Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1994. szeptember, V. évfolyam, 9. szám »
Afrika és a sarkok
Molnár Vilmos írásművészete óriási vászonként feszül két hatalmas példakép
között. Ezek egyike Bajor Andor, másika pedig Gabriel García Marquez.
Következésképpen tehát a nevettetni tudás és az élénk fantázia.
Találkozunk olyan írással, amely akár Bajor keze alatt is születhetett volna.
Ilyen például a Várakozás, A név, Afrika, Képzeljük csak el, Értekezés a
munkahelyi budikról stb. A marquezi képzelőerő főleg az Immaculata nővérben
figyelhető meg, de ugyanígy a Lidérces históriákban is. A
dél-amerikai íróra jellemző barokkos mondatszerkesztés tetten érhető a fent
említett novellákon kívül a Történet Sztálinról és Pakuts bácsiról, a rühös
lovakról meg nagyapámról, a Levél Szingapúrból vagy A nagy
elbeszélgetés lapjain.
Adjunk példát ízelítőül:
Bajor: „Begördülne a busz és kinyílnának az ajtók, de mégsem volna semmi
tolakodás, semmi lökdösődés, holott jó pár ember várakozna a megállóban.
Nemhogy durvaság nem történne, de még mozgás sem igen, ugyanis nemes előzékenységből
mindenki azon lenne, hogy a mellette álló vagy a háta mögött lévő szálljon fel
előbb. Persze merő tisztességből senki sem fogadná el ezt az előnyt.” (Képzeljük
csak el)
Marquez: „Immaculata nővérről írni kényszer, épp olyan kínzó és fáradságos,
mint amilyen a vele való barátkozás volt, ugyanakkor épp olyan nehéz is
ellenállni ennek a kényszernek, akárcsak a vele való barátkozásnak.” (Immaculata
nővér)
Az eddigiekből talán kiviláglik: Molnár Vilmos imád játszani. Szeret
furcsa helyzeteket észrevenni, s e furcsa helyzetek furcsaságát a
nevetségességig vagy az abszurdig fokozni. Ebből a sajátosságából születnek
remek szövegek éppúgy, mint laposak és semmitmondóak – ez utóbbi kategóriához
tartozónak vélem az Egy csésze kávét.
Az olvasó becsapása sem mindig vezet a legnagyszerűbb eredményhez. A
Kolczaféle kert két szerelmesének megrázó története, valamint Porozsán Mari
furcsa esete, különös tekintettel a baljóslatú előjelekre című
elbeszélésében a szerző elárulja magát. Kiderül ugyanis, hogy a beharangozott sztorikat
a nagyanyjától hallotta, és ha tudná, se akarná elmesélni őket. Ekkor hangzik
el: „Az a helyzet, hehe, hogy engem az ilyesmi sem érdekel.” Úgy gondolom, ez
„a hehe” sokat rontott a mű hitelén. Ugyanilyen fölösleges az alábbi mondat
utolsó része: „Nem is tanácsos ilyen alkalmakkor a közelükbe menni (ti. a
sündisznók közelébe), mert az idegességtől szúrnak, és különben is szúrnak.”
(Amikor a sündisznók útra kelnek)
Néha a sok ismétlés – nem, nem is ismétlés, inkább az, hogy a szerző belejön
valamibe, és nem akarja abbahagyni –, szóval, néha ez ártalmas, például a Történet
Sztálinról vagy az Immaculata nővér lapjain. „X. elment...”-ti.
Pakuts bácsi ill. Immaculata nővér –, ismétlődik mindkettőben, és ehhez a
kijelentéshez különféle mellékmondatok társulnak, ami egy idő után kezd
fárasztó lenni.
A fentebb felsoroltak ellenére – és semmiképpen vállveregetésként mondom ezt –
Molnár Vilmos nagyon tud írni, hosszút-rövidet egyaránt. Bizonyítékul
idézhetjük a kötet pár olyan magaslati pontját, mint a fülszöveg (!), Az olvasó
fizetéséről szóló előszó, A név, Antarktisz..., A sivatag, Afrika,
Levél Szingapúrból, Képzeljük csak el, Manopera című remek
filmforgatókönyv, Értekezés a munkahelyi budikról, A nagy elbeszélgetés.
Jelen kritika írója azt szeretné, ha nem érződne olyan tisztán a két óriás
hatása, s ha a stílus a megfelelő helyen lenne bőbeszédű, a megfelelő helyen
pedig szűkszavú – éppen mint Afrika vagy a sarkok, amely tájak egyes szövegek
tanúsága szerint Molnár Vilmos kedvenc tájai.
DEMÉNY PÉTER