Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1994. október, V. évfolyam, 10. szám »
Gerhardt Csejka
Ha a perem a középpont után vágyódik avagy hogyan lesz a kisebbségiből
újra többségi
Richard Wagner Werner Söllnerhez és Klaus Henselhez, illetve másokhoz
hasonlóan, kívülről került be a német irodalmi életbe: a romániai német
kisebbségből. Bizonyos értelemben ők valamennyien még ma is kisebbséginek
számítanak. A kisebbségi helyzet önmagában véve sem „természetes” állapot,
jóllehet a kisebbségiek világviszonylatban is számottevőek. Ennek ellenére
nehezen viselik állapotukat, állandó a kísértés, hogy megszabaduljanak tőle. Az
utóbbi évtizedben a romániai német kisebbség is hátat fordított a szülőföldnek,
új hazát keresve. Az áttelepültekről kiderült, hogy első nemzedékük egész
életében idegennek érzi magát „az új hazában”, bár tanulékony, és mindent
megtesz a beolvadásért és a beilleszkedésért, mégis képtelen a teljes
azonosulásra.
Az irodalom hű képét nyújtja ezeknek a nehézségeknek, nem feltétlenül a
témaválasztásban, hanem a spontán alkalmazkodási gesztusokban és a beilleszkedési
zavarokban. Ilyen helyzetbe került tehát a romániai német irodalom, miután
levetette kisebbségi státusát, de még nem dolgozta le a német „többségi
irodalommal” szembeni hátrányát. Mindez tanulságul szolgálhat általános
összefüggések bizonyítására.
1. A kisebbségi tudat térbeli helye a perem. Ez a perem viszont a középponthoz
viszonyítva létezik, ha elhagyjuk a peremet, elveszítjük a középpontot is.
Az irodalomban a nyelv átveheti a központi intézmény szerepét, ha nem is a
konkrét beszélt nyelvről van szó, hanem a mindenkori nyelvről, a kulturális
önazonosság közegéről. Richard Wagner egyik frankfurti felolvasásán „a
peremvidék üzenetéről” elmélkedve fogalmazta meg a kérdést, lehet-e a
peremvidéken a középpont utánzása nélkül alkotni. Már korábban leszögezte azt,
hogy a kisebbségek valójában ahhoz a nyelvhez ragaszkodnak, amelyet nem is
ismernek tökéletesen. Ebből a bizonytalanságból fakad az a hajlam, hogy imádják
a nyelvi normákat, és kerülik az eltéréseket. A kánonokat a középpont
fogalmazza meg, sőt ezeknek a megszegése is a középponttól származik, és a
kisebbségi író ezt a kalandot feltétlen normaként értelmezi a távoli
peremvidéken. Létezhet-e egyáltalán írásművészet a peremvidéken a középpont
utánzása nélkül?
2. A középpontot elbűvöli a kisebbségben tükröződő saját torzképe, még akkor
is, ha nem ismer benne önmagára. A gazdag Nyugat száguldó fejlődési tempója
lehetetlenné teszi a kisebbséggel való alaposabb ismerkedést. Ezért is lehet
például Németországnak kevés tapasztalata a kisebbségi kérdésben. A közönségnek
főleg esztétikai elvárásai vannak az irodalommal és általában a művészettel
szemben, egyfajta szolgáltatási elvnek kell tehát megfelelnie. A kisebbségi
irodalom viszont más beállítottságú, teljesen más elképzelése van a művészet
lehetséges funkcióiról: a „közösség szolgálatának” klasszikus elve (a
hagyományos felfogásban), valamint a szolgálat teljes megtagadása (a modern
autonómia szellemében) adják meg a művészi tettnek és akaratnak a súlyát,
járulékos értéket és tekintélyt kölcsönözve neki. A szabad piac törvényeivel
szembesülve feltétlenül csalódik a kisebbségi író, vagy a piac csalódik őbenne.
Vagy túlságosan erőlteti bizonyos szükségletek (nosztalgia, egzotikum, naivitás
stb.) kielégítését, vagy teljesen ellentmondva ennek, azért okoz csalódást,
mert lemond minden küzdésről, és olyan „unalmassá” válik, mint a többiek.
3. Minél inkább utánozza a peremvidéken lévő kisebbségi irodalom a középpontot,
annál kevésbé fog hasonlítani rá. Richard Wagner rövid- és legrövidebb prózája,
amelyet a hetvenes évek végén kísérletezett ki a romániai viszonyokra
vonatkoztatva, motivációjában és célzatosságában főleg Helmut Heissenbüttel
Projekt című háromrészes művével (Eichendorffs Untergang und andere
Märchen, Wenn Adolf Hitler den Krieg nicht gewonnen hätte és Das Ende der
Alternative) mutat hasonlóságot. A szöveg és a valóság közötti ellentét
heissenbütteli példája egy sor véletlenszerűségnek köszönhetően a német nyelven
olvasó és író számára a Bánátban is aktualizálható, jóllehet az ellentétek tartalmilag
különböznek egymástól. Wagner történetei se nem jobbak, se nem rosszabbak, mint
a Heissenbüttel-szövegek, hanem inkább irodalomtörténetileg másak és
összetéveszthetetlenek. Valószínűleg egyetlen kiadó sem érdeklődne manapság
Heissenbüttel iránt, Richard Wagner ellenben ismét felújította ezt a formát, és
kihívóan aktuálissá tette ebben az elidegenedett, zavaros korban, amelyben
minden megtörténhet, és amelyben senkit sem izgatnak az újrafelfedezés
gyötrelmei. A történetek általában minden irányba nyitottak, és az olvasói
emlékezetben fellelhető közhelyekkel és információkkal való összjátékban
hatnak. Hogy ez a hetvenes évek esztétikája? Miért hiányozzon éppen ez a
posztmodern keverékből? Talán azért, mert ennek a műfajnak a kritikai gyökerei
még annak a hitnek a maradékából táplálkoznak, amely szerint minden
elmélkedésnek valóságalapja van?
Úgy tűnik, Klaus Henselnek van igaza, aki Paul Celanra hivatkozva mondja, hogy
a kisebbségi kultúra távoli peremvidékén könyvek és emberek élnek. Valóban:
néhány könyvnek nem mindennapi intenzitású és tekintélyű élete volt a
kommunista érában, ezt olykor az emberek is megirigyelhették volna. A nyugati
világ szellemi központjainak a megingathatatlan erejébe és tekintélyébe vetett
hit kétszeresen elbizonytalanítja a keletieket és „kis” kultúrájukat: a keleti
világ fundamentalisztikus hangulatától való félelem és a nyugati világ totális
„értékváltása” közötti szférában jelen pillanatban semmi remény sem
mutatkozik.
Fordította VÉGH BALÁZS