SZEMLE
Abszurd? Groteszk?
Molnár Vilmos: Levél Szingapúrból. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1994.
Erdélyben ma kevesen írnak prózát. A jelenlegi korszak, eredményességét tekintve nem hasonlítható a szépemlékezetű hetvenes évekhez, amikor mind minőségében, mind mennyiségében számottevő prózával jelentkezett térségünk (lásd legutóbb Jakabffy Tamás elemzését a Határátlépés című kötetben). Az idős mesterek, immár főművükkel tarsolyukban, hallgatnak, vagy csak ritkán jelentkeznek, akkor sem eddigi életművükhöz mérhető darabokkal; a középnemzedék tagjai közül legfeljebb csak Bogdán László tekinthető aktívnak, a többiek szétszéledtek, illetve elfordultak az irodalomtól; az ifjabbak pedig, úgy néz ki, szerteágazó tevékenységet folytatván, jobbára vékony füzetekkel kénytelenek megelégedni, és főművükként azt eladni.
Molnár Vilmos régóta jelen van az erdélyi irodalomban, közléseivel tíz éve szerepel lapokban és antológiákban, méghozzá sikerrel, kedvező kritikai visszhangot kiváltva. Ehhez a korai induláshoz, azaz a viszonylag későn jött első kötethez képest meglepően kevés írást gyűjtött most egybe. A minőség azonban jó, fajsúlyos, kielégíti a feléje irányuló kritikusi elvárásokat.
Melyek ezek az elvárások?
A sajátos erdélyi létfeltételekből adódóan ezen a tájon folyamatosan életben volt a groteszk és az abszurd látásmód, illetve az általa fogant ábrázolási forma. Karácsony Benőtől kezdve, Bajor Andoron, Bodor Ádámon át Mózes Attiláig valamennyiüknél szembetűnik, hogy az irodalom örök „Ki vagyok én és milyen a világ?” – kérdésére adott válasz a kérdező létfeltételeiből adódóan többet mond a részletekről, mint az egészről, a közelítésről, mint a konkrétságról, azaz inkább teremt, mint leír, végső soron egyfajta létstratégiát mutat fel, kísérletet tesz az egyéni magatartás megfogalmazására: hogyan viselhetjük el az abszurd és részleteiben groteszk életünket. Az igazságkeresés mint írói magatartás az egyén hitén nyugszik, ám amikor az igazságként tálalt hazugság igyekszik egységesíteni a világot, s a benne élőket, akkor az igazságkeresés valódi hatékonyságát egyéni utak szolgáltatják leginkább, egyéni látásmódok – aprólékosság és analízis, inherencia és relativizmus, tótágas és fintor. Ilyen prózaetikai alapozása tételezhető az említett látásmódnak, illetve formateremtésnek.
A groteszk és abszurd műfaji jellegéből adódik tehát az is, hogy Molnár Vilmos, a groteszk mai alkalmazója jól elkülöníthetően más, mint elődei. Nem viszi tovább Mózes Attila kamaszos romantikáját, nyersebb és intellektuálisabb; Bodor Ádámot ma divat utánozni (lásd például Kisgyörgy Rékát), Molnár Vilmos csak néha teszi, ám olyankor is „univerzálisabb”, mint a Sinistra körzet írója; Bajortól pedig főképp nyelvi játékossága révén tér el, ami Szőcs Géza felé viszi, akitől viszont épp a szüntelenül őrzött komolysága, mondjuk így: leplezetlenül humánus szemlélete különíti el.
A kritikai elvárások nagyjából erre irányultak Molnár Vilmossal kapcsolatban: a groteszk ifjú mestere, aki az elődök által megkezdett fejtés munkáját folytatva, a felszínre bányászhat egy akár gombroviczi léptékű életművet. (Lásd Bajor Andor, Gálfalvi György, Láng Zsolt idevágó kritikáit.)
Mindez a Levél Szingapúrból megjelenése után is nagyjából fennáll. Csak a gombroviczi léptéket érezzük túlzásnak. (Természetesen érdemes volna tudnunk, hogy a maga léptékét miként alakította ki, mihez mérte a szóban forgó kritika.)
Úgyhogy a továbbiakban inkább kifogásainkról essék szó.
Bizonyos darabokban a gyermeki látásmód rácsodálkozó mámorát az illúzióvesztés keserűségével mesterien vegyítő szemlélet, a többszólamúság sajnálatosan megbicsaklik, elvékonyodik, bemerevedik: egysíkúvá szegényedik. Leginkább Az értekezés a kötéltánc megreformálásáról, Az éneklő gyilkos... és Az ajtóval kicsit szemközt... című szövegekben.
A szerkezet szétesik, a magabiztos arányérzék eltűnik, a mondatok kapkodva próbálják felépíteni azt, aminek érvényességében immár ők sem bíznak, a bravúros idősíkváltás egyhangú linearitásba megy át: Manopera. Ilyenkor aztán esőstől jönnek a bajok, míg végül közönybe és unalomba fullad az egész, mintha egyetlen szó sem volna a megfelelő helyen (Manopera).
Sokszor (talán ez a leggyakoribb hiba) erőltetett záróképet használ (Valaki, Lidérces históriák, Az ajtóval szemközt..., Értekezés a munkahelyi budikról, Antarktisz), hasonlóképpen erőtlennek bizonyul a címek egy része (A nagy elbeszélgetés, Az ajtóval szemközt, mégis inkább srégen, kicsit vissza, Manopera). Mindehhez társul az el-elszabaduló túlírás, túlbeszéltség motívuma. Ez utóbbival még a legjobb darabokban is lehet találkozni (Antarktisz, Immaculata nővér, Történet Pakuts bácsiról.... Lidérces históriák).
Két dolgot azonban szeretnénk Molnár Vilmos védelmében megjegyezni:
A felsorakoztatott kifogások tetemes hányada fel sem merült volna, ha egy erőteljesebb szerkesztői ceruza bátran beavatkozik a kézirat szövegébe. (Láng Zsolt csak halott klasszikusok szövegeivel mer „kegyetlenkedni”? Lásd: Napló.)
Molnár Vilmos tulajdonképpen a fülszövegben visszakozik: Abszurd? Groteszk? Dehogy! Ő csak egyszerűen furcsa dolgokat akart megírni. Azoknak, akik hasonlóképp kedvelik a furcsaságokat.
ISTVÁN MIHÁLY