek elején közölte méltán híres, megrendítő versét, a Szanatóriumi elégiát... Ezután hosszabb szünet következett – ezeknek a lázas éveknek az eseménytörténete különös és bizarr öregkori „őszikéiben” támad fel újra, démonikus erővel. Ekkoriban Kálnoky kevés eredeti verset írt, annál többet fordított – laboratóriummá varázsolva a gályapadot –, irdatlan mennyiségű verses műfordításában a görögöktől a modernekig, Goethétől Rilkéig bekalandozta a világlírát. Még a hatvanas évek végén mondta egy interjúban, hogy igen, hát őt sokáig – a Szanatóriumi elégia okán-jogán egyversű költőnek tartották, s azután – ez is igaz –, a kelleténél is többet fordított. Igen, keserű kiábrándultságában írta A műfordító halála című versét, s nem is tudja pontosan megvallani, hány eredeti versét „szívták el” a műfordítások. Igen, köteteket írhatott volna azalatt, de sebaj, még semmi nincsen veszve, még van ideje, tíz verseskönyvet akar kiadni életében...
Bevallom – egy akkor még zsákutcába futó uralgó gyakorlat hatására –, én egyre kevésbé hittem a terveknek, s olvasván e meghökkentő kijelentéseket (mert ilyen ökör az ember néha!), vigyorogtam kamaszos fellobbanásomban: kötetek, ugyan „Jenő”..., s minden azt látszott bizonyítani, hogy ez a derűs lekicsinylés valószerű, hiszen addig Kálnokynak, aki, ha jól emlékszem, ötvenöt esztendős volt, két könyve jelent meg, a már említett Az árnyak kertje és a Lázas csillagon... De Kálnoky – és ez is bizonyította, tisztában volt tehetsége természetével, s tudta, mit beszél – versenyt futva az öregséggel s a nyomában vicsorgó halállal, beváltotta ígéretét! Ő, aki olyan hatalmas műfordítás kötetekben összegezte fordítói életművét, mint az Évgyűrűk, a Virágzó tüzek, a Szerenád, A lehetséges változatok vagy a Mázsákat görgetve – abbahagyva a rendszeres műfordítást –, nekifogott beváltani terveit, és súlyos betegen is képes volt a szó elbűvölő értelmében megújítani költészetét. Nemcsak a műfordítót „temette el” magában, hanem bebizonyítva, hogy nemhiába töltögette ennyi esztendőn át „vérét idegen szellemekbe”, megteremtette az Esti Kornél távoli rokonaként, nem kevésbé kalandos életű unokaöccseként, mélakóros, bolyongó pályatársát, alteregóját, Homálynoky Szaniszlót. Az Egy magánzó emlékiratai című ciklusban, ebben az öntörvényű, töredékekre széttört verses memoárban a magyar prózavers új lehetőségeire döbbentett rá – az anekdota verses alakváltozatait álmodva meg! –, s halála előtt tényleg kiadta tizenkettedik) verseskötetét. Sorrendben a Lángok árnyékábant, a Letépett álarcokat, a Farsang utódjánt, A szemtanút, az Egy hiéna utóélete és más történetek című könyvét, Az üvegkalapot, a Bálnák a partont, A gyógyulás hegyént, az Egy mítosz születése című „téli napló”-t és végezetül a Hőstettek az ülőkádbant. (Most veszem észre, túl is teljesítette elképzeléseit!...) Halála előtt – a mozaikszerkesztésű Téli napló megrendítő és bizarr töredékei mutatják – újra változtatni tudott, s öregen-betegen sem mondva le a megváltó derűről és a metsző iróniáról, életével és kiteljesedő költészetével mutatott emberi és költői példát a Reményre is!...
BOGDÁN LÁSZLÓ