Molnár Vilmos első könyvéről
Sokan várták, vártuk ezt a könyvet, mely a szóbeszéd szerint későn, nagyon későn, azaz sokára jelent meg. Nem tudom, a szerző miként van vele, de nekem erről eszembe jut, hogy Stefan George annak idején megrótta Rilkét, mert túl korán lépett a nyilvánosság elé (Hamvas Béla 33 esszéje). Ott is, most is az érettség kérdése kerül szóba. Nem mintha fiatalabbként vigasztalni szeretném az idősebbet: sebaj, fiú, a gyakran kihúzott fiók jót tesz a kéziratnak. Ilyesmit szerencsére nem akarok, mert többé-kevésbé fölöslegesnek tartom; egy jó könyv bármikor megjelenhet, aktualitása talán, értéke biztosan nem vész el, mert az más anyagból van, azaz nincs anyagból.
Mindenekelőtt egy írói magatartás kelti fel a figyelmet, egy talán nem új, nem is különleges, de nálunkfelé ezideig ritkább világhoz, nyelvhez való viszonyulás. Lopott mondattal ezt így fogalmazom meg: amikor írok, jó vagyok. Az írás pillanataiban, mondatok születésekor az ember lehetőségekkel szembesül, lehetőséget kap arra, hogy az adottságok köréből kilépjen, a dolgok elrendeződését más optikával szemlélje, és a maga számára (de talán nemcsak) újrarendezze, a létezőket magához idomítsa. Nyilván a szabadságról van szó, arról a két vagy több élű dologról, ami szintén egy lehetőség, a Lehetőség arra, hogy... És itt kezdődnek a bajok, mert vajmi kevés fogalmunk van a tulajdon szabadságában levő emberről, nem tudjuk, hogyan születnek a mondatok, és miért pont azok, amelyek. Pedig ez az írásról való gondolkozás egyik kulcskérdése. A gondolkozás nyilván nem képes átlépni bizonyos korlátokat, az olvasó (-értelmező) kénytelen megelégedni a mondatokkal, és azzal, hogy mindig újra megtörténnek, vala hányszor kézbe veszi a könyvet, mindig újra, mindig másképpen, de sohasem úgy, mint akkor egyszer. A szöveg hírhozó, arról beszél, hogy valami történt, és megtörtént-e. Az olvasó pedig találgat (értelmez), mi az, ami történt.
Molnár Vilmos könyvében a jó-ság történik meg, de ez nem morális kategória, nincsenek normái, a történéseket nem szigorítja törvényekkel, nem emlékszik parancsolatokra, mert nincs rájuk szüksége. Ez a jóság befogad, mindent és mindenkit, aki befogadni hagyja magát. Derűs, de nem feledékeny. Nem is tudná elfelejteni, hogy van élet, mindenkinek csak egy, rövid és véges. Ám azt is tudja, hogy ebben a lehangoló, unalmas történetben fények, színek, illatok vannak, mert különben tényleg csak egy lehangoló, unalmas történet lenne. A jóság megnyilatkozása a történethez való odafordulás, amikor a színekből, illatokból összeáll a mese, és gyermeki ragaszkodással lehet bekalandozni a világot, a sivatagból Szingapúrig, és föl a tizedikre vagy fönnebb. Van mese, megint lehetséges mese, és ez jó. A mese nekünk kedvez, mert ott együtt vannak a dolgok, együtt vagyunk mi, jók és rosszak, kicsik és nagyok, okosak és buták. Az igazi mesének (közhiedelemmel ellentétben) nincs tanulsága. A mesében játszunk. Igazit játszunk: így a félelem nem gyávaság, a bátorság nem gőg, a ravaszság nem alattomosság, a mese nem hazugság; mese. Van, mert mondják, mert hallgatják, és azért van, hogy valaki mindig mondja, és valaki mindig emlékezzék rá.
A mese játék, de nem játszadozás. A mondás olyan felelősséggel jár, mint a gyémántcsiszolás, kapott anyagból dolgozik az ember. Rábíznak egy történetet, egy figurát, és olyanná kell mondani, addig kell mondani. A mese nem késik el, mert nem siet sehova. Magatartás ez is, amikor az írónak nincs elintézetlen ügye az idővel, világát, alakjait kiemeli a történelem banális keretei közül, és önálló nyelvi mezőben rögzíti őket, így lehetőségeik, léttörvényeik attól a beszédmódtól függenek, amelytől az írás pillanatában maga a szerző is. Ám ez az egyszeriség határ és korlát egyben, a mozgástér kiterjedése a befogadón múlik, az odafordulásán, a jó-ságán, azon, hogy elfogadja-e a nyelvi szituációk referenciától való távolságát, megengedi-e saját magának a játékot, a konvencionális valóságtól való távolodást. Ilyen értelemben Molnár Vilmos történetei kiszolgáltatottak, mintegy felkínálják magukat, frivolan rákérdeznek az olvasóra: na, mi lesz? Ilyen értelemben az olvasó is némileg kiszolgáltatott, mert hiába kérdez vissza a szerzőre, az több ízben is megtagadja a történet folytatását, a csattanót, sőt akár a további információt is (l. Immaculata nővér). Máskor pedig a narrátor egészen másról beszél, mint amivel a szerző megbízta; mondania kellene egy jópofa történetet, de nem mondja, másról beszél, mellébeszél (A Kolcza-féle kert...). És ezt vállalja is, nem kér bocsánatot, nem mentegetőzik, egyszerűen elhanyagolja a cselekményt (l. A cselekmény elhanyagolása), mint aki tudja, hogy az úgyis megtörténik, ha meg kell történnie, de ez már a kedves olvasót terheli. Elvégre a narrátornak cinkosra van szüksége, akivel bejárhatja a történet hézagait, a történeteket összefűző senkiföldjét, azt a mögöttes tartományt, amelyet figyelmünk szelektív tulajdonsága tesz mögöttessé, mert bizonyos alakzatokra, szerkezetekre érzékeny, másokra pedig nem, viszont azonnal osztályoz, rangsorol, ráadásul térben, pedig tudja, hogy a három dimenzió nem elég a tökéletes látáshoz.
Molnár Vilmos történetei a mindennapi létezés hézagaiban élnek, két „nagyjelenet” között a percnyi szünetben, ami bármeddig kitartható, de nem tartjuk ki sokáig, nehogy a következő jelenetet megzavarjuk, és magunkra zúdítsuk a játszani nem tudók haragját. Végül is jön majd egy levél Szingapúrból, nekem, neked, nekünk, ilyen levél a nagyjelenetekben nincs, lüdércke sincs, meg hajdúsógor, ott nem festik időnként újra a világot, de a polgár fején biztosan csattan a tégla, macskán a papucs, Immaculata nővér pedig fogyókúrázik, és Szerző tolla soha nem szedi versbe valószínű tetteit. A nagyjelenetből minket most kihagytak, és mi is kihagytuk magunkat. Ezért nem sértődünk meg, nem vagyunk ironikusak, de értjük a viccet, van bennünk humor, kedélyesek lettünk, hajók még nem is. Lépéseket teszünk az érettség felé, lassan, ráérősen, mint a mese, nem sürgős, percekre megoldottuk az idő problémáját, de a megoldást nem közöljük az olvasóval, oldja meg magát, szerezzen papírt az érettségről, és küldje el Szingapúrba.
A mi érettségünk nem papír kérdése, a papírok mindig előre lökdösnek, Molnár Vilmos érettsége pedig visszalépés, egy korábbi állapotba való letisztulás, ahol a szavak még azt jelentik, amit jelenthetnek, nevezetesen a szabadságot, annak jobbik élét, mely alatt felnőni, be- és megérni nem lehetetlen, ha otthonossá tesszük a hézagokat, mert csak ennyi maradt, kevésnek vagy elégnek...
Molnár Vilmos könyve arról hoz hírt, hogy nemcsak soron következő megveretésünk lehet beszédtéma, hogy a humor nemcsak védekezés, de adakozás is, hogy a mondatok rendjére vigyázni írói felelősségnek épp elég, és lehet még írni, van nyelv; azaz nyelv van.
VIDA GÁBOR